Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-15 / 33. szám
8. oldal - 2004. AUGUSZTUS 15. Evangélikus Élet Gyerekkincs Alig múlt el tíz óra, és máris kánikula van - gondolta Margit néni a szűk, levegőtlen pénztárfülkében, és fehér zsebkendőjével végigtö- rölgette izzadt homlokát. De sietnie kellett, mert a pénztár ablaka előtt sorban álló emberek mind-mind nagyon türelmetlenek voltak. Tülekedtek, nyomakodtak, mihamarabb szerettek volna már felfrissülni a medencék hűsítő vizében. Margit néni visszatette hát a zsebébe a kendőjét, és a soron következő vendéghez fordult.- Hány éves kortól kell a gyerekeknek jegyet venni? - kérdezte a csinos, karcsú lány.- Hat - válaszolta a pénztáros automatikusan. Naponta annyiszor el kellett mondani, meg ki is volt írva, sosem értette, miért nem olvassák el a tájékoztatót. Ekkor jelent meg az ablakban a copfos. Föl kellett ágaskodnia, hogy belásson a résen, de nem ismert akadályt, élénk kék szemeivel kíváncsian kukucskált be az aprócska nyíláson. Életvidám teremtés, szöszke hajában két tarka gyöngyös csat virított, és úgy himbálódzott vidám frizurája, mint a szélben táncoló két virág. Az arcocskája csupa élénk figyelem. Margit nénire mosolygott, és elényúj tóttá ragacsos kis tenyerét.- Ide nézz! - suttogta izgatott örömmel. - Pénzem van! És csakugyan ott fénylett a csöpp ujjak rejtekében egy fényes, láthatóan nagy becsben tartott ötforintos érme. Olyan lelkesen és büszkén mutatta, ahogyan csak igazi gyerekkincset lehet. O az érintett tehát.- Akkor két felnőttjegyet kérünk, Orsi még nincs hatéves - közölte óhaját szürke hangon a karcsú lány. Margit néni kacsintott egyet a kicsire, és elismerően bólogatott a tenyerén pihenő pénz felé, de közben már tépte is le a zöld tömbből a belépőket, hadd haladjon a sor. De hiába igyekezett, mert a szöszke nagyra nyílt szemekkel rémülten nézett fel az ablakon át, aztán elszántan a kis párkányba kapaszkodott, és nem mozdult többé. Csupa csodálkozás tekintete elborult, méltatlankodva húzta ki magát, úgy szólt rá a nővérére.- De vagyok - mondta először egész halkan. - Bori, én már vagyok hatéves, hiszen tudod! - folytatta hangosabban. - Még tortám is volt, meg babazsúrom! Hatéves vagyok, igenis hat! Ősszel megyek iskolába, anyu is mondta. Már az iskolatáskám is megvan - nézett körül segélykérőén. - Elmúltam, biztos, hogy hatéves vagyok! Miért mondtad, hogy nem? - nézett fel szemrehányóan a nővérére. A nagylány lángvörös lett szégyenében.- Hallgass már, Orsika! Majd később megbeszéljük, hogy mennyi idős vagy. Menj oda Bratyóhoz szépen! - próbálta csitítgatni a kicsit, de az nem engedte leszerelni magát.- Jó, mindjárt megyek, csak mondd meg előbb ennek a néninek, hogy én már igenis vagyok hatéves, és nem kis óvodás, hanem nagylány, apu is megmondta. Már késsel-villával eszek, mint ti, és három fogam is kiesett itt elöl. Igaz, Bratyó, igaz?! - hívta segítségül a mellettük álló, zavarában jobbra-balra tekingető, magas, barna fiút.- Rendben van, iskolás leszel, de még-nem vagy hatéves, érted? Eredj már innen, vagy kapsz egy hatalmas pofont! - tolta el az ablaktól idegesen a nővére. A gyerek tehetetlenül sodródott, kétségbeesésében tele torokból sírni kezdett. A két szöszke copf kókadtan lógott a fájdalmában zokogó csöppség vállain. A pénztáros kezében megállt a jegytömb. A lány arcát nézte komolyan. Ne tedd, szerette volna mondani. Ne bántsd ezt a kedves kis öntudatos apróságot! Neki még hihetetlenül fontos a kora és az igazsága. Ne sebezd meg kétszáz forintért!- Megmondtam, két felnőttjegyet kérünk! - förmedt rá türelmetlenül a nagylány. - Meddig várjak még?! Margit néni összehúzott szemöldökkel figyelte a haragtól eltorzuló, fiatal, szép arcot. Milyen kár, gondolta. Tán nem is érti, mit veszít el kétszáz forintért. Vajon megérte neki az árát ez a spórolás? A gyerek bömbölése egyre távolodott, és Margit nénire várt a munka. Az emberek csöndesen haladtak el az ablaka előtt, és hamarosan minden sorban álló benn volt a vidám strandolok között. A pénztáros elgondolkodva üldögélt aprócska kockaházikója árnyékában. Újságot lapozgatott, de maga sem figyelt rá, hol is tart. Szöszke Orsira gondolt, meg az őt kísérő fiatalokra. Mit tehetett volna? Valószínűleg semmit, és mégsem tudta magában lezárni az ügyet. Félénk kis kopogás riasztotta fel gondolatai közül. Vajon ki lehet? Nem szokott őhozzá más jönni, csak esetleg a kabinos Margó, de annak nem szokása ilyen udvariasan előre jelezni az érkezését. Óvatos kíváncsisággal nyitott ajtót. A küszöbön a szöszke állt. Fodros fürdőruhájában, víztől csöpögő hajjal vacogott az árnyékban. Nagy szemeiből bizalom áradt.- Nahát, te vagy az, Orsika?! - csodálkozott el Margit néni őszintén. - Kedves, hogy meglátogattál. Mi újság? Tetszik neked itt a strandon? - mosolygott a pénztáros barátságosan. Magában örült, hogy talán ezzel a találkozással kicsit kiveheti az élét az előbbi sírós érkezésnek. De Orsika nem mosolygott vissza. Komolyan nézett a szemébe, aztán ajkait összeharapva, elszántan nyújtóttá felé kis tenyerén a csillogó ötforintost.- Elmúltam hatéves - mondta. - Tessék, ezt neked adom belépődíjnak. Margit néni meglepetten nézett a kicsire.- Tartsd csak meg, kicsikém, hiszen olyan kedves neked - szólt mosolyogva. A szöszke meg-megrezzent, vizes kis testén újra meg újra átfutott a borzongás. De elszántsága nem változott.- Tedd el, néni - kérte szinte aggódva. - Nekem fontos, hogy ne csapjalak be. A mama majd biztosan ad nekem másik pénzt, ha jó leszek, de ez most a tiéd a strandért. így van jól. Tudom. A pénztáros nagyot nyelt. Könnybe lábadt szemmel vette át a fényes kis érmet. Orsi nagyot sóhajtva nézett maga elé egy pillanatra, aztán lassan elmosolyodott. Mintha még a vacogása is megszűnt volna, kedves kis arcán kisütött a nap.- Köszönöm - mondta. - És most visszamegyek hozzájuk, mert már biztosan keresnek. Hát viszlát - és vidám kiscsikóugrásokkal eltűnt a fürdőruhás embertömegben. Margit néni még sokáig szorongatta a kezében az ötforintost. Hova is tegye? Végül elhatározta, bekeretezteti, hogy mindig emlékeztesse rá, milyen nagyon fontos és drága dolog a becsület. — Füller Tímea Hová lettek a csigák? A kisgyermek felszabadultan JÁTSZOTT a peremkerületi családi ház kertjében. Zabolátlanul szaladgált a füvön, minden növényt megvizsgált, hozzápiszkált mindenhez, ami csak a cseppnyi kertben található - ahogy ezt az ilyen két-három éves apróságok teszik. Meg-megállt, ha a figyelmét felkeltő tárgy vagy növény mellett haladt el, s elidőzött a már ezerszer látott tenyérnyi kerti tó mellett is. Látszólag nem volt semmi új a már számtalanszor bejárt birodalomban, sőt még az időpont sem volt különleges. Szokásos napi levegőzés zajlott a kertben, úgy, ahogyan máskor is, tekintet nélkül arra, hogy tél van vagy nyár. Most azonban megállt, felnézett, s miközben nagy barna szemeit felemelte, lassan kérdéssé formálta a szavakat.- Apa! Hol vannak a csigák? A kérdés némi csöndet eredményezett, hiszen a kézenfekvő válasz - hogy a nyári melegben a levelek alatt pihennek, s majd csak este bújnak elő - immár nem volt igaz. Pedig valamikor nem is olyan régen - mindössze három-négy évvel ezelőtt - még rendszeres szórakozás volt megszámolni a fűben portyázó csigákat. Húszig, néha harmincig is sikerült eljutni az éticsiga-mustra közben. Sőt egyszer valaki még azt a különös, mókás ötletet is felvetette, hogy - a könnyebb számbavétel érdekében - fluoreszkáló filctollal számot kellene írni a házukra, így este is lehetne „cenzust” tartani, ha egy rövid időre megvilágítanák a területet. A bolondos felvetésből persze nem lett semmi. Mindenki élte tovább a Teremtő által kijelölt életet. A békés fűnyaldosók a kertben, az emberek pedig úgy, ahogyan addig is tették. S akkor most ez a kérdés. Valóban, hová lettek? Talán az elmúlt évek aszályos nyarai? Klímaváltozás? A növényzet vagy a kertművelési mód megváltozása? A kemikáliák terjedése? Magyarázat ezerféle kínálkozik, azonban valószínűleg egyiket sem lehet kizárólagos okként elfogadni, hiszen alighanem mindegyikből található valami az igazság színes palettáján. A lényeg azonban mégis az: rosszul láttuk el a ránk bízott feladatot, ha eltűnhettek e jámbor teremtmények. („És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” [lMóz 1,26, Károli- fordítás]) Pedig értük is felelőséggel tartozunk! Jogunk van uralkodni, de ebbe a fogalomba sehogy sem gyömöszölhető bele az irtás, a megsemmisítés, a rongálás, a felelőtlen gazdálkodás. Nem nagy ügy - mondhatnánk. Csakhogy még néhány nem nagy ügy, s nemcsak a reggeli rigófüttyről kell lemondanunk, hanem lassan elviselhetetlen, élettérnek alkalmatlan, sőt veszélyes lesz a környezetünk. Azok számára is, akiknek gondjaira bízta Urunk és Teremtőnk! Most még „csak” egy puhatestű számára lett elviselhetetlen a környezete... S ha már egy közönséges csigát is csak állatkertben tudunk mutatni a nyiladozó értelmű kicsinyeknek, akkor mit fogunk válaszolni nekik, amikor számon kérik rajtunk, hogy miért nem vigyáztunk jobban a ránk bízott javakra? Vagy végleg marad a hallgatás, amikor a csigák holléte felől érdeklődnek? Szakértők ma 5-10 millióra becsülik a földi élőlények fajainak számát, közülük az emberiség mostanra mintegy másfél milliót ismert meg. Ugyanakkor egyes felmérések szerint a természetes környezetet érő káros hatások miatt évente csaknem ezer faj nyomtalanul és visszavonhatatlanul kipusztul! — Gyarmati Gábor Milyen az ember élete? Az ember életének különböző korszakai vannak: csecsemőkor, gyermek-, ifjú-, felnőtt-, öreg- és aggkor. Hogyan látjuk a mesevilágban az egyes korszakokat? Rigácson Ferenczy Kálmánná ezt így mondta el nekem. Amikor Isten megteremtette a világot, az állatokat s az utolsó napon az embert, magához hívta őket, s mindenkinek megmondta, hogy ki-ki meddig fog élni a földön. Először is az embert szólította: „Te ember, te légy a gazda a földön és mindenen, s éljél harminc esztendeig!” Sími kezdett az ember, amikor meghallotta, hogy csak harminc esztendeig élhet. Panaszkodott az Istennek, de az nem hallgatta meg őt. Isten magához hívatta a szamarat, s így szólt hozzá: „Te egész életedben húzzál, és nagy terheket cipeljél, nehéz munkát végezzél, és éljél kilencven évig!” Amikor meghallotta a szamár, hogy kilencven évig kell neki nehéz terheket hordoznia, kiabálni és sírni kezdett, és kérte Istent, hogy vegyen el valamennyit az éveiből. Meghallgatta őt Isten, és elvett belőle húsz esztendőt. Erre odaszaladt az ember, és kérte Istent, hogy adja neki azt a húsz esztendőt. Isten oda is adta neki. Következett a kutya. így szólt hozzá az Úristen: „Te kutya! Légy az embernek jó barátja, őrizd meg őt a rossz emberektől, és ugasd meg még a holdat is! Élj hetven esztendeig!” Ugatni, jajgatni kezdett erre a kutya, hogy mit csináljon ő hetven esztendeig. Kérte az Istent, hogy vegyen el belőle húsz esztendőt. Meghallgatta őt az Isten, s elvett az életéből húsz esztendőt. Az ember ezt is elkérte az Úristentől. Utoljára magához hívta az Isten a majmot, s így szólt hozzá: „Te majom! Formára olyan legyél, mint az ember, annyi eszed legyen, mint egy gyermeknek, s élj ötven esztendeig!” A majom is sírni kezdett. Nem akart eny- nyi ideig élni. Kérte Istent, hogy vegyen el az életéből ugyancsak húsz esztendőt. Az ember addig kérte Istent, hogy azt is odaadta neki. Amikor az Úristen minden állatnak elrendelte az idejét, szétküldte őket, mondván: „Most menjetek el, és éljetek úgy, amint elrendeltem!” Harmincesztendős koráig az ember úgy élt, boldogan és vidáman, hogy jobban se kellett. Harminc- és ötvenéves kora között születtek a gyermekei. Mindig többet dolgozott, és nagyobb terhet hordozott. Ezek voltak a szamár esztendei. Ötventől hetvenéves koráig, mint egy kutya, őrizte a vagyonát, amelyet életében nehéz munkával megszerzett. Ezek voltak a kutyának az esztendei. Hetventől kilencvenéves koráig kacagott, mint a kisgyerek. Úgy mászkált, mint a kisgyerek, úgy, mint a majom, mert ezek voltak a majom esztendei. Azt gondolta az ember, hogy úgy fog élni, mint élete első harminc esztendejében, de nem így lett... — Hernád Tibor gyűjtése
