Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-15 / 33. szám
2004. AUGUSZTUS 15.-9. oldal Evangélikus Élet Le kell menni kutyába... Szép hétvégét kívánok? A címként olvasható mondatot bő húsz éve énekelte egy akkor botrányosnak számító, ma már „klasszikus” rockzenekar. Azaz fel kell vállalni a lent lévők sorsát, nem a társadalom krémjéhez, hanem az aljához férkőzni (ahogyan a refrén folytatódik: „légy a kutyák királya, ne királyok kutyája”). Mindig elszégyellem magam, amikor ezt a szöveget hallgatom. Merthogy én is, mint oly sokan, fölfelé törekszem: azt akarom, hogy életkörülményeim javuljanak, társadalmi helyzetem fölfelé íveljen - a társadalmi mobilitás fölfelé dicsőség, lefelé kudarc. Orvos papának ívhegesztő a gyermeke? Szegény! Kazánfűtő fia jogász lett? Éljen! Mindenki fölfelé törekszik, és érthető, ha senki nem mondja: azt szeretném, ha a fiam rosszabb körülmények között élne, mint én. Különben is, ismerjük az elméletet, amely kimondja: minél többen akarják saját boldogulásukat, annál jobban boldogul, annál gazdagabb lesz az egész társadalom is. Ha sokan mondják: én gazdag akarok lenni, akkor egy idő múlva az egész ország, közösség gazdaggá lesz. (Igazán kár, hogy ez az elmélet elfelejti: a fölfelé vezető út gyakran mások hátán és fején át vezet...) Fölfelé mosolyogni, lefelé rúgni - íme, a biztos recept, ha boldogulni akarok. Inkább vagyunk királyok kutyái, aranyos kis pincsik, akik kedves pitizésükért kapnak egy kis lerágott csontot - hírnevet, társadalmi megbecsültséget, jobb fizetést.. És amikor mindezt kezdem elhinni, amikor komolyan veszem, hogy nekem akár keresztényként, akár lelkészként, egy gyülekezet vezetőjeként mindenáron a nagyok közé kell tartoznom, megszégyenít valaki. Valaki, aki „lement kutyába”, aki felvállalta a gyengék sorsát, aki barátait nem a hivatalosak, a nagyok, az okosak közül, hanem a prolik, az iparosok, a halászok közül választotta (hogy ne is beszéljek Mária Magdolnáról). Valaki, aki nem polgári házban született, hanem istállóban, és nem ágyban, párnák közt halt meg, hanem egy fához szögezve. Ha ez a valaki rám néz, ideges leszek, elkapom a tekintetemet. Persze tudom, hogy nem egyszerű a helyzet. Mert Jézus sem fölülről nyúlt le embertársához, hanem mellételepedett, és nem éreztette a másikkal, hogy „most éppen jóságos vagyok veled, ugye örülsz?” Az álszent szánakozás a közönynél is rosszabb. Hogyan tudok hát társa lenni a másiknak elveszettségében, gyengeségében, ha ő azt érzi, másik világban élek, ha ő érzi bennem dühödten a szánakozást? Nem tudom a választ. Marad hát a tüske, amely nem hagy békén, szerencsére. Igaz, az is fontos, hogy leüljek amellé, aki önmagát kutyául érzi, aki nem társadalmi, anyagi szempontból, hanem lelkileg van mélyen. Az ő embertársává lenni ugyanolyan kihívás és nagyszerű feladat. De ettől a lelkem még nem lesz teljesen nyugodt. Kyrie eleison - Uram, irgalmazz, mert nem tudok lemenni kutyába! Hegedűs Attila A remete ajándéka Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy régi kolostor. Erre a kolostorra nehéz idők jártak. Századokkal ezelőtt viruló és varázslatos hely volt, ahol számtalan odaszánt életű szerzetes élte mindennapjait, és amelynek kisugárzását az egész országban érezni lehetett. De most csupán öt szerzetes lakott ott, és már mindnyájan elmúltak hetvenévesek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a rend ki fog halni. A kolostortól pár kilométernyire élt egy nagyon öreg remete, akiről sokan azt tartották, hogy próféta. Egyik nap, amikor a szerzetesek rendjük kihalása miatt siránkoztak, és a lehetőségek hiányát vették számba újra és újra, elhatározták, hogy elmennek a remetéhez, és megkérdezik, nem tud-e valamit tanácsolni nekik. Talán tényleg látja a jövőt, és meg tudja nekik mutatni, hogy mi menthetné meg a kolostorukat. A remete a kunyhójában fogadta az öt szerzetest, de amikor előadták a kérésüket, nem tudott mást tenni, mint kifejezni együttérzését.- Értem én, hogy van ez - mondta a remete. - A lélek kiveszett az emberekből. Már csak alig néhányan törődnek a régi dolgokkal. Az apát végül nyíltan rákérdezett:- Tudnál nekünk mondani valamit, amivel megmenthetnénk a kolostorunkat?- Sajnos nem - felelte a remete. - Fogalmam sincs, mit lehetne tenni. Csupán azt tudom nektek mondani, hogy egyikőtök az Isten apostola. * A szerzeteseket egyrészt kiábrándította, másrészt összezavarta a remete titokzatos válasza. Visszatértek hát a kolostorba, és azon töprengtek, hogy mit érthetett a remete azon, hogy „egyikőtök az Isten apostola”. Még hónapok múltán is arról beszélgettek, hogy miként értelmezzék szavait. „Egyikünk az Isten apostola - tanakodtak. - Arra gondolt, hogy közülünk valaki? Az lehetetlen! Mindannyian túlságosan idősek és jelentéktelenek vagyunk. Másfelől mi van, ha tényleg igaz? És ha igaz, akkor melyikünkről van szó? Szerintetek az apát az? Hát, igen. Biztosan az apátra gondolt. Már generációk óta ő vezeti a közösségünket. Másrészt Tamás testvér is eszébe juthatott. Igen, ő tényleg szent ember - bölcsesség és világosság tölti el. De Izidor testvérre is gondolhatott. Bár Izidor néha makacs és hajlíthatatlan, mégis szinte mindig igaza van, amikor felszólal valami ellen. Igen, talán ő lehet az. A, Fülöp nem jöhet számításba! Teljesen passzív, és olyan félénk - igazából egy senki. Hm, mégis mindig ott van, amikor szükség van rá. Hűséges, és mindig lehet rá számítani. Lehet, hogy mégiscsak rá gondolt? Természetesen rólam szó sem lehet. Eszébe sem juthatott ez az ötlet. Én csak egy hétköznapi alak vagyok. Vagy talán mégis én lennék az Isten apostola? Istenem, csak én ne! Én nem lehetek apostol, az túl sok lenne nekem! Vagy mégsem?” Ahogyan ezen elmélkedtek, töprengtek, egy idő után sokkal jobban elkezdték tisztelni egymást, hiszen egyikük sem tudhatta, hogy ki lehet az Isten apostola. Sőt önmagukra is másként tekintettek, mivel nem lehettek biztosak benne, hogy nem ők-e azok, akikre a vén remete gondolt... A kolostor egy gyönyörű erdő közepén állt. Sokan jártak arra, hogy ott töltsék a hétvégéjüket, hogy piknikezzenek a mezőn, sétálgassanak a kis ösvényeken, vagy beüljenek a csöndes kápolnába imádkozni. Az emberek megérezték annak a különleges tiszteletnek a kisugárzását, amellyel a szerzetesek bántak egymással, s ez vonzóvá tette számukrá az egész kolostort. Kezdtek visszajönni az épület köré, ott töltötték a hétvégéjüket a barátoknál. Beszélgettek velük, játszottak az udvarban, imádkoztak velük a kis kápolnában. Aztán a barátaikat is elhívták erre a különleges helyre, a barátok meg az ő barátaikat. Ahogyan egyre több látogató jött, néhány fiatalember szóba elegyedett a szerzetesekkel. Egy idő múlva valamelyikük megkérdezte, hogy beléphetne-e közéjük. Hamarosan egy másik is így döntött, majd újabbak csatlakoztak hozzájuk. Pár év múlva a kolostorban virágzó közösség alakult ki. A remete ajándékának köszönhetően a ház a lelkiség és a fény sugárzó központja lett az egész országban. (Angolból fordította: Rozs-Nagy Szilvia) Mi a te hited, nagyfőnök? Hitvallás a benzinkútnál- Miért van olyan kevés ruha azokon a néniken? - kérdezte négyéves kisfiam a benzinkútnál, nyári országjárás közben. Még ha engem faggatott volna, talán beugrik valami használható válasz az elmúlt évek anyai tapasztalatából. De ott sem voltam. Nagyapa használta fel a szabadságát arra, hogy unokáit kiművelje egy kicsit, megmutasson nekik országszerte sok szépet és jót, amiből egy fővárosiaké év közben nem sokat lát. Nagyapa tanár, de nem a történelem a szakterülete, így hát alaposan felkészült rá, hogy az egri vár kapcsán majd állnia kell a kérdésözönt harcászati, lovaglási és egyéb témákban. A magukat kínáló „nénikre” és a fenti kérdésre azonban nem számított. A benzinkútnál gyenge volt a nyári forgalom, a lengén öltözött lányok mégis megkímélték a kiskorú unokáival utazó hatvanas nagyapát. így a kutakodó kérdés ellenére, kicsit erőltetve át is lehetett volna váltani a törökökre és Dobó Istvánra, ha meg nem zavarja őket egy fiatal, cingár férfi. Előbb gyakorlott főnökként még hátrébb utasítja az emeletes szandálokon imbolygó lányokat, majd lazán, ám vakmerőén nekiszegezi a tekintetét a majd egy fejjel magasabb nagyapának:- Mi a te hited, nagyfőnök? Nagyapa tényleg olyan, mint egy indián nagyfőnök, talán ezért is szeretik az unokák annyira. Ha nem is hosszú, de sötét, nagy haja van. Ez a „mi a hited” talán valami szakzsargon, gondolja. Vagy csak gúnyolódik a fiatalember? Mindenesetre visszakérdez, talán tisztázódik valami, az unokák előtt mégiscsak meg kell állnia a helyét.- Mondom én, mi a te hited, nagyfőnök? Valami hited csak van, ha ilyen pólóban jársz?- Ja, a póló, tényleg - érti meg nagyapám a kérdést. Ez a kedvenc pólója. Évek óta ilyenben jár egész nyáron. Jó az anyaga, a színe, a mérete, és szép a girbegurba kis bárkarajz az elején. Csak időnként elfelejti, hogy az egész hátát betöltő Mevisz-címerből kimagaslik a vékony kereszt, és hirdeti mindenkinek, aki mögötte áll, hogy ennek a nagyfönöknek .valami hite csak van, ha ilyen pólókban jár”. Nagyapa készségesen beszélt a hitéről a lányok futtatójának, erre nem kellett előre készülnie. Mondott néhány szót az egyházról, néhány szót az evangélikus ifjúsági szövetségről, és mivel a fiatalember még mindig figyelmesen hallgatott, néhány szót a fogyatékkal élők közt végzett munkáról is. Ezzel aztán a beszélgetés be is fejeződött. Néhány pillanatra azonban összetalálkozott két világ. Ittzés Szilvia Üzletben, utcán, üdülőben, a televízióban, rádióban, telefonban, mindenütt halljuk köszöntésként: „Szép hétvégét kívánok!” Részben örvendetes, hogy jót kívánnak az emberek egymásnak, és nem a gyűlölet beszéde vagy a közömbösség szavai hangzanak már péntek délutántól. Az azonban már feltűnt nekem, hogy keresztények, elkötelezett, gyakorló Krisztus-hívők is ezt kívánják egymásnak... A keresztény időszámításban a hét utolsó napja a szombat, és a vasárnap az első nap. Minden vasárnap húsvétra emlékeztet, hiszen ez az Úr feltámadásának napja. Tudom, hogy a vasúti meg az autóbusz-menetrendben a hétfőt jelölik meg az.l-es számmal, a vasárnapot pedig 7-essel. Ezt az elidegenedés, a szekularizáció egyik jeleként értékelem. Hadd fűzzek néhány gondolatot a „szép” jelzőhöz is. Örülni lehet annak, ha valaki a szépet Isten ajándékának tartja: a szép természetet, ha még nem csúfítottuk el, a szép környezetet, ha még ilyenben élhetünk. Szépek a fák, a bokrok, a virágok. Szépek a hegyek, az erdők, a folyók, a tavak, patakok. Szép az állatok mozgása, szép a napfelkelte és a napnyugta, szépek a felhők az égen, szép a hajnalcsillag és a telihold. Szép lehet egy völgyben megbúvó falu és egy tiszta, rendes város. Szép a művészi festmény, a szobor, a freskó. Szép a kifinomult mozgás, a tánc. Szép a zeneművészet sok gyönyörű alkotása. Szép egy művészien megtervezett és rendben tartott lakóház vagy akár középület. Szép lehet egy formás hajó, egy modern vonalú autó, egy repülőgép. Sőt szép lehet az emberi arc is. A kisbaba tejszínű arcocskája és a ráncos homlokú öreg, a munkában szorgoskodó és a pihenést örömmel élvező ember arca. Szép, lehet egy dolgos nagymama kidolgozott keze éppúgy, mint egy hegedűművészé. Jó, ha van szemünk a természet Isten adta szépségének meglátására. Jó, ha még ma is meglátjuk a szépet, és csodálkozni tudunk rajta szombaton és vasárnap is. Szép a szép, de nem elég. Ha a hétvége szombat, legyen az a pihenés és találkozások ideje, a hét első napja, a vasárnap pedig az Istennek szentelt nap: igehallgatásra, éneklésre, imádságra, feltöltődésre való. Keresem a szót, mit kívánjak: szép hétvégét? Ehhez ugyan kevés köze van Istennek. Tartalmas vasárnapot? Ma a vasárnap megszentelése újra kérdés világszerte, az üzletek nyitva tartása szempontjából is. Sokaknak nincsen vasárnapjuk. Talán úgy kellene köszönnöm, összekötve a két jelzőt: „Szép hétvégét és megszentelt vasárnapot kívánok!” Vagyis az új kezdés lehetőségét. Testvér, pihend ki a heti fáradtságodat szombaton, és szenteld meg a vasárnapot, hogy a templom, a gyülekezet, az evangélium erejével tudj nekiindulni a hétnek! H. K. Szemerei Gábor Belső szoba , HÖy, ahova rnágáhyod vontat. Keserű érzések keresnek Enyhülést saját kis bajodban Majd rájössz, otthon vagy, s kettesben. Hely. ahova kacagásod repít. Felszabadulva talán feleszmélsz. Miközben messze löknek szárnyaid. Nem egyedüi vagy, nyílik az elméd' Hely, ahova bárhol-bármikor belépsz, Csendes fekhelyeden vagy országúton. Munkádba görnyedve, akár ha zenélsz, Mmdenség hangja szól hozzád a húron. Belső szobád a legtisztább hely, szabad, ,Qft a Mindenség Ura veled beszél. Válaszod mutatja, milyen vagy te magad. Lépj hát be, s hallgasd. Urunk hogy zenél. Válaszod hangos kiáltás akár. Vagy csupán szelíd, néma csevegés, Egyszerre ielsz itt második hazát, Belépsz, s máris félúton vagy az Ég felé! HETI UTRAVALO Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr. az a nép, amelyet örökségül választott. (Zsolt 33,12) Szentháromság ünnepe után a tizedik héten az Útmutató reggeli igéi Isten választott népének és Jeruzsálemnek a tragikus sorsáról szólnak, így emlékeztetnek a szent város és a templom 70-ben bekövetkezett pusztulására. A rómaiak ekkor teljesen lerombolták mindkettőt. Jézus ezt előre megjövendölte: (...) „földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét. ” (Lk 19,44) Jézus mégis szereti népét; megsiratja a várost, megtisztítja a templomot, és tanít az imádság házában, hogy „az egész nép” ne csak rajongjon érte, hanem ismerje fel benne a Messiást! Pál szívét is gyötri a fájdalom népe miatt, mert „nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ö utódainak ". Az Ószövetség igéiből felismeri, hogy mit jelent Isten szabad kegyelme népe életében: „Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: »Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.«" (Róm 9,14-15) Az 1975 előtti Útmutató heti igéje ezt hirdette: „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek. ” (Péld 14,34) Pál ezt kérdi: „Azért botlottak meg, hogy elessenek? Szó sincs róla! Viszont az ő elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz. ” (Róm 11,11) Jézus megismétli jövendölését a templom lerombolásáról: „ (...) nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának ", és szól a szent város pusztulásáról is: „ (...) pogányok tapossák Jeruzsálemet" (Lk 21,6.24). S ezután hol lehet imádni az Istent, aki Atya és Lélek? A samáriai asszony tudja meg először a választ a Messiástól: mindenhol és mindenkor! „Az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. " (Jn 4,23) A pogányok apostola folytatja a po- gányokból lett (mindenkori) keresztények tanítását, hogy saját hitükben el ne bizakodjanak: Isten nem véglegesen vetette el Izraelt! „Hiszen ha te (...) a természet rendje ellenére beoltanál a szelíd olajfába, akkor azok a természetes ágak mennyivel inkább be fognak oltatni saját olajfájukba! " (Róm 11,24) Jézus az ítélet tüzére emlékeztette az őt siratókat és elutasítókat: „ Mert ha a zöldellőfával ezt teszik, mi történik a szárazzal?” (Lk 23,31) Zakariás pedig népe jövőbeli megtéréséről prófétáit: „Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták. ” (Zak 12,10) „Azon a napon" teljesedik be Jeruzsálem bűnbánata, de a keresztény egyház tagjai kétezer éve arra a megfeszített és átszúrt Jézusra tekintenek fel, aki feltámadt és él: „Tested piros vérrel virágzott / Értem, ki száraz ág vagyok;,/ Szemed sűrű könnyektől ázott / Értem, aki meghervadok. / Szelíd olajfa, ó segíts: / Olts magadba, és üdvözíts!” (EÉ 415,5) Garai András
