Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-15 / 33. szám
% Evangélikus 69. ÉVFOLYAM 33. SZÁM 2004. AUGUSZTUS 15. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet A TARTALOMBÓL Víz, napfény, pihenés - Balatonszárszó Teremtő kezek és nyáresti harmóniák 1 írónő a hátsó traktusban Gyermekmelléklet Mi a te hited, nagyfőnök? ARA: 149 Ft Áttört vasfüggöny Emlékezés a húsz évvel ezelőtti budapesti evangélikus világgyűlésre Ezekben a nyári napokban egyházunkban sokan - elsősorban az idősebb nemzedékek tagjai közül - gondolnak vissza a húsz évvel ezelőtti VII. evangélikus világgyűlésre. A fiatalabbak kevesebbet tudnak róla; mi azonban, akik végigélhettük, hálás szívvel állunk meg ennél az elfelejthetetlen, emlékezetes határkőnél. A II. világháború elvesztése és a szovjet megszállás után a hazai egyházak egy csapásra elveszítették addigi kiváltságaikat, illetve a társadalmunkban betöltött vezető szerepüket. Egész népünkkel együtt egy ateista-marxista világhatalom uralma alá kerültek, amelynek ideológiája és gyakorlata a Krisztus-hit és az egyházak teljes felszámolására tört. Az Európa kellős közepén húzódó „vasfüggöny” teljesen elzárt bennünket a Nyugattól és a világ többi részétől. Az ötvenes és a hatvanas évek, sőt a hetvenes évek nagy része is a „hidegháború” súlyos, atomfegyverek pusztításával fenyegető évei voltak, amelyekben sem az Egyesült Nemzetek Szervezete, sem az egyházak világszervezetei (Vatikán, Genf) nem sokat tehettek értünk. Csak a hetvenes évek második fele hozta meg a fokozatos változást. A Nyugat és a Kelet nagyhatalmai által aláírt Helsinki egyezmény volt az első reménysugár a változásra. Helsinki „három kosarának” közös elfogadása (a katonai fegyverkezés csökkentése, gazdasági együttműködés és az emberi jogok, köztük a vallásszabadság elismerése) ütötte az első jelentős rést a vasfüggönyön - háttérben a Szovjetunió és a megszállt közép- és kelet-európai országok egyre súlyosabb gazdasági krízisével. Ma még csak kevesen ismerik föl - az egyházi és világi történészek, kutatók között egyaránt -, hogy az egyházaknak igen jelentős szerepük volt a sorsdöntő, 1989-ben beteljesült változásban. Addig az egyházi világszervezetek csak Nyugaton és a „harmadik világban” (Ázsiában, Afrikában és La- tin-Amerikában) rendezhették meg világméretű találkozóikat. A mi kis országunk - és benne kisebbségi evangélikus egyházunk - volt a legelső, amely már 1980-ban meghívhatta Budapestre, egy „szocialista ország” fővárosába a világ minden evangélikus egyházának képviselőit. És ami addig elképzelhetetlen volt: a Magyar Nép- köztársaság - a Nyugattal való jó viszony gazdasági és politikai előnyeire tekintve — kivétel nélkül mindenki számára biztosította a szabad beutazást, a szólásszabadságot és a nyugati sajtó nagyszámú tudósítóinak teljes cenzúramentességét a világkonferencia alatt. Isten történelemformáló gondviselésének újabb csodája volt ez: „Isten malmai lassan, de apróra őrölnek.” Ez azt jelenti, hogy nem 1989-ben kezdődött egyházunk új élete. Akkor csak teljessé vált mindaz, ami nálunk már 1984-ben megkezdődött. A következőkben igyekszem röviden összefoglalni, hogy mi is történt ezen a budapesti evangélikus világtalálkozón, az akkor még ateista-marxista világban. Nemzetközi visszhang - elismerés a lebonyolításért A „Budapest, 1984” világvisszhangjáról szólva elsőként idézzük a talán legilletékesebb személyiség megállapítását. Dr. Carl Mau (USA), a Lutheránus Világszövetség legfőbb vezetője a következőt mondotta: „A Lutheránus Világszövetség VII. nagygyűlése mérföldkő a világszövetség történetében. A világ evangélikusságának hivatalos delegátusaiként először figyelhettük meg egy olyan egyház életét, amely az evangéliumot egy marxistaszocialista országban hirdeti és éli. Hálásak voltunk a magyarországi élő egyház tanúságtételéért.” (Luth. Weltinformation, LWI, Genf, 1984. 49. szám.) Az egyik fontos vonása volt az 1984. július 22. és augusztus 5. közötti két hétnek - a másfél ezer külföldi résztvevő teljesen szabad beutazásán, a kiváltságos elhelyezésen és a Nemzeti Sportcsarnok és a Stadion Hotel legmodernebb épületei által biztosított munkakörülményeken kívül - a világgyűlés vitáinak és a világsajtó csaknem háromszáz képviselőjének teljes szabadsága. Ez addig elképzelhetetlen volt a vasfüggöny mögött. A nyugati résztvevők közül sokan - dr. Mau főtitkárral egyetértésben - kifejezték azt a véleményüket, hogy ez volt a legjobban megrendezett világkonferencia a Lutheránus Világszövetség egész addigi történetében. Sokat jelentett az is, hogy a világgyűlést egyhetes evangélikus ifjúsági világtalálkozó előzte meg, a világ negyvenkilenc országából érkezett több mint háromszáz résztvevővel. A fiatalok, akik ezt követően a nagygyűlésen is részt vettek, szintén megvitatták annak főtémáját és altémáit, előterjesztve ott az ifjúság állásfoglalását. De a legtöbb külföldi résztvevő szerint a világtalálkozó legkiemelkedőbb eseménye - amely a legerősebb hatást gyakorolta rájuk - a több mint kilencszáz delegátusnak a közbeeső vasárnapon egyházunk 112 gyülekezetében tett látogatása volt. A sokat szenvedett gyülekezetek élő hitével és könnyes, örömteli szeretetével való találkozásuk szinte hihetetlen volt a számukra. (Folytatás a 4. oldalon) Volt egyszer egy Tízparancsolat Mintha fogyatkozóban lenne a Tízparancsolat ismerete... Legalábbis erre engednek következtetni olyan megrendítő események, amelyekkel gyakorta és váratlanul szembesülünk. Tapintatos „házi tesztem”, hogy vidám tartalmú kazuáliák (keresztelő, esküvő) alkalmával megkérdezem, ismerik-e a Tízparancsolat pontjait. Az eredmény: nemritkán fordul elő ama különös jelenség, hogy a megkérdezettek hírét sem hallották a kifejezésnek; mások - valamivel többen - legalább hallottak róla, és vannak olyanok is, akik még néhány parancsolatra is emlékeznek. Pedig senkinek sem ártana a Tízparancsolat ismerete! Különösen a társadalomnak lenne komoly hasznára, ha polgárai nemcsak tudnák, hanem gyermekkoruktól lelkűkbe építve hordozhatnák is magukban, a szívükben a híres Tíz Igét - vagyis a szent parancsolatokat -, mert ha ezek kikopnak a lélekből, annak sajnálatos módon keserves következményei vannak. A keserűség pedig csak növekedni fog, mert az önmagukban megfogalmazott parlamenti törvények nem képesek azt a bomlási folyamatot megállítani, amelynek szemtanúi, olykor pedig szenvedő alanyai vagyunk. Mindezt számos riasztó példával lehetne illusztrálni; s ezek nyomán önkéntelenül is megfogalmazódik bennem a kérdés: vajon hová jutunk ezen a morál és erkölcs nélküli meredek lejtőn? Szemléltesse ezt a következő eset. Szabadságunk ideje alatt kellemes kirándulást terveztünk hazánk egyik szép hegyvidékén. Egy eddig még számunkra ismeretlen romvárat vettünk célba térkép és útleírás segítségével, és egy kis enyhe „szerpentines” autózás után meg is leltük a séta kiindulási pontját. Tanácstalanságunk a hegy lábánál, a parkolóban kezdődött. Egy táblán a következő volt olvasható: „Ne hagyja őrizetlenül az autóját, lopnak!” Nem hivatalos kiírás volt ez; valaki kézzel, nagybetűkkel egy bádoglemezre írta a figyelmeztetést. Gyönyörű táj, ragyogó napsütés, hívogató erdő, csodálatos csend, valahol patak csörgedez, fenn a hegytetőn a romos vár, és mi megrettenve olvassuk a tábla magyar és német szövegét. Meghökkenve állunk. Mitévők legyünk? Sorsot vessünk, vagy hogyan döntsük el, hogy ki menjen fel várat nézni? Majd váltjuk egymást? Miképpen is legyen? Végül döntünk, a tiltott erdészeti úton felmegyünk kocsival a romos vár tövébe. Ott udvarias, lelkes gondnok fogad. Helyesli, hogy nem maradt lent az autó, mert - így a hiteles, helyi forrásból származó beszámoló - „tegnap két autót törtek fel a szélvédőt benyomva, mindent elvittek belőle”, de - tette hozzá - „ők még szerencsések, mert legalább az autójuk megmaradt”. Közben a vár faláról nézzük a tájat: nekünk, alföldieknek csodálatosan szép. Elegáns futású hegygerincek mindenfelé, csinos erdőkkel borítva, mintha a hegyeknek az erdő lenne a jól fésült, elegáns frizurája. Ámulvá nézzük az Isten teremtette szépséges természeti világot. Belehasít a szívembe: hogyan csúfítja meg ezt az ember, a tolvaj, a lopós, a betörő! S a baj az, hogy ennek a veszélynek mindenhol ki vagyunk téve. A gyönyörű táj ellenére is szomorúságot érzek a szívemben. Bizonyára az a német család se teszi többet magyar földre a lábát, amelynek a megpróbáltatásairól augusztus elején hallottam az egyik rádióadó déli hírműsorában. A Ba- laton-parton lakást bérlő német család úszni, fürdeni ment a magyar tengerbe. Természetes, hogy mindent a gondosan lezárt lakásban hagytak, az autó pedig az udvaron állt a sövény mögött, az utcáról láthatatlanul. Ok a vízben, miközben aljas tolvajok teljesen kifosztották a lakást, ráadásul - mivel az indítókulcs is az asztalon volt - az autóval távoztak. A vízből kijövőknek másuk sem maradt, csak ami akkor rajtuk volt. Egy idegen országban, távol az otthonuktól igazolványok, pénz, ruha, autó nélkül maradtak... A hírt hallva nagyon szégyelltem magam. És nem ez az egyetlen eset, amelyről tudok. Kedves ismerősöm gyermekének az autóját lopták el; az én kocsimat egy kórház előtt parkolva feltörték, és sorolhatnám tovább... S ha bárkitől megkérdezném, hogy vannak-e hasonló tapasztalatai, bizonyára szomorú verseny kerekedhetne abból, hogy ki tud többet a Tízparancsolat hiányát illusztráló történetekből - pedig egyetlen parancsolatot vennénk csak célba: „Ne lopj!” Lehet, hogy a hivatalos bűnüldözési statisztikák egyre kedvezőbbek, de a mindennapi tapasztalatok nem ezt igazolják. És ez a döbbenetes szellemi romlás, ez az erkölcsi ficam nem is rendőrségi ügy, a Tízparancsolattól megfosztott lelkek ügye. így válik a régi vitatott és szajkózott tétel - hogy a vallás, a hit magánügy - igaztalanná: látható, hogy a vallás és annak erkölcse nem magán-, hanem nagyon is komoly társadalmi ügy. Volt egyszer egy Tízparancsolat? Isten kinyilatkoztatása most is van, érvényben van, és érvényben is lesz mindörökké, amíg a világ világ; csakhogy a lelkekbe ezt egészen kisgyermekkortól őszinte szeretettel be kellene építeni, mert hiánya egyre égetőbb fájdalmat okoz egyre több embernek. Ez is feladata lenne az írástudó pedagógiának, függetlenül minden világnézeti vitától! Ribár János « Tisztelettel és szeretettel meghívjuk 2004. augusztus 19-én 17 órára a budapesti Szilágyi Dezső téri református templomba a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház által közösen tartandó ünnepi istentiszteletre. Dr. Bölcskei Gusztáv püspök, a zsinat lelkészi elnöke Magyarországi Református Egyház D. Szebik Imre elnök-püspök Magyarországi Evangélikus Egyház I
