Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-01 / 31. szám
4. oldal - 2004. AUGUSZTUS 1. Evangélikus Élet Beteljesedett élet Egy szájjal festő művész vallomása A Szélrózsán néhány szájjal-lábbal festő művész is lehetőséget kapott arra, hogy pár szót szóljon életéről és munkásságáról. A következőkben egyikük, Fazakasné Erdélyi Ilona „bemutatkozását" olvashatják. Másfél éves koromban betegedtem meg gyermekparalízisben. Az életemet egy gégemetszés mentette meg, ennek nyomait ma is magamon viselem. A légzésbénultak osztálya lett az „otthonom”, kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen harmincnyolc évet töltöttem ott. Egy idő után elektromos kocsi segítségével el tudtam hagyni az épületet. Egyik sétám alkalmával úgy adódott, hogy egy kis segítségre volt szükségem. Egy szimpatikus úrhoz fordultam, aki készséggel állt rendelkezésemre. Most már nyolc éve annak, hogy összeházasodtunk. Az életemben az ő szeretete, valamint a festés jelenti a világosságot. Tizenegyedik éve vagyok a szájjal-lábbal festő művészek nemzetközi egyesületének tagja. A festéshez egy iparművész ösztönzésére fogtam hozzá, aki egyszer bejött a kórházba, és megmutatta, hogyan tudom hason fekve, egy számba vett kétcsöves porlasztó segítségével fújni a festéket. Izgatottan kezdtem neki a feladatnak. Új kihívásnak tekintettem a dolgot, csakúgy, mint korábban a konzervdobozokból készített gyermekperselyeket vagy a gyöngyfűzést, amelyet szintén szájjal végeztem. A festésnél a kezdeti nehézségek nem szegték a kedvemet. Véleményem szerint az alkotáshoz „pusztán” tehetségre, valamint szorgalomra és kitartásra van szükség. Az utóbbiaknak bővében vagyok. Bármiről is legyen szó, én nem adom fel egykönnyen. Elvem: előbb-utóbb minden megy, csak akarni kell! A festésben is egyre jobb lettem, autodidakta módon képeztem magam. Ki akartam próbálni mindent, amit csak lehet. Kíváncsi voltam, hogy a saját erőmből mire vagyok képes. Elmondhatom, hogy beteljesedett az életem. Azt csinálom, amit szeretek, azzal élek, akit szeretek. Ehhez nem kellett más, „csak” nagyon sok akarat, önmagamba és az életbe vetett hit és szeretet. GaZsu Határtalan szeretet Az ötödik alkalommal megrendezett Szélrózsán nagy öröm volt újra átélni a találkozások nagyszerűségét. Jó volt a hasonlóképpen gondolkodókkal együtt eltölteni ezt az öt, kegyelemben gazdag napot. Számomra különösen jó volt tudni, hogy a tábor közösségteremtő programjain részt vettek erdélyi testvéreink is, mintegy bizonyságot téve arról, hogy Isten gondoskodó szeretete valóban határtalan. Koszta István lelkész áldozatos szervezőmunkája révén két buszt is megtöltöttek a Brassóból és környékéről - többek közt Krizbából és Tatrangból - érkezett fiatalok. Erdélyi testvéreink színes néptáncműsorral készültek, de nemcsak az előadással, hanem szavaikkal is kimutatták a néphagyományhoz való ragaszkodásukat: élmény volt hallgatni tiszta és ízes beszédüket. Ami számunkra már csak ásványvíz, azt ők még borvíznek hívják, a lelkészt pedig „tisztelendő úrnak” szólítják - és még mennyi nyelvi gyöngyszemre akadhatunk őket hallgatva... A krizbai kántorral, Mitea Adéllal folytatott beszélgetésem során is szóba került a nyelvi sokszínűség: „Az itteniek néha, talán csak felvágásból, idegen szavakat használnak, nem pedig a magyar megfelelőjüket. Ez nagyon szomorú, mert így óhatatlanul a saját nyelvünket tesszük tönkre” - árulta el véleményét. Krizba Brassótól mintegy harminc kilométerre fekszik. Sok fiatal költözött a faluból a nagyvárosba, de szerencsére maradtak is szép számmal magyarok, akik hagyományosan a földből élnek. A vallási hovatartozás túlnyomórészt nemzeti identitást is jelöl a településen: a magyarok szinte kivétel nélkül evangélikusok, míg a románok ortodoxok. A magyarok evangélikussága és nemzettudata szorosan összefügg: nemzeti és vallási ünnepeiken egyaránt éneklik az Erős vár a mi Istenünket, a magyar és természetesen a székely himnuszt is. Az ifjúsági órák Erdélyben nem sokban különböznek a Magyarországon megszokottól, és másban sincs nagy különbség: kevés a fiatal, de ugyanúgy öröm a közösséghez való tartozás. Krizbában átlagosan tízen-tizenöten vannak az alkalmakon; általában az Új ének című füzetből énekelnek, s bibliai történetekről beszélgetnek. Mitea Adél véleménye szerint ezek az órák mindig kellemes hangulatúak, és mivel jó viszonyt ápolnak a lelkésszel, mindenki szívesen megszólal, sosem érzik a beszélgetést erőltetettnek. A vasárnapi istentiszteleten sajnos már kevesebben vesznek részt, mert a szombat esti szórakozás után nem mindenki szeret korán felkelni... A krizbai ifi aktív szerepet vállal a gyülekezeti életben is. Gyakorta rendeznek bálokat, tábortüzes esteket, és nagyon szeretnek színdarabokat is előadni. Két éve a kisma- rosi Szélrózsára is készültek egy előadással, és az idén is szívesen szolgáltak volna, de sajnos időhiány miatt erre nem kerülhetett sor. „Nagyon jól érezzük magunkat a Szélrózsán” - folytatta a krizbai kántor. „Főleg az tetszik, hogy minden olyan könnyed. Semmi sem kötelező, de azért sok érdekes programon veszünk részt, leginkább a koncerteken. Persze jó a társaság is, az pedig hatalmas öröm, hogy mindenki mindenkinek köszön, még akkor is, ha történetesen akkor találkoztak először.” E sorok írója az erdélyiekkel folytatott beszélgetés során még biztosabb lett abban, hogy az idei evangélikus ifjúsági találkozó sikeresnek mondható. Jó volt megtapasztalni, hogy bár más országban élünk, a közös nyelv és Isten szeretete összefűz bennünket, és hogy erdélyi testvéreinkkel tényleg egy test tagjai vagyunk. Hordozzuk hát imádságban az ő gondjaikat, örömeiket is, hiszen „ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi ” (lKor 12,26). A Szélrózsa tehát betöltötte a szerepét: lehetővé tette a találkozást - a résztvevők találkozhattak Jézussal és a benne hívő keresztény fiatalok sokaságával. Chladek Tibor Kerekes székkel a Szélrózsán Az idei Szélrózsa programfüzetében a Mevisz programajánlójában a következőt olvashattuk: „Eddig minden alkalommal megvalósult, hogy mozgássérült barátaink is részt vehessenek a Szélrózsán. Hozzávalók: egy kis körültekintés, néhány ötlet és egy kis szervezés... ” Lássuk hát, hogy zajlott ez az idén Tatán. Ott voltunk, az egyszer biztos! Vonattal, kisbuszokkal és autókkal ékeztünk Győrből, Pécsről, Celldömölkről, Kecskemétről, közelről, távolról, akár a világ végéről, akár egyenesen egy másik táborból, bárhonnan, nem számított! A tata-tóvároskerti vasúti átkelőnél bizony alaposan feltorlódott a kocsisor, amikor július 21-én befutott az állomásra a 15.41-es személyvonat. Néhány türelmetlenebb atyánkfia harsány dudálással igyekezett elősegíteni, hogy a kilenc kerekes székes és a hat „ önjáró ” mozgássérült - valamint segítőik - vonatról történő lekászálódása gyorsabban végbemenjen. Csak a mozgássérülte liftet kezelő vasúti alkalmazott morgott szolidárisán a bajsza alatt: „Azt hiszitek, ettől gyorsabban megy...?!” És ez jólesett; úgy is van, csak semmi kapkodás! Leszálltunk szépen egymás után a mindenki a helyére került. Rendben! Tehát hajrá, Szélrózsa! Mindenki mehet, nézelődhet, hallgathat, énekelhet, elcsendesedhet kedve szerint, nincs akadály. A kemping pázsitját és földútját ugyan nem sikerült tükörsimává varázsolni, de más értelemben talán sikerült az akadálymentesítés: arra törekedtünk, hogy az, aki négy keréken érkezik a Szélrózsára, ne ütközzön csodálkozó tekintetekbe vagy türelmetlen, sietős tempót diktáló tömegbe, hanem érezze, hogy itt jó helyen van, kap segítséget. Itt, ha kell, mások igazodnak hozzá, itt megvárják, itt odafigyelnek rá, hogy megértsék esetleg akadozó beszédét. A Mevisz-Bárka mozgássérülttáboraiban ez a szemlélet magától értetődik, de - a segítők és a segítettek maroknyi csapatának jóvoltából - immár a&élró- zsát is megfertőzte a „ segíteni természetesen tudó” hozzáállás. Az evangélikus ifjúsági találkozón ma már nem „nagy szám ” a húsz-harminc mozgássérült fiatal jelenléte. És ez jó. Az elmúlt hét lélekpezsdítőforgatagában a Mevisz Bárka csoportjának három különlegesebb programja volt. Szombaton négy mozgássérült felolvasó is részt lehet önfeledten vigadni is vele - akár táncolva is ha arról van szó. Az egyik izgalmas programunknak két évvel ezelőtt, a kismarosi Szélrózsán a „Horizonttágítás ” címet adtuk. Arról van szó, hogy egy délelőttre vagy délutánra „ ép "fiatalok is beleülhetnek egy használaton kívüli kerekes székbe, és néhány órán keresztül (most négy óra volt a minimum) abból szemlélhetik a világot: a helyszínt, az embereket és reakcióikat. A lényeg, hogy bármilyen problémájuk adódik, a „játékidő" alatt egyedül nem szállhatnak ki a kerekes székből. Akik ezt vállalták, azok valamennyien arról számoltak be, hogy olyan nehézségekkel találták szembe magukat, amelyekre nem is gondoltak volna. Mert hát ki is vet rá ügyet, hogy pontosan milyen mély is a kátyú az úton, hogy milyen széles a mosdó ajtaja, vagy hogy egy-egy küszöb mekkora galibát okozhat. És az emberek? Nehéz összegezni a sokrétű tapasztalatokat... A mozgássérült fiatalok mindenesetre örültek neki, hogy akadtak, akik hajlandók voltak legalább négy órácskára az ő szemszögükből látni a világot. Vége a Szélrózsának, mindenki hazaért; a vonat visszafelé sem okozott csomagunk tempójában, a kocsisok pedig leereszkedtek a lifttel. A regisztrációnál nagy volt a tömeg, és számunkra kicsit nehézkesnek bizonyult a tábor területére való bejutás. A szobák kulcsai is elég döcögősen kerültek az ideiglenes lakókhoz, meg aztán az egyébként helyes kis rámpák sem voltak százszázalékosan testreszabottak (akarom mondani: elektromos kocsik méretére szabottak), de egy kis variálással, kalapálással néhány óra alatt minden és vett a reggeli áhítat megtartásában, este pedig (a két évvel ezelőtti nagy sikerre való tekintettel) a zsidó táncházban kerekes székes koreográfiákat tanultunk vagy éppen improvizáltunk (képünkön). Kérdésemre, hogy nem összevissza rán- gatásnak élték-e meg a kerekes székesek ezt az a fajta együtt táncolást, határozott nemmel feleltek. Segítőként is jó volt valakit táncoltatni. Jó volt átélni, hogy így is lehet: nem csak vigyázni a kerekes székben ülőre, mint a hímes tojásra, de lódást, és a kerekes székes lift kezelője ismét barátságos volt. Leszállásunk a Déliben már nem okozott fennakadást. Néhány órája én is hazaértem. Még zsongnak a fejemben a Szélrózsa hangjai. Jó, hogy ott lehettünk, hogy részt vehettünk mindebben. Jó volt együtt énekelni: .....Ott van az áldás, hiszed-é? ” Jó volt megtapasztalni, hogy ahol Krisztus is jelen van, ott akadálymentesebbé válik mz élet. És nem csak a kerekes székben ülőké. - Benceorsi Gyermek- és asszonysors Indiában A találkozó színes kavalkádjában, az egyik, vetítéssel egybekötött előadás az indiai szegényekről szólt. Pontosabban arról, hogyan próbál a maga eszközeivel tenni a nyomorgókért egy magyar alapítvány. Az igen élénk beszélgetést Simonyi Gyula teológusközgazdász, a Bocs Alapítvány elnöke vezette. Simonyi Gyula először arról beszélt, hogy az alapítvány 1977 óta támogatja az indiai Gudzsarat államban működő ESP (Education Sponsorship Programme) iskolahálózatot, amelynek kilencvennégy kollégiumában az idén közel 35 ezer szegény gyermek tanult. A hálózatot egy indiai pap, Cedric Pra- kash vezeti, aki már ötször járt Magyar- országon; az előadó lányának esküvőjén- amelyet a látogatása idejére időzítettek- ő tartotta a szertartást. Az esküvőt követő rizsebédből félmillió forintnyi adományt gyűjtöttek össze. A nászajándékra szánt pénzt - mintegy félmillió forintot - szintén Prakash lelkésznek adták. Az ottani viszonyok között ez hatalmas összeg, hiszen egy indiai gyermek egynapi élelmezésének a költsége nyolcvan forint. Ötezer forintból egy hónapig taníttatható egy gyermek, 50 ezer pedig elegendő egy évre. A gyerekek nagy része nem jár iskolába, mert már négy-öt évesen bevonják őket a ház körüli és a földeken zajló munkákba. A lányokat hagyományosan nem taníttatják. A Bocs Alapítvány által is támogatott iskolákban nem hangsúlyozzák túlzottan a kereszténységet. Indiában a keresztények aránya mindössze egy-két százalék, a többség hindu és muzulmán. E két vallás követői ellenséges viszonyban vannak egymással, és mindketten intoleránsak a keresztényekkel szemben. Szálka a szemükben, hogy a misszionáriusok, akik ezekben az iskolákban tanítanak, a törzsi hagyományok megőrzését szorgalmazzák, és hogy a (hivatalosan már eltörölt, de a valóságban mégiscsak létező) kasztrendszer alján lévőket karolják fel. Az iskolákban nagy szerepet kap a békére és megértésre való nevelés, valamint a nők társadalmi szerepének erősítése. Miért támogassunk indiaiakat Magyar- országról, amikor nálunk is sok szegény, hajléktalan van? - tette fel a kritikus kérdést Simonyi Gyulának a Szélrózsa egyik fiatal látogatója. Azért, mert Indiából kiindulva ökológiai és demográfiai robbanás fenyegeti a világot - szólt a válasz. Az emberiség egyhatoda, egymilliárd ember él a kontinensnyi országban, és számuk 16 millióval nő évente. Legalább a felük nyomorog, a terület mindenféle értelemben túlterhelt. Az előadó szerint „a fiatal indiai lányok iskoláztatása a segítségnyújtás leghatékonyabb formája. Ha a nők tanulhatnának, más életet választanának maguknak, nem éreznék csapásnak a termékenységet.” Indiában a nőket nem tekintik teljes értékűnek; egész életüket elnyomásban és mellőzöttségben élik le, pedig jelentős szerepük van a család összetartásában. A Szélrózsa látogatói maguk is tehettek egy keveset a világ egyik legszegényebb országában élőkért: vásárolhattak egy képeslapot, amelynek a százforintos árából nyolcvanat Indiába küld a Bocs Alapítvány. Ezzel képzeletben egy tányér ételt tettek egy éhező indiai gyermek elé. Szegfű Katalin
