Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-07-25 / 30. szám
8. oldal -2004. JULIUS 25. Evangélikus Élet Strandon Igazi nyári nap volt. Az ég és a víz kékje közötti boldog végtelenben illathozó puha szél játszadozott, a fák lombjában ezernyi szorgos méh röpködött zümmögve, a nap simogató meleg sugaraival kellemesen cirógatta a strandolok bőrét. A dús, zöld fűre terített törülközőn sütkérezett kellemes gondtalanságban a fiú és a lány. Mindketten walkmanhal a fejükön élvezték a pihenést, csukott szemhéjuk mögött a vidám, tarka fények táncát figyelték. A fiú egyik kezét a lány combján felejtette, a közelség édes álmokat varázsolt elé, melyek egész testében megbizsergették. A lány színes magazint lapozgatott könnyed figyelmetlenséggel; fél szemmel az arra járó, csokoládébarnára sült nőket figyelte izgatott tekintettel: vajon szebbek-e, csinosabbak-e nála? A babát egyikük sem vette észre, amikor érkezett. A környéken jöttek-mentek az emberek, felbukkantak és eltűntek a színes fürdőlepedők, szüntelenül változott, kavargott és zsibongott a világ. De egyszer csak ott volt a csöpp szőke teremtés. Finom bőre puha és fehér, a fenekén picike fodros bugyi, a nevetése bugyogó forrás hangja, a szemei ragyognak, mint két drágakő, a szája kis piros szamóca: gyönyörű szép kislány. Apró lábain ingadozva óvatosan lépegetett, közben elégedett gügyögéssel kísérte saját diadalmenetét, és barátságosan integetett a rámosolygó ismeretleneknek. Céltalan, boldog totyogását szüntelenül szemmel kísérte egy magas, barna fiatalasz- szony, valószínűleg az anyukája. De a gyermek semmi veszélyeset nem tett, imbolygó sétája kicsiny színfoltja lett a derűs délutánnak, senkit sem zavart, és senki sem zavarta őt. Közben a fiú megunta a tétlen napozást, barátnőjét rövid időre egyedül hagyta, hogy a vízben felüdüljön. Ekkor lépett színre a baba. Talán a színes képek tetszettek neki, vagy a lányt találta vonzónak, ki tudja? Puha talpacskáin hozzádöcögött, közvetlenül előtte leguggolt, és ráemelte hatalmas, ragyogó szemeit. A lány csodálkozva nézett fel a magazinból, levette a walkmant, és a kicsit figyelte. Olyan közel volt egymáshoz az arcuk, hogy csaknem összeért. A baba csücsörített, puszit dobott, aztán gügyögött valamit a maga angyali, titokzatos nyelvén, és tátott szájjal, érdeklődve szemlélte új ismerősét. Aztán az egyensúlyát nehezen tartó csöppség megbillent, és dundi kezeivel riadtan kapaszkodott meg a lány sűrű, barna hajában. Mindketten nevettek, és barátságuk a nem várt kalanddal megpecsételődött. A baba ettől kezdve nem tágított a lány mellől. Körbejárta, rámászott, nagy nyögésekkel kísérve megpróbálta kihúzni alóla a törülközőt, leült mellé, és az újságot lapozgatta esetlenül, arcát a lány vállára hajtotta, halkan dudorászott. Szívet melengetőén kedves idillt alkottak ők ketten. Az arra járók mosolyogva figyelték a bájos páros mulatságos és megható együttlétét. Aztán a kicsi elunta magát: mivel hiába próbálta felemelni a lányt, hát egyedül indult felfedezőútra. Egy bokorhoz ballagott, és kis levélcsomót tépett róla barátnőjének, aztán a fűben talált egy fakéregdarabot, azt vitte oda neki diadalmasan. Néha meg a háta mögé került, és négykézláb mászott előre, hogy a szemébe nézzen, és csilingelő kacagással jelezte a jól sikerült tréfa feletti örömét. A lány egészen belefeledkezett a játékba, a baba kitüntetett figyelme kizökkentette eddigi felnőttes szerepéből, boldog és felszabadult lett, a lelke szabadon szállt, mint a szélben a pitypangbóbita könnyű fehér eser- nyőcskéje - ismeretlen, de reményteli tájak felé. Ekkor érkezett vissza a fiú. Izmos barna testén vízcseppek csillogtak, a haját sötétebbnek mutatta a nedvesség, erőt és maga- biztosságot sugárzott egész lénye. Könnyed mozdulatokkal megtörölközött, és a lány mellé ereszkedett, aki alig vette észre barátja visszatértét. A babát követte szemmel, aki éppen új kalandok után járt. A fiú, hogy felhívja magára a figyelmét, átkarolta a derekát, és magához akarta húzni egy ölelésre, de a lány leintette.- Ne, ne most, odanézz! - és a kicsire mutatott, aki ingó- bingó járásával éppen feléjük közeledett. Az ösvény melletti kavicsok közül hoz valószínűleg egy tetszetősét, már előre hírül adja a nagy eseményt, gagyog, kis karjaival integet a kedves ismerősnek. Aztán megtorpan. Gyanakodva nézi a fiút, fejecskéjét oldalra billentve méregeti az új jövevényt, pici száját összecsücsöríti, szemöldökét összehúzza. Figyel, vár, majd hirtelen elhatározással elindul felé. Egészen közel megy, arcát a fiúéhoz simítja, aztán leguggol, nézi az arcát sokáig szigorú, fürkésző tekintettel, végül hirtelen elhatározással leül. A lány mosolyogva figyeli az eseményeket, szeme csak a babát lesi, barátja arcára csak most téved a pillantása, és hirtelen összerezzen a döbbenettől. A fiú nem mosolyog; idegen, hideg pillantása borzongató. S most hirtelen feláll, és kihúzza a törülközőt a baba alól. A kicsi hátrabukfencezik, és keservesen sírva fakad. Nem lehet tudni, hogy megütötte-e magát, vagy csak megijedt, de kétség- beesett zokogás rázza egész testét. Az anyukája odaszalad hozzá, felemeli, magához öleli a remegő kislányt, vigasztalgatja, simogatja, suttogva beszél hozzá, míg csak el nem alszik a maszatos, könnyes szemű apróság. Látszik, hogy még álmában is sokáig meg-megrázkódik, szipogva kapkodja a levegőt. A lány riadt iszonyattal néz a fiúra, halkan kérdez valamit, a fejét rázza, kezével eltakarja a száját, egész testében remeg. De a fiú lezser, jelentéktelennek ítéli az esetet, legyint, és újra megpróbálja közel húzni magához barátnője formás testét. A lány dühösen feláll, maga köré csavarja a törülközőjét, indulni készül. A fiú átöleli, simogatja a haját, suttog a fülébe, lassan kiveszi a kezéből a törülközőt, és a sajátja mellé teríti a fűbe. Szelíd mozdulattal maga felé fordítja a lány földre bámuló arcát. Rámosolyog, szájon csókolja. Némán állnak egymással szemben. Lassan a lány is megenyhül. Ajkai elhúzódnak, elővillannak szép szabályos fogai. Akár mosoly is lehetne ez a mozdulat, ha nem sóhajtana közben olyan nagyot. A szája hát engedelmesen vidámságot mutat. Csak a szemében marad ott sokáig a titkos mély szomorúság... — Füller Tímea Labdázó angyal Mennyi fölösleges dolgot képes megvenni az ember a bevásárlóközpontokban! Pillanatok alatt megtelik a kosár azzal a sok kacattal, amelyet akciósán árulnak. A reklámszakemberek jól ismerik a vásárlás lélektanát: az olcsóbban megvásárolható áruval becsalogatott vevő mindent egy helyen vásárol meg, mert így kényelmesebb. Úgyhogy az olcsóbb liszt mellé a pénztár futószalagjára kerül a kartonos ásványvíz, a felvágott, a műanyag felmosóvödör meg a strandpapucs is, arról a szép, pöttyös labdáról már nem is beszélve, amelyet könyörgő tekintettel csempész oda az ember gyereke. .. így aztán a pénztárcát könnyű hamar megszabadítani néhány tízezer forinttól, a vevő pedig azzal a jóleső érzéssel nyugtázhatja hűségpontjainak a szaporodását, hogy a bevásárlóközpont menedzsmentjének köszönhetően megint milyen „jól” járt. A parkolóban gazdáikra várakozó csodaautók álmosan nyitogatják a csomagtartójukat, hogy elnyeljék a frissen beszerzett árucikkeket. A nap szemérmesen aláhanyatlik a horizonton, a megfáradt vásárló pedig alig várja már, hogy a többórás árubeszerző körút után teste megpihenhessen a kényelmes ülés lágy ölelésében. De hirtelen különös intermezzo bontja meg az ólmos nyugalmat. Az egyik nyitott és félig telepakolt csomagtartó árnyékában egy alak sziluettje jelenik meg, majd vékonyka, szerény, de mégis figyelmet érdemlő hang szólítja meg az autó tulajdonosát:- Kérem szépen, tessék megengedni, hogy visszatoljam a helyére a bevásárlókocsit! Döbbent csönd. Lassított felvétel. A tulajdonos hátrafordul, és tekintete találkozik a koldusasszonyéval. És a jómódú férfi, aki az imént pakolta ki a húszezer forintot érő, „valamire majdcsak jó lesz” holmit a bevásárlókocsiból, felmordul:- Csak nem képzeli, hogy lemondok a százforintos betétdíjról! Hi szén azért nagyon sokat kell dolgozni manapság!- Akkor köszönöm szépen, nem akartam zavarni. Bocsásson meg! - feleli a koldusasszony megsemmisülten, de valami gyönyörűségesen szép alázattal és kedvességgel. És már menne is tovább, ha a jómódú ember felesége nem kiáltana utána:- Hát persze, hogy megengedjük, ha ezzel segíthetünk! S miközben lesújtó pillantással méri végig férjét, kislányuk a szegény asszony felé dobja új, piros labdáját, és kacagva kéri:- Dobd vissza, néni! Az asszony pedig visszadobja, arcán két huncut gödröcske jelenik meg, s a mozdulattól egy göndör fürt omlik a homlokára:- Nekem is van egy ilyen édes, kicsi unokám - mondja pajkosan mosolyogva, majd mintha kitalálta volna a nő gondolatát, felemelt tenyerét mutatja, és hozzáteszi: - Nem piszkos a kezem, nem kell félni! De a kislány nem törődik azzal, hogy piszkos-e a néni keze vagy sem. Számára nincs jelentősége gazdagságnak vagy szegénységnek, nem jelent semmit, hogy ki honnan jött, és hova jutott. Csak a játék önfeledt perce számít: ő meg a néni azzal a nagy pöttyös labdával. A kislány az autó ablaká ból még sokáig nézett az egyre távolodó parkoló közepén álló néni után, ahogy ott állt bal kezét a száz forintot érő bevásárlókocsi fogantyúján nyugtatva, jobb kezével pedig boldogan integetve.- Szerintem angyal volt - állapította meg az apró emberek böl- csességével. és játék- BE/ >'*. T szerét szorosan magához ölelve belefúrta fejecskéjét édesanyja ölébe.- Szerintem is - felelte az asszony, miközben kislánya selymes hajacskáját simogatta, és forró, sós könnyei csendesen peregtek a nagy, piros alapon fehér pettyes labdára. — Szókéné Bakay Beatrix § Csodák képeit őrzöm Képeket őrzök a szívemben - friss emlékekként egy nyári tábor után. A HÉV-megállóban találkozunk a gyerekekkel, akik könnyű kis csomaggal a hátukon érkeznek, belül azonban sok terhet hordoznak. Nem tudják, hogy a bántó szóra nem csupán ütéssel lehet válaszolni. Egy-egy elveszített pingpongmeccs után csalást kiáltanak. Nem ismerik a közösség és az önfeledt játék örömét. De érzik a jó szó, a szeretet és az ölelés hiányát. Az egyiknek az fáj, hogy apját ritkán engedik haza a börtönből, míg a másik gyermek szemében fájdalom és rettegés van, ha apa neve szóba kerül. A kislány, aki első nap még szerelmes az egyik vezetőbe, éjjel erőszakról álmodik... Vajon meg tudjuk-e mutatni röpke tíz nap alatt, hogy van másfajta élet is? Tudjuk-e sugározni feléjük a krisztusi szeretetet? Bizonyság- tétellé válik-e szavaink mellett a viselkedésünk, a türelmünk, az érintéseink? Érzik-e tekintetünkben, hogy nem rájuk, hanem értük haragszunk, és hogy az eltört lámpa nem oltja el szeretetünk lángját? Erőnk könnyen végéhez közeledne, kitartásunk gyorsan lankadna, az imádság ereje azonban hatalmas. Azokban a nehéz helyzetekben tapasztaljuk meg leginkább Isten közelségét. Azt, hogy amikor erőfeszítéseink csődöt mondanak, az Úr maga tesz csodát. Az egyik kislány a búcsúesti Ki mit tud?-on az utolsó vacsora történetét olvassa fel. Az ikrek egy órán keresztül békésen ütögetik a labdát, és a vesztes csupán visszavágót kér. Az esti párnacsata egyik eltévedt párnájával egyszerre érkezik meg a bocsánatkérés. A zaklatott, mentálisan sérült gyermeket az imádságnak tűnő ének nyugtatja meg: Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom... A legnagyobb csoda azonban a pantomimjelenet. Csoda, hogy komolyan veszik, és megtanulják. Mindenkinek van szerepe, és minden gyermek fájdalmasan hiteles alakítást nyújt. A történet egy kisfiúról szól, aki boldogan fedezi fel, hogy van szíve. Pam-pam... Pam-pam... Dobog. Szüleivel hármasban játszanak. Arcukon mosoly és gondtalan öröm tükröződik. A pici szív kézről kézre jár, de összetörik, amikor a figyelmetlen apa leejti. A kisfiú szomorúan lehajol érte, ütögeti, próbálja életre kelteni. Egyszer csak felhangzik a jól ismert dobogás. Pam- pam. .. Pam-pam... A gyermek boldog, újra csillog a tekintete, de barátok jönnek. Cigarettával, itallal kínálják a szívéért cserébe, amelyet azonban hiába kér vissza, amikor később eldobja az üveget és a csikket. A barátok kinevetik; csak játszanak vele. Eldobják, megtapossák. A szív ismét darabokra hull, és a zokogó fiú csak hosszas ütögetés után képes újra életre kelteni. Pam-pam... Pam-pam... Öröme ezúttal sokkal nagyobb, mint az első törés után. Ekkor találkozik egy lánnyal, és neki adja szaporábban dobogó szívét. Boldogságuk azonban nem tart örökké. A lány is eldobja. A szív a porba hull. Most már hiába az ütögetés: a dobogás nem indul újra. A fiú összeroskad, és senki sem tudja őt megvigasztalni. Jézus azonban csendesen megérinti a vállát, és elkéri összetört szívét. Felemeli - és csoda történik. A szív életre kel. Pam-pam... Pam-pam... A főhős öröme határtalan és leírhatatlan, hiszen visszakapta, amit elveszített. Jézus ekkor ismét megáll mellette, ő pedig térden állva nyújtja át életét az Úrnak... Amikor esténként erőért imádkoztunk, nem sejtettük, hogy Urunk éppen a gyerekek által ad erőt. És ezeket a pillanatképeket magunkkal visszük a további szolgálatba. — Hulej Enikő
