Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-07-25 / 30. szám

8. oldal -2004. JULIUS 25. Evangélikus Élet Strandon Igazi nyári nap volt. Az ég és a víz kékje kö­zötti boldog végtelenben illathozó puha szél játszadozott, a fák lombjában ezernyi szorgos méh röpködött zümmögve, a nap simogató me­leg sugaraival kellemesen cirógatta a strandolok bőrét. A dús, zöld fűre terített törülközőn süt­kérezett kellemes gondtalanságban a fiú és a lány. Mindketten walkmanhal a fejükön élvez­ték a pihenést, csukott szemhéjuk mögött a vi­dám, tarka fények táncát figyelték. A fiú egyik kezét a lány combján felejtette, a közelség édes álmokat vará­zsolt elé, melyek egész testében megbizsergették. A lány színes magazint lapozgatott könnyed figyelmetlenséggel; fél szem­mel az arra járó, csokoládébar­nára sült nőket figyelte izgatott tekintettel: vajon szebbek-e, csinosabbak-e nála? A babát egyikük sem vette észre, amikor érkezett. A kör­nyéken jöttek-mentek az embe­rek, felbukkantak és eltűntek a színes fürdőlepedők, szüntele­nül változott, kavargott és zsi­bongott a világ. De egyszer csak ott volt a csöpp szőke teremtés. Finom bőre puha és fehér, a fe­nekén picike fodros bugyi, a ne­vetése bugyogó forrás hangja, a szemei ragyognak, mint két drá­gakő, a szája kis piros szamóca: gyönyörű szép kislány. Apró lá­bain ingadozva óvatosan lépegetett, közben elé­gedett gügyögéssel kísérte saját diadalmenetét, és barátságosan integetett a rámosolygó ismeret­leneknek. Céltalan, boldog totyogását szüntele­nül szemmel kísérte egy magas, barna fiatalasz- szony, valószínűleg az anyukája. De a gyermek semmi veszélyeset nem tett, imbolygó sétája ki­csiny színfoltja lett a derűs délutánnak, senkit sem zavart, és senki sem zavarta őt. Közben a fiú megunta a tétlen napozást, barátnőjét rövid idő­re egyedül hagyta, hogy a vízben felüdüljön. Ekkor lépett színre a baba. Talán a színes ké­pek tetszettek neki, vagy a lányt találta vonzó­nak, ki tudja? Puha talpacskáin hozzádöcögött, közvetlenül előtte leguggolt, és ráemelte hatal­mas, ragyogó szemeit. A lány csodálkozva né­zett fel a magazinból, levette a walkmant, és a kicsit figyelte. Olyan közel volt egymáshoz az arcuk, hogy csaknem összeért. A baba csücsörí­tett, puszit dobott, aztán gügyögött valamit a maga angyali, titokzatos nyelvén, és tátott száj­jal, érdeklődve szemlélte új ismerősét. Aztán az egyensúlyát nehezen tartó csöppség megbil­lent, és dundi kezeivel riadtan kapaszkodott meg a lány sűrű, barna hajában. Mindketten ne­vettek, és barátságuk a nem várt kalanddal meg­pecsételődött. A baba ettől kezdve nem tágított a lány mellől. Körbejárta, rámászott, nagy nyö­gésekkel kísérve megpróbálta kihúzni alóla a tö­rülközőt, leült mellé, és az újságot lapozgatta esetlenül, arcát a lány vállára hajtotta, halkan dudorászott. Szívet melengetőén kedves idillt alkottak ők ketten. Az arra járók mosolyogva fi­gyelték a bájos páros mulatságos és megható együttlétét. Aztán a kicsi elunta magát: mivel hiába próbálta felemelni a lányt, hát egyedül in­dult felfedezőútra. Egy bokorhoz ballagott, és kis levélcsomót tépett róla barátnőjének, aztán a fűben talált egy fakéregdarabot, azt vitte oda ne­ki diadalmasan. Néha meg a háta mögé került, és négykézláb mászott előre, hogy a szemébe néz­zen, és csilingelő kacagással jelezte a jól sikerült tréfa feletti örömét. A lány egészen belefeledke­zett a játékba, a baba kitüntetett figyelme kizök­kentette eddigi felnőttes szerepéből, boldog és felszabadult lett, a lelke szabadon szállt, mint a szélben a pitypangbóbita könnyű fehér eser- nyőcskéje - ismeretlen, de reményteli tájak felé. Ekkor érkezett vissza a fiú. Izmos barna testén vízcseppek csillogtak, a haját sötétebbnek mu­tatta a nedvesség, erőt és maga- biztosságot sugárzott egész lé­nye. Könnyed mozdulatokkal megtörölközött, és a lány mellé ereszkedett, aki alig vette észre barátja visszatértét. A babát kö­vette szemmel, aki éppen új ka­landok után járt. A fiú, hogy fel­hívja magára a figyelmét, átka­rolta a derekát, és magához akarta húzni egy ölelésre, de a lány leintette.- Ne, ne most, odanézz! - és a kicsire mutatott, aki ingó- bingó járásával éppen feléjük közeledett. Az ösvény melletti kavicsok közül hoz valószínű­leg egy tetszetősét, már előre hírül adja a nagy eseményt, ga­gyog, kis karjaival integet a kedves ismerősnek. Aztán meg­torpan. Gyanakodva nézi a fiút, fejecskéjét oldalra billentve méregeti az új jövevényt, pici száját összecsücsöríti, szemöldökét összehúz­za. Figyel, vár, majd hirtelen elhatározással el­indul felé. Egészen közel megy, arcát a fiúéhoz simítja, aztán leguggol, nézi az arcát sokáig szi­gorú, fürkésző tekintettel, végül hirtelen elha­tározással leül. A lány mosolyogva figyeli az eseményeket, szeme csak a babát lesi, barátja arcára csak most téved a pillantása, és hirtelen összerezzen a döbbenettől. A fiú nem moso­lyog; idegen, hideg pillantása borzongató. S most hirtelen feláll, és kihúzza a törülközőt a baba alól. A kicsi hátrabukfencezik, és keserve­sen sírva fakad. Nem lehet tudni, hogy meg­ütötte-e magát, vagy csak megijedt, de kétség- beesett zokogás rázza egész testét. Az anyukája odaszalad hozzá, felemeli, magához öleli a re­megő kislányt, vigasztalgatja, simogatja, sut­togva beszél hozzá, míg csak el nem alszik a maszatos, könnyes szemű apróság. Látszik, hogy még álmában is sokáig meg-megrázkódik, szipogva kapkodja a levegőt. A lány riadt iszonyattal néz a fiúra, halkan kér­dez valamit, a fejét rázza, kezével eltakarja a szá­ját, egész testében remeg. De a fiú lezser, jelen­téktelennek ítéli az esetet, legyint, és újra meg­próbálja közel húzni magához barátnője formás testét. A lány dühösen feláll, maga köré csavarja a törülközőjét, indulni készül. A fiú átöleli, si­mogatja a haját, suttog a fülébe, lassan kiveszi a kezéből a törülközőt, és a sajátja mellé teríti a fű­be. Szelíd mozdulattal maga felé fordítja a lány földre bámuló arcát. Rámosolyog, szájon csókol­ja. Némán állnak egymással szemben. Lassan a lány is megenyhül. Ajkai elhúzódnak, elővillan­nak szép szabályos fogai. Akár mosoly is lehetne ez a mozdulat, ha nem sóhajtana közben olyan nagyot. A szája hát engedelmesen vidámságot mutat. Csak a szemében marad ott sokáig a titkos mély szomorúság... — Füller Tímea Labdázó angyal Mennyi fölösleges dolgot képes megvenni az ember a bevásárlóközpontokban! Pillanatok alatt megtelik a kosár azzal a sok kacattal, amelyet akciósán árulnak. A reklámszakemberek jól isme­rik a vásárlás lélektanát: az olcsóbban megvásárolható áruval becsalogatott vevő mindent egy helyen vásárol meg, mert így kényelmesebb. Úgyhogy az olcsóbb liszt mellé a pénztár futószalagjára kerül a kartonos ásványvíz, a felvágott, a műanyag felmosóvödör meg a strandpapucs is, arról a szép, pöttyös labdáról már nem is beszélve, amelyet könyörgő tekintettel csempész oda az ember gyere­ke. .. így aztán a pénztárcát könnyű hamar megszabadítani néhány tízezer forinttól, a vevő pedig az­zal a jóleső érzéssel nyugtázhatja hűségpontjainak a szaporodását, hogy a bevásárlóközpont me­nedzsmentjének köszönhetően megint milyen „jól” járt. A parkolóban gazdáikra várakozó csodaautók álmosan nyitogatják a csomagtartójukat, hogy el­nyeljék a frissen beszerzett árucikkeket. A nap szemérmesen aláhanyatlik a horizonton, a megfáradt vásárló pedig alig várja már, hogy a többórás árubeszerző körút után teste megpihenhessen a ké­nyelmes ülés lágy ölelésében. De hirtelen különös intermezzo bontja meg az ólmos nyugalmat. Az egyik nyitott és félig telepa­kolt csomagtartó árnyékában egy alak sziluettje jelenik meg, majd vékonyka, szerény, de még­is figyelmet érdemlő hang szólítja meg az autó tulajdonosát:- Kérem szépen, tessék megengedni, hogy visszatoljam a helyére a bevásárló­kocsit! Döbbent csönd. Lassított felvétel. A tulajdonos hátrafordul, és tekintete találkozik a koldusasszonyéval. És a jómódú férfi, aki az imént pakolta ki a húszezer forintot érő, „valamire majdcsak jó lesz” holmit a bevásárló­kocsiból, felmordul:- Csak nem képzeli, hogy lemondok a százforintos betétdíjról! Hi szén azért nagyon sokat kell dolgozni manapság!- Akkor köszönöm szépen, nem akartam zavarni. Bocsásson meg! - feleli a koldusasszony megsemmisülten, de valami gyö­nyörűségesen szép alázattal és kedvességgel. És már menne is tovább, ha a jómódú ember felesége nem kiáltana utána:- Hát persze, hogy megengedjük, ha ezzel segíthetünk! S miközben lesújtó pillantással méri végig férjét, kislányuk a szegény asszony felé dobja új, piros labdáját, és kacagva kéri:- Dobd vissza, néni! Az asszony pedig visszadobja, arcán két huncut gödröcs­ke jelenik meg, s a mozdulattól egy göndör fürt omlik a homlokára:- Nekem is van egy ilyen édes, kicsi unokám - mond­ja pajkosan mosolyogva, majd mintha kitalálta volna a nő gondolatát, felemelt tenyerét mutatja, és hozzáte­szi: - Nem piszkos a kezem, nem kell félni! De a kislány nem törődik azzal, hogy pisz­kos-e a néni keze vagy sem. Számára nincs jelentősége gazdagságnak vagy szegény­ségnek, nem jelent semmit, hogy ki honnan jött, és hova jutott. Csak a játék önfeledt perce számít: ő meg a néni azzal a nagy pöttyös lab­dával. A kislány az autó ablaká ból még sokáig nézett az egyre távolodó parkoló közepén álló néni után, ahogy ott állt bal kezét a száz forintot érő bevá­sárlókocsi fogantyúján nyugtatva, jobb kezé­vel pedig boldogan integetve.- Szerintem angyal volt - állapította meg az apró emberek böl- csességével. és játék- BE/ >'*. T szerét szorosan magá­hoz ölelve belefúrta fejecskéjét édesanyja ölébe.- Szerintem is - fe­lelte az asszony, mi­közben kislánya sely­mes hajacskáját simo­gatta, és forró, sós könnyei csendesen pe­regtek a nagy, piros alapon fehér pettyes labdára. — Szókéné Bakay Beatrix § Csodák képeit őrzöm Képeket őrzök a szívemben - friss emlé­kekként egy nyári tábor után. A HÉV-megállóban találkozunk a gyerekek­kel, akik könnyű kis csomaggal a hátukon ér­keznek, belül azonban sok terhet hordoznak. Nem tudják, hogy a bántó szóra nem csupán ütéssel lehet válaszolni. Egy-egy elveszített pingpongmeccs után csalást kiáltanak. Nem is­merik a közösség és az önfeledt játék örömét. De érzik a jó szó, a szeretet és az ölelés hiányát. Az egyiknek az fáj, hogy apját ritkán engedik haza a börtönből, míg a másik gyermek szemé­ben fájdalom és rettegés van, ha apa neve szóba kerül. A kislány, aki első nap még szerelmes az egyik vezetőbe, éjjel erőszakról álmodik... Vajon meg tudjuk-e mutatni röpke tíz nap alatt, hogy van másfajta élet is? Tudjuk-e sugá­rozni feléjük a krisztusi szeretetet? Bizonyság- tétellé válik-e szavaink mellett a viselkedésünk, a türelmünk, az érintéseink? Érzik-e tekinte­tünkben, hogy nem rájuk, hanem értük harag­szunk, és hogy az eltört lámpa nem oltja el sze­retetünk lángját? Erőnk könnyen végéhez közeledne, kitartá­sunk gyorsan lankadna, az imádság ereje azon­ban hatalmas. Azokban a nehéz helyzetekben tapasztaljuk meg leginkább Isten közelségét. Azt, hogy amikor erőfeszítéseink csődöt mon­danak, az Úr maga tesz csodát. Az egyik kislány a búcsúesti Ki mit tud?-on az utolsó vacsora tör­ténetét olvassa fel. Az ikrek egy órán keresztül békésen ütögetik a labdát, és a vesztes csupán visszavágót kér. Az esti párnacsata egyik elté­vedt párnájával egyszerre érkezik meg a bocsá­natkérés. A zaklatott, mentálisan sérült gyerme­ket az imádságnak tűnő ének nyugtatja meg: Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom... A legnagyobb csoda azonban a pantomimje­lenet. Csoda, hogy komolyan veszik, és megta­nulják. Mindenkinek van szerepe, és minden gyermek fájdalmasan hiteles alakítást nyújt. A történet egy kisfiúról szól, aki boldogan fedezi fel, hogy van szíve. Pam-pam... Pam-pam... Dobog. Szüleivel hármasban játszanak. Arcu­kon mosoly és gondtalan öröm tükröződik. A pici szív kézről kézre jár, de összetörik, amikor a figyelmetlen apa leejti. A kisfiú szomorúan le­hajol érte, ütögeti, próbálja életre kelteni. Egy­szer csak felhangzik a jól ismert dobogás. Pam- pam. .. Pam-pam... A gyermek boldog, újra csillog a tekintete, de barátok jönnek. Cigarettá­val, itallal kínálják a szívéért cserébe, amelyet azonban hiába kér vissza, amikor később eldob­ja az üveget és a csikket. A barátok kinevetik; csak játszanak vele. Eldobják, megtapossák. A szív ismét darabokra hull, és a zokogó fiú csak hosszas ütögetés után képes újra életre kelteni. Pam-pam... Pam-pam... Öröme ezúttal sokkal nagyobb, mint az első törés után. Ekkor találkozik egy lánnyal, és neki adja sza­porábban dobogó szívét. Boldogságuk azonban nem tart örökké. A lány is eldobja. A szív a por­ba hull. Most már hiába az ütögetés: a dobogás nem indul újra. A fiú összeroskad, és senki sem tudja őt megvigasztalni. Jézus azonban csende­sen megérinti a vállát, és elkéri összetört szívét. Felemeli - és csoda történik. A szív életre kel. Pam-pam... Pam-pam... A főhős öröme határ­talan és leírhatatlan, hiszen visszakapta, amit el­veszített. Jézus ekkor ismét megáll mellette, ő pedig térden állva nyújtja át életét az Úrnak... Amikor esténként erőért imádkoztunk, nem sejtettük, hogy Urunk éppen a gyerekek által ad erőt. És ezeket a pillanatképeket magunkkal visszük a további szolgálatba. — Hulej Enikő

Next

/
Thumbnails
Contents