Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-07-25 / 30. szám

2004. JÚLIUS 25. - 9. oldal Evangélikus Élet- Fiatalember, vegyen cipőfűzőt! Már megint egy kéregető - gondoltam, s szinte máris fülemben csengett a szokott, szánalomébresztő szöveg, amelyre való­ban nem kellett sokáig várni.- Erdélyből jöttünk, s pénz kell, hogy ennivalót tudjunk venni a gyereknek. De nem kérünk mi adományt, csak azt, ve­gyen cipőfűzőt. Kétszázötven forintért adom, de adhat többet is érte, ha akar. Nem szoktam megállni az ilyenek hal­latán, bár nagyon sajnálom ezeket a nyo­morgó embereket. Ám ha mindegyiknél megállnák, szétosztogathatnám a fizeté­sem, másrészt meg nem is az én felada­tom megoldani a szociális problémákat - nyugtatgatom magam. Most azonban másként történt. A föl­dön kuporgó asszony mellett, koszos ron­gyokon valóban aludt egy kisgyermek, békés nyugalomban. A piac kapujától nem messze tanyáztak le, s táborhelyüket- meg kell vallani - ügyesen választották ki. Hiszen mellettük mindenképpen el kellett haladnia a népeknek, akik bevásárolni igyekeztek. S olyan jól fészkelték be magukat, hogy még a kora délutáni for­róságban is vetődött rájuk árnyék, elviselhetővé téve a hőséget. Szokatlan volt, hogy a fiatalasszony - mert valójában az lehe­tett - napcserzett arcából hatalmas, csillogó kék szemek tekin­tettek felém. Sehogy nem illett ez a szempár a végtelenül le­pusztult emberek megszokott képébe. S ami még szokatlanabb volt: az asszony mosolygott. Úgyis kell cipőfűző - igazoltam magamat magamnak, s megálltam.- Tessék, milyet kér? - kérdezte az árus, s felvonultatta előttem - mit is mondjak? - nem túl gaz­dag választékát. Egy-két sötét színű, is­meretlen hosszúságú pertliből állt a kol­lekció, csak úgy „sportosan” egymásba csomózva, jelzés, papír vagy bármiféle csomagolás nélkül.- Talán azt - mutattam találomra az egyikre.- Tessék! Kétszázötven, de ha... - s már mondta is az ezerszer elismételt szö­veget. S amint felemelte a portékát, meg­láttam, hogy „asztala” egy szentképpel van leterítve. Olyan hagyományos vásári áruval, melyen Mária tartja kezében a szendén mosolygó, pufókká rajzolt kis Jézust. Az asszonynak különös érzéke le­hetett a metakommunikációhoz, mert azonnal észrevette, hogy mi köti le a fi­gyelmemet, s gondolkodás nélkül vála­szolt fel nem tett kérdésemre.- Tudja, mi keresztények vagyunk, s nekünk ez jutott. De nem baj, lesz majd talán jobb is, mára pedig már meg is van a vacsoráravaló - mosolygott, kivillantva hiányos fogsorát, miközben kezével ráérősen matatott portékái között. - Valójában meg - folytatta kéretlenül - mi nem is gyűjtünk magunknak kincseket e világban, hiszen nem csak kenyérrel él az ember - idézte meglepő pontossággal az evan­géliumot. Döbbenten, kicsit szégyenkezve hallgattam. Kifizettem, amit vettem, s egy laza „Viszlát” után sietősen indultam to­vább. S az motoszkált a fejemben, hogy a lényeget tekintve: bizony nagyon igaza van. Gyarmati Gábor • rr p rr rr Cipőfűző Fotó: Bottá Dénes New Age vagy kereszténység? „Sokan úgy gondolják, hogy mi, a fia­tal generáció tagjai gondtalan életet élünk. Az élet megkímélt minket a vi­lágháborúktól, a nélkülözéstől, a ter­mészeti katasztrófáktól, úgyhogy könnyedén veszünk mindent. Pedig bennünket talán még inkább foglal­koztat létezésünk értelme, mint az idő­sebb nemzedékeket. Én is szeretném tudni, hogy mi a dolgom ezen a földön. Sokat gondolkozom azon is, hogy van- e jövője a kereszténységnek, vagy a »New Age« veszi majd át a helyét?!” Kedves Kitti! Egyre fokozódó szomo­rúsággal olvastam sorait, mert van ben­ne valami szívszorító kiábrándultság. Kiábrándultság a felnőttek világából, az emberi játszmákból, mindenből, ami va­laha jól indult, de mára végérvényesen élromlott. Ugyanakkor őszintén örülök annak, hogy nem lett teljesen szkepti­kus, és sejti, hogy dolga, feladata van ebben a rosszra hajló világban - úgy­hogy kész elültetni azt a bizonyos alma- fácskát, még akkor is, ha világunkon nemsokára végigsöpör a végítélet szele. Bátorítom, hogy továbbra is elmélked­jen sokat, kérdezzen és vitatkozzon a felnőttekkel, hiszen még olyan fiatal, alig tizenhét éves. Társadalmunknak és egyházunknak egyaránt szüksége van a tizenévesek bátorságára, leplezetlen őszinteségére, bölcs kritikájára. És ami a fő, sohase elégedjen meg látszatmegol­dásokkal és kitérő válaszokkal. Ma jó néhány serdülő ezt kérdezi a szüleitől: „Miért konfirmáljak, amikor ti sem jár­tok templomba, és ráadásul nem is vagy­tok jó véleménnyel a lelkészről...?!” És milyen feleletet kapnak? Jól bevált, unalmas látszatválaszt: „Mert evangéli­kusok vagyunk, és mert mindenki ezt csinálja. Mit gondolsz, mit szólna a na­gyi, ha pont te nem konfirmálnál?!” Hát megmondom őszintén: egy ilyen válasz engem sem motiválna. Amikor az úgynevezett keresztény ember nem ra­gaszkodik a kijelentett isteni igazságok­hoz, amikor szavai és cselekedetei nin­csenek összhangban, ha szíve örömte- len, és szinte éppen hogy csak végigvon­szolja magát az életén, akkor a hite nem lesz vonzó senkinek sem. Tudja, kedves Kitti, így „négyszemközt” bevallom Ön­nek, hogy ha nem ismerném az Úr Jézus Krisztus hatalmát, akkor emberileg bi­zony magam is nagyon aggódnék a ke­reszténység további sorsáért. „Aztpedig tudd meg, hogy az utolsó napokban ne­héz idők jönnek. Az emberek ugyanis ön­zők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gő­gösek, istenkáromlók, szüleikkel szem­ben engedetlenek, hálátlanok, szentség­ieknek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élveze­EvÉlet -LELKI SEGÉLY ROVATGAZDA. SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX m ■ í teket szeretik, mint az Istent. ” (2Tim 3,1-4) íme korunk kórképe. Hogy az ember mindig is ilyen volt, és a történelem során gyakorlatilag nem változott semmit? Lehet. De ez nemhogy aláássa, hanem inkább meg­erősíti azt a tényt, hogy az utolsó időket éljük, sőt azoknak is a vége felé loho­lunk... Az ifjabb nemzedékek pedig fi­gyelnek bennünket, előttük járókat, példaképet keresnek bennünk, erős tá­maszt meg útmutatást, és kérik, hogy mutassunk nekik kitaposott ösvényt a boldogság felé. De a keskeny úton nem találják a lábunk nyomát, csak a széles úton. Ezért arra indulnak el a kárhozat felé. Lelkűkben egzisztenciális vákuum keletkezik, amely ezen a széles úton védtelenné teszi őket, és minden tévta- nítást beszippant. Ebben a vákuumban kezdett sarjadza- ni évtizedekkel korábban a „New Age” mozgalom tanítása. Ez a magát „új kor­szaknak” nevező mozgalom ezt a jelszót tűzte ki zászlajára: „A halak (a keresz­ténység) korszakának vége szakadt, és mi már a vízöntő korszakában (a keresz­ténység után) élünk!” Tanítása szerint minden vallásban megvan az igazság szikrája, ezért be kell építenünk elemei­ket hitünkbe. A New Age gurui szerint az emberben szunnyadó szellemi energi­ákat a paranormális képességeink és az okkult praktikák segítségével kell ki­bontakoztatnunk. Ideológiájuk szerint a „régi paradigmákkal” le kell számolni, mert ezek túlhaladottak. Ilyen túlhala­dott dolog a Szentírás, a házasság, a te­kintélytisztelet, a szemérmesség, a köte­lességtudat. A személyes istenhit helyett a személytelen természetet kell imád­nunk. A keleti vallások, az ezotéria és a jógameditáció segítségével megvalósít­hatjuk önmagunkat. Elhatározták, hogy az audiovizuális eszközöket és a nem­zetközi adatcserét fokozatosan a New Age filozófiájának szolgálatába állítják. Úgy tartják, hogy a földgolyó nem más, mint egy világméretű falu, így nemsoká­ra minden ember megszólítható lesz az új tan által. A fiatal, kereső lelkek pedig - akik általában nyitottak arra, amihez a többség vonzódik, ami divatos és persze ami a szokványostól kissé eltérő - be is fogadják azt. Sőt észre sem veszik, hogy valójában a mozgalom üzletembereinek hálójába kerültek, akik az élet minden területét érintő tanácsokkal látják el őket, persze borsos áron. Kedves Kitti! A kereszténység helyé­be soha nem léphet semmi más. Mint ahogy Jézus Krisztus helyébe sem. Mert ő a királyoknak királya és uraknak Ura. (Jel 19,16b) „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet ado­mányozta neki, amely minden névnél na­gyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké: és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten di­csőségére." (Fii 2,9-11) És ezen mit sem változtat a különféle tévtanítások megjelenése, de még a mi hűtlenségünk sem. Kitti! Járjon nyitott szemmel, fül­lel, szívvel! Ne higgye el, hogy minden relatív ezen a világon, hogy minden je­lenséggel szemben toleránsnak kell len­nünk, hogy a keresztény vallás csupán az egyik út az üdvösségre vivő sok út közül! Ha minden relatív is lenne ezen a világon, sőt ha mindenben kételkednünk is kellene, amit eddig szépnek és jónak hittünk, és ha megremegne is a föld alapja, és kifordulna a „sarkaiból”, még­is igaz maradna, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Kü­lönféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni ” (Zsid 13,8-9). A názáreti Jézus a Krisztus. Ő a várva várt Messiás. És keresztény hi­tünk, vallásunk, egyházunk alapja. Ő az, aki megtérésre hív, és az örök élet aján­dékát kínálja. Nem kell mást várni. Csak őbenne van békessége és boldogsága az embernek. Azon tűnődöm, hogy talán éppen az a feladata - vagy ha úgy tet­szik: küldetése - kedves ifjú testvérem­nek, hogy a szívébe fogadva őt Krisztus­hordozó legyen! Méghozzá hiteles életű, sokakat gazdagító, példaértékű keresz­tény, aki Mesterének elkötelezett híve­ként helyrehozza azt, amit mi elrontot­tunk, megreformálja azt, amitől eltér­tünk, rámutat arra, amit mi nem értet­tünk meg Urunk tanításából. Ki tudja... Talán nemsokára megérkezik a válasz a csöndes, ám annál követelőbb kopogta­tásra: „Az Úr van itt! A te Istened! Ő vár rád! Hogy elmondja, mennyire szeret! A legdrágábbat adta érted: Az ő Fiát, aki most is él, uralkodik mindörökké!” (Új ének 83) Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Szentlélek a vágószobában avagy egy televíziós sorozat utóélete Néhány hónappal ezelőtt adtunk hírt arról, hogy az Oroszlányi Televízió műsorra tű­zött egy tizenkét részes ismeretterjesztő sorozatot, amely az egyház életét próbálta bemutatni az érdeklődő - nem feltétlenül vallásos - emberek számára. A forgatások megannyi élményt jelentettek, nemcsak számomra, hanem szerkesz­tőtársam és az operatőr számára is. Igazi csapattá kovácsolódtunk a kilenc hónap alatt. Forgattunk jéghideg templomban, szakadó hóesésben, térdig érő hóban és rek- kenő melegben. Temetőben, utcán, börtönben, iskolában, óvodában, kórházban, vá­rosokban és falvakban. Az igazi munka mégis a kazetták megtekintése után, a vágó­szobában következett. A hétvége és különösképpen az éjszakák jelentették a munka­időt. Ekkor értünk rá mi, szerkesztők és a vágó. Órákig ültünk a képernyőkre mered­ve, és válogattuk a vágóképeket, a hasznos hangot. Lassan-lassan kicsinek bizonyult a pár négyzetméteres szoba. Egyre többen ragadtak mellettünk. Leültek a székekre, álltak az ajtóban. A felvételeket látva a televízió közép­korú és fiatal munkatársai sorra tették fel kérdéseiket. Közülük is kiemelkedett a vágó - Mezei Péter (36) -, aki a forgatás hónapjai alatt átfogó bibliaismereti, egyház- és vallás- történeti „képzésben” részesült. Az utolsó rész befejezése előtt különös és megdöbben­tő kéréssel-kérdéssel hozakodott elő: „Szeretnék megkeresztelkedni! Lehet?” Gondolkodás nélkül mondtam igent, hiszen a keresztelkedésre jelentkező felnőt­tek általában feleennyi időt sem tudnak a felkészítésre szánni. Azt kell mondanom, hogy orosházi szolgálatom kilenc éve alatt Mezei Péter volt a legjobban felkészült konfirmandusom. A templom meghitt csendjében az oltár egyik oldalán állt e sorok írója - a lelkész­szerkesztő -, a keresztelőkút előtt a vágó, valamint keresztségének tanúja, a televí­zió főszerkesztője. „ Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Minden dol­gotok szeretetben menjen végbe!" (1 Kor 16,13-14) Ez az ige szolgált alapul, ez lett a pecsétje egy döntésnek, amelyre harminchat évet kellett várni... Ha belépek a szerkesztőségbe, és jó napot kívánok mindenkinek, a vágószoba fe­lől szól egy Erős vár a mi Istenünk is! A filmsorozat tehát betöltötte szerepét, egy lé­lek az Isten oldalára került, áthatott egy életet a Szentlélek, aki otthonosan mozog a vágószobában is. Molnár József Tóth Árpád l 51" CD Él oltcj ÉK Pénzt, egészséget és sikert kese Mosóknak, Uram, többet adtál, Tudom és érzem, hogy szeretsz: Nem kezdek érte mégse pert, Próbáid áldott oltó-kése bennem És nem mondom, hogy adósom maradtál. Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, Nem én vagyok az első mostohád; Új szépséget teremni sebez engem. Bordáim közt próbáid éles kését Osszeszorítom ajkam, ha nehéz Megáldom, s mosolygom az ostobák A kín, mert tudom, tied az én harcom, Dühödt jaját és hiú mellverését. És győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom. HETI ÚTRAVALÓ Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. (Ef 2,19) Szentháromság ünnepe után a hetedik héten az Útmutató reggeli igéi Isten min­den időben létező háza népének az asztalközösségéről szólnak, ünnepi vacsorák képeit felvillantva. Krisztus a maga testében egyesíti Isten új népét, így válik va­lóra heti igénk üzenete. E lelki ház alapjai a próféták és apostolok; a sarokkő, de a zárókő is Krisztus Jézus, s őbenne mi is együtt épülünk Isten templomává, a Lé­lek által. Az első „asztal nélküli” képen is közösséget látunk: ötezer férfit és hoz­zátartozóikat vendégeli meg Jézus, aki nem hagyja magát „kenyérkirállyá” tenni; hiszen ő az élet kenyere! Ekkor „közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe” (Jn 6,4). Az öt árpakenyérből tizenkét (!) kosárnyi felesleg maradt meg. „Egy kenyéren” éltek az őskeresztény gyülekezet tagjai is: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. (...) És amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben: dicsérték az Istent. ” (ApCsel 2,44.46-47) Ezékiás király megtisztította az istentiszteletet, és ismét meghirdette a páskaünnepet; ekkor „sok nép gyűlt össze Jeruzsálemben, hogy megtartsák a kovásztalan kenyerek ünnepét, levágták apáskabárányt. (...) Ünnepi lakomát tar­tottak hét napig, dicsőítve őseik Istenét, az Urat" (2Krón 30,13-22). S íme, ez­után az Isten Fiának menyegzői képét látjuk, s azon egy olyan „vendéget”, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve. „Barátom, hogyan jöhettél be ide?" - kér­dezte a király akkor „a nem választott” embertől (Mt 22,12). Mi már „megszerez­tük” fehér ruhánkat? Isten boldog jövőt ígér a megmaradt népnek: „Mert békes­ségben vetnek, a szőlő megadja gyümölcsét, a föld megadja termését, az ég meg­adja harmatát, (...) én megsegítlek benneteket ” (Zak 8,12-13)! A legnagyobb jelentőségű asztalközösség az úrvacsora, amelyben Krisztus tes­téből és véréből részesülünk, s ez a szentség közösséget teremt az Úrral és egy­mással, mert,, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk ” (lKor 10,17). E földön vándorló népének adja önmagát lelki táplálékul Jézus az úrvacsorában, amely több, mint a húsvéti páskavacsora; azért, hogy „ezt cseleked- jétek az én emlékezetemre" (Lk 22,19). Miérettünk megtöretett teste és kiontatott vére teremt igazi test-vér(i) (asztal)közösséget az ő háza népe között. De az utol­só, véget nem érő asztalközösség még ezután vár mindazokra, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára! Tudjuk, hogy a Bárány menyasszonya nem más, mint Jézus gyülekezete; „és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba" (Jel 19,8). Emlékezzünk vissza a menyegzői ruha hiányára a királyi menyegzőn, és a szárdiszi gyülekezetnek adott ígéretre: „Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába ” (Jel 3,5)! Az elhívottakból mi is lehetünk választottak, ha: „A keresztfához megyek, (...) Veled mindig győzhetek!” (EÉ 208,1.5) Garai András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents