Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-07-25 / 30. szám
E r ték rendetlenség A családját elhagyó kereskedelmimédia-sztárt néhány hónapos, „holtomiglan-holto- diglannak” induló viszony után otthagyta a szintúgy kereskedelmimédia-sztárrá avanzsált sztriptíztáncosnő. De aggodalomra tulajdonképpen semmi ok, hiszen vélhető volt, hogy ez a frissiben zsendült lájezön sem tart majd soká, és a végén mindenki jól megkapja a magáét. A bulvárlapok hatásos szalagcímekkel hozzák a hírt, holott a nyári uborkaszezon ellenére is lenne fajsúlyosabb közölnivaló - de ez igazán nem róható fel nekik. A metrón álmosan zötykölődő tömeg olthatatlan botrányszomjának és a szellemi reggeliket melegében elkészítő bulvárújságok témáinak a harmonikus szimbiózisa igazán nem kifogásolható ebben a vonatkozásban. Róma óta ismerjük a panem et circenses tézisének mindenféle emberi gondot a jótékony igénytelenséggel betakaró és mindent könnyen áthidaló hatékonyságát. És bizony akár költői az érzületünk, akár nem - még kér a nép... Anélkül, hogy tudományosnak ható társadalomelemzésekbe bocsátkoznék, vagy - urambocsá! - ostorozó reformerré lényegülve, a felsőbbségtudat magabiztos fintorával a számon belebújnék kedvenc folyóiratomba, inkább megadóan elfogadom a világ (t)rendjét. Csöppet sem lázadozom a tömeg- és magaskultúra újra és újra egymásnak feszülő ellentétén, de még csak a fejemet sem csóválom az emberi természet kicsinyességén. Mindössze észrevétlen ellopom a szemben ülő utastársam újságjának címlapját a szememmel, és hagyom, hogy rám telepedjen ez a meg nem magyarázható keserűség. Fiatal vagyok. Nem emlékszem, hogy volt annak előtte. Csak tanulhatok vagy hallhatok róla, de élni még alig éltem a gyarlóság szabta törvények között. Talán nem is számít ez. Fiatal vagyok. Elég rugalmas a lelkem ahhoz, hogy jó messzire toljam ki a határokat, és elnéző legyek a világgal, hogy kibúvót találhassak az erkölcsi prédikációk alól, de nem elég idős és lemondó ahhoz, hogy fásult közönnyel tudomásul vegyem a világ dolgait. Lassan le kellene szállnom, de még mindig nem tudom, mi az a keserűség, amely ebből a piros betűs, zaklatott címlapból árad. Elvégre nincs ebben semmi, hallottam már ilyet, elég átmenni a szomszédba - és vannak még cifrább esetek is. Egy házasságfelbomlása, egy magára hagyott, megcsonkult család és egy rosszul sikerült kapcsolat nem elég szenzáció ahhoz, hogy címlapra kerüljön. Nyilvánvalóan a hírnév mindent kiszínező, sokarcú átka, hogy ez a hír most mégis gazdasági tényező lehet egy gazdasági tényezővé egyszerűsödött médiapiacon. Tovább töprengek: gyermekkorom óta őrzöm és építem a félig szerzett, félig otthonról jövő értékrendemet, már-már megmosolyogtató idealizmusba hajló elveimet a családról. A bibliai ígéreteket és értékeket lesajnáló világban többé-kevésbé tartom a frontot, amikor elhiszem, hogy szüleim példáját követve évtizedekre szóló házasságot kötök majd, ha eljön az ideje. Azt már csak pironkodva mondom ki: hiszem és remélem, hogy sírig tartó lesz ez a kötelék. Egészen a közelmúltig azt hittem, nincs ebben semmi különleges, semmi formabontó, de mára már elbizonytalanodtam. Úgy érzem, ez a vágyam és törekvésem szinte már a tinédzserkori világmegváltó tervekkel van egy sorban. Lassan torokszorító aggodalommá válik bennem még a kispolgárinak bélyegzett jövőkép is. Örülök, ha néha felismerek egy hasonló kis Don Qui- jotét, akivel együtt törhetünk a szélmalmok ellen... Itt az idő, még egy utolsó pillantást vetek a címlapon mosolygó lángvörös hajú, szép arcú nőre, aztán leszállók. De valami nem hagy nyugodni; egyre csak a rossz érzés forrását kutatom. Amit a címlapon láttam, befészkelte magát a tudatomba, mint egy éjjeli álmot zavaró morzsa a fogak között. Mi az, ami annyira fájdalmas ebben a hétköznapi szenzációban? Hazafelé csak az a zavaró érthetetlenség marad abból, amit reggel láttam. Már- már igyekszem a megoldhatatlan és ennek megfelelően időrabló talányok dobozába helyezni a szóban forgó címlapot, amikor rám tör a megvilágosodás: ha erről a hírről lefejtjük a kötelező körítést - hogy tudniillik korunk két „ megasztárjáról" van szó - szomorúan mutatkozik meg, hogy a világon semmi hírértéke nincs. Pont ez az, ami fáj. Hogy ez aligha fáj valakinek. Már nincs benne semmi szenzáció, semmi rendkívüli. Ez korunk új természeti törvénye. A házasságok nem szólnak egy életre, a családok atomjaikra hullnak szét, lassan a követhetetlenné szakadt kapcsok lesznek a tökéletesen normálisak. Ugyan kit érdekel egy válás vagy egy újabb szövevényes hajtás a családfákon, amikor az első számú teendő az önmegvalósítás szüntelen hajszolása? Már nem kapja fel senki a fejét, legfeljebb perverz kárörömmel várja a történet további szaftos folytatását. Mi tagadás, működik a bulvársajtó figyelmet rabul ejtő pszichológiája: mint olvasó most már magam is kíváncsi vagyok a részletekre. Hazafelé még elkapok egy újságost, hogy viszonylagos objektivitással ítélhessek a minden objektivitást nélkülöző címlaphírből. Immár mindent tudok. Aztán hazaérek, és kidobom az újságot a szemétbe, elvégre holnap új nap van, amely majd új szenzációs töprengenivalót hoz. Javíthatatlan idealizmus ide-vagy oda: elolvasom századszorra is Ruth könyvét, és ki tudja hányadszorra is elhiszem, hogy árral szemben is lehet úszni... Igaz, úgy lényegesen nehezebb. Mindenesetre mielőtt elalszom, lassan megnyugodva konstatálom: még egy okkal több, hogy ne álljak sztriptíztáncosnőnek. Sőt biztos, ami biztos: a médiasztárokat is messze elkerülöm. Kovács Kata Evangélikus élet - nem lehet elég korán kezdeni... ESÉLY Mire az Evangélikus Elet utolsó példányát is kipréseli magából a nyomdagép, Tatán talán már szállingóznak az első fecskék a Szélrózsára. Az ifjúsági találkozó idejére szerkesztőségünk is áthelyezi székhelyét az Öreg- tó partjára, remélve, hogy az Esély Alapítvány táborában - július 21. és 25. között - jó eséllyel találjuk meg a következő lapravalót. Bár nem áltatjuk magunkat azzal, hogy a felettébb bőségesnek ígérkező program közepette- elmélyült EvElet- olvasásra is futja az időből, néhány tucattal azért viszünk magunkkal az újságból, hátha az „idősebb nemzedék" soraiból is követőkre talál a címlapfotónkon képviselt korosztály... Valójában azonban ennél vérme- sebb reményeket is táplálunk. Miközben kétségkívül örülnénk, ha sikerülne minél több ifjú olvasót (és toliforgatót) elkötelezni az Evangélikus Élet mellett, elsősorban mégis azért imádkozunk, hogy minél több fiatal evangélikus szívében ébredjen vágy a (hit)élet iránti maradandó elkötelezettségre. Evangélikus hitélet? Nem erőltetett ez egy kissé? - kérdezhetik most sokan. Nos, a kérdésre történetesen e lapszám néhány írásából is kiolvasható a felelet, személyes megválaszolására pedig igazán jó esélyt kínál a tatai találkozó. Mindenesetre jó volna, ha előfizetésre való ösztönzés nélkül is egyértelműen megállná helyét a lapunkban kettős értelemben használatos szlogen: „EVANGÉLIKUS ÉLET - ÉLED." Éled? T. Pintér Károly „Lehetetlen ugyanis, hogy ne fu- valkodjék föl saját jócselekedetei alapján az, aki még nem üresedett meg és nem semmisült meg szenvedések és gonosz dolgok révén, és ezért még nem tudja, hogy ő maga semmi, és a jócselekedetek nem az övéi, hanem Istenéi. ’’ Luther Márton: Heidelbergi disputáció (Nagybocskai Vilmos fordítása) A hűségről és a mi hűségünkről Francisco Goya valamikor a 1800-as évek második évtizedében rajzolta ezt a metszetet, melynek a Hűség címet adta. Ezzel talán az is volt a célja, hogy megmutassa, hogyan veti meg és gúnyolja ki mindenki azt, aki nyugodt, csendes, mozdíthatatlan, és hűséggel ragaszkodik a meggyőződéséhez. Csakhogy mindezt egy kortalanul öreg, varangypofájú, lecsukott szemű alakként, aki konvencionálisán ájtatos testtartásban ül. Mellette a kutya, a hűség szokásos jelképe. Sokan nem értik, miért nem lehet egyházunkból misszionáló, kezdeményező, offenzív egyházat kreálni. A válasz itt rejlik. Mert az elmúlt fél évszázadban az egyházhoz való tartozás a hűség gyakorlása volt, és bizonyos értelemben az is maradt. A vörös lobogós rendszer a hűtlenséget jutalmazta, a hűséget büntette - ez volt a stratégiájuk. Meg is lett az eredménye. Több mint kétszáz év telt el ennek a metszetnek a megszületése óta, és a hűség csak újabb állásokat vesztett. Ideje rehabilitálVajon mi vitte rá Goyát, hogy így ábrázolja a hűséget? Talán az, hogy udvari festőként látta, a spanyol udvari környezet hogyan él vissza ezzel a fogalommal? Vagy saját csalódásai? Nem tudjuk, de az tény, hogy a kép láttán az ember bátrabban fogalmazza meg magában a kérdést: a hűség mögött néha nem a tudatlanság és az ostobaság bújik-e meg? Vagy esetleg a legönzőbb, rosszindulatú képmutatás? Talán akad ezekre is példa, de bármi is mozgatja azt az embert, aki a hűséget választja, helyzete sokszor olyan, mint a metszet középpontjában ülő alaknak: megvetés és gúny céltáblája lesz. Környezete azon mesterkedik, hogy kimozdítsa hűségéből. Ezért védekezésbe, defenzívába kényszerül. nunk. Visszaállítanunk méltó rangjára, helyére. Még akkor is, ha éppen a hűség hosz- szú-hosszú gyakorlása tett bennünket bizonyos feladatok, kívánalmak ellátására alkalmatlanná. Legyünk tisztában vele, hogy ennek a több évtizedes hűséges kitartásnak ára volt. És ennek a tudata talán segíthet nekünk abban, hogy megmosolyogjuk azokat a huszonéves, amerikanizált lelkészpalántákat, akik egy-egy kerületi missziói napon tüzes karikákon akarnak átugratni minket, mint valami cirkuszi vadállatokat. Az évtizedes hűség, kitartás (és ami belőle következik) egyházvezetők, „menedzser” lelkészek számára nem nagyon hasznosítható, mert természetéből adódóan nem mozgalmi jellegű - de Isten számára talán értékes. Réz-Nagy Zoltán Evangélikus 69. ÉVFOLYAM 30. SZÁM 2004. JÚLIUS 25. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP A TARTALOMBÓL Szentlélek a vágószobában Interjú az Exit frontemberével Osztott pálya ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ARA: 149 Ft A Csernus-szindróma New Age vagy kereszténység? SZÉLRÓZSA 5. ORSZÁGOS EUflnGéLIHUS IFJÚSÁGI TflLflLKOZÓ www.evifportai.hu/szelrozsa 06 30 326 2888 koncertek filmek színjátszás játékok istentisztelet áhítat kávéház kreatívkodás táncház beszélgetések csendsátor csendséta
