Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-07-11 / 28. szám
2004. JÚLIUS 11.-5. oldal Orgona és szószék Beszélgetés Trajtler Gáborral T^Vartrr^liVng Élet Láthatatlan színházi előadás Balassagyarmaton A Láthatatlan Színház az egyetemi gyülekezet keretei között működik. Az ötlet Lénárt Viktornak, a gyülekezet lelkészének a fejéből pattant ki 1999-ben egy vak emberek által rendezett „performance” nyomán: egy teljesen sötét, ablaktalan pincében ők, a világtalanok voltak a látók vezetői. A különleges körülmények jó lehetőséget kínáltak arra, hogy a résztvevők a megszokott, természetesnek tartott világosság hiányában egyéb érzékszerveikre támaszkodjanak. így egészen újszerű módon tapasztalhatták meg a hallás, a szaglás, a tapintás csodáját. Tisztelettel és szeretettel köszöntőm az idén májusban 75. születésnapját ünneplő Trajtler Gábor orgonaművészt, lelkészt, teológiai tanszékvezetőt! Isten éltesse sokáig, Gábor bácsi!- A zene szeretetét családi örökségként kapta? Édesapja orvos volt, s köztudomású az orvosok zenei műveltsége...- Édesapám több hangszeren - hegedűn, mandolinon - is játszott, és vonósnégyesben is muzsikált. Volt otthon egy harmóniumunk, azt is szívesen megszólaltatta. Tulajdonképpen ez a harmonium „vezetett el” engem az orgonához. Próbálgattam azokat az orgonahangzásokat, amelyeket a templomban hallottam, ismerkedtem a hangszerrel.- Hogyan emlékszik vissza az első alkalomra, amikor orgonapadra ült?- A családom a fasori evangélikus templomba járt istentiszteletre. Ott hallottam először játszani Peskó Zoltánt, aki később tanárom is lett. O adta az első orgonaleckéket. Az orgona hangjától már gyerekkoromban el voltam bűvölve! Ahogy kisdiákként odaültem az or- gonapad mellé, tágra nyílt szemmel lestem, hogyan is kell orgonálni... Peskó később megbízott azzal, hogy egy-egy istentiszteleten egyedül kísérjem a gyülekezet énekét. Kell-e mondanom, milyen szívdobogással ültem le a főistentiszteleten játszani!? A mai napig hasonló izgalommal teszem, hiszen a legjobbat, a legszebbet szeretném adni.- Mikor tudatosult a lelkészi pályára való elhivatottsága? Hogyan választotta az orgonaművészi hivatást?- Részt vettem a fasori gyülekezet ifjúsági munkájában. Pásztor Pál lelkész mellett ízelítőt kaptam a lelkészi munkából. Rajta keresztül szerettem meg az egyházi szolgálatot, így egyértelmű volt számomra, hogy a lelkészi pályára lépjek. Az orgonálás csak a második helyen szerepelt - akkor. De a teológián a professzoraim - majd az egyház vezetése is - felfigyeltek rá, hogy számomra milyen fontos a zene. Szinte „küldtek” a Zene- akadémiára. így orgonaművészi oklevelet szereztem, amellyel azután pódiumra is léphettem. Röviden összefoglalva így jellemezhetném az életutamat: stafétabotot kaptam, vittem és adok tovább. Lelkészként indultam el, de később egyházzenei • feladatokat kaptam. Elődöm volt - az említett Peskó Zoltán orgonaművész mellett - Jánosy Lajos liturgika- professzor, Schulek Tibor himnológus és Zalánfy Aladár tudós orgonatervező és orgonapedagógus. Mindegyiküktől kaptam tudást, ismeretet, amelyet tovább kellett adnom. Örülök, hogy ma már én adhatom át a fiataloknak mindazt, amit megtanultam. Olyan szakemberek nőttek fel a kezem alatt, akik értik és művelik az egyházzenét. Doktoráltak is jó né- hányan. Egy láncszemnek nevezném tehát magamat, aki összekapcsolta a régieket az új generációkkal...- 1967-től tanít a teológián. Az egyházzenei tanszék vezetőjeként lelkészgenerációk sora került ki a keze alól. Hallatlan felkészültség, fegyelem, a zene iránti mélységes szeretet és tisztelet jellemezte az óráit. Mint volt tanítványa, magam is őrzöm az előadások és a vizsgák hangulatát!- Nagyon nagy örömmel vettem át ezt a szolgálatot Sulyok Imrétől. Baráti hangulatú, jókedvű órák emlékét őrzöm a szívemben, amelyeken elmondhattam a hallgatóknak mindazt, amit a zenéről tudok, gondolok, amit tovább akartam nekik adni. Sok gyülekezetben, hála IstenCinkotai szolgálatban az 50-es évek közepén nek, élő egyházzenei élet van, és ez nem véletlen. Az új lelkészgenerációknak van érzékük az egyházzenéhez. Hogy megszerették a muzsikát, azt a munkám egyik legnagyobb eredményének tekintem. A teológián szinte egyedül, Kis János harmóniumtanár mellett kezdtem ezt a szolgálatot - ma öten vannak a tanszéken. Különleges, „nem várt” öröm, hogy akkreditációval is elismerték az egyházzenei tanszék munkáját. A világ evangélikus teológiáin szinte egyedülálló, hogy tanszéki keretben oktathatjuk az egyházzenét!- A fóti kántorképzés mára fogalommá vált az egyházban.- Foton az ifjúsággal, a középiskolásokkal foglalkoztam. 1959-ben kezdődött ez a szolgálatom, még jóval a teológia előtt. A mai lelkészgeneráció tagjainak egy része Foton „nevelkedett”, a kántorok nagy része is az én tanítványom volt. Ez nagyon nagy boldogság számomra. Az oktatás egész napos elfoglaltságot adott, de soha nem fáradtan, hanem inkább feltöltődve érkeztem haza szombatonként, egy-egy fóti tanítási nap után.- Lutheránus örökségünk az egyházzene, a szebbnél szebb korátok, de élünk-e velük? Énekelünk-e eleget... ? Az 1982-ben megjelent „ új" énekeskönyv is Gábor bácsi munkájának egyik eredménye.- Ennek az énekeskönyvnek voltak előzményei. Németországban énekre- form-mozgalom kezdődött, melynek magyarországi szószólója a himnológia nagy megbecsülésnek örvendő szakembere, Schulek Tibor lelkész lett. Ő vont be engem a zenei kiadványok készítésébe. Megszerettem azt az újfajta, modem, ritmikus éneklési módot, ahogyan ma egész Európában énekelnek. Nagyon nagy öröm volt, hogy ebben az egységes szellemben jelent meg az énekeskönyv; legfőképpen pedig az, hogy a gyülekezetek szeretik, használják, azaz szépen énekelnek: lendületesen, dinamikusan.- Koncertjei során bejárta Európát és persze Magyarországot is. Milyen érzés Isten házában mint „koncertteremben" játszani?- Amikor orgonálok, nem koncerttermet érzek magam körül. A templom nem válik koncertteremmé. A Deák téren, ahol még a Bach-héten sincsen taps, fokozottan így van. Maradjon egyedül Istené a dicsőség! Amikor a Zeneakadémián adtam koncerteket, akkor is megszólaltattam a korálirodalmat. Ezáltal a koncertterem lett templommá.- Talán kevésbé ismert tény, hogy nemcsak művésze az orgonának: több mint negyven hangszert tervezett. Csak a legnagyobbakat említem: Deák tér, a teológia, Pannonhalma, Tihany... Milyen egyáltalán egy „jó ” orgona?- Tanárom, Zalánfy Aladár egy akkor Európában általánosan elterjedt orgonaépítészeti elvet hozott Magyarországra: épüljenek a hangszerek - a 19. századi romantikával szemben - a 17-18. századi elvek szerint. (Ez volt az orgonare- form-mozgalom.) Ennek a megvalósítását kíséreltem meg magam is a terveimben, ennek szellemében jöttek létre ezek a nagy orgonák. Mechanikus traktúrájú, csúszkaláda rendszerű hangszerekről van szó, barokk diszpozícióval. Szép, fényes, csengő hangon szólnak, a korálfel- dolgozások szépen érvényesülnek rajtuk.- Ki Gábor bácsi legkedvesebb zeneszerzője, és mi a kedvenc műve?- Azt hiszem, nem mondok újat, ha Bachot említem... Senki nem tudott úgy komponálni, mint ő! Egész életműve csodálatos. Orgonaművei közül kiemelkedik egy sorozat: a lutheri kátékorálok zenei feldolgozása. Véleményem szerint ezekben találkozik a teológia és a zene a legmagasabb fokon.- A hallgatók a mai napig emlegetik és hiányolják a Korálok az evangélikus énekeskönyvben című, a Kossuth rádióban sugárzott sorozatát. Mikor kezdett a rádióban dolgozni, és milyen feladatai voltak még?- Az evangélikus egyház 1960-tól évente 12-13 alkalommal jelentkezhetett egy-egy félórás áhítattal. Ennek zenei szerkesztését végeztem évtizedeken keresztül: énekek, korálelőjátékok, karénekek felvételéről gondoskodtam.- Az idei tanévig előadott a teológián. Mivel telnek a napjai most, hogy már nem tanít?- Számos feladatom közül a Deák téri orgonistaságot szeretném megtartani, amíg az Úristen engedi. Természetesen ha hívnak, szívesen állok rendelkezésre. Részt veszek az új liturgia kialakításában, tanácsot adok orgonaépítési és orgonajavítási ügyekben. Szeretném még megírni az 1982-es énekeskönyv szerkesztésének hátterét, illetve egy zsoltá- rozó könyvecskét szerkeszteni gyülekezeti használatra. A Láthatatlan Színház először ifjúsági konferenciákon mutatkozott be. A társulat azóta rendszeres résztvevője a fiatalok számára szervezett országos rendezvényeknek, és kedvelt vendége a Diákszigeten nyaranta működő Közös Pont sátornak, illetve a Szélrózsa találkozóknak is. A csoportot jelenleg Moson Agnes vezeti. Az „előadás” során a résztvevők nem hagyományos értelemben véve oszlanak „művészekre” és „közönségre”. Mindenki eleven részese az eseményeknek. Az előadás szervezői, a „révészek” a közönség tagjait, a mindvégig bekötött szemű „vándorokat” egyenként vezetik végig a különböző stációkon. Az előadás fontos feltétele a bizalom és a diszkréció. A vándoroknak bízniuk kell a révészekben - el kell hinniük, hogy nem vezetik „félre” őket, nem élnek vissza a kiszolgáltatottságukkal, nem okoznak nekik fájdalmat vagy kellemetlenséget. A diszkréció - amely az avatatlanok számára néha felesleges titkolódzásnak tűnhet - abban nyilvánul meg, hogy a színház munkatársai nem engedik meg, hogy bárki is bekukucskáljon az előadásra. Hiszen ha valaki már kipróbálta a vándor szerepét, köny- nyen belátja, hogy ö maga sem szívesen venné, ha kíváncsi, netán gúnyos tekintetek kísérnék botorkáló lépteit, amint az útjelzőül kifeszített madzagot tapogatva keresi a következő állomásnál várakozó révész biztatóan felé nyújtott kezeit. A csoport június 26-án, szombaton a balassagyarmati gyülekezetbe látogatott el Emberi kapcsolatok című előadásával. Mintegy harminc néző-résztvevő - akik között 12 és 52 éves is volt - vállalkozott arra, hogy a gondoskodó kezek által vezetve végigjárja a különböző bibliai élethelyzeteket bemutató pályát. „Kalandjuk” végeztével mindegyikük arról számolt be, hogy nem mindennapi élményben volt része, és hogy ezt a különleges tapasztalatot kár lett volna kihagyni. Az időjárás az udvari bográcsozásnak is kedvezett, így senkinek nem kellett éhesen távoznia, ráadásul e sorok írója - a színház adta élmény mellett - ismét átélhette annak örömét is, hogy a vezetésére bízott gyülekezet tagjai megették, amit főzött. Bartha István „Legeltesd az én juhaimat!” Aranydiplomások vallomásai Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévzáróján az idén tizenegy egykori hallgató vehette át aranyoklevelét. A jubilánsok - akik egyike e sorok írója - az előttük járók egyedülálló kezdeményezésén felbátorodva diplomájuk átvételével egy időben, Isten iránti hálával és „mindenek okulására” egy vallomásgyűjteményt jelentettek meg. Az előttünk járók így jellemezték kötetüket: „egyháztörténelem alulnézetben”. Mi sem akartunk mást, mint a 20. század utolsó ötven évéről tanúskodni, úgy, ahogy mi láttuk, megéltük, néha megszenvedtük. Nem alkottunk irodalmi mesterművet, de a magunk egyszerű módján megfogalmaztuk, hogyan döntöttünk a lelkészi szolgálat mellett, engedelmeskedve a küldő parancsnak: „Legeltesd az én juhaimat!” A dr. Karner Ágoston - évfolyamtársunk - által szerkesztett kötetben színes kép bontakozik ki az olvasó előtt. Voltak, akik hosszú éveket töltöttek el segédlelkészként. Volt, akinek a férje volt a főnöke, volt, aki a szórványmunka sok-sok nehézségét küzdötte végig, és voltak, akik a nagyvárosok sűrűjében jártak egy-egy elkallódott után. Vannak olyanok is - mint jómagam -, akik egy- egy nagy múltú gyülekezetben szolgálhattak hosszú évtizedekig. Két társunkat a történelem vihara külföldre sodorta. Ők nem kis erőfeszítéssel végezték - teljesen más körülmények között - alapjában véve ugyanazt a szolgálatot: a Krisztusról való tanúságtételt. Tanulmányainkat huszon- hatan kezdtük, de szolgálatba már csak tizenketten álltunk. Mára tízen maradtunk. Sokan nincsenek már közöttünk (néhányukról a június 27-i lapszámban már megemlékeztem), és sokakról sajnálatos módon semmit sem tudunk. Nem voltunk hősök. Sokat mulasztottunk és hibáztunk, sokszor elfáradtunk, és olykor rutinból, fásultan végeztük a szolgálatot. Ám az egymással való találkozások mindig erősítették hivatástudatunkat. Nem véletlenül választottuk kötetünk élére azt a Péterrel folytatott képzeletbeli párbeszédet, amelyből befejezésül idézek (megjelent a Neukirchener Kalender 1994. évi kötetében): „Simon, te valóban nem voltál hős, /ésfölöttébb megbízható sem voltál. /Ember voltál — olykor heveskedő, / önmagadat túlbecsülő, / azután újra szomorú és telve megbánással, (...) /Nem kell szuperemberekké lennünk, / hogy embertársainknak támaszt és tartást adjunk. (...) / csak aki tudja, hogy ö milyen gyarló, / tudja mások gyarlóságait szeretetben elhordozni. ” Akinek szívében visszhangra találtak ezek a sorok, kérjük, vegye kézbe és olvassa végig az idei aranydiplomások vallomáskötetét. „Legeltesd az én juhaimat!” m Kőháti Dorottya Keveháziné Czégényi Klára
