Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-18 / 3. szám

10. oldal 2004. JANUÁR 18. Evangélikus Élet HSHevél&levél még egy levél „az ország templomából” Részletek egy újságolvasó naplójából 2003. augusztus 24. - Ma megjelent az Evangélikus Életben a békéscsabai püs­pökiktatás híre. A közleményben Deák téri templomunkat mint az „ország templo­mát” említették. 2003. augusztus 31. - Újra közölték a múlt heti hirdetést. A Deák tér változatla­nul mint „az ország temploma” kerül megemlítésre. • 2003. szeptember 21. - Az EvÉlet címoldalon hozza a szeptember 13-i Deák téri iktatásról szóló beszámolót, „Kettős lelkésziktatás az ország templomában” címmel. A kékkel szedett, kiemelt bevezető megismétli az „ország temploma” megnevezést. 2003. október 8. - A fraternet internetes levelei közt rábukkanok Németh Zoltán kollégám „Ország temploma” című írására. A tőle megszokott szellemesen sziporká­zó, ám kérlelhetetlenül kemény stílusban fejti ki, hogy sokallja az „ország temploma” emlegetését. írása nem talál jó hangulatban. Elhatározom, hogy válaszolok neki, de nem nyilvánosan, hanem inkább személyesen. Nem hiszem, hogy jót tesz egyházunk (evangélikus) életének, hogy minden vitát, minden nézeteltérést nyilvános fórumo­kon tárgyaljunk meg. Szerintem ez sokszor a közvélemény fölösleges megterhelésé­hez vezet. Kényszerpályákra visz, személyeskedő indulatokat szabadít el, és eközben könnyen megesik, hogy a vitapartner „sisakrostélya” mögött nem látjuk már az em­bert. .. 2003. október 14. - Végre megírtam a válaszlevelet. Megírtam, hogy gyülekeze­tünk - megítélésem szerint - átlagon felül vállalja fel azt a szolgálatot, hogy helyet adjon olyan alkalmaknak, amelyek túlnőnek egyházközségünk határain: országos rendezvények, konferenciák, fórumok, találkozók, már-már heti rendszerességgel... A központi hely és a hagyományok köteleznek. De az „ország temploma” megneve­zést nem mi használjuk. Ha így neveznek, ez a cím nem a hiúságunkat legyezgeti, in­kább a mögötte rejlő teendőket fejezi ki. Aki irigyli tőlünk ezt a titulust, annak ké­szek vagyunk átengedni a felsorolt alkalmak megrendezésével járó terheket. Ha pe­dig valakit sért, kisebbít, attól szívből elnézést kérünk. A nevet egyébként örököltük, hisz már a templom megépítése előtt, a korabeli dokumentumok tanúsága szerint, a telket azzal az indoklással kérték őseink a kincstártól - először a mai Vigadó helyén -, hogy legyen hazánk evangélikusságának egy reprezentatív és központi gyülekező- helye, hogy megépülhessen az „ország temploma”. 2003. október 16. - Megjött a válasz. Izgatottan olvasom. A feszültség oldódik bennem. A levél barátságos, megértő, emberi. Feltárja azokat a gondolatokat, melyek a cikk megírásához vezettek. Ha nem is értek mindennel egyet, így már mégis árnyal­tabban látok. Egyre inkább örülök ennek az őszinte levélváltásnak. A záró gondola­tok egyike így szól: „remélem, írásom keserédes hatása hamar elmúlik”. Mikor ezt olvasom, már el is múlt... 2004., az új esztendő kezdete - Rá kellett jönnöm egy tévedésemre. Azt hittem, hogy „az ország temploma-ügy” két és fél hónappal ezelőtt lezárult. Csakhogy vala­ki az Evangélikus Élet szerkesztőségében újra ráakadt arra a negyed éve eredetileg nem is az EvÉlet olvasói számára született írásra. Kár, hogy akik döntöttek megjelen­tetéséről, nem törődtek azzal, hogy a cikk konkrét eseményekre reagál, melyektől el­szakítva torzulhat a szerző eredeti szándéka. Kár, hogy nem törődtek azzal sem, hogy az október 8-án nyilvánosságra hozott írás azóta milyen „utóéletet” élt. Legjobb tu­domásom szerint nem kérdezték magát a szerzőt sem, hogy kívánatosnak tartja-e so­rai megjelentetését három hónappal azok megírása után. Sajtóetikai szempontból ezeket a mulasztásokat aggályosnak tartom. Félreértés ne essék, nem a humor ellen van kifogásom. Úgy gondolom, ez sok fe­szültséget feloldhat az egyházban is, ha jókor, jól alkalmazzák. De a humor alkalma­sint éles fegyverré is válhat. Mély sebeket tép, mélyebbet és fájdalmasabbat, mint a vas. Hogy ne így legyen, ahhoz korrekt módon és tapintattal kell forgatni ezt a „fegy­vert”. Sajnos az az érzésem, hogy országos egyházi hetilapunk szilveszteri humorro­vatának nem sikerült megfelelnie e követelményeknek. Ez elszomorít. Jaj, ha már (nálunk sem) érdekes az ember, nem érdekes, hogy ami megjelenik, kit hogyan érint, csak a cikk, csak a csattanó, csak a csattanás legyen érdekes... Isten óvjon ettől mind­nyájunkat! IQ. Cselovszky Ferenc ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 2004. január 18. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; de. 10. (német) An­dreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Balicza Iván; du. 6. Széchey Béla; II., Hűvös­völgyi út 193., Fébé de. 10. Veperdi Zoltán; II., Modori u. 6. de. fél 11. Szto- janovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Szpisák Attila; du. 4. Szabó Julianna; Óbuda, III., Dévai Bíró M. térde. 10. (családi) Bálintné Var­sányi Vilma; Újpest, IV., Lebstiick M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V, Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Smidéliusz Gábor; de. II. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; du. 6. (imaheti megnyitó) dr. Erdő Péter és dr. Szabó István; VII., Városlige­ti fasor 17. de. 11. (úrv.) Kézdy Péter; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Gé­za; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; Vili., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római ka­tolikus templom de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamásné; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Joób Máté; du. 6. Győri Tamás; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Győri Tamás; XI., Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Rozs-Nagy Szilvia; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Balicza Iván; Budah- egyvidék, XII., Kékgolyó u. 17. de. 10. Vári Krisztina; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Tóth-Szöllős Mihály; XIII., Frangepán u. 43. de. fél 9. Tóth-Szöllős Mihály; Zugló, XIV, Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV, Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV, Juhos utca 28. (kistemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Gáncs Péter; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Korányi András; Pestszen- timre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Korányi András; Kispest, XIX., Temp­lom tér 1. de. 10..Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Má­tyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Bence Imre; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Bácskai Károly; Budakeszi (ref. templom) de. fél 9. Bácskai Károly. VÍZKERESZT UTÁNI 2. VASÁRNAPON á liturgikus szin: zöld. A vasárnap lek­ciója: Róm 12,6-16; az igehirdetés alapigéje: Mt 5,17-19. HETI ÉNEKEK: 336, 437. „Erős vár a mis Istenünk” címmel evangélikus félórát közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán január 19-én, hétfőn 13.30 órakor. Kedves lelkész testvérem, Németh Zoltán! A január 4-i számban megjelent nyi­latkozatod a Deák téri templomnak „az ország temploma” általánosan használt megnevezésén élcelődik. Tekintve, hogy az írás a korábbi elektronikus formája után közel három hónappal most már hetilapunkban is megjelent, nem szabad tájékoztatás nélkül hagynom azokat, akik olvasták. A megjelölés eredetét homály fedte előttem akkor is, amikor teológusként éveken át szomjas szívvel hallgattam ebben a templomban az igehirdetéseket, és sokáig azóta is, hogy beiktatást nyer­tem ide. A válaszra Budapest Főváros Levéltárában találtam rá, amikor id. Fa- biny Tibor három éve megjelent gyüle­kezettörténeti könyvéhez magam is vé­geztem kutatásokat. Az egyik megtalált okmány gyülekezetünknek II. Lipót csá­szárhoz benyújtott kérvénye volt, amelyben templom és papiak építése céljára telket kértek. Az 1792. január 22- én keltezett német nyelvű kérvény mint­egy tucatnyi pontban sorolja fel templo­munk felépítése szükségességének indo­kait. Ezek között több is érzékelteti, hogy a felépítendő templom nem csupán a helyben lakók számára épül. Az érvek között szerepel, hogy a Pest szabad kirá­lyi városban élő polgári lakosok mellett jóval nagyobb azok száma, akik az ipar­ban, a céhekben és a kereskedelmi ága­zatokban itt tevékenykednek, és vallási igényeik kielégítése tekintetében segít­ségre szorulnak. A birodalom közepén, egy hajózható folyó partján lévő város természetes kereskedelmi fekvéséből és sok országos tisztség székhelyéből kö­vetkezik a város közismerten rendkívüli forgalma, a belföldiek és a külföldiek között pedig egyaránt sok a protestáns. A kérvény szerint ugyancsak kitüntetett figyelmet érdemel a pesti egyetemet, gimnáziumot és egyéb iskolákat a német nyelv miatt látogató protestáns ifjúság is, és a városban átmeneti, valamint ál­landójelleggel állomásozó katonaság. A lelkészek kötelessége őket ingyen ellát­ni, ami hivatali teendőik legnagyobb és legfontosabb részét képezi. Mindezért az építendő templom jelentősége nem korlátozódik csupán a város területére, hanem sokkal inkább „az egész ország templomának kell azt tekinteni”. Ez a régi írás felel arra az addig szá­momra senki által meg nem válaszolt kérdésre is, hogy miért nevezik az ország templomának a Deák téri templomot. Még csak a templom építésének vágya volt meg, hiszen 7 évvel az alapkő letéte­le előtt vagyunk, és mindössze 5 évvel a gyülekezet megalakulása után, de a fiatal gyülekezet az egész ország számára sze­retett volna templomot, lelki központot építeni. Még egy bérház emeletén tartot­ták az istentiszteleteket, ahová be sem fértek, még nem volt lelkészlakásuk, is­kolájuk, de már akkor sem csak a maguk gondjain akartak segíteni. Tudták: külde­tésük van, és ez országra szóló küldetés. Tudtak távlatban gondolkodni és saját igényeiken túl egész egyházunk számára is tervezni és áldozatot hozni. Ez a kérvény is megerősíti a felelőssé­get, amit a Pesti Evangélikus Egyház kezdettől hordoz, „az ország templomá­nak” felelősségét. Nem kérkedés ez, ha­nem az egyházunk egészére is tekintő szolgálat szándéka, nem rang, hanem küldetés, nem érdem, hanem kötelesség. A kezdettől mindmáig ívelő feladat. Ezt mindjárt át kellett élnie a gyülekezet 1787-ben megválasztott első lelkészének is, akinek hivatali kötelessége lett az ak­kor mintegy négyszáz pesti gyülekezeti tag mellett a gyalogezredben szolgáló több mint hétszáz evangélikus katona gondozása is, akik nyilván az egész or­szág területéről állomásoztak a pesti ka­szárnyákban. Lehet, hogy volt közöttük bánki is? A templom nekik is épült, hogy ne kelljen továbbra is a 15 kilométerre lévő, tehát négyórai gyalogutat jelentő Cinkotára kivonulniuk istentiszteletre. A templomépítési szándékot megerősítette az 1791-ben tartott első egyetemes zsinat is, amelyik ugyan kimondta azt, hogy az egyetemes gyűlések ezentúl mindig Pest városában lesznek, de nem volt hol tarta­ni azokat. Egyházunk zsinatának üléseit is a vármegyeházán kellett tartani. Ezért egy központi hely megteremtésének szándékával is segítették a templom épí­tését pénzbeli és természetbeli adomá­nyokkal evangélikus földbirtokos neme­seink Sziráktól Ocsáig, Pilistől Cibakhá­zán át Mezőberényig. Jöttek adományok Kassáról és a tolna-baranyai esperesség- től, a liptóiak fát, a gömöriek vasat adtak, a Pest megyei gyülekezetek, mint Pilis, Alberti vagy Cinkota, hosszú éveken át fuvarokat ajánlottak fel az építkezéshez. Nem túlzás, hogy a Deák téri templomba beleépült az egész ország segíteni akará­sa, hogy szolgálata is ilyen hatósugarú lehessen. Miért kell csipkelődve humori­zálni őseink egyházszeretetből fakadt szóhasználatán? Hosszúra nyúlna részletesen szólni arról, hogyan érhető tetten a Deák téri templom gyülekezetének gyülekezeten túlra ható kisugárzása. Kiragadott példa lehet erre a felvállalt oktatás ügye. Ko­rábbi elemi iskolái után már 1823-ban megindult a pesti evangélikus gimnáziu­mi oktatás, a Deák téri és a fasori gimná­ziumok közös őse, majd felépült a két gimnázium is. Messzire ható jelentőségű iskolái mögött is a múltban is a Pesti Evangélikus Egyház állt mint alapító és fenntartó. A maiak közül is hadd említ­sek csupán egyetlen példát. Amikor a gyülekezeti könyvesbolt létesítése lehe­tővé vált, senki nem azt nézte, hogy mi­lyen nagy anyagi többletbevétel lehető­ségétől esik el a gyülekezet, hiszen egyéb célú bérbeadás helyett létesít koc­kázatos vállalkozásként teljes mértékig önerőből könyvesboltot. A Huszár Gál gyülekezeti könyvesbolt sem csak gyü­lekezetünk érdeke, hanem a főváros közlekedési csomópontjában egész Bu­dapest és - némi túlzással, de hadd hasz­náljam az általad megítélt kifejezést - az „ország” evangélikusságának könyves­boltja is. Olyan missziói bázis, amely ma már évi 10 millió forintot megköze­lítő nagyságrendben terjeszti az egyházi könyveket, iratokat, igés lapokat és egyéb kiadványokat. Olyan küldetést teljesít, amely túllát a gyülekezet keríté­sén, folytatva a múlt által is ránk ruhá­zott örökséget. Mindez természetesen nem érdem, hanem a sajátos helyzetünk­ből fakadó feladat felvállalása; nem emel a többi templom és gyülekezet fö­lé, de nem is alacsonyít le céltáblává. Magam másfél évtizedig Csabdin él­tem, ahol helyben még ötven evangéli­kus sincs, a templom pedig az ország egyik legkisebb temploma. Története során az a templom sem adott otthont olyan egyháztörténeti jelentőségű ese­ményeknek, mint a Deák téri. Nem vol­tak benne tömegeket vonzó Lutheránia- hangversenyek sem, amelyek zenei té­ren régtől fogva ugyancsak egyházunk egésze megítélésének felelősségét is hordozzák. Nem voltak benne sűrűn megtartott országos rendezvények, mint itt. De ezektől az összehasonlításoktól függetlenül ebben a „kicsiny" vidéki templomocskában” végzett szolgálato­mat is teljes értékűnek éreztem, hiszen - Reményik Sándor szavaival élve - Is­ten minden templomban lakik. Ezért nem éreztem önmagamat sem keve­sebbnek, hogy nem „az ország templo­mában” prédikálok. Természetesen többnek sem azóta, amióta ide meghí­vott a templom mai gyülekezetének bi­zalma. Az általad gunyorosan „az or­szág papi padjának” aposztrofált pad- ban ülve sem voltam és nem is akartam más lenni, mint Isten egyszerű szolgája. Beiktatási igehirdetésemet ezzel a mon­dattal kezdtem: „Semmivel sem lettem több, hogy beiktatást nyertem a Deák téri gyülekezeti lelkészi szolgálatba.” Szeretettel köszönt lelkésztársad: Zászkaliczky Péter Tisztelt (és szeretett) Deák téri lelkészeim! Hadd kezdjem egy hivatalos bejelentéssel: az Evangélikus Élet szerkesztőbizottsá­gának döntése értelmében többé nem a bizottság tagjainak „előjoga”, hogy a szemé­lyüket, illetőleg írásaikat érintő olvasói levelekre azok közlésével egyidejűleg vála­szolhassanak lapunkban. Az elektronikus levelezés (fax, e-mail, SMS) elterjedtsé­gének mértéke immár indokolttá teszi, hogy ez év januárjától mindenki számára biz­tosítsuk ezt a lehetőséget. (Az EvÉlet online platformján ez eleve adott.) Hogy a szerző helyett most mégis miért a szerkesztő válaszol a január 4-i szám - szilveszter jegyében szerkesztett - 10. oldalán megjelent „nyilatkozattal” kapcsola­tos levelekre? Nos, csupán azért, mert Németh Zoltán lelkésznek esze ágában sem volt írását az Evangélikus Életben megjelentetni! Ő tehát - sajtóetikai szempontból -joggal tarthatná aggályosnak cikkének engedély nélküli másodközlését. E helyütt meg is követjük érte, bár van egy olyan érzésem, hogy - ifj. Cselovszky Ferenccel ellentétben - bánki szolgatársa pontosan tudja, miért vetemedett a szerkesztő a vi­lághálón nyilvánosságot kapott szöveg újraközlésére. Az internetes megjelenést követően ugyanis Németh Zoltán levélben kérdezte meg tőlem: „Ugye nincs harag az ország temploma miatt?” Vagyis, kedves Deák téri lelkészek, a szóban forgó írás valójában nem az ország templomát, hanem or­szágos hetilapunkat, ha úgy tetszik, elsősorban (fö)szerkesztőjét „csipkedte”. Meg­lepetésnek szánt szilveszteri újraközlésével pedig azt szerettem volna üzenni (ter­mészetesen nem csupán Németh Zoltánnak, hanem minden kedves olvasónknak), hogy a szellemes humort szerkesztőségünk akkor is értékeli, ha rajtunk csattan. (Még akkor is, ha - mint az Zászkaliczky Péter informatív leveléből kitűnik - tu­lajdonképpen alaptalanul.) Az ugyan el nem várható, hogy ebben mások is kövessék példánkat, de az talán igen, hogy az ország templomának lelkészei és gyülekezetének tagjai elhiggyék: nem állt szándékunkban megbántani a Deák térieket. Mindazonáltal, ha valakinek az érzékenységét sértettük volna, azért személy szerint én kérek bocsánatot. Úgy is, mint a Deák téri gyülekezet presbiteri tisztségre választott tagja, és úgy is, mint aki­nek édesapja szintén az ország templomának lelkésze volt. T. Pintér Károly főszerkesztő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents