Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-06-27 / 26. szám

8. oldal-2004. JÚNIUS 27.

Evangélikus Élet

evél&levelek

Tudom, hogy az egyház nem uniformisba bújtatott, mindenben egyformán gondolkodó emberek közössége, és annak ellenére, hogy magamat egyértelműen a reformátori teológia ébredési vonalához tartozónak vallom, sok mindent tolerálni tudok a másként látók és gondolkodók nézeteiből. Most mégis úgy érzem, hogy meg kell szólalnom. Minden tiszteletem Bartha István lelkésztársamé, de az EvElet június 20-i számában — Egy fenyó'gallytól az örökkévalóságig címmel - megjelent írása ellen szót kell emelnem.

Lehet játszani a gondolatokkal, sőt a kételyekkel birkózni, az igazságért vívódva vergődni is szabad. Sőt bizonyos esetekben kell! A kérdés mindig az, hogy mi a végeredmény: milyen konklúziók születnek ezekből a Part pour l’art avagy egzisztenciálisan megharcolt gondolatokból? Engem a szóban forgó cikk zárómondata tett nyugtalanná: „Ez az ösvény az [ti. Jézus útja, P. K.], amely az életet mint folytonosságot elvezeti annak forrásához, ahol a kémcsövekből és lombikokból kiszabadulva minden cseppecske visszatérhet a végtelen óceánba. "

A cikk írója megjegyzi, hogy amiről ír, az biztosan „nagyon »New Age-esen hangzik«”. Ez nem annak hangzik, hanem csakugyan az, egészen pontosan a Hinajána buddhizmus tanítása. Ez az anatta, a „nem én tana”. Ennek a tanításnak a lényege, hogy a személyiség csupán relatív igazság: illúzió, a lételemek - testiség, érzékelés, észlelés, hajlamok, tudat stb. - időleges kombinációja. Eszerint ilyen relatív igazság a lélek, de maga az Isten is. Illúzió. Ezért nevezik sokan a buddhizmust vallásos ateizmusnak. S mit olvasunk a cikkben? „Lehet, hogy egyszeri és megismételhetetlen voltára oly büszke lényünk egy napon rádöbben, hogy valójában egy hatalmas és végtelen körforgás részese, amelyben folytonosan keverednek egymással az alkotóelemek, és éntudatunk nem egyéb, mint egy-egy pillanatnyi kiszakítottság csupán? ”

Még a körforgásról, a szamszáráról is szó van ebben az írásban. Kár, hogy nem ír arról, hogy ha újratestesülünk (reinkarnáció), akkor a lételemeink új variációja után elmondhatnánk: nem vagyok azonos az előbbi „énemmel”, de nem is különbözöm attól. Milyen „nagyszerű” vigasztaló üzenet lenne ez!

Az angolszász joggyakorlatból vett kifejezéssel élve, „tanult kollégám” pontosan tudja, hogy gondolatai milyen alapvető kérdéseket indukálnak az olvasóban. Az a tény, hogy a kérdések irányát az etika síkjára tereli - teljességgel elfogadhatatlan. Az általa leírt gondolatok alapvetően érintik hitünk igazságait. Amikor Jézus azt mondja: Én vagyok, akkor csupán egy illúzió áldozata? Az ő váltsága egy tévedés drámája?

Az önmegváltást hirdető keleti filozófiák nem tudnak mit kezdeni Jézus áldozatával. A teozófusok, antropozófusok és más ezoterikus csoportok megpróbálják összeegyeztetni a Biblia igazságait a keleti gondolatokkal, de hát ezt tették a gnosztikusok is az apostolok idejében.

Úgy befejezni egy cikket, amint tanult kollégám tette, hogy nem ad kiértékelést, nem konfrontálja a gondolatait a Szentírás kinyilatkoztatásával - több mint hiba: megengedhetetlen! írását valamelyik buddhista közösség - van belőlük jó néhány Magyarországon - lapjához kellett volna elküldenie.

Nem arról van szó, hogy én nem tisztelem a másként gondolkodókat. Tisztelem a buddhistákat is. Azt is vallom, hogy meg kell ismerni a más hiten lévők tanításait. Érettségi előtt álló diákjaimnak tanulniuk kellett a világvallásokról és a mai vallási mozgalmakról. Ifjúsági óránkra elhívtuk a Tan Kapuja Buddhista Főiskola professzorát is. Fontos, hogy megismerjük mások hitét, gondolkodását. De az óra után - még a professzor jelenlétében - megbeszéltük és kiértékeltük a hallottakat. A cikk írójának egy korábbi írására utalva megemlítem, hogy a gimnázium végzős diákjainak a Martin Scorsese-f\\mct is levetítettük. De természetesen ezt sem hagytuk kiértékelés nélkül. És ez a lényeg! (Mellesleg az eddig látott Jézus-filmek közül magam is ezt az alkotást tartom a legjobbnak. Igazi, valós és rendkívül mély problémákat feszeget. De az is biztos, hogy megfelelő teológiai vértezet nélkül inkább árt, mint „használ”.)

Természetesen Bartha István írásának lényegi mondanivalója sem kerülte el a figyelmemet. Engem is lenyűgöz az élet folytonossága (a kontinuum) és ereje. De sokkal nagyobb csodálattal tölt el a benne lévő „genetikai kód”, azaz Teremtőnk „programja”. Ebben ugyanis benne rejlik személyiségem kibontakozásának páratlan lehetősége is! így nekem drága vigasztalást jelent az ősi üzenet: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs 43,1)

Id. Pintér Károly

Nem csupán a köteles tisztelet mondatja velem, hanem valóban örülök, hogy id. Pintér Károly lelkésztársam írásban reagált kérdésfölvetéseimre. Köszönöm. Egyetlen kijelentésében vitatkozom csupán bírálómmal, miszerint gondolataimat nem konfrontáltam volna a Szentírás tanúságtételével. A cím mellett olvasható mottó ugyanis éppen ezt a célt kívánta betölteni. Itt - a szövegkörnyezetet is figyelembe véve - még egyszer idézem: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! (...) A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta. Igen nagy hiábavalóság, mondja a Prédikátor, minden hiábavalóság!” (Préd 12,1.7-8)

A Pintér Károly által említett különféle vallások, filozófiai rendszerek igazságtartalma, megértésük hogyanja, elfogadásuk vagy elutasításuk merőben személyes természetű ügy, s mivel magam nem vagyok érintett bennük, ezért ezekre nem tudok reagálni. Vitapartneremmel ellentétben nem tisztelem annyira a hozzám képest „ másként ” gondolkodókat. Sőt az összes többi eszmerendszerhez viszonyítva evangélikus keresztény létünk drága „többleteként” tartom számon a Part pour l’art gondolkodás, a kérdezés, a kétkedés, valamint az ezzel szükségszerűen vele járó vitatkozó-érvelő dialogizálás „luxusát". írásom egyik eredményeként - ha nem is mindjárt „ végeredményeként ” - már ez a kis nyilvános dialógus sem jelentéktelen.

Gondolataim „provokációja ” nyomán azonban egy igen szép vallástétel is megfogalmazódott Jézus Krisztusról, amellyel - mivel meg- győzödéses keresztény hívő vagyok - boldogan azonosulok.

Bartha István

A Kényszerpályán című, Frenkl Róbert országos felügyelő tollából megjelent cikk (EvElet 2004. június 6., 3. o.) sokoldalú, néhol a részletekig menően aprólékos beszámolót nyújt a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatóválasztásáról. Köszönet érte. Elolvasása után az volt az érzésem, hogy aki ebben az ügyben - bármilyen tartalommal, formában és indulattal - a továbbiakban még hozzászól, az a már-már megnyugvó hullámokat korbácsolja fel újra, azaz feszültséget kelt. Mégis tollat (számítógépet) ragadtam. Úgy gondolom ugyanis, hogy van ennek az igazgatóválasztásnak olyan tanulsága is, amely mellett nem szabad elmenni - akkor sem, ha a sebek újra felfakadnak. A gyógyulás érdekében azonban erre is szükség van.

Nem vonjuk kétségbe, hogy gimnáziumaink legfőbb célja, hogy „ tanulóit evangélikus szellemben, a magyar haza hű polgáraivá, evangélikus tanulóit egyházunk öntudatos, hű és áldozatkész tagjaivá, a más felekezetű tanulókat egyházunk megbecsülésére, és a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartásával, a lehetőségekhez képest saját egyházuk segítségével is nevelje, minden tanulóját a hatályos állami közoktatási törvényben megfogalmazott oktatási célkitűzésnek megfelelően oktassa, és az egyes iskolatípusok sajátos céljainak megfelelően képezze ki. ” (Egyházunk közoktatási törvénye 19.§.)

Engem az eljárás alatt leginkább az döbbentett meg, hogy a beadott pályázatok szakmai elemzése nem történt meg. Annak kivizsgálására például, hogy vajon megfelelnek-e a jelöltek a törvény előírásainak, összeült egy szakértői testület, s erről a vizsgálatról szak- véleményt készítettek. (Más kérdés, hogy eredményeit egyik döntés sem vette figyelembe, például indoklásul nem hivatkoztak rá.) Nem volt viszont olyan szakvélemény, testületi vita, amely a pályázók pedagógiai, nevelési vagy oktatási elképzeléseiről szólt volna.

Vajon miért nem foglalkoztak a tisztelt testületek azzal, hogy a Fasorban adottak-e a feltételek a nyugodt és eredményes oktatáshoz? Mi és miért hiányzik ahhoz, hogy tanár és diák jól érezze magát, s eredményes legyen? Van-e tendencia abban, hogy a középiskolák rangsorában a gimnázium egyre hátrébb található? Van-e köze ennek ahhoz, hogy a tanítást védjük-e (ki léphet be az iskola épületébe, ki zavarhatja meg a tanóra menetét stb.)? Kik azok a tantestületben, akik a vállukon viszik „az iskolát”, akik eredményesen oktatnak, és evangélikus szellemben nevelnek?

Nem gerjesztett vitát az, hogy reális-e a „régi Fasor” fényének visszaállításáról beszélni. Nem került sor annak megvitatására, hogy van-e elegendő érdeklődés a fasori értékek iránt, hogy mik is azok az értékek, amelyeket a mai Fasor nyújtani tud a diákjainak.

Balkézről

Nem volt érdekes az, hogy van-e terve a jelöltnek a gimnázium gazdasági helyzetének a rendbetételére.

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületéit nem érdekli az, hogy megvalósul-e a cél.

Fia az igazgatóválasztás fényében megvizsgáljuk, vajon hogyan alkalmazza egyházunk az egyházi és világi jogszabályokat, színes paletta tárul elénk. (Egyházunk 1997. évi VIII. törvénye - amelynek 17-54.§-a és a melléklete az úgynevezett egyházi közoktatási törvény - több szakértő szerint egyházunk legjobban működő törvénye. Ez a jogszabály világosan rendelkezik az igazgatóválasztás eljárásáról. A választási törvény - 1997. évi VII. törvény - tavaly kidolgozott változata pedig az egyházi testületek döntéshozatali szabályait egyértelműsítette. Közoktatási kérdésről lévén szó a „világi törvények” közül pedig az 1993. évi LXXIX., a közoktatásról szóló törvényt, valamint néhány további jogszabályt kell alkalmazni.)

A törvény e pályázat kiírásának és lebonyolításának feladatát az igazgatótanácsra bízta. Ezzel szemben a kiírás megfogalmazása, megjelentetése, majd később a kényesebb lépések megtételekor az irányítás az Országos Egyházi Iroda kezében volt.

A pályázóknak bizonyos törvényi feltételeknek meg kell felelniük (végzettség, pedagógiai gyakorlat stb.). Aki valamelyiknek nem tesz eleget, az a törvény szerint nem alkalmas a feladatra. Szerencsére ezek a feltételek olyanok, amelyeknek egy valódi igazgatójelölt könnyedén megfelel. Volt mégis két (de legalább egy) jelölt, aki már itt elbukott - de annak felelősségét, hogy ezt kijelentse, senki nem vállalta magára!

Több tanár szavazati jogával kapcsolatban is merültek fel kifogások még a tantestületi ülés előtt - ezek kivizsgálása a mai napig nem történt meg. A tanár, aki szavaz - ha olyan véleményt hangoztat, amely „nem vonalas” - egyúttal saját állását, óraszámát is kockára teszi. Volt olyan tanár, akit kihagytak a névsorból annak ellenére, hogy minden feltételnek megfelelt. Egy másik pedagógus nevét nem sokkal a szavazás előtt húzták ki - kissé felületes indoklással és (úgy tűnik) alaposabb vizsgálat nélkül. Két szavazat úgy került az urnába, hogy a szavazók maguk nem tartózkodtak ott az ülésen, sőt eljárást kreáltak arra, hogy „előre leadhatták szavazataikat”.

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó,

hogy egyházunk vezető testületéit nem érdekli az, hogy törvényes volt-e az eljárás.

A pályázat - talán hangsúlyozni sem kell - kényes az egyensúlyokra. Nem adhatunk jogosulatlan előnyt egyik jelöltnek sem. Mégis megtörténhetett, hogy egy érintett személy (a pályázó által felkért igazgatóhelyettes) részt vett és hozzászólt azon az igazgatótanácsi ülésen, amely döntött a pályázatokról. Mégis megtörténhetett, hogy az egyik pályázó - és csak ő - az Országos Presbitérium előtt beszélhetett. Ebben egyrészt az a megdöbbentő, hogy a Fasorban kialakult helyzetről csak az ő véleményét hallgatták meg: azét, aki mindössze négy hónapja foglalkozik a Fasorra], s eközben csupán két ízben, hivatalos találkozókon ismerkedett a tanárokkal. A másik fúrcsaság a dologban az, hogy nem a saját érdekében beszélt, hanem egy másik pályázó állásait erősítette!

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületéit nem érdekli az, hogy a tisztesség elemi szabályait ki tartotta meg, s ki nem.

A döntés - a fentiek alapján láthatjuk - politikai döntés volt. Lehet találgatni, hogy a színfalak mögött milyen megegyezések történtek. Miért kaphatott megbízást az, akinek a munkája ellen minden érdekelt fél bizalmatlanságot jelentett? Ki és mit ígérhetett az Országos Presbitérium előtt megszólaló pályázónak, hogy a jelenlegi igazgató érdekében szóljon? Kinek állhat érdekében az, hogy a döntés egy évvel későbbre tolódik: annak-e, aki ezzel formailag teljesíteni (vagy teljesít- tetni) tudja a hiányzó törvényi feltételeket, vagy annak, aki fontosnak tarja, hogy egyházunk patinás gimnáziumát megállítsa a lejtőn?

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületéit nem érdekli az, hogy mi történik intézményeivel.

Végül ki kell térnem az érintettségre is. Azt mondják, hogy ilyen érzékeny kérdésben csak a független véleményre szabad támaszkodni, mert a pártatlanság az, amely az érveket és ellenérveket előítélet nélkül láttatja. Tapasztalatom szerint az élet ennél bonyolultabb.

Aki érintett, annak jobban fáj, ha megseb- zik. Jobban látja azt, hogy milyen és honnan származó seb emészti. Ne tekintsük bűnnek a baj kimondását! Elfogult? - igen: büszkén vállalhatja. Nem a pártatlan döntés jogát követeli, hanem a panasz kikiáltásáét.

Adja Isten, hogy legyen a panaszkodónak olyan felsőbbsége, aki méltányosan mérlegeli ezeket a sokszor egymás elleni panaszokat, aki bölcs indoklással tud válaszolni és mértéktartó döntéssel képes megnyugtatni a kedélyeket.

Muntag András

Figyelmesen olvasva a Kényszerpályán című cikket, látjuk, hogy az elodázott döntés és cselekvés megbosszulja magát. A „kényszer” megoldására kigondolt és egy évre elhalasztott igazgatóválasztás ugyan kényelmes megoldásnak tűnik az illetékeseknek, de a diákoknak és az iskolának ez a legrosszabb. A problémák ugyanis megmaradtak. A választás túlságosan „demokratikus” voltára ne hivatkozzunk, mert az egyházi törvény csak az állami előírásokat követi.

A fasori gimnázium az utóbbi évben a gimnáziumok rangsorában lecsúszott a 86. helyre. Az elmúlt négy évben 30 tanár hagyta el az iskolát. A tanári szobából kijövő pedagógusok magukkal hozzák a benti feszültségeket, az újabb távozó kolléga miatti fájdalmat, s ez nem hat lelkesítőleg a tanítási órára. Lehet ígérni, hogy majd most segít az Oktatási Osztály és a Gazdasági Bizottság a régi igazgatónak - de ezt eddig is tették. (Ha nem tették volna, akkor miért tartja őket az egyház?)

Kényszerpályán ?

A diákok számára az elhalasztott igazgatóváltás egy visszahozhatatlan és pótolhatatlanul elvesztett évet jelent! Mi egy minőségi iskolába akartuk hozni a gyerekeinket, ahol színvonalasan tanítanak, és megszerettetik a tudományt. Ezt ígérték. Ilyen volt régen az intézmény. Erre kötöttünk jelképesen „szövetséget”, „szerződést” az iskolával.

A szülők érezték, hogy valami nincs rendben. Már egy éve mozgolódnak, mert úgy látszik, a szakemberek, az illetékesen nem érzékelték a problémát. Nem Tárnok Dezső ellen, hanem a gyerekeink és az iskola érdekében léptek! A püspökökhöz is fordultak, mint olyan emberekhez, akik az egyházat reprezentálják.

Az újságcikk szerint Frenkl Róbert volt az egyházi elnökségen belül ennek a kérdésnek a felelőse. Tisztelettel kérdezzük, hogy ő nem csodálkozott-e a gimnázium lecsúszásán és a távozó tanárokon? Mit tett ő és mit tettek mások az igazgató megválasztásáért? Vagy a TF tanáraként úgy gondolja, hogy a TF-en végzetteknél nincs alkalmasabb igazgató? Hány fiatal pedagógust biztatott arra, hogy készüljön az igazgatói tisztségre? Magunkról állítanánk ki szegénységi bizonyítványt, ha az iskoláinkban dolgozó több száz pedagógus közül senki sem lenne alkalmas erre! Hány fiatalt segített abban, hogy ne ejtsen formai hibát a pályázata beadása során? (Minden tapasztalt vezető tudja, hogy a pályázókat a formai hibák elkövetésére hivatkozva lehet a legkönnyebben kiejteni.) Mit tett azért, hogy egyházunkban legyen az igazgatóknak, de a tanároknak is szolgálati lakásuk, hogy minél több helyről jöjjenek az alkalmas pedagógusok?

Nem elég széttárni a kezünket és Pilátushoz hasonlóan bejelenteni, hogy kényszerpályán vágjunk!

Szathmáry Miklósné

Muntag András „Balkézről" című írásával kapcsolatban csupán két észrevételt tennék. Az íráson végigvonul az az állítás, hogy a beadott pályázatok szakmai elemzése nem történt meg. Ez tévedés. Éppen a pályázatok tartalma is hozzájárult ahhoz, hogy eredménytelennek lett nyilvánítva a feladat. Két pályázat elitiskolái koncepciót fejtett ki. Ezek nem kaptak semmilyen szinten érdemi támogatást. A Fasor minőségi iskola kell, hogy legyen, mindenkitől azt várjuk el, hogy önmagához képest a maximumot nyújtsa, de a gyengébbeknek is helyük van az intézményben, az ő felzárkóztatásuk is szép pedagógiai folyamat. Egy másik pályázat az általánosságok szintjén mozgott, az eddigi igazgató pályázatában pedig a szubjektív elemek kaptak túlzott hangsúlyt. Ezért az illetékes testület - az iskola eredményei ellenére - nem fogadta el az ő pályázatát sem.

A másik kérdés az eljárási kifogásokat illeti. Ezek nem jelentettekjogsértést, hanem az eltérő jogértelmezésből vagy jogalkalmazásból adódtak, de ami lényegesebb: nem határozták meg a döntést.

Szathmáry Miklósné levelében - hasonlóan más, nem a sajtó számára készült szülői levelekhez - lényeges elem az az állítás, hogy az iskola színvonala romlik. Ha ez így lenne (nincs így) akkor sem kizárólagos (bár elsődleges) ebben az iskolavezetés szerepe. A levél fontos eleme, hogy jelzi: „ már egy éve mozgolódnak ” a szülők.

Tiszteletre méltó, ha a szülő a saját gyermeke iránt érzett természetes szereteten, felelősségen túl az iskola egészének ügyét is a szívén viseli, de ez nem hatalmazza fel a szereptévesztésre, az iskolafenntartói, illetve az iskolavezetői funkciók átvételére.

Az engem érintő kérdéseire készséggel válaszolok személyesen, bár ezek inkább szónoki kérdések, és mélyebb összefüggésben éppen arra szolgálnak magyarázatul, hogy a rátermett evangélikus pedagógusok számára miért nem vonzó a fasori igazgatói poszt. Az újraindulás (1989) óta vagy a tanárok, vagy a szülők (vagy együtt) minden igazgatót a mandátuma lejárta előtt felállásra késztettek. Most — bár ismét erőteljes a törekvés - igyekszünk gátat vetni ennek, és ha nehéz is, de türelemmel, szeretettel, elszántsággal helyre szeretnénk állítani a stabilitást. Éppenséggel nem Pilátus módra.

Frenkl Róbert