Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-06-27 / 26. szám
2. oldal - 2004. JÚNIUS 27. Evangélikus Élet ELŐ VIZ SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP Fázós méhek Az állatvilág egyik legszorgalmasabb népe a méheké. De nemcsak szorgalmukról híresek: könyvtárnyi szakiroda- lom jelent már meg a méhtársadalomra oly jellemző, egyedi és utánozhatatlan „államfelépítésről”, munkamegosztásról és mérnöki pontosságról. A méhcsaládban munkaértekezletek, éves tervek és munkaköri leírás nélkül is mindenki tudja a feladatát. Tudják, hogy kiből lesz a kaptár bejáratát védő őrség tagja, ki fogja feltérképezni a virágállományt a felderítők csapatában, ki fog gyűjtőként naponta több százszor, ezerszer kirepülni. Fáradhatatlanul, akár életük árán is teszik a dolgukat a posztjukon, mert ösztönösen ismerik a közös célt, a rájuk bízott feladatot: gyűjteni a nektárt, közben porozni a virágokat. Mézkedvelő lévén az idén örömmel nyugtáztam az akácfákon nyíló virágok mennyiségét, és biztosítottnak láttam akácmézadagomat. Ám egy méhész ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, hogy ez évben sem nagyon gyűjtik a méhek az akácméznek valót. „Fáznak - mondta. - 20 °C alatt nem mennek ki a kaptárból.” Elképedve néztem rá, laikusként erre nem is gondoltam. Éppen a szorgos méhek! Remek a termés, ők tudják a rájuk bízott feladatot, de ha nem járja át őket a meleg, bebújnak a kaptárjukba, és abból élnek, amit már korábban megtermeltek. Sokszor mi is ilyenek vagyunk. Megbízattunk egy feladattal: tegyük a jót magunk körül, közben „porozzunk be embereket” a jó hírrel, az örömhírrel. És mi mégis sokszor fázva gubbasztunk a kaptárunkban, mert a Szentlélek melege nem járt át bennünket. Pünkösd és Szentháromság ünnepe után jogosan tehetjük fel magunknak a kérdést: vajon életünkben „hány fok van?” Felmelegített-e a Lélek annyira, hogy kirepüljünk elvégezni teendőnket, vagy inkább meglévő készletünket éljük fel? Szívből kívánom mindannyiunk számára az első eshetőséget! Boda Zsuzsa Hogyan tovább, egyház? A protestáns lelkészek számára tizenhat évvel ezelőtt, 1988-ban Tahiban rendezték meg az első evangélizációs konferenciát. Ezeken az alkalmakon nagy élményt jelentett találkozni a még élő, nagy hírű szolgatársakkal, evangélistákkal, akik az ébredés idején Isten áldott eszközei voltak. Később éveken át a balatonszárszói református konferenciatelepen tartották a rendezvényt. Az épület átépítése, bővítése miatt idén újra Tahiban találkoztunk. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Missziói Bizottságának tagjaiból alakult szervezőgárda nagyszerű programot állított össze. A téma - Közösségben Krisztussal és egymással - az egyház életének, megújulásának lehetőségeit járta körbe. Újra egyértelművé vált, hogy egyházainknak, amennyiben megújulásról álmodnak, át kell alakulniuk hitvalló, megtért, aktív lelkészekből, vezetőkből és tagokból álló közösségekké. Nem válhatunk kövületté, múzeummá, „kultúrházzá”, hanem a Szentlélek által meg kell találni a kapcsolópontot a környezetünkkel. Reggelente baptista teológiai tanárok tartottak bibliatanulmányt, majd nagyszerű előadásokat hallhattunk a közösségi igényről, a gyülekezeti csoportokról, azok szervezéséről és patológiájáról, illetve bőven volt alkalom a kisebb körökben való eszmecserére is. Esténként Dávid királyról szóló evangélizáció gyógyította a résztvevők életét. Egyházunkból id. Pintér Károly, Bence Imre és e sorok írója végzett szolgálatokat. Metodista, baptista, református és evangélikus lelkészek, hitoktatók évről évre egyre szorosabb lelki egységben, egymás hite, tapasztalata által épülve töltik ezeket a napokat. Reméljük, jövőre ismét találkozunk. Szeverényi János Adósok vagyunk Lk 7,36-50 Kiemelkedő személyiségekről, tudósokról, írókról, színészekről, művészekről vagy sportolókról sok érdekességet tudhatunk meg. Kialakíthatjuk róluk véleményünket. Lehet, hogy némelyiket szimpatikusnak tartjuk, némelyiket nem szeretjük. Néhányukkal személyes ismeretségbe is kerülhetünk. De a „Kicsoda ő?” kérdésre személyes kapcsolat nélkül is felelhetünk. Milyen lehet a Jézussal való kapcsolatunk? Sok mindent tudhatunk róla. Egy Jézusról szóló filmet látva érzelmileg is közelebb kerülhetünk hozzá. Ki ő számomra? Mit .várok tőle? Mi a szerepe az életemben? - tehetjük fel a kérdést. Igénkben a Jézussal találkozó emberek háromféle magatartását figyelhetjük meg. Simon farizeusé az első. Ő az, aki Jézust vendégül látja. Vajon miért hívta meg őt? Azért, mert közelebbről is meg akarta ismerni? Rokonszenvesnek találta őt, vagy rosszindulatúan, árgus szemmel figyelte, hogy mit mond, és mit tesz? Netán csupán egynek tekintette a sok vendég között? Megtiszteltetésnek vette, hogy Jézus elfogadta a meghívását? Egy biztos: nem sokat várt tőle. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy elég-e, ha Jézust csupán vendégnek tartjuk az életünkben. De van ott egy asszony is. Egy betolakodó, aki meghallotta, hogy Jézus ott van. Az asszony egyedül az ő kedvéért megy oda. Nem üres kézzel érkezik: drága kenetet visz. Az asszony és Jézus találkozása nem távolságtartó, hanem nagyon személyes. Ki tudja, milyen sorsa, élete van ennek az asszonynak? Milyen bűnt, szégyent, kudarcot, fájdalmat, terhet hordoz? Mit sirat? Elrontott életét, vétkeit? Vagy egyszerűen csak nem bírja tovább? Jézus lábaihoz borul, és szíve szeretetének jeleivel árasztja el őt. Számára nagyon fontos ez a találkozás. Mindent Jézustól vár, teljes szívvel, ragaszkodó bizalommal fordul Jézushoz. Vár valamit, maga sem tudja, hogy mit. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy a mi Jézushoz való viszonyunk hasonlít-e valamiben ennek az asszonynak a szeretetéhez, ragaszkodásához, bizalmához. Végül ott vannak az asztalnál ülők, a külső szemlélődök. Figyelik, mi történik, látják és hallják Jézust. Van véleményük, megfogalmazzák a kritikájukat is. A Jézussal való találkozásuk nem válik személyessé. Amit Jézus szóba hoz, azaz a bűnbocsánat, nekik csak dogmatika. Sem sokkal, sem kevéssel nem érzik adósnak magukat. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy nem vagyunk-e mi is csupán külső szemlélődök Jézus társaságában. A Jézushoz való viszonyunkat emberi kapcsolataink minősége is befolyásolja. Nem közömbös, hogy milyen előítéleteink vannak. Simon is megütközik, amikor Jézus nem utasítja el a bűnös asszony ragaszkodását. Jézus azonban ismeri vendéglátója gondolatait, érzéseit. Még a farizeusokhoz való viszonyát sem érzi eleve reménytelennek, ezért meg is szólítja őt. Kicsoda Jézus? Mit mutat magából? Mit élhetünk át, amikor személyesen találkozunk vele? Jézus a szívekbe lát. A magabiztos, előítéletekkel teli embereket éppen úgy ismeri, mint a terheivel, kudarcaival küszködőt. A magabiztost elgondolkoztatja. A kudarcaival hozzá menekülőt nem vádolja, nem szólja meg, hanem megvédi őt, és elfogadja ragaszkodását, szeretetét. Minket is olyannak ismer, amilyenek vagyunk. Szava leleplez, megmutatja igazi valónkat - adóssá tesz. Bizony adósok vagyunk, bár ritkán döbbenünk rá, nehezen ismerjük el. Sokkal vagy kevéssel, de adósok vagyunk! Nem pénzzel. Ébredjünk rá végre adósságainkra: mit mulasztottunk el, amikor nem voltunk elég türelmesek, szeretetteljesek, megértők. Nem csak a másik ember hibás. Nem csak az, akivel mindig baj van, akit nehéz elviselni, aki másképpen gondolkodik, aki rosszindulatú. Gyakran mások adósságát felnagyítva mentegetjük magunkat. Aki méricskél, összehasonlít, aki úgy érzi, hogy neki kevés adóssága van, aki azt hiszi, hogy nála minden rendben van, az Jézustól is nagyon keveset vár. Kevés vagy sok? Jézus legnagyobb ajándéka a bocsánata, más szóval adósságunk elengedése. A Jézussal való személyes találkozás során döbbenünk rá: adósságunkat - akár kevés, akár sok - nem tudjuk megfizetni. Sehogy sem szabadulhatunk tőle. Jézus éppen ezért így bátorít: Isten nem akarja keményen behajtani adósságunkat. Ő Atyánk, aki szeretetből elengedi megfizethetetlen tartozásunkat. Fia nem fogjuk fel, nem ismerjük el adósságunk nagyságát, akkor az ő szeretetének, bocsánatának nagyságát sem fogjuk fel igazán. A Jézussal való igazi találkozás mindig személyes kapcsolattá válik: megtapasztaljuk bocsánatát, szeretetét, azt, hogy neki mindent elmondhatunk, tőle várhatjuk életünk békességét, amelyre szívünk szeretetével válaszolhatunk. Csak itt kezdődhet a másokkal szembeni adósságaink rendezése is. Muntagné Bartucz Judit IMÁDKOZZUNK! Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy bűneinkkel, terheinkkel is hozzád menekülhetünk. Köszönjük, hogy a te szereteted nagyobb a mi kudarcainknál, kétségeinknél, hiányérzeteinknél. Segíts, hogy szeretetedet, türelmedet árasszuk másokra is. Ámen. Oratio oecumenica Mindenható Isten, mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy megismerhettük Fiadat, Jézus Krisztust, aki azért, hogy közel jöjjön hozzánk, megalázta magát, emberré lett, és vállalta emberi életünket. Itt volt velünk, közöttünk élt, és itt van ma is a bűnből szabadulni vágyók, a szegények, az elnyomottak, a megkeseredettek között. Itt van velünk, hogy gondjainkkal ne maradjunk egyedül, hanem a te segítségeddel kiutat találjunk bűnös életünkből. Segíts nekünk, mindenható Urunk, hogy legyen erőnk ellenállni a gonosz hatalmának. Személyes életünkben és a bennünket körülvevő világban is annyi bűn, annyi gonoszság van jelen, hogy gyakran mi magunk is inkább előidézői, mintsem megállítói vagyunk a bűnnek, a gonoszságnak. Add, hogy minden ember a tisztaságra, az őszinteségre, a másik ember megbecsülésére és a szeretetre törekedjen. Adj békét az emberek szívébe, hogy szűnjön a háború pusztító réme, az orvul lecsapó terrorizmus testet- lelket bénító jelenléte, a szegények és az ártatlanok kizsákmányolása. Adj nekünk reménységet, hogy a jövő békésebb lesz, mint a jelen, hogy ne félelemmel, hanem bizalommal tekinthessünk a jövő elébe. Adj országunk vezetőinek is bölcsességet, előrelátást, hogy a népünket érintő változásokban megtalálhassuk azt az utat, amely előrevisz bennünket. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban megláthatjuk, mit jelent téged egész életünkkel szolgálni. Köszönjük, hogy ő minden szavában és tettében alázatos maradt. Add a mi szívünkbe is ezt az alázatot, hogy úgy tudjuk szolgálatunkat végezni az emberek között, hogy megismerhessék örömhíredet. Áldd meg mindazokat, akik az örömhír követei egyházadban és az egész világon. Segíts, hogy látókörükből ki ne essenek azok, akiknek a legnagyobb szükségük van az evangélium üzenetének a megismerésére. Add meg, Urunk, hogy hittel végezzük szolgálatunkat, és életünk minden pillanatát, minden mozdulatát a Jézus Krisztusban való hit járja át. Bocsásd meg bűneinket, adj nekünk új kezdetet, új reménységet. Szentlelked legyen velünk, hogy életünkben, családunkban, munkahelyünkön; a betegek, haldoklók, gyászolók mellett is a bűnbocsánat valósága, a hitben való járás öröme és a feltámadás reménysége szólalhasson meg. Tiéd, Urunk, a dicsőség, mert meghallgatsz és megsegítesz bennünket az Úr Jézus Krisztus által. Köszönjük, hogy ő magára vállalta a halált is, és így mindany- nyiunk halálát magára vette. Ámen. 3 g 5 6 3 SHROK ............................................................................. NÉ ZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 3. A református istentisztelet jelene Az elmúlt héten a református istentiszteletek múltjába tekinthettünk bele, hiszen valljuk: a történelem - számunkra pedig még inkább a Krisztussal való találkozás - az élet tanítómestere. Ezúttal a református liturgia jelenébe és jövőbe kalauzol el minket dr. Fekete Csaba, a Debreceni Református Nagykönyvtár tudományos főmunkatársa. A hazai reformátusság istentiszteletét együtt határozza meg a hatályos szertartási rend, a szokás és a kegyes- ségi irányzat. A középpontban a prédikáció áll, ezért a prédikátor szereplése az elsődleges, minden egyéb pedig esetleges. A szertartás egysége az óprotestáns örökség eltűnésével felbomlott: a perikóparend és a lectio continua helyett a szabad textusválasztás a jellemző. Sok lelkész a bibliaolvasó kalauz alapján határozza meg a prédikáció alapigéjét. A református egyházban megkülönböztetünk homíliás, sákramentu- mos és szimbolikus (avatás, temetés, esketés) istentiszteletet. Sokáig tartottak úgynevezett könyörgéses szertartásokat is, illetve a 20. században elterjedtek a zenei betétekkel tarkított vallásos estélyek. A gyülekezet általában néhány versnyi éneket énekel szertartásonként. Manapság egyre kevesebb zsoltár csendül fel az istentiszteleteken, a hívek ma már ritkán énekelnek gyülekező vagy az üdvtörténeti ünnepekhez kapcsolt énekeket, illetve kezd kiveszni annak a szokása, hogy a hívek a lelkész után mondják az imádságot - igaz, az áment és a hitvallást ma már szinte mindenütt együtt mondják vele. Néhol előfordul, hogy a helyi tanító, lelkész által írt ének is elhangzik az istentiszteleten, ám a leányok úrvacsorái éneke és a gyermekek introitu- sa teljesen eltűnt. 1985 óta a gyülekezet a prédikációra énekverssel felel. Az énekválasztásra azonban kevésbé jellemző a tudatosság: a kántorok és a lelkészek nem a liturgikus szempontokat figyelembe véve, hanem annak alapján döntenek, hogy a hívek mely énekeket ismerik. Hajdan gyűlölték az orgonát, ma már nem akarnak és nem tudnak nélküle énekelni, még akkor sem, ha gyenge a kíséret. Angolszász ébredési énekek „fordítmányai”, gitáros ifjúsági énekek, gyermekműsorok, köszöntések, terjengős bejelentések, hirdetmények ássák alá a liturgiát. Sokan nem reformátusnak vélik az énekelt istentiszteleti elemeket, az óprotestáns rendet. Teológiai alapelveket hangoztató lelkészek liturgiz- musnak bélyegeznek mindent, ami nem szokásos és „gyülekezetszerű”. Mindez azt jelzi: a liturgikus érzék el- satnyult. A református egyházban 1927 óta egységes az istentiszteleti rend, mely híven tükrözi a kiegyezés, a millennium és az első világháború korának egyházi-teológiai irányzatait. Ravasz László esztétikai törekvéseinek nem volt foganatja, de tekintélyének hatására a Heidelberg (Pfalz, egykor ökumenikus) istentiszteleti örökségét jellemző vonások megmaradtak. Manapság a hivatalos rendet egyénieske- dés színezi. (A szertartási szabadság és lényegi egység Huszár Gál, Újfalvi Imre, Alvinczi Péter és kortársaik eszménye, melyet több zsinat is megismételt, sikertelenül.) A 18. század óta mindmáig sokan panaszkodnak az istentiszteletek sivársága miatt. A falut szétdúlta az első világháború, a vallásos szokásrend és lelkűiét azóta pusztul. A városi szemlélet elegyes, az ébredési hullámot eltaposták. Az Istentiszteleti rendtartás és erdélyi változata egyidejűleg, a nyolcvanas években jelent meg, és magán hordozza a szolgálati (diar • •• rr • es jovoje kóniai) teológia főbb jegyeit. Ma már csak egyes elemei használatosak. (Erdélyi testvéreink 1997-ben szerették volna Kálvinra hivatkozva egységesíteni a saját rendtartásukat, ám a reformátortól gyakorlatilag csak a bűnvalló imádság származik, más alig.) Az istentiszteleti élet előtt a jövőben két út áll: szektás irányba sodródhat, vagy megújulhat a keresztény örökség jegyében. Vagy még több kötetlen, rögtönző, kampányoló evangélizációs és kiscsoportos szertartás jelenik meg, vagy megéledhet poraiból az énekes istentisztelet, a liturgia hazai óprotestáns és európai hagyománya, megtermékenyítve napjaink és a jövendő liturgiáját. Erre az 1948-as énekeskönyv még lehetőséget kínált, ám az 1985-ös Istentiszteleti rendtartás nem alkotta meg ennek kereteit. Emberi oldalról nézve azon múlik az elmozdulás iránya és aránya, hogy lesz-e olyan lelkészréteg, amely képes az igehallgatók szemléleti megújítására, hogy az istentisztelet litur- gusainak (a kántornak, az énekkarnak) lesz-e helyük az agendában és a szertartásban, illetve hogy lesz-e elég képzett, liturgikus érzékű katechéta, tanár és lelkész a mérvadó helyeken. Dr. Fekete Csaba
