Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-06-20 / 25. szám
6. oldal - 2004. JÚNIUS 20. Evangélikus Élet Imádságrészlet Benkő Ágota kolozsvári lelkésznő áhítatából „Urunk, dicsérünk téged azért, hogy amíg mi önmagunktól, egymástól kérdezzük: »Kik is vagyunk? Mi határozza meg önazonosságunkat? Hol a helyük a hagyományainknak?«, te felelsz nekünk. Mindannyian bűnös, de Krisztusban megszabadított gyermekeid vagyunk, a keresztények, a lutheránusok nagy családjának és a finnugor evangélikusok közösségének tagjai. Köszönjük - neked tetsző - régi és új hagyományainkat, közöttük a már hagyománynak számító finnugor konferenciát is. Kérünk, áldd meg együttlétünket. Add, hogy felismerjük értékeinket, örömmel fogadjuk a szolgálat új lehetőségeit és feladatait, amelyeket készítettél nekünk, de őrizzük meg a már megszentelt régieket is, amelyeket továbbra is fenntartasz és használni akarsz üdvözítő munkádban. Dicsérünk téged, Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság. Magasztaljon téged minden teremtményed, és szálljon nevedre dicséret, dicsőség és imádás. Mindörökké, ámen.” Horváth-Hegyi Olivér, Menyes Gy Észt testvéregyház-tükör (evangélik r Részletek Mózes Árpád nyugalomba vonuló erdélyi püspök köszöntőjéből Ha nyelvrokonainkra gondolunk, elsősorban a finnek jutnak az eszünkbe, pedig rajtuk kívül még számtalan kisebb finnugor népcsoport él szétszórva a világban. A Szovjetunió felbomlása után önállósuló Észtország lakói is nyelvrokonaink. Az észt evangélikus egyház különleges helyzetet örökölt: a diktatúra idején az ortodox vallást kiáltották ki hivatalosnak, miközben a lakosság túlnyomó többsége evangélikus. A függetlenség elnyerése lehetőséget adott arra, hogy az evangélikus egyház visszakapja méltó helyét a társadalomban. Ha az észt evangélikusság eredetét kutatjuk, vissza kell tekintenünk egészen a reformációig! Tartuban 1523-ban, Tal- linnban pedig egy évvel később jelentek meg az evangélikusok. Nagy reformátoruk Melchior Hoffmann volt. A kezdeti felvirágzás után hamarosan az ellenreformáció nehéz időszaka következett. Ezenfelül a kis országnak - Magyarországhoz hasonlóan - évszázadokon át tartó, egymást váltó idegen megszállást kellett elszenvednie. Az orosz uralom jelentette a legsúlyosabb terhet az evangélikus hívek számára, mivel a cár úgy erősítette meg a hivatalos egyház helyzetét, hogy földet adományozott azoknak, akik ortodox hitre tértek. Ennek ellenére az evangélikusság számaránya nem csökkent! Ez azzal magyarázható, hogy a 18. században az egyház lelki életében jelentős frissülést jelentett a Herrnhuti Testvérközösség missziója (ennek hatása azóta is érződik). 1970-ig az észt evangélikus egyház híveinek létszáma nem csökkent drasztikusan, mivel a gyülekezetek közösségét azok a testvérek alkották, akiket még a II. világháború előtt kereszteltek meg. Ezt követően azonban a „belső források” elapadtak, és az eddig többséget jelentő egyház kisebbséggé zsugorodott. Ma kb. 42 000 aktív egyházfenntartó tagja van. A „peresztrojka” után a szabadság új lehetőségeket kínált ugyan az evangélikus egyháznak is, de hiányoztak a szolgatársak, akik a sokrétű munkát végezték volna. Ezért a legfontosabb feladat az volt, hogy munkatársakat találjanak. A finn egyház jóvoltából ma már 300, Finnországban képzett hittantanár, segítő áll rendelkezésre. Mégis csak 10 %- uk végez aktív szolgálatot, mivel az egész ország területén mindössze 50 iskolában kell hitoktatást folytatni. (Mivel kevés a fizetés, a tanárok inkább más munkahelyet keresnek.) Az Észtországi Evangélikus Egyház számára fontos az a parlamenti döntés, amelynek értelmében az állam elfogadja az egyházi házasságkötéseket. Ennek eredményeként megsokszorozódott az esketések száma! Nagy várakozással tekintenek az új egyházi törvény elé, amely a megváltozott helyzetben - az Európai Unió önálló tagállamaként - meghatározza majd az egyház helyét és feladatát. Elsőrendű törekvésük, hogy megalapozzák a jövőt jelentő szolgálati ágak lehetőségeit - különösen a pedagógia és a diakónia területén. Mindez azt mutatja, hogy az észt evangélikusok a társadalom felé fordulnak, és szolgálatukat így kívánják folytatni - Isten dicsőségére. Vető István amennyiben nem ragaszkodunk hagyományainkhoz, ősi tradícióink megőrzéséhez, könnyen feloldódhatunk a nagy egyházak, a nagy közösségék olvasztó- tégelyében, s így fokozatosan elveszíthetjük lutheri örökségünket, identitásunkat. Számunkra mindez azért is tragikus lenne, mert lutheri identitásunk, evangéliumi hitünk feladása nemcsak a hit, de nemzeti mivoltunk és anyanyelvűnk feladásával is járna. Számtalan szomorú példa bizonyítja ezt... (...) Ezért is kísérem megkülönböztetett érdeklődéssel az előadásokat, abban a reményben, hogy a közös hitbéli ösz- szefogás által mindannyian gazdagodhatunk lélekben. Hogy ezáltal nagyobb odaadással tudjunk küzdeni megmaradásunkért, vagyis az evangélium szellemében tudjuk szolgálni egyházaink javát - Isten dicsőségére. Figyelembe véve saját egyházunk, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház helyzetét, valamint a többi testvéregyház érdekeit, megmaradásunk, létünk és jövőbeli szolgálatunk kérdéseit - azaz Isten ügyének szolgálatát e világban -, örülök, hogy konferenciánk nyitónapján a Tradíció és hagyomány a lutheránus identitás megőrzésében témakört tárgyalhatjuk. A tradíció, a hagyomány megőrzése - ehhez aligha fér kétség - lehet megtartó erő, ugyanakkor gátló tényező is, amely nem engedi befogadni az újat... Természetesen minden egyházban, illetve országban másképp tétetik fel e kérdés. E vonatkozásban Pál apostol kijelentését érzem időszerűnek: „Mindeneket megpróbáljatok, és ami jó, azt megtartsátok.” Véleményem szerint (...) azon közösségek számára, amelyek többszöri kisebbségi sorsban élnek (...), amelyek a lét és nemlét határain vergődve küzdenek megmaradásukért - nevezetesen a lutheri örökségben, valamint a nemzeti mivoltukban és az anyanyelvűkben való megmaradásukért - e témakör ismerete különös jelentőséggel bír. (...) Köztudott, hogy ma az ökumenikus törekvések jelen vannak egyházaink életében. Ez nagyon áldásos dolog, ugyanakkor félő - főleg a kis egyházak esetében (gondolok itt a mi szórványhelyze- tünkre) -, hogy a nagy ökumenizmus- ban feloldódunk, és e nemes mozgalom oltárán feláldozzuk önmagunk értékeit. A mi egyházunkra - szórványunkra, kicsinységünkre, erőtlenségünkre - mindig az a félelem nehezedik, hogy Finnugor
