Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-05-23 / 21. szám
2004. MÁJUS 23. - 9. oldal r Evangélikus Elet ■ ■ r, •' . . -IS"* s >■ \ m/mfH Ni Szántó Piroska: Mennybemenetel Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük á drága Siont; egér futkározik a pad alatt s odvából egy vén kuvik kiront. Tizen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat, a hiúban a denevér riad s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. EvÉlet-LELKI SEGÉLY „Társasházban lakni nem mindig felhőtlen dolog. Igaz, hogy minden tulajdonosnak saját lakása van, és azon belül úgy élheti az életét, ahogyan akarja, de azért az együttélés elemi szabályait be kell tartani. A mi társasházunkban él egy család, amely.sok kellemetlenséget okoz a többi lakónak. Hangos kopácsolással járó tevékenységet folytatnak; a közös tulajdonú udvaron és egy hosszabb folyosón a vállalkozásukhoz szükséges eszközöket tárolnak, amelyek rossz - sokak szerint az egészségre is ártalmas - szagot árasztanak. Mindehhez nincs a többi lakótól engedélyük, de ez nem is zavarja őket, mert mindenki felett uralkodni akarnak. Agresszivitásuk bántó, ezért jobb nem is szólni nekik. De akkor hogyan lehet elviselni ezt a helyzetet?” A közmondás szerint „Rossz szomszédság török átok”. Ennek a gondolatnak az igazságát levélíró testvérünknek minden ízében meg kellett tapasztalnia. Manapság aki csak teheti, családi házba költözik, mert a „társasház” megjelölés hallatán sokan az állandó alkalmazkodásra, sőt a gyűlölködésre asszociálnak. Pedig sokféle áldás származhat abból, ha jóakaratú, segítőkész emberek élnek közös fedél alatt. Sajnos mai világunk egyre inkább nélkülözi a tiszteletadást, a toleranciát. Mintha pattanásig feszített húrokká váltak volna az emberek idegei, a legkisebb vélt vagy valós sérelem esetén bosszúért kiáltanak. Szívből becsülöm testvérem türelmét, keresztényi magatartását, hiszen évek óta tűri, hogy nyugalmát megzavarják, és a megoldás érdekében mindig a békesség útját kereste. Hosszabb leveléből kiderül, hogy az arrogáns, a lakótársak számára ártalmas szomszédokat eleinte igyekezett szép szóval jobb belátásra bírni, ám mára - miután agresszív viselkedésük elzárja az emberi kommunikáció lehetőségét - viszonyuk nagyon megromlott. De mit hoz a jövő? Hiszen az urasko- dó szomszédoknak kicsi gyermekeik is vannak, és ha a zaj- és szagártalmas vállalkozásukat nem folytathatják, nem lesz miből eltartaniuk őket. Persze ugyanakkor ott van az érem másik oldala is: az, hogy deres halántékú testvérünk nem így képzelte el nyugdíjas éveit. A nagyvárosból vidékre költözött, hogy a falusi élet békéjét, a jó levegőt és a csendet élvezhesse. Egy kisközség társasházát választotta, mert szeretetteli légkört, családias hangulatot remélt. Ám most, ha visszatekint korábbi életére, még a nagyváros benzingőzös levegője és személytelen világa is vonzóbbnak tűnik számára jelenlegi helyzeténél. Csalódottá, megkeseredetté vált, és lassan csöndes megadással beletörődik a megváltoztathatatlanba. Kérem, ne ezt tegye! Mert ahogyan a megtorlás, úgy az elfojtott harag, az emésztő gond is nagyon sokba kerülhet az embernek! Míg a bosszúforralás golyvát, agyvérzést vagy szívrohamot idézhet elő, addig nem ritka, hogy az állandó stressz, félelem és keserűség vastagbélnyálka- hártya-gyulladáshoz vezethet. A szkeptikusok hosszú évszázadokon át irreálisnak tartották, sőt ma is sokan naivnak tekintik a jézusi tanácsot: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. ” (Mt 5,44—45) Hiszen amikor Jézus a szüntelen megbocsátásról, az ellenség szeretetéröl tanít, akkor a lelkünket és a testünket egyaránt óvni akarja. A lelkünket attól, hogy a mennyei jutalom helyett megelégedjen a földivel, testünket pedig attól, hogy a gyűlölet szervi elváltozásokat okozzon szervezetünkben. Megszívlelendő az a Booker T. Washingtontól származó híres idézet is, amely így szól: „Egyetlen embernek sem adok lehetőséget arra, hogy ielkemet a gyűlölködés szintjére süly- lyessze.” Milyen nagyszerű ez a gondolat, hiszen ha valakit gyűlölünk - legyen bár kilométerekre hálószobánktól -, elrabolja álmunkat! A harag megmérgezi életünket: munkakedvünk odavész, sőt a szabadság ideje sem jelent már kikapcsolódást, mert akit gyűlölök, bárhol járok is, mindig üldöz. Salamon királynak is lehettek ilyen tapasztalatai, mert ezt írja: „Jobb egy tányér főzelék ott, ahol szeretet van, mint a hizlalt ökör, ahol gyűlölet van. " (Péld 15,17) Az Úr Jézus tanítványai is beleestek a kísértő ásta verembe, amikor tűzesőt kértek a mennyből egy samáriai falu lakosságára, amiért nem fogadták be őket. Mesterünk azonban megdorgálta őket, mert túlfűtött haragjukban nem vették észre, hogy milyen lélek van bennük (Lk 9,51-56). Bizony nem szükséges különleges önvizsgálatot végeznünk, anélkül is jól tudjuk, hogy nagyon nehezünkre esik a rosszat jóval viszonozni. Sérelmeinkre duzzogással, ajtócsapkodással, rosszabb esetben feljelentéssel reagálunk. Bosz- szúvágyunknak csak Jézus segítségével tudunk ellenállni. Ha elmerülünk az ő halálig elmenő szeretetének tengerében, ha nemcsak hallgatjuk szavát, de meg is rendülünk felette: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34), akkor könnyebb lesz megbocsátanunk! Mert ő így könyörgött ellenségeiért a keresztfán. Kedves levélírónk számára - aki jogosan kívánja, hogy saját otthonában élvezhesse a nyugalmat - csak egy út kínálkozik, ha valódi lelki békét keres: a megbocsátó szeretet gyakorlása. Azé a szeretető, amelyet Megváltónktól tanultunk, s amely „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat” (lKor 13,5). Ha minden ember ezeket az igéket tartaná az együttélés aranyszabályának, nem volnának soha szomszédi torzsalkodások, de háborúk sem! Ha ebben a szellemben élnének egymás mellett a lakók a társasházakban, ha vallanák, hogy a „tulajdonostárs is érző ember”, és nem lehet folyton visszaélni a türelmével és megértésével, akkor virágosabb lenne ez a föld. Azt tanácsolom, hogy levélíró testvérünk ne adja fel a kellemetlen szomszédok meggyőzhető- ségének reményét. A házfelügyelő irányításával próbálják meg szeretettel rábírni őket, hogy legyenek tekintettel tulajdonostársaik életminőségére. Keressék meg közösen azokat a lehetőségeket, amelyekkel a vállalkozás is fennmaradhat a jogi kereteken belül, ugyanakkor senkit sem zavar. A segítség felajánlása, az empatikus közlésmód sokszor lefegy- verzi az erőszakoskodókat, és talán példaadó higgadtságunk és szeretetünk még ahhoz is elsegíti őket, hogy megkérdezzék: honnan nyerjük lelki erőnket? Így még bizonyságtétel, lelki aratás is lehet a próbás szituációból. Ha pedig semmiféle megegyezés nem jön létre, még az elköltözés is szóba jöhet végső megoldásként! Tudom, hogy főleg idősebb korban erre a lépésre már nehezen szánja rá magát az ember, de nem szabad feladni a reményt, hogy az új helyen baráti közösségre lelhetünk! Lelki békességének visszatérését, az áldatlan helyzet megoldását kívánva testvéri szeretettel üdvözli: Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély ” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Ha könnyű, akkor miért nehéz? Jézus útja könnyű, mert egyértelműek a jelzőtáblák. A szeretet személyválogatás nélküli, az ellenségkép áthúzva. Jézus útja mégis nehéz, hiszen mi személyválogatók, bosszúállók vagyunk. Jézus tanítását könnyű megtartani, mert nem mérlegelés tárgya a szolgálat: Megéri? Nem éri meg? Ő azt mondja: tedd, és ne mérlegelj! Jézus tanítását mégis nehéz megtartani, mert emberi természetünk eredményre vár, s ha ez elmarad, csalódottak leszünk. Jézus útján a kísértővei mindig számolni kell. A kísértő emberi természetünkre alapoz, ezért van sikere. Tér és idő vonatkozásában támponthoz igazodik az ember. Van greenwichi idő, vannak szélességi és hosszúsági fokok, és van iránytű - mindezek segítenek az eligazodásban. Ezek figyelembevétele nélkül is útnak indulhatunk az őserdőben, a tengeren, a levegőben. De micsoda könnyelműség lenne, s mennyi katasztrófahelyzetet teremtene! Kinek hinné el bárki is, aki nagy útra szánja rá magát, hogy függetlenedhet ezektől a támpontoktól? Az ember a kísértének mégis elhiszi, hogy mehet a saját feje után, hogy élhet hajlama szerint. Ezért nehéz a jézusi út, akármilyen világos is. Az ember nem szereti, ha irányítják. Isten iránti engedelmesség nélkül viszont eltévedünk, összeütközünk, halálra sebezzük magunkat és egymást. Nem kell sok hozzá: elég csak annyi, hogy letérünk az útról, hogy leszakítsunk egy kívánatosnak tűnő gyümölcsöt, vagy kikerüljünk egy buckát vagy gödröt, mely utunkat keresztezi. Még nincs komoly vész, még ott tudjuk magunkat Jézus közelében, de egyre gyakrabban hallunk efféle kérdéseket a szívünkben: érdemes volt megtenni ezt vagy azt? Megérte? És amit most készülsz tenni, annak van értelme? Megéri? Ezek a kérdések már nem abból az irányból érkeznek, ahova mi akarunk eljutni. Észre sem vettük, s már egy idegen útra tévedtünk. Nagyon ébernek kell hát lennünk, hogy még jókor el tudjuk végezni a korrekciót, és tudnunk kell azt is, mit válaszoljunk ezekre a nagyon is emberinek hangzó kérdésekre. „Én a nagy mindenséghez viszonyítva parányi porszem vagyok. S ezt a nagy mindenséget is Teremtőm akarata hozta létre. Az ő nagyságáról így lehet csak halvány elképzelésem. Jézus, Isten Fia azonban közel hozta őt értelmemhez. Atyám ő, ezt Jézustól tudom. És azt is, hogy az élet - szolgálat. Ezért ha valamilyen szolgálat elém kerül, elvégzem, okoskodás nélkül. Nem mindig könnyű ez. Sokszor meg kell zaboláznom érte kényelemszeretetemet, önzésemet, haszonlesésemet, olykor még józan eszemet is. Mégis... megéri. Kínzó kérdésektől szabadulok meg, nem gyötör a feleslegesség érzése, hiábavaló erőfeszítésem tudata, amelyeket sokkal nehezebb magammal cipelni, mint lemondani egy kívánatos gyümölcsről vagy átküzdeni magamat egy akadályon.” Ha ezt meggyőződéssel tudom vallani, a kísértő egy időre békében fog hagyni. Ez idő alatt új erőt gyűjthetek. Ennyi az élet, ami ránk bízatott. Szolgálunk egymásnak, végső soron az Úrnak, amint ezt ő hagyta ránk. Akkor is, ha semmi értelmét nem látjuk. Minden egyéb arra tartozik, aki maga az Élet. Szántó Vilmosné HETI Ú T R AVA L Ó Krisztus mondja: Ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok m indeneket. (Jn 12,32) Húsvét ünnepe után a hatodik héten az Útmutató reggeli igéi a mennybemenetel és a pünkösd várása közötti feszültségben élő tanítványok helyzetéről tájékoztatnak. Ezt a tíz napot pünkösd előtti „böjti időszaknak” tekinthetjük, amiképpen az adventi időt is tarthatjuk a „karácsony böjtjének”. Ebben a várakozásban a tanítvány csak egyet tehet: a vasárnap névadó zsoltárának szavaival Istenhez imádkozik. „Halld meg, Uram, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg!” (Zsolt 27,7) Erre az időre Jézus előre felkészítette tanítványait: „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, (...) az tesz majd bizonyságot énrólam: de ti is bizonyságot tesztek. ” (Jn 15,26-27) Pál azért könyörög, hogy Krisztus szeretetének a megismerése révén a gyülekezet eljusson Isten mindent átfogó teljességéig. S Jézus beszédéhez hasonlóan az ő szavaiban is felfedezhetjük a Szentháromság Isten mindhárom személyét: „az Atya előtt... az ő Lelke által... a Krisztus lakjék” (Ef 3,14-17). Ézékiel próféciájában a pünkösdi csoda előképét láthatjuk. A fogságból hazatérő népnek ezt ígéri az Úr: „Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük. ” (Ez 11,19) A nagy megpróbáltatás idején a mindenkori tanítvány egyetlen feladata a Krisztusról szóló tanúságtétel (Lk 21,12-19). Minden ember maga dönti el örök sorsát azzal, hogy vallást tesz-e az Emberfiáról, vagy megtagadja őt az emberek előtt. A megígért Szentlélek a kellő időben a segítségünkre lesz: „abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell” (Lk 12,12). Mátyás apostollá választásásakor - még a Lélek eljövetele előtt - a tanítványok Isten segítségét kérték imádságban: „ Urunk, (...) te jelöld ki, (...) akit kiválasztottál magadnak. ” (ApCsel 1,24) A kereszten Jézus Jánost „választotta ki” Mária számára segítségül, támaszul (Jn 19,25-27). Pünkösd előestéjén már örülhetünk az ünnep vezérigéjének: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én telkemmel! - mondja a Seregek Ura. ” (Zak 4,6) S pünkösd óta ez az Isten cselekvési módszere az emberek „magához vonzására”, amint ezt Jézus is ígéri vezérigénkben. Engedjünk ennek a „vonzásnak”, s ekkor megvalósul pünkösd böjtjének igazi célja! Könyöröghetünk ezért - és nem csak a magunk számára: „Ó, vonj, Atyám, Fiadhoz engem, / hogy szent Fiad viszont hozzád vigyen! / Jóvoltod amíg áldva zengem, / szállást énbennem Szentlelked vegyen. / Újjászült szívem így feléd dobban, / és ajkam téged dicsér boldogan.” (EÉ 59,2) Garai András
