Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-05-02 / 18. szám
Evangélikus Élet 2004. MÁJUS 2. - I. oldal rr A N< )I MISSZIÓ MELLÉKLETE Anyasors: mélységek ~ magasságok ~ bánat ~ öröm Tavaly decemberben szerény keretek között, egy decemberi klubalkalmon emlékeztünk meg arról, hogy egyházunkban öt esztendeje szolgál a Női Misszió. A mostani mellékletünket már nem szükséges arra felhasználnunk, hogy bemutatkozzunk: öt év alatt beépülhetett a köztudatba ez az új szolgálati ág. Örülünk, hogy egyre több gyülekezetben szerveződnek asszonycsoportok. Lelkészek tesznek bizonyságot arról, hogy az egyház- községek életét mennyire meg tudta újítani egy-egy nőszövetségi kör aktív szolgálata. Szeretnénk, ha minél több helyről érkezhetnének ilyen pozitív visszajelzések. Egymást hívogatják az asszonyok a különféle női missziói alkalmakra, csendesnapokra, nyári konferenciákra. De a legnagyobb öröm az, hogy - amint azt az alakulásunkkor meg is fogalmaztuk - az Üllői út 24. alatti szoba valóban az evangélikus nők bázisává válhatott. Naponta keresnek meg telefonon vagy személyesen, hogy gondjaikat, kétségeiket megosszák velem. Tudom, mert elmondják, hogy a fájdalmakról köny- nyebb olyan valakivel beszélgetni, aki megért, aki sorstárs, hiszen ő maga is nő. De milyen mások ezek az a gondok ma, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt! A háború előtt működő evangélikus leánykörök és nőszövetségek összejöveteleinek középpontjában a családi életre való felkészítés, a háztartásvezetés rejtelmeibe való bevezetés állt. A keresztény női szerep akkor egyenlő volt a példaadó feleségi és anyai hivatás betöltésével. Ma a családi és munkahelyi elvárásoknak egyaránt meg kell felelniük az asszonyoknak. A világ, amelyben fel kell nevelniük és hitre kell segíteniük a gyermekeiket, egyre erőszakosabbá és önzőbbé kezd válni. Az erkölcsi értékek relativizálódtak. S különösen nehéz az, ha egyedül kell megvédeniük a kicsiket a rossz hatásoktól. A házasságok gya kori felbomlása miatt egyre több családban az anyának kell betöltenie mindkét szülő szerepét... Megváltozott világunk új helyzetek elé állít minket. A mai kor anyáinak új kihívásokkal kell szembenézniük. De egy dolog generációkon át örök, változatlan: az öröm és a bánat. Igen, magasságokat és mélységeket jár meg az, aki gyermeket nevel. B. Pintér Márta lelkész, a Női Misszió vezetője Csodálatos volt az a nap, amelyen Tamáska megérkezett. Abban a decemberben mindenki a csúszós utakra, a hirtelen jött hidegre panaszkodott. Emlékszem, milyen óvatosan kellett vezetnie a férjemnek is, amíg a kórházhoz értünk. Mi lesz, ha elakadunk az úton? - tört rám a félelem, de a férjem nyugtatgatott: „Ne félj, erre a babára angyalkák vigyáznak.” Valóban: hányszor éltük át á várakozás kilenc hónapja alatt, hogy áldó hatalmak oltalmában vagyunk! Most a célnál hagynának bennünket magunkra? Épségben értünk a kórházhoz, s mintha csak bátorítani akartak volna az égiek, kisütött a nap, és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. A kinti ragyogásban gyönyörködtem néhány órával később is, karomban egy 3 kiló 80 dekás, 54 centis „csomaggal”. Milyen mérges voltam, amikor néhány perccel a világra jötte után már el is ragadták tőlem! Bár megértettem, hogy el kell látni az újszülöttet, mégis a szívem szakadt bele. De most itt volt velem. Az én fiam! A mi fiunk! Hallgattam a szuszogását. Mélyen beszívtam az illatát. Eddig sohasem tapasztalt békesség és hála töltötte el a szívemet. Igazán nem is tudtam, miért vagyok hálás, csak azt, hogy kinek: Istennek. Talán azért, hogy teremtésének részese lehettem, hogy megadta azt az örömöt, hogy anya lehetek. Bár bevallom, akkor legkevésbé ez izgatott. Nem azzal foglalkoztam, hogy miért is vagyok hálás. Egyszerűen csak élveztem a pillanatot. Bent a szobában nyugalom, kint a hó- pelyhek örömtánca. Akkor is esett a hó, amikor néhány héttel Tamáska ötödik születésnapja után - miután napokig vizsgálták - magához hívatott bennünket az orvos. „A kisfiúk beteg, nagyon beteg” - mondta. Hirtelen ugyanaz a fájdalom hasított belém, mint amikor születésekor kiragadták őt a kezemből. Érthetetlen módon mérges lettem az orvosra. Ne mondjon nekünk ilyet! Kétségbeesetten küzdöttem azért, hogy kimondja: téved. Pedig tudtam - az előző évben tapasztalt tünetek is utaltak -, hogy Tamáska valóban beteg. Megtelt a szívem riadt aggodalommal. Mi lesz a mi kicsinkkel? Milyen fájdalmak várnak rá? Meg tudom-e óvni? És mi lesz, ha Isten engedi, hogy a halál ragadja ki végleg a karomból...? Isten két hosszú éven át tanított arra, hogy merjem az ő kezébe helyezni a gyermekem életét. Próbára tette a hitemet. Én, aki a hópelyhekben is az angyalkák örvendező táncát láttam a kisfiam születésekor, most nem láttam mást, csak kilátástalanságot, sötétséget. „Anya, mit is mondott apa, amikor születtem?” - kérdezte egyik nap váratlanul Tamáska. Ott ültem mellette a kórházi ágynál. Sápadt arcába néztem. A sírás kerülgetett. Hová lett az én életerős kicsi fiam!? Amíg otthon voltunk, gyakran meséltem neki a születéséről. Együtt nevettünk, hogy apának úgy kellett kormányoznia az autót, mintha jégpályán közlekedtünk volna. De itt, a kórházi szobában, a halál árnyékában fájt minden boldog emlék felidézése. Ám Tamáska hallani akarta őket. „Azt mondta apa, hogy rám angyalok vigyáznak?” „Igen, kicsim, ezt mondta. Mert ez így igaz” - csak ennyit bírtam mondani. Aztán valami ostoba kifogást említve kisiettem a kórteremből. Nem akartam, hogy Tamáska sírni lásson. Kint a kórházi folyosón aztán utat engedtem a könnyeimnek. De ott értettem meg végre azt is, hogy Isten nem hagy bennünket magunkra. A legnagyobb mélységben pedig különösen is ott áll mellettünk. Sírtam. Ám ezek már nem a kétségbeesés könnyei voltak, hanem azé a furcsa örömé, hogy a „poklok poklát” járva is békességem lehet. Tudtam, kisfiam sorsa jó kézben van. Mindez tizenegy évvel ezelőtt történt. Tamás már nem engedi, hogy Tamáskának hívjam. Szégyellj a többiek előtt: „Anya, ez olyan ciki.” De ha elindul valahová a barátaival, és én aggódva figyelmeztetem: „Vigyázz magadra!”, mindig felfelé mutat az ú jával, aztán rám mosolyog, s várja, hogy cinkosan összenézzünk. B. K. (Teljes név és cím a szerkesztőségben) Három évvel ezelőtt kezdődött. Egyik pillanatról a másikra, hirtelen mindenből kettő lett. Egy szülői párból két külön szülő, két lakás, két kocsi. Vajon miért házasodnak össze az emberek, minek szülnek gyerekeket, hogy aztán egyszer csak ne szeressék egymást többé? Hogy tehetik ezt velem? Hogy szakíthatnak el az egyik nagyszülői pártól? Hogy képzelik, hogy a húgom máshol éljen apával, mint én? Egyáltalán, hogy képzeli apa, hogy ne legyen itt, amikor reggel felkelek? Mi lesz anya jó reggelt puszijával? Éreztem, hogy valami nincs rendjén. A szobám ajtaját becsuktam, hogy ne halljam apa és anya veszekedését. Magamra húztam a takarót, hogy ne halljam, amikor becsapódik a bejárati ajtó. Nem akartam hallani, hogy apa kocsiba vágja magát, és elhajt a sötét éjszakába. Anya sírása idegesített. Nem mert igazán sírni, csak szipogott. De leginkább az dühített, hogy nem tudtam, mit mondhatnék neki. Mit gondolhatok erről az egészről? Csak egy dolog járt a fejemben: ezek tényleg el akarnak válni?! Aztán a szüleim bejelentették, hogy apa egy időre elköltözik tőlünk. így mondták: szükségük van arra, hogy átgondolják a dolgokat. A sírás fojtogatott, amikor arra gondoltam, hogy apa nem lesz velünk. Amikor kilépett az ajtón, úgy éreztem, hogy az énem egy darabja ment el vele. Azt mondták, csak egy hét lesz, de hónapok lettek belőle. Fél év múlva tudtam: apa nem jön vissza többé. Nem bírtam elviselni azt, hogy anya még mindig reménykedett. Gyűlöltem, hogy a húgom mindig el- pityeredik. Undorodtam a gondolattól, hogy két külön otthonban lakunk majd. Egy dolgot akartam csupán: egy olyan otthont, ahol anya, apa és mi, testvérek együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Apa először egy hotelben lakott. Meglátogattuk, nála töltöttünk egy vagy két órát. Aztán sikerült egy kis lakást bérelnie. Berendezte: vett ágyat, komputert, konyhai eszközöket. De hiszen mindez otthon is van! Miért nem voltak azok jók neki? Nappal nem mutattam, de minden este úgy sírtam álomba magam. A párnába fúrtam a fejem, és imádkoztam, hogy a szüleim újra szeressék egymást. Anya zavarodott és mélyen megbántott volt. Tudtam, szereti apát. Akkor hogy tehetett vele apa ilyen gonoszságot?! Hogy hagyhatta el? Az a nyár volt a legrosszabb valamennyi nyaralásunk közül. Eddig mindig együtt kempingeztünk, de most anya nem jött velünk. O később kapott meg minket. Szüléink szépen megosztoztak rajtunk: a szünidő egyik felét apával, a másikat anyával töltöttük. Minden, amire abból a nyárból emlékszem, az, hogy vissza akartam csinálni a dolgokat. De hiába. Végleg darabokra esett az, ami olyan jónak indult. Amikor elkezdődött az iskola, undorodva hallgattam a többiek élménybeszámolóját. Irigyeltem őket, hogy ők a szüleikkel együtt nyaralhattak. Fájdalmat okozott, valahányszor elhangzott a szó: család. Újra és újra belém hasított a felismerés: a miénk csonka /ett! Most, hogy három év távlatából tekintek vissza az eseményekre, még mindig nem tudom felfogni, hogy ez miért éppen velünk esett meg, hiszen olyan jól indult minden. De egy dolgot tudok: a rossz tapasztalat a javamat is szolgálta, mert megtanultam, hogy ez a világ nem tökéletes. Szüleim sem azok, és én sem vagyok az. A döntéseink során tekintettel kell lennünk arra, hogy mi magunktól mindent elrontunk. A szüleim házasságának kudarcát látva megtanultam, hogy az életet tudatosabban kell élni. Most az a feladatom, hogy anya mellett álljak. Ennek a törésnek ő az igazi vesztese. Velünk van, velem és a húgommal - és mégis egyedül. Talán hamarabb erőre kapna, ha hinni tudna. Most már ez az imádságom. Azt kérem, hogy anya lelke gyógyuljon meg. De magamra is kell gondolnom. Tudatában kell lennem annak, hogy a bűn minden jót megronthat, de még inkább annak, hogy lehet másként is csinálni a dolgokat. Hiszen ennek a tökéletlen világnak van egy tökéletes Ura. Sammanta Swanlund 18 éves diáklány, Winnipeg (Esprit magazin, 2004 tavasza) Fordította: B. Pintér Márta Kézből kézbe Szétszakítva
