Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-04-25 / 17. szám
2. oldal-2004. ÁPRILIS 25. Evangélikus Élet ELŐ VIZ HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIAS DOMINI) Isten közelségében A háborúk, merényletek, robbantások korában gyakran hangoztatjuk, hogy milyen rosszak az emberek. Látni való, hogy a 21. században az ember maga teszi tönkre a természetet, az életet itt a földön. És amikor az emberekre panaszkodunk, csak az teljesedik be, hogy „a szív teljességéből szól a száj" (Mt 12,34). Ezzel vagyunk tele, ezért fakadunk ki amiatt, hogy milyen sok a rossz ember: A 73. zsoltár írója is olyan korban élt, amelyről nyugodtan elmondhatta volna, hogy mennyi baj, bűn veszi körül a világban, milyen gyűlölködők, önzők az emberek, mennyire kihasználják egymást, elnyomják a szegényeket és a gyöngéket. Ám ő mégis azt írta, hogy „nekem olyan jó Isten közelsége”. De miért írhatta ezt? Mert a szíve ezzel volt tele. és nem panasszal, keserűséggel. Nem az embert dicsőítette, de nem is az embereket vádolta, ítélgette - hanem Isten közelségét dicsőítette. Bizonyságot tett arról, hogy milyen jó közel lenni Istenhez. Ezzel volt tele, mert ezt tapasztalta. És ez nagyobb hatással volt rá, mint a bajok vagy az emberek gonoszsága. Ha mi már ismerjük, milyen Isten közelségében élni, azt is tudjuk, hogy ez nem természetes dolog. Bizony nagy árat fizetett Isten azért, hogy mi közel lehessünk őhozzá. Az ár a golgotái kereszt volt, amelyen Jézus szenvedett. Ézsaiás arról beszél, hogy az ő sebei által gyógyultunk meg (Ézs 53). A Biblia több helyen említi azt is, hogy az ember nem mehet közel Istenhez. Mikor Mózes az égő csipkebokorhoz közeledik - amelyből Isten szavát hallotta -, azonnal megszólal a tiltás: „Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!(2Móz 3,5) A bűnös emberre tehát végzetesen hatna Isten közelsége, dea golgotái kereszt által lehetségessé vált, hogy bármelyikünk közel kerülhessen Istenhez, és a zsoltáríróval vallhassa, hogy .. nekem olyan jó Isten közelsége ”. Ismerjük el, hogy a panaszkodás, a vádaskodás meddő dolog. Nem old meg semmit, nincs semmi haszna. És még ennél is fontosabb az a tény, hogy Isten jóságának felismerése és megköszönése viszont hatalmas erőforrás! Gondoljunk bele a 103. zsoltár ismert üzenetébe: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Vagyis: ne feledd el megköszönni, amit Isten ad. Egy régi prédikációban olvastam: „Amit még nem köszöntünk meg Istennek, az nem a miénk.” Más szóval: amit nem köszönök meg Istennek, azon nem lesz áldás. Mert Isten azért ad egészséget, sikert stb., hogy az ővele kapcsoljon össze. Ezért mondja Pál, hogy Isten jósága téged megtérésre akar indítani. Isten közelségét az időben éljük át. Mit jelent ez? 2Móz 3-ban Isten azt mondja magáról: „ Vagyok, aki leszek. ” Vagyis útközben tapasztalom meg, hogy mit jelent velejárni, belőle élni, gondomat és örömömet naponta rábízni. Nincs ennél nagyobb kiváltság! A mi erőnk véges, elfogy, de közelségében megtapasztalhatjuk, hogy újra megsokasodik. Gáncs Aladár Boldog az, aki a maga saját bölcsességét félreteszi azért, hogy Isten oktassa. Charles Haddon Spurgeon „ Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek. ” (Zsolt 36,8) Isten iránti hálával tudatjuk, hogy a Soproni Evangélikus Egyházközség Nyugdíjasháza elkészült. Az ünnepélyes átadásra és meg- áldásra 2004. április 30-án, péntek délután 4 órakor kerül sor. Az ünnepi alkalom szolgálatát Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke végzi. Mindenkit tisztelettel és szeretettel hívunk és várunk, aki örömünkben osztozni szeretne. Az egyházközség és a nyugdíjasház vezetősége A jó Pásztor Ez 34,1-16 Luther az emberi gondolkodás következetlenségére mutat rá; amikor Erazmus ellen írt' könyvében felrója, hogy mi, emberek - ha sokat beszélünk is Isten cselekedeteiről - kevéssé hisszük, hogy valóban történik valami, amikor Isten cselekszik. Kézzelfogható eredményt csak saját cselekedeteinknek tulajdonítunk. Isten cselekvését legfeljebb emberi közreműködéssel tudjuk elképzelni, így voltak ezzel a régi Izraelben is. Vallották, hogy Izrael pásztora maga az Úristen, akihez a veszedelem idején - amikor emberi segítség már nem jött számításba - a zsoltárossal együtt így fohászkodtak: „Izrael pásztora, hallgass meg! ” Békeidőben mégis azt gondolták, hogy Isten emberek kezére bízta a pásztorbotot: a királyéra, a papságéra, akik - a próféta nem hagy kétséget felőle - jócskán visszaéltek ezzel. A juhok helyett önmagukat legeltették, más szóval a nyáj óó/ éltek, és nem a nyájért. Ezékiel - túl azon, hogy kilátásba helyezi e botcsinálta „pásztorok” büntetését - azzal vigasztalja Izrael nyáját, hogy Isten egy napon maga fog népe pásztoraként megjelenni. Jézus ezt a prófétai jövendölést teljesíti be, amikor - a vasárnap evangéliumában - kijelenti: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért... ” (Jn 10,11-16) Míg az Ószövetség a nyáj legeltetését tekinti a legfőbb pásztori feladatnak, addig az Újszövetségben' a hangsúly az áldozat vállalására tolódik. A pásztornak élete árán kell megküzdenie a nyájra törő farkassal. Jézus is ezen az alapon tesz különbséget a pásztor és a béres között. A béresnek nem róható fel, ha farkast látva elfut, és a nyájról megfeledkezve a maga életének mentésével törődik. A pásztortól viszont már elvárják, hogy életét adja a juhaiért. A húsvéti üres sír annak bizonysága, hogy nagypénteken Jézus győzelemmel vívta meg az Isten nyájáért folyó küzdelmét. Egyedül csak az ő halála és az ő vére szerezhetett megváltást a minden ember életét megsebző és kioltó „farkas”, a bűn és a halál uralma alól. Ezzel egyszer s mindenkorra elnyerte a jogot, hogy őt nevezzék az Isten nyája egyedüli Pásztorának. Ő a juhok „nagy Pásztora”, mert - miként Luther mondja -, akkor siet juhai segítségére, amikor se király, se pápa, se pap, se orvos nem tud rajtuk többé segíteni. A halál torkában ragadja ki életünket az örök kárhozatból. Ott tudhatjuk magunk mellett, és ott hagyatkozhatunk bátran hatalmára, ahol nélküle a legteljesebb magánnyal kellene szembenéznünk; ahová a földi útitársak vagy előttünk mennek, vagy követni fognak, de el nem kísérhetnek minket. Benne ott ismerhetünk megmentő Pásztorunkra, ahol az ember a legjobb igyekezettel sem lehet embertársának pásztora. A húsvét utáni 2. vasárnapon ennek örvendjünk, tudva, hogy az Úr könyörülő irgalma (misericordia Domini) valóban betölti a földet, és bárhol ér is halálunk, nem leszünk elhagyottak, mert a feltámadott Jézus Krisztus a Pásztorunk. Ő nem önmagára gondolt, amikor harmadnapra legyőzte a halált. Azért támadt fel, hogy ellenségünket, a mindannyiunk életére leselkedő „farkast” végső óránkon távol tartsa tőlünk. Győzzük le értelmünk kísértését, és ne gondoljuk jelentéktelen vagy haszontalan dolognak, hogy Pásztorunk - ígérete szerint - akkor is kezében fogja tartani életünket, amikor a földi lét talaja kicsúszik lábunk alól. Halálunk óráján tapasztalni fogjuk, hogy Isten akkor cselekszik leghatékonyabban, amikor nem vesz igénybe emberi közvetítőket. És ez semmit sem von le annak az értékéből, amit földi életünk során - pásztori szeretetének jeleként - emberek közvetítésével tesz értünk, vagy amihez éppen bennünket használ eszközül mások megsegítésére. Az egyházban pásztori tisztséget viselők felelőssége sem lesz kevesebb, ha a mai vasárnapon nem arról az ideig való pásztori szolgálatról beszélünk, amelyre az anyaszentegyház Ura minden időben embereket hív el. Ma tekintsünk fel örvendező szívvel a nyáj örökkévaló Pásztorára, aki halálával és föltámadásával annak adta bizonyosságát, hogy - megint Luthert idézem - Isten egészen nekünk akarja ajándékozni magát: nemcsak ebben az életben akar Istenünk lenni, hanem az örökkévalóságban is. Ha pedig van Istenünk, ha ő a miénk, akkor vele, általa és benne minden a miénk. Ez földi életünk és halálunk körülményeitől függetlenül bizonyosan igaz! Véghelyi Antal IMÁDKOZZUNK! Mindenható, örök Isten, aki feltámasztottad a halálból nyájad Pásztorát: kérünk, tarts meg bennünket juhai között; őrizz minden tévelygéstől, és add, hogy hűen kövessük őt a földön, hogy egykor örök életének is részesei lehessünk a mennyben. Az Úr Jézus Krisztus által kérünk, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen. AKI VÁLASZOL: LUTHER MÁRTON Hogyan imádkozzam? Oratio OECUMENICA „ »Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.« (Jn 16,23) Azért hát mikor imádkozni akarsz, csak térdelj vagy járulj Isten elé szent merészséggel - feltéve, ha magadat bűnösnek elismered, és meg akarsz jobbul- ni -, és szólj hozzá így: Uram Istenem, mennyei Atyám, ezt és ezt kérem s akarom, hogy ne tagadd meg, hanem legyen igen és ámen. Nem minthogyha jogom volna hozzá, vagy érdemes volnék rá. Jól tudom s bevallom, hogy nem érdemiem, sőt a pokol tüzét s örök haragodat érdemeltem ki sok nagy bűnömmel. Én csak neked engedelmeskedem, aki azt parancsolod, hogy szerelmes Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében imádkozzam. Nem az én igazságomra, hanem a te véghetetlen jóságodra támaszkodva térdelek, járulok eléd, s imádkozom így. Tanuld meg azt is, hogy Istent imádságodban soha ne kísértsd. Ne szabj eléje se időt; se mértéket, se célt, se módot, se személyt, kikötvén, hogy mikor, hogyan, mivel segítsen. Majd eltalálja Isten az ő megfoghatatlan bölcsességével. Mindazáltal még a látszat ellenére se kételkedj, hogy imádságod bizonyosan meghallgatást talál. ” (Az idézet a Jer, örvendjünk keresztyének! című könyv 214. oldalán található.) Válogatta: G. A. Urunk, Istenünk! Kegyelmed betölti a földet. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk, megtapasztaljuk, és örvendezzünk neki. Tégy minket késszé, hogy kegyelmed hírvivőiként járjuk utunkat, végezzük munkánkat, és szolgáljunk a világban. Könyörgünk teremtett világodért. Add, hogy jóságod érezhető legyen a természetben és az egész földkerekségen. Könyörgünk az emberiségért. A kegyetlenségek közepette engedd meglátnunk: kegyelmeddel új életet teremtesz, és lehetővé teszed, hogy emberhez méltó módon élhessünk együtt. Könyörgünk Európáért. Formáld a gazdasági érdekeken túlmutató emberi közösséggé kontinensünk lakóit. Könyörgünk hazánkért. A nagy változások idején, az új kihívások napjaiban hadd tapasztaljuk meg, hogy a te kegyelmed stabil pont, amelyre építeni lehet. Könyörgünk egyházadért. Tedd kegyelmed hordozójává és eszközévé a világban, hogy csillapodjon a gyűlölet, és teret nyerjen az egyedüli jövőt jelentő szeretet. Könyörgünk a rászorulókért, a testi, lelki keresztet hordozókért. Irgalmad kísérje, erősítse, emelje fel őket. Urunk, Istenünk! Kegyelmed betölti a földet. Töltse be szívünket, lelkünket, egész életünket. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen. • • • • SJ1ROK 3 5 £ 3 3 A LITURGIA LÉNYEGE 1. „Imádkozott dogma...” Előző sorozatainkban az istentiszteleti élet egy-egy területét ragadtuk ki, és annak részleteit kíséreltük meg megvilágítani történeti, bibliai, funkcionális szempontból. Mielőtt elindítanánk a Liturgikus sarok újabb belső sorozatát, álljunk meg egy kis időre, és négy lépésben próbáljunk meg a liturgia lényegéről gondolkodni. Az első lépés alapmondata így hangzik: a liturgia imádkozott dogma. A dogma szó ne zavarjon meg senkit, ne keltsen kellemetlen érzéseket bennünk. Az egyház tanításáról, hitünk alapvető tételeiről, igazságairól van szó, amelyeket a Szentírás alapján a hitvallási irataink rögzítenek. Az egyház, az egyház tanítói évszázadokon, évezredeken keresztül próbálták megfogalmazni hitünk szavakba önthető titkait, a Biblia életet meghatározó mondanivalóját. A hitviták nagy harcaiban, a félrecsúszások veszélyének idején, a történelmi sorsfordulókon röviden, frappánsan rögzítettek bizonyos tantételeket, és megindokoltak, megmagyaráztak fontos bibliai igazságokat. És teszik ezt mind a mai napig úgy, hogy újrafogalmazzák, a kornak megfelelő, érthető formába öntik a már megfogalmazott vagy még „ki nem bontott” hitigazságokat. (Elég csupán arra gondolnunk, hogy az elmúlt néhány évben hány új dogmatikakönyv jelent meg mind hazánkban, mind szerte a világon.) Bár az egyház alapvetően tanítványi közösség (a tizenkét Jézus-tanítvány egyre szélesedő utódi köre), a tanulás nemcsak a megszokott előadás-megta- nulás-számadás pedagógiai módszerét követve működik, hanem az imádság nagyszerű eszközével is. (Érdemes ebből a szempontból is végiggondolni azt, hogy amikor a tanítványok Jézus elé állnak ezzel a kéréssel: „Taníts minket imádkozni!”, Jézus egy imádságban, a Miatyánkban summázza mindazt, ami az Istennel dialógust folytató élet titka.) Az istentisztelet egyik fókusza az igehirdetés. A prédikáció egyszerre tanítás, evangéliumhirdetés és egy- egy szelet a lelki kenyérből. Benne nem a lelkész mondja a magáét, hanem az Ige hangzik, Krisztus van jelen, ő adja önmagát, és vállal közösséget velünk. Az istentisztelet másik fókusza az úrvacsora, ahol ugyan más formában, de szintén Krisztus jelenlétével számolhatunk. Asztalához hív, önmagából táplál, és közösséggé formál minket. Mindkettőt körülöleli, átjárja, megalapozza és szárnyára emeli az imádság. Amikor a zsoltárt mondjuk, énekeljük vagy csendben olvassuk, amikor bűnbánatra intünk, bűnbánatot gyakorolunk, bűnbocsánatot kérünk, amikor a kegyelem igéi hangzanak, amikor csöndben megnyílunk az ige előtt, amikor egy mondatban összefoglaljuk a gyülekezet kérését, hitünk meggyőződése alapján és nyomán imádkozzuk a bibliai tanítást. Nem is tananyag, száraz ismeretanyag az többé, hanem megelevenedő, élő valóság. Amikor megemlékezünk a teremtésről, és megszólal a Teremtő, amikor a Gondviselés nem elmélet, hanem nekünk meghirdetett és szívünkbe befogadott valóság, amikor valamit felfogunk a megszentelődés lényegéből, és a megszentelő Szentlélek megérint minket, akkor a tanítás egyszerre életté válik, imádsággá formálódik. Amikor megemlékezünk az üdvösség történetének eseményeiről, amikor felidézzük Jézus földi útjának drága mérföldköveit, nem a történelemkutatás hajt minket, hanem imádsággá válik az ismeret: az Istennek való hálaadást, kérést, dicsőítést tartalmazó párbeszéddé lesz. Amikor nem egyedül, hanem a gyülekezet, az egyház közösségében kulcsoljuk össze a kezünket, amikor az Ige szolgáját Isten küldötteként fogadjuk és tekintjük, akkor imádsággá lesz az egyházról és az egyházi szolgálatról szóló tanítás. Ahogyan a biológiai lét jele a lélegzetvétel, úgy a keresztény élet jele az imádság. A gyermek, a felnőtt és a jó pap (holtig) azért tanul, hogy életté váljék az ismeret. Az egyház - a krisztusi megbízatás nyomán - élni tanít, az élet Alkotójának használati utasítása alapján mutatva az utat, a megoldásokat, a boldogságot. Ez a tanítás nem csupán a fejünknek szól: az imádság útján fogadjuk és dolgozzuk magunkba. Azért hangzik - a már zajló és a majd ránk váró örök istentiszteletbe bekapcsolódva - az egyház liturgikus imádsága, hogy az isteni tanítás életté váljék. Kétezer év tapasztalata, a bizonyságtevők fellegének továbbadott stafétabotja, hogy a közösen végzett könyörgés, az együtt végzett imádság, a jó rendben együtt hangzó hálaadás és kérés különös áldást hoz. A liturgia imádkozott dogma... A tanítványok elsajátítják a Mestertől tanultakat. Hafenscher Károly (ifj.)
