Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-03-28 / 13. szám
2004. MÁRCIUS 28. - 5. oldal Evangélikus Élet Bravúr fél óra alatt Öt énekkar vett részt az elmúlt hét végén az evangélikus középiskolák első országos kórustalálkozóján, Nyíregyházán. E rendezvény egyik érdekessége az a „gyorstanulási verseny” volt, melynek során az énekkaroknak kereken harminc perc alatt kellett megtanulniuk egy addig ismeretlen kórusművet... Az izgalom, a felfokozott várakozás jellegzetes hangjai szűrődnek ki az osztálytermekből, amikor a kórusok vezetői a sorsolásra indulnak. Nováky Andrea, a kórustalálkozó szervezője levezényli a ceremóniát, a karnagyok visszatérnek növendékeikhez, ám a Nyíregyházi Evangélikus Általános Iskolában nem lesz csend. Ahol a Deák téri kórus vert tanyát, máris munkához látnak, hiszen nekik kell elsőként előadniuk Párkai István karnagy és a zsűri előtt a 14. századi, ismeretlen szerzőtől származó kanci- ót. Utánuk a békéscsabaiak, majd a soproniak következnek, végül a sort az aszódiak zárják. Ok egyelőre még nem kapnak kottát, a játék szabályai szerint ugyanis mindenkinek harminc perce van arra, hogy megtanulja az ismeretlen kórusmüvet, amelyet majd a színpadon kell - a legjobb tudása szerint - bemutatnia. A nyíregyházi kórus ebben az órában a közönség szerepét játssza: nem kapcsolódnak be a játékba, tanulni szeretnének még, mielőtt ilyen kalandba bocsátkoznak — mondja mosolyogva Marti- novszki István, a kollégium igazgatója, aki pár éve honosította meg az intézményben az énektanulási alkalmakat. A „következmény” még őt is meglepte: mire feleszméltek, saját kórusuk lett. A folyosóra kiszűrődő hangok alapján a fővárosi együttesnél már szépen ível a dallam, amikor a békéscsabaiak megkapják a kottát. Tanárnőjük először a szövegre irányítja figyelmüket, többször is végigmennek a latin sorokon, s csak utána következik némi magyarázat az ütemről. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében nyílt meg a Vármegye Galériában az erdélyi művészeti életből ízelítőt adó szép kiállítás. A 99 esztendeje született Incze István (1905-1978) a jelenleg Erdélyben alkotó művészgeneráció tanítómestere volt; 2001-ben végzett unokája, Incze István Bolond pedig az élő hagyományok képviselője. Alkotásaikon keresztül a semmihez sem hasonlítható erdélyi szellem, a táj szépsége, az annyira vágyott tiszta forrás reménye tölti be a kiállítótermeket. Mindez annak is megdobogtatja a szívét, aki csupán egyszer járt a fenyvesek alján, zúgó patakok mentén, ahol ismeretlenül is ismerősen köszöntek rá: Adjon Isten... Dicsértessék... A határokon átívelő nemzeti újraegyesítés az élni akarásnak az ösztönös kifejeződése. Ennek az élni akarásnak az üzenetét célba juttatni összefogást igénylő nemzeti ügy... A trianoni szét- daraboltságban élő Kárpát-medencei magyarság megmaradása éppen ezért a legőszintébb és legtömörebb, ezeréves üzenet, amelyet Európának küldhetünk - hangzott el Szilágyi Zsoltnak, az RMDSZ országgyűlési képviselőjének a kiállítást megnyitó beszédében. Erről az üzenetről beszél a Hargita, a Nagybánya, a Marosvásárhelyi tél, a Gyergyószárhegyi éj, a Csobogó, a Várakozó boglyák, a Csíki-medence, az ErEzekben a percekben a soproniak és az aszódiak beénekelnek, s az órát fürkészve visszaszámolnak. Az esemény jellegének megfelelően a kórustalálkozó résztvevőinek bőven van módjuk a közös éneklésre.- Délelőtt itt, a díszteremben próbáltunk az esti hangversenyünkre, de tartottunk próbát a templomban is, ahol a vasárnap délelőtti istentiszteleten Buxtehude egyik kantátájából énekelünk közösen. Van, akinek már a torka is fáj, de le- küzdjük. Mi egyébként harminchármán vagyunk, s csak egyetlen fiú van közöttünk - újságolja Szikora Veronika J1. osztályos aszódi gimnazista.- Szuper minden! A hely is, ahol vadély 1944. Némelyik festményen Mesél az erdő, és mesélnek Incze István Bo- tond gyönyörű, szikrázó Naplementéi is. Érdekes összehasonlítani a szép meghívó belső oldalán is látható, azonos témájú két festményt. A fenti Incze István nyugodt ecsetvonásokkal megörökített bo- rongós tája (A marosvécsi vár 1969-ből), a lenti pedig az unoka 2003-ban készült, izzó fényekkel búcsúzó naplementéje. Öröm volt látni, hogy mennyi látogató tért vissza újból és újból egy-egy festményhez, és gyönyörködött hosszan az oly közeli és sokszor mégis messzinek tűnő tájakban, a Hóolvadásban, a Marosban. Volt, akiben éppen a kis falvak idéztek fel régi, szép emlékeket. Egyik vendég a bukovinai székely bácsit nézte, aki egyszer azt mondta: „Tudod, fiam, mi rájöttünk, hogy az élet szebb velünk, mint nélkülünk...” Én az öreg szavait to- vábbfüzném: nagyon jó, hogy szép, értékálló művészi alkotások is vannak körülöttünk, olyanok mint az „Incze-di- nasztia” művei, amelyek jeleket is hordoznak. Ahogyan Reményik Sándor írta: „S a jelek mögött egy egész világ van, / Mindentől elrekesztve, önmagában.” (A kiállítás a Vármegye Galériában - Budapest V, Vármegye u. II., tel.: 318- 8148 - látható április 30-ig, keddtől péntekig 10-18 óra között.) Schelken Pálma gyünk, és a társaság is, ráadásul szeretünk énekelni - ez már Lipcsei Kornélia összegzése, akivel épp a beéneklés miatt zárjuk rövidre a társalgást. A soproni líceum különtermében is csak villámlátogatást tehetünk. Kinzl Nórától mindössze annyit tudunk meg, hogy kellemes meglepetést okozott neki a város, Nyíregyháza. Számos társához hasonlóan több kórusnak is tagja, mivel a közös éneklést semmi máshoz nem hasonlítható élményként éli meg. Nos, élményből akkor Nyíregyházán sincs hiány, s ez a játék kellő izgalmat is okoz. Amint kotta kerül a kezükbe, a soproniak rögvest két szólamban kezdik szolmizálni a művet. Az aszódiak terméből lalázva szökik fel ugyanaz a dallam, amikor a Deák tériek bevonulnak a színpadra. Párkai mester elégedett a budapestiek produkciójával, mégis arra kéri őket, hogy énekeljék el még egyszer, kissé mozgalmasabban a darabot. A csalódottság vélhetően csak akkor tűnik el a kórus tagjaiból, mikor meggyőződnek róla, hogy a zsűri minden énekkartól kétszer kéri az alig másfél perces művet: a békéscsabaiak azt a feladatot kapják, hogy a darabot énekeljék el külön a lányok és a fiúk, a soproniaknak egy hanggal magasabbról kell elkezdeniük a kan- ciót, az aszódiaknak pedig a mű közepétől kell megismételniük azt. Bence Gáborral, a Deák téri kórus karnagyával rögtön az előadásuk után váltunk néhány szót.- Nagyon elégedett vagyok, mert tanítványaim meglepően gyorsan megtanulták a művet. Nem gyakran énekelünk ilyen stílusú darabot, ráadásul ennek olyan ütemmutatója van, hogy egy pillanatra megijedtem, amikor megláttam a kottát. A gyerekek észre is vették, hogy nagyon ráncolom a homlokom. Egykettőre csend lett, s nagyon összeszedetten koncentráltak a feladatra. Fantasztikus, hogy az egyik percben még teljesen felszabadultan fociznak, kiabálnak, majd egy pillanat alatt lenyugszanak. Ilyen „gyorsolvasási” kalandban egyébként még nem volt részünk. Nagyszerű ötletnek tartom, hiszen előfordulhat, hogy egy kórus az istentisztelet előtt egy órával tudja meg, mit kell előadnia. Mi ennek ellenére azért alapvetően játéknak tekintettük a versenyt. A kényes ritmusra az értékelésnél még Párkai István is kitért, aki a legkiválóbbtól a jóig terjedő skálán helyezte el a kórusok teljesítményét. Tapsból viszont minden produkciónak egyformán jutott az evangélikus középiskolák kórustalálkozóján, Nyíregyházán. Veszprémi Erzsébet r Évinek üzenem... Bevallom, korábban sem néztem, és most sem kísérem figyelemmel a televíziós csatornák valóságshow-it. Ennek ellenére rám is ragadtak bizonyos információk, hiszen - főleg a kezdeti időkben - a vízcsapból is a Big Brother és a Való Világ folyt, így nem lehetett nem tudomást szerezni a „ház” és a „villa” körüli felhajtásról. Nem ismeretlen hát számomra Évi sem, aki az egyik első ilyen vetélkedés győztese volt, s akiért a napokban ugyancsak a televízió nyilvánossága előtt érkezett meg a mentő... A valóságshow-k szereplői - egy ideig - a ,játék” után is időről időre felbukkannak a televíziók képernyőjén. Ám azt, hogy Évi kiborulásának is a kamerák előtt kellett megtörténnie, már nehéz szavakkal minősíteni. Úgy látszik, már nem elég a müházban zajló müélet és műbalhé: több kell. A túlzott erkölcsi gátlásossággal éppenséggel amúgy sem vádolható „médiaszakembereknek” íme sikerült még önmagukat is alulmúlniuk. Évi interjú közben lett rosszul, és hiába próbálták némi pihenéssel jobb állapotba hozni, végül vissza kellett vinni a pszichiátriára, ahonnan mindössze két hete engedték ki egy nem túl hatásosnak bizonyult kezelés után. A szerkesztők ennek tudatában, ám ezzel mit sem törődve tartották fontosnak, hogy kérdéseikkel zaklassák, és még akkor sem álltak le a felvétellel, amikor Évi szinte öntudatlan állapotba került. Mikor pedig állapota tovább romlott, a kamerával követték - egészen a mentőautóig. Az interjúban egyébként Évitől arra a tényleg „mindenkire tartozó” kérdésre próbáltak meg választ kapni, hogy kit szeret igazán, és hogy kitől szeretne gyereket... Jóllehet felelőssége elvitathatatlan, ne húzzuk teljesen a médiára a vizes lepedőt. Hiszen bizony azok is hibásak, akik éljenzik, életben tartják ezeket a műsorokat - résztvevőként, közönségként, betelefonálóként. S akármennyire sajnáljuk ezt az egyszerű, butuska vidéki lányt, nem lehet elhallgatni, hogy Évi önként vállalta a „ház”-beli életet. Sokszor, sok helyen elmondta már a betanult választ, hogy miért, ám a valódi okok valószínűleg örökké rejtve maradnak előttünk. Csak sejthetjük, hogy szerepet játszott ebben a hiúság, a pénz, talán a hírnév utáni vágy, a jobb élet reménye, esetleg valamennyi - persze más-más mértékben. Az azonban biztos, hogy elhitte: ez a műsor róla fog szólni. Talán fel sem merült benne, hogy az bizony elsősorban és mindenekelőtt üzlet, s az ember, a szereplő, aki az arcát, személyiségét adja, valójában csak eszköz. Talán úgy gondolta, ha vállalja az ostoba műéletet, a bugyuta művitákat és a kendőzetlen szexjeleneteket a nyálas-macsó szobatársakkal, akkor meghódíthatja a világot. Most úgy tűnik, tévedéséért hatalmas árat fizetett! Meg kellett tapasztalnia, hogy a néhány hónapnyi ismertségnek először lelki, mostanra pedig immár testi egészségének elvesztése az ára. Pár millió forintért odaadta azt, amire sokkal, de sokkal jobban kellett volna vigyáznia. Pedig nem kellett volna megfizetnie ezt az árat, rájöhetett volna erre másként is. Ha olvassa a Szentírást, rátalálhatott volna például arra a részre, amelyben ez áll: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják. " (Mt 6,19) . Sajnálom Évit. Hiszen kihasználták tudatlanságát, gyengeségét, majd - ahogyan az ebben a való világban oly sokszor lenni szokott - eldobták. S csak akkor vált ismét érdekessé, amikor valóságos élete az írói fantáziát meghazudtoló fordulatot produkált azzal, hogy - immár ismét a képernyőn is láthatóan - sodródik tragédiája felé. De van remény, Évi! Urunk - bizony a tied is - minden földi képzeletet felülmúló szeretete befogad, visszafogad mindenkit, aki hozzá fordul! Nála garantáltan győztes lehetsz, nem szavazhat ki senki, és az időtálló nyeremény sem marad el. Évi! El kellene indulnod felé! Gyarmati Gábor Erdélyi művészek üzenete Európának „Az erdélyi magyarok teljes értékű közösségként kívánnak az öreg kontinens újraegyesítésében részt vállalni... Az erdélyi magyar egy olyan, szabadságától részben megfosztott túlélő, aki anyanyelvéhez, kultúrájához, temetőihez, földjeihez, erdőihez való kitartó ragaszkodásával üzen Európának: élni akarunk! ” (Szilágyi Zsolt) FELHÍVÁS AZ EGYHÁZKÖZSÉGEK ELNÖKSÉGEIHEZ Szeretettel kérjük az egyházközségek elnökségeit, hogy a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Közgyűlésének határozata értelmében 2004. május 2- án, vasárnap este lakóhelyükön ökumenikus együttlét keretében tartsanak közös istentiszteletet hazánknak az Európai Unióba való felvétele alkalmából. Kérjük a lelkészeket, hogy más felekezetű szolgatársaikat szíveskedjenek felkeresni ebben az ügyben. Ittzés János D. Szebik Imre Gáncs Péter püspök püspök püspök Incze István: Marosvécsi vár, 1969 Incze István Botond: Marosvécsi vár, 2003 I V f
