Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-03-07 / 10. szám
Szabó Szilárd felvétele 69 . ÉVFOLYAM 10. SZÁM 2004. MÁRCIUS 7. BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) ÁRA: 149 Ft A TARTALOMBÓL Halhatatlanok társulata Kiáltás a mélyből Országos evangélikus bábjátékverseny Pecz Samu öröksége Levelek a liturgiáról Jézus ma is gyógyít! A kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a budapesti Hold utcai református templomban a vörös diktatúra mártírjairól. Az alkalmat megelőzően a résztvevők gyertyát gyújtottak a Terror Háza Múzeumnál. (Beszámolónk a 4. oldalon) Tehetséggondozás az egyházi iskolákban Kik a tehetséges emberek? Honnan lehet felismerni őket? Bárkiből lehet-e zseni? Többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ azon a konferencián, amelyet a dunántúli egyházi iskolák pedagógusai számára rendeztek a tehetség- gondozásról február 27-29. között a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban. Az eseményen jelen volt D. Szebik Imre elnök-püspök, az Északi, valamint Ittzés János püspök, a Nyugati Evangélikus Egyházkerület vezetője is. A résztvevők megismerkedhettek az egyházi - katolikus, evangélikus és református - iskolákban nagy hagyománnyal bíró tehetséggondozó munkával. A szekcióülések keretében azok a kollégák oszthatták meg a tapasztalataikat egymással, akik a saját területükön már foglalkoznak tehetséggondozással. A bevezetőben említett kérdéseket dr. Czeizel Endre orvos genetikus tette fel nagy sikerű előadásában (képünkön). Mint megtudhattuk, az emberek 67%-a teljesen átlagos. Az iskolában a diákoknak körülbelül 5%-át mondják tehetségesnek (2,5% kitűnő tanuló, 2,5% valamilyen területen különösen eredményes). A társadalmi tapasztalat azt mutatja, hogy átlagosnak jó lenni. A kivételesen jóknak sok a problémájuk a társadalomban, sokszor abnormálisaknak számítanak. A pedagógusok kétharmada átlagos képességű; nagy kihívás számukra, hogy mit tudnak kezdeni a tehetségekkel. Dr. Polonkai Mária adjunktus, a Magyar Tehetséggondozó Társaság alelnö- ke előadásában kijelentette, hogy kárt okozhatunk, ha túlmisztifikálunk tulajdonságokat. Mindig az adott gyerekekhez kell alakítani a nevelési programot. Dr. Frenkl Róbert egyetemi tanár a spor területén megnyilvánuló tehetségről szólt. Mint elmondta, ma sincs kevesebb sporttehetség, csak a „beérési feltételek” hiányoznak. Szabados Tamás, az Oktatási Minisztérium államtitkára megállapította, hogy olyan iskolát kell létrehozni, amelybe az erősek vágyakoznak, és amelytől a gyengébbek sem riadnak vissza. Sajnos a magyar közoktatás ma nem felel meg ennek az elvárásnak; az iskolák között fényévnyiek a különbségek. A legtöbb intézményben nincs átgondolt tehetséggondozás, készség- és képességfejlesztés. Ugyanakkor az iskolai tanulmányi versenyek kiterjedt hálózatával Európában páratlanok vagyunk. Az iskolának a tehetségeseken kívül a végzetesen leszakadókra is gondolnia kell. Nem veszhet el azért egyetlen gyerek sem, mert nem jó helyre született. Akkor lesz jó világ, ha az Arany János tehetséggondozó programban megvalósuló feltételeket minden gyereknek biztosítani tudjuk. A mai diákok egyhar- madának azonban erre nincs esélye. Érdekességként említhető, hogy a diákságot is bevonták a programba: a pedagógusok által kijelölt hetven, valamilyen területen kiemelkedő teljesítményt nyújtó diákot tájékoztatták arról, hogy a jelenlegi jogszabályok szerint az iskola miben tud nekik segíteni (előrehozott tantárgyi vizsgáktól egészen az egyéni óratervig), majd beszélgethettek a bonyhádi gimnázium egykori tanulójával, Nusser Zoltánnal, aki 35 évesen a Magyar Tudományos Akadémia legfiatalabb professzora. Szabados Tamás a következőképpen összegezte a rendezvény eredményeit: Egy ilyen konferencia vagy megerősíti a pedagógust eddigi munkájában, vagy elgondolkodtatja - tehát mindkét esetben megérte eljönni. Máté Réka SZÓLJON HOZZÁ! EvÉlet-fórum a liturgiáról március 12-én 16 órától az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) az Agendaszerkesztő és Liturgiái Bizottság tagjainak részvételével. Lélekvesztő Talán a lélekvesztő szóval lehetne találóan visszaadni annak a hónapok óta tartó, sokszereplős társasjátéknak a lényegét, amely az Európai Unió alkotmánytervezete körül zajlik. Az európai alaptörvény bevezetésében (preambulumában) a keresztény vallási, kulturális és történelmi örökség említésének gondolata ugyanis szinte minden nagy „játékost” lázba hozott - s a küzdelem hevében mintha éppen a lényegről terelődött volna el a figyelem. Hasznos tehát újra felmérni, ki és mennyit is kockáztat ebben a játékban. Első látásra az egyházakat érné a legérzékenyebb veszteség, ha a kereszténység említésének bábuját végleg ki lehetne ütni a mezőről. A látszat azonban megtévesztő. A megemlítésnek - vagy éppen a hiányának - inkább szimbolikus tétje van, gyakorlati jelentősége ennél sokkal kisebb. Mondhatnánk úgy is, hogy valójában egyetlen ember sem lesz kereszténnyé attól, ha az unió alkotmánya befogadja a keresztény örökség gondolatát, tehát némi történelmi tekintélyvesztést leszámítva az egyházakat nem érné nagy hátrány. De ne mondjuk! Hiszen a szimbólumok mindig túlmutatnak önma- gukon, s aki érzékeny a jelképes történések üzenetére, rögtön érzi, hogy a játszma tétje ennél sokkal nagyobb. Ezt a társasjátékot már a középkorban is ismerték és játszották. Akkor persze még más szabályok szerint fordult a kocka, de a célmező már ugyanott volt megrajzolva: az egységes Európa (az egykori Római Birodalom) megvalósításában. A játékasztalnál néhány világi uralkodó ülhetett csupán és természetesen a pápa. Közöttük folyt a nagy küzdelem, mely az európai kereszténység és az országok urai közötti kölcsönös gyanakvás magját - valljuk meg, sokszor nem ártatlanul - elhintette. De elegendő-e most a régi játékosoknak egymást figyelni éberen, amikor az új játékszabályok lefektetéséről kell dönteni? Elég lenne talán csak azt javasolni, hogy a hatalmas európai játéktáblát képzeljük el úgy, ahogyan a keresztény vallási örökség említését ellenzők tagadása óhatatlanul sugallja: temetői keresztek nélkül, a templomok és katedrálisok helyén üres telkekkel, a bibliai festmények helyett fehérre meszelt fallal a múzeumokban és üres lapokkal azokban a könyvekben, amelyekben zsidó vagy keresztény bibliai örökség lelhető fel. Apostolok és vértanúk, Benedek és Assisi Ferenc, Luther és Bach nélkül. S persze Krisztus nélkül. És széthullott törvénykönyvekkel, amelyekben az emberi és demokratikusjogok szavai között nyoma sincsen többé azoknak, amelyek egykor keresztény indíttatásból vagy hozzájárulással fogalmazódtak meg. Ez (s valójában még ennél is kevesebb) lenne Európa az Európai Unió - leendő alkotmányával együtt - a keresztény (és zsidó) bibliai, illetve történelmi örökség nélkül... Mindez nem csupán a régi idők árnyjátéka! A valóságos tét ma nem annak megítélése, hogy létezik-e keresztény örökség az öreg kontinensen - hiszen józan belátással és pártatlan jó szándékkal ezt senki nem tagadhatja -, hanem sokkal inkább az, hogy szembe tudunk-e, szembe merünk-e nézni saját történelmünk valóságával. Messzire jutottunk Jacques Delorsnak, az Európai Bizottság egykori elnökének egyházakra utaló gondolatától, miszerint „Európának lelket kell adni” - az európai lélekadás helyett ma inkább a „lélekvesztő” szenvedély hódít. De vajon miért olyan botrányos kimondani, hogy örökségünknek tekintjük mindazt, amit az előttünk járt, magukat - többnyire - kereszténynek valló nemzedékek ránk hagytak? Milyen ideológia szerint kell most mindezt átértelmezni, hogy még említés se történjék róla? Mi áll e nagy tagadás - a valóságos tények tagadása - mögött? (S ki ne tudná, milyen veszélyes lehet a történelem meghamisítása!) Talán csak nem olyan ideológiák (valóságíró eszmék) öröksége ez, melyek hajlamosak sértődötten és hisztérikusan lesöpörni a bábukat a játéktábláról, ha nem tetszik nekik valami, és mégis mindenáron győzni akarnak? Sokan ültek már így az asztalhoz, és vetették el a kockát a 20. században. De a végén mindig az derült ki, hogy ilyenkor szó sem volt játékról. Korányi András „És ez a keresztnek a keresztből született szeretete, amely nem oda vonzódik, ahol az őt gyarapító jót megtalálhatja, hanem ahová ő juttathat jót a rossznak és a jóban szűkölködőnek. ” Luther Márton: Heidelbergi disputáció (Nagybocskai Vilmos fordítása)
