Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-02-09 / 6. szám
4. oldal 2003. FEBRUÁR 9. Evangélikus Élet Püspökválasztások a református egyházban Alakuló közgyűlés a Tiszántúli Református Egyházkerületben Befejeződött a püspökválasztási folyamat a Magyarországi Református Egyházban. Miután két egyházkerület - a Tiszáninneni és a Dunamelléki - panaszát az illetékes bíróságok elutasították, a választási eredmények mind a négy egyházkerületben jogerőre emelkedtek. Ezek alapján az elkövetkezendő hat esztendőre a Dunamelléki Egyházkerületben dr. Szabó István, a Dunántúli Egyházkerületben dr. Márkus Mihály, a Tiszáninneni Egyházkerületben Csomós József, a Tiszántúli Egyházkerületben pedig dr. Bölcskei Gusztáv kapott püspöki megbízatást. Az elmúlt hét végén három egyházkerület székhelyén - Veszprémben, Miskolcon és Debrecenben - már meg is tartották az alakuló közgyűlést. A Tiszántúli Református Egyházkerület a 2002. őszi általános tisztújító választások után 2003. január 31-én tartotta alakuló közgyűlését a debreceni református Nagytemplomban. Ez alkalommal került sor a megválasztott és tisztükben megerősített egyházkerületi vezetők beiktatására, illetve ünnepélyes fogadalomtételére. Az ünnepi istentisztelettel kezdődött alakuló közgyűlésre meghívást kaptak a református egyház hazai és határon túli püspökei, a testvéregyházak vezetői, valamint a Tiszántúlhoz tartozó közigazgatási területek vezetői. A Tiszántúli Refonnátus Egyházkerület elnökségében hárman - dr. Bölcskei Gusztáv püspök, Nagy László lelkészi főjegyző és dr. Arday András világi főjegyző - újabb hat évre kaptak bizalmat a kerület vezetésére. A most kezdődő ciklussal dr. Bodnár Ákos fogondnokot dr. Virágh Pál váltja az elnökségben. Az új fögondnok székfoglalójában megköszönte az egyházkerület minden tagjának a testvéri bizalmat,.ugyanakkor elmondta, hogy az emberi bizalom kevés a szolgálathoz, mindenkor szükség van a felülről jövő kegyelemre. Bölcskei Gusztáv püspöki programbeszédében mindenekelőtt a vezetés követelményeiről szólt, melyek közül a bölcsességet, a józanságot emelte ki. Szükség van arra, hogy a fogyasztói létformának legyen alternatívája, és tudjunk gőg nélkül élni. Tudnunk kell, hogy nem attól vagyunk nagyok, hogy a többiek kicsik, és a szolgálat ilyen formája csak akkor lehetséges, ha alázat és tisztelet van bennünk. Bölcskei Gusztáv püspök a feladatok meghatározásánál hangsúlyozta, hogy - egyebek mellett - életre kellene hívni a fejlődő szociális intézmények együttműködésen alapuló szövetségét. Az alakuló közgyűlés a kerületi tisztségviselők (egyházkerületi jegyzők, jogtanácsosok, bírák, püspöki titkár, bizottsági elnökök és előadók), valamint a zsinati küldöttek megválasztásával és eskütételével zárult. Telepóczki Márta Az Orosz Ortodox Egyház életéről Az Orosz Ortodox Egyháznak - a világ legnagyobb nemzeti egyházának - a legfrissebb statisztikai adatok szerint 130 püspökségét 126 püspök vezeti 27 püspöki hely- nök mellett, akik együtt az egyházfő, II. Alexij pátriárka irányítása alatt állnak. Ezenkívül Moszkvában és Szentpétervárott 2 teológiai főiskola és Moszkvában 1 orosz egyházi egyetem működik. A kolostorok száma 2002-ben 569 volt, ebből 272 szerzetes-, 297 apácakolostor, illetve zárda. A kolostoroknak és zárdáknak működnek ún. filiáléi, azaz kisebb helyi intézményei. A moszkvai patriarchátus az Orosz Föderációban jelenleg 13 907 egyházközségről tud. Ezekben 14 000 lelkész és 1900 diakónus szolgál. A szórványokkal együtt a moszkvai patriarchátus joghatósága alatt most 22 000 lelkész tevékenykedik. Moszkvában 556 ortodox templom van, 30 pedig most épül. Az Orosz Föderáció fővárosában, Moszkvában 650 lelkész és 250 diakónus szolgál, az említett kolostorokban pedig 540. Moszkvában jelenleg 123 vasárnapi iskolát tartanak nyilván. A föderáció hatalmas területén a fentieken kívül még 3 teológiai akadémián tanítanak, és van még 30 alacsonyabb rendű teológiai szeminárium is. A Szovjetunió bukása után eddig 72 egyházi iskolát létesítettek. Az orosz ortodox hívek számát mintegy 100 millióra becsülik, de pontosan megállapítani jelenleg nem lehet. Ökumenikus Tanulmányi Központ Szakadár szerzetesek az Áthosz-hegvi kolostorokban A görög kormány elvetette pénteken az Európai Parlament követelését, hogy nyissák meg a nők előtt is az Athosz-hegyi „kolostor-köztársaságot". Ultraortodox szerzetesek egy csoportja közben „spirituális háborút” hirdetett a terület vezetése ellen. Hrisztosz Protopapasz, a kormány szóvivője arra hivatkozott, hogy amikor Görögország 1981-ben belépett az EU-ba, külön rögzítették a csatlakozási szerződésben az Áthosz-hegy státusát, beleértve azt a kitételt is, hogy nők nem léphetnek be a kolostor-köztársaság területére. Mi több, 1989-ben az ELI külön is megerősítette, hogy az unión belüli szabad költözködés és letelepedés joga nem vonatkozik az Áthoszi Szerzetesi Köztársaságra, amely Görögország északkeleti részén, az égei-tengeri Chalkidike-félszigeten található. A húsz kolostort és azok birtokait tartalmazó, 336 négyzetkilométernyi autonóm terület Görögország és a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka (1991 óta /. Bartolomaiosz) kondomíniuma. Van ugyan saját alkotmánya, kormánya és igazságszolgáltatása, a nemzetközi jognak mégsem alanya, nem köthet például önállóan nemzetközi szerződéseket. A férfi szerzetesközösségek 1050 óta érvényben levő regulája szerint tilos a belépés az ortodox keresztény vallás e szent helyére nőknek, gyermekeknek, eunuchok- nak - minden „sima arcúnak”. Az Európai Parlament szerdán elfogadott határozata felszólította Athént, hogy törölje el ezt a megkülönböztetést, mert az Athosz-hegyi gyakorlat sérti a nemek egyenlőségének elvét, és ellentétes az uniós gyakorlattal. Az Európai Parlament görög képviselői egy kivételével mind a határozat ellen szavaztak, csak Anna Karamanu szocialista képviselőnő támogatta, aki már régebb óta síkraszáll a tilalom eltörléséért, elfogadhatatlannak tartva e megkülönböztetést. Az Athosz-hegyen egyébként több mint száz, elvonultan élő szerzetes sajtóértekezletet tartott csütörtökön, és bejelentette: az ima és a jog eszközeivel mindent meg fog tenni azért, hogy megakadályozza kizárását a szerzetesi közösségből és kiutasítását a szerzetes-köztársaság területéről. A „lázadó szerzetesek” nem ismerik el I. Bartolomaiosz fennhatóságát, mert neheztelnek rá. Zokon vették tőle, hogy megpróbálta begyógyítani az ortodox és a római katolikus egyház mintegy ezeresztendös megosztottságának sebét, s e célból találkozott II. János Pál pápával. 1. Bartolomaiosz decent- bér 14-én szakadárnak nyilvánította az Eszpighmenou kolostort lakó 117 ultrakonzervatív vakbuzgót, s ennek alapján a terület kormánya elrendelte kiutasításukat. A szereteseket már megfosztották a villanyáramtól és az élelmiszer-utánpótlástól, de ők az ANSA hírügynökség jelentése szerint megfogadták, hogy „halálukig” harcolni fognak a kizárás ellen. A Methodiosz szerzetes vezette közösség kifüggesztette az ősi kolostor falára az „Ortodoxia vagy a halál!” feliratú transzparenst. (MTI) KÉSZÜLÜNK A KERESZTÉNY NŐK VILÁGIM AN APJÁRA (III.) LIBANON JELENKORI TÖRTÉNETE Elet a polgárháború után Libanon nemzetiségi, faji és vallási szempontból sokszínű ország. Ez az adottság azonban konfliktusok kialakulásához vezethet. Az 1975-ben kitört polgárháború gyökerei is mélyebbre nyúlnak vissza. Libanonban 1926-tól alkotmányos demokrácia van, ami azt jelenti, hogy minden egyes etnikai és vallási csoport (18!) egyenlő jogokkal rendelkezik. Ez az egyenlő részvétel a hatalom gyakorlásában és a politikában könnyen és sokszor sérül. Hiszen nemcsak a keresztények és a mohamedánok között vannak évszázados ellentétek, hanem mindkettőn belül is feszülnek véleménykülönbségek, s ezek is okai lehetnek az összetűzéseknek. Ezt a belső sérülékenységet külső tényezők is fokozták. Izrael államának megalakulása óta palesztin menekültek érkeztek több hullámban az országba. Ma 400 000 menekültről tudunk, akik táborokban élnek. De nem csupán civilek, hanem fegyveresek is jöttek mind Palesztinából, mind Szíriából. A polgárháborút kirobbantó közvetlen ok 1975 tavaszán következett be, amikor keresztény katonák egy buszmegállóban 27 palesztint megöltek. Ezzel indult meg a fegyveres harc. Két nagy tábor képződött: a „Keresztény Libanoni Fronf’és a „Mohamedán Nemzeti Mozgalom”. Bejrút a polgárháború idején megosztott várossá vált, a keresztények a keleti, a mohamedánok a nyugati részbe költöztek. Az egyes táborokon belül is szakadások keletkeztek. A sikertelen közvetítési kísérletek után Szíria megszállta az ország északi és keleti felét, Izrael pedig a déli részt. Amerika és Franciaország is megkísérelt beavatkozni az eseményekbe, ám nem ért el eredményt. A helyzet egyre inkább elmérgesedett: a szemben álló frakciók változtak, s végül mindenki harcolt mindenki ellen. Megrázó beszámolókat olvastam a borzalmakat átélőktöl. Állandó élelem- és vízhiánytól szenvedtek, vagy a fertőzött víztől kisgyermekek százai pusztultak el. Családok szakadtak el egymástól, mindenki állandó bujkálásban és rettegésben élt. Végül 1989 őszén a sza- úd-arábiai Taifban létrejött egy találkozó, melynek eredményeképp egyesség született a háború befejezéséről. Voltaképpen katonai és politikai patthelyzet állt elő, amelyben egyik fél sem győzött. 1990-ben végre elnémultak a fegyverek. A polgárháború, amit csak elveszteni lehetett, százötven- ezer ember életébe került. Ötszázezren sebesültek meg, tizenhétezer ember tűnt el, tizenháromezren viselnek maradandó sérüléseket. Másfél milliónyian hagyták el végleg az országot, 12 milliárd dollár az anyagi kár, kilencvenezer otthon pusztult el. Hogyan élte túl Libanon népe ezt a tizenöt évig tartó pusztító, értelmetlen bel- háborút? Az ország a 60-as években „a Közel-Kelet Svájca” volt, tőkeerős, virágzó kereskedelemmel rendelkezett, lendületesen fejlődő, pezsgő életű, forgalmas városai voltak. Nyugati turisták ezrei keresték fel vonzó kulturális öröksége, szép fekvése és gazdasági fejlettsége miatt. Ez az ország még ma is a háború nyomait viseli. A tőkét nyugatra mentették, a turisták utazókedve is megcsappant. A szír és izraeli határok mentén felfegyverkezett csapatok őrzik a rendet, a mezőgazdasági területek műveletlenek, a vidéki lakosság elszegényedett. A munkanélküliség 15% feletti. Nem fejlődik az ipar, s az ott dolgozó munkások sem keresik meg a megélhetéshez szükséges pénzt. Sok diplomás és fiatal még ma is elhagyja az országot. Az egyik egyetem dékánja keserűen jegyezte meg: „Fiataljainkat a külföldnek képezzük ki, és a legfájdalmasabb, hogy a költségeket is mi fizetjük.” 25 év alatt Libanon elvesztette lakosságának egy- harmadát. A kivándorlók 62%-a fiatal, és nagyobb részük férfi. így veszítik el a keresztényeket is: 1975 és 2002 között a keresztény orvosok egyötödét, százával a jogászokat, professzorokat, írókat. Dél-Libanonban ennél is rosszabb a helyzet: a keresztény családok 76%-a hiába keresi megélhetését, ezért inkább emigrál. Ebben az országban nemcsak az állam helyzete tűnik reménytelennek, de a kereszténység jövője is kérdéses. Keveháziné Czégényi Klára V i \ *
