Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-12-21 / 51-52. szám
Evangélikus Elet 2003. DECEMBER 21. 11. oldal Istentisztelet az „összmamsif körében 1956 szentestéjén a dán rádió felkért arra, hogy - a néhány héttel azelőtt az országba szállított ezer magyar menekültre való tekintettel - tartsak egy magyar nyelvű karácsonyi áhítatot. Mivel ez volt életem első rádiós „fellépése”, igyekeztem a felkérésnek a lehető legjobban eleget tenni. Még nem túl régen települtem át én is Magyarországról, ahol annak idején nem is álmodhattam arról, hogy egy igehirdetésemet az éteren át esetleg százan vagy ezren is hallgatják. Már ennek gondolata is lázba hozott, és nagy hálával töltött el. Nem kevésbé az a kedvesség, amellyel a dán rádiósok közölték velem, hogy valószínűleg én vagyok rádiójuk első magyar nyelvű közreműködője. Az éjfélkor sugárzott adás után viszont igyekeznem kellett, hogy egy másik ígéretemet is beváltsam: az aarhusi menekülttáborban levő híveim ugyanis megfogadtatták velem, hogy karácsony szent ünnepén tartok nekik úrvacsorái istentiszteletet. Egy feltétellel mondtam nekik igent: ha már megteszem azt a közel 200 kilométeres utat, akkor remélem, gondoskodnak arról, hogy az összes ott lévő magyart összetrombitálják az istentiszteletre! Önérzetesen és büszkén jelentette ki nekem mérnök barátom, hogy efelől egy pillanatra se legyenek kétségeim: az össz- magyarság ott lesz! Nosza, hamar, a stúdióból egyenesen ki a pályaudvarra, hogy az Aarhusba menő hálókocsis vonatot elérjem. Ahogy kiderült, volt még időm, így gondoltam, betérek a restibe, és eszem valamit a szenteste örömére. Egyedüli vendég voltam, s a pincért arra kértem, hogy hozzon nekem egy levest. Kérésemre nagyot nézett, és azt mondta, hogy az nincs, de különben is, mi az? (Akkor Dániában még, úgy látszik, nem volt divat a levesevés.) Egy hónapos dántudásommal, de inkább kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy forró vízbe üssenek egy tojást, és én azzal megelégszem. Türelmetlenül vártam hát az eredményre, amely kisvártatva meg is jelent. Megkaptam a forró vizet a tojással, s a tányér szélén valami petrezselyemféle díszelgett. A pincér jó étvágyat kívánt, de. három asztallal odébb megállt, és kíváncsian leste, hogy mit kezdek most ezzel. Szörnyülködést akkor láttam csak az arcán, amikor én a - nyilván csak dekorációnak szánt - zöldfélét is bekebeleztem. A rövid incidens után beszálltam a vonatba, amelynek a Dán-félsziget legészakibb egyetemi városába, Aarhusba kellett vinnie engem. Az akkori „primitív” viszonyok között vonatom hol szárazfol- dön, hol komphajókon tette meg az utat a megfelelő tolatásokkal, vontatásokkal; zökkenőkkel és kiabáló vasutasokkal- tengerészekkel. Túl sokat nem aludtam a közel hétórás úton. Gondolataim közben az istentiszteleten jártak: nyilván diktálnom kell majd az énekeket, mert egy ajándékba kapott református zsoltáros- könyvön kívül semmi másom nem volt. Aztán össze kellett állítanom - úgy fejből - valami istentiszteleti „rendet” is, nem is beszélve az úrvacsoraosztás módjáról... Nem csoda, hogy a 200 kilométeres döcögés után fáradtan érkeztem meg úti célomhoz. Úgy emlékszem, taxival vitettem el magam a katedrálishoz, ahol az istentiszteletnek kellett lennie. Meg is tartottuk szépen: rajtam kívül - nem tévedés! - összesen még öten jelentek meg a szent istentiszteleten... Hosszú szolgálatom során ezért soha többé nem rendített meg hallgatóim mégoly kis létszáma sem. Megtanítottak és megedzettek aarhusi híveim, hogy a ketten-hárman bibliai jelszó jegyében is lehet igen lelkesen szolgálni az Urat. Akárcsak az Úr 1956. esztendejének karácsonyán a messzi Aaarhusban. Gémes István Megtapasztalt égi szeretet 1964. december 24. reggelén nyugtalanul figyeltem az időjárást. Az egyre hidegebbre forduló idő, a tornyosuló fellegek miatt aggódva kérdeztem: vajon járható- ak lesznek-e az utak? Mindenhol meg tudom-e tartani az ünnepi istentiszteleteket? Elsősorban az akkoriban önállóságát vesztett barlahidai társgyülekezet miatt volt bennem félelem. Az az időszak ugyanis egyházunkban - a falvak elnéptelenedése és a lelkészek számának csökkenése miatt - az összevonások, a gyülekezettársulások ideje volt. A barlahidai gyülekezet is, amelyben 1956-tól teljesítettem szolgálatot, összevonásra rendelt gyülekezet lett. A zalaegerszegi egyház- községhez csatolták, melynek megüresedett lelkészi állásába engem választottak meg. Az a tény, hogy a lelkész személye nem változott, megkönnyítette a hívek számára a változás elfogadását. Karácsony közeledtével ugyanakkor éreztem, hogy a gyülekezet közérzete szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy ebben a megváltozott helyzetben meg- kapja-e a nagyünnepeken megszokott szolgálatokat. Márpedig ezt az időközben eleredő ónos eső kétségessé tette... Elérkezett az este. Zalaegerszegi templomunkban megtartottuk a szentesti istentiszteletet, melyet a gyermekek verses szolgálattal gazdagítottak. Meghitt, karácsonyi hangulatot árasztó alkalom volt. Egy, a Krisztusban megjelent isteni szeretetről szóló bizonyságtétel közben az én szívembe is beköltözött a karácsonyi békesség, és oldódott bennem az időjárás miatti nyugtalanság. így léptem ki a templomból sietve, hogy a 25 kilométerre lévő Barlahidára induljak. A templom előtt azonban a gyülekezet tagjai körülvettek, és a közben jegessé vált útra hivatkozva féltő szeretettel kértek, hogy ne induljak el. Karácsonyi ajándékként fogadtam a testvérek szeretetét, mégis azt mondtam: mennem kell, várnak. Kértem, hogy imádsággal kísérjenek utamon. Elindultam. Az este sötét és hideg volt. Az országút olyan síkos lett, akái*a korcsolyapálya. Nekem pedig nem volt biztonságos terepjáróm, csak egy Csepel- Danuvia motorom. Emlékezetem szerint egyetlen járművel sem találkoztam az úton. Lassan haladva, a lábammal fékezve tudtam megtenni a hosszú utat. Közben ott volt bennem a szorongás: mi történik, ha balesetet szenvedek? Azonban megvolt bennem a bizonyosság is, hogy Krisztus evangéliumának meg kell érkeznie Barlahidára. Visszhangzott a lelkemben a karácsonyi örömhír: „Ne féljetek, (...) Üdvözítő született ma nektek” (Lk 2,10-11). És ott élt a szívemben Jézus bátorító igéje is: ,, Veletek vagyok minden napon..." (Mt 28,20). A lassú haladás miatt arra is gondoltam, hogy a gyülekezet tagjai belefáradnak á várakozásba, és hazamennek. Megértéssel fogadtam volna, ugyanis közel kétórás késéssel érkeztem meg a kivilágított templomhoz. Szorongva nyitottam ki az ajtót. Megható karácsonyi meglepetés fogadott. Népes gyülekezet és szolgálatra felkészült gyermekek vártak karácsonyi énekeket énekelve. Isten kegyelme az, hogy nem vártak hiába. Krisztus szeretetével és örömhírével ragyogóvá tette az arcokat, átforrósította a szíveket, és áldottá tette az alkalmat. Ez az általam is megtapasztalt égi szeretet óvott a hazafelé vezető úton is. Ő tette örömtelivé családi ünneplésünket is, amelyre éjjel 11 óra után kerülhetett sor. A gyertyagyújtásra és a hálaadásra felébresztettük már alvó gyermekeinket is. Isten szeretetének özöne áradt rám ezen az ünnepen a testté lett Igében, a féltőn szerető testvérekben, az úton megtapasztalt oltalomban, a hűségesen váró gyülekezetben és a családi örömben. Pintér János Gyermekek és fiatalok között Próbálom az emlékezés reflektorát a szolgálati időmre irányítani. Nem mintha nem lettek volna szép gyermekkori ad- ventjeim és karácsonyaim. Felejthetetlen emlék marad az a szenteste, amelyen egy bádoghegedűvel lepett meg a „kis Jézuska”, illetve az, amikor a hitem már nem „kis Jézust” dédelgetett, hanem a Megváltó Úr Jézusba kapaszkodott, a karácsonyfa alatt pedig egy igazi hegedű várt. Ezek a családi ünnepi fények belopóz- tak gyülekezeti szolgálataimba is. Különösen akkor töltöttek el ragyogásukkal, amikor advent idején hittanosaimmal karácsonyra készültünk. Ecsenyben és Polányban voltak a legbensőségesebb gyermekkarácsonyaink, amelyeken a kicsinyek szolgálatukkal - énekkel, szavalattal, zeneszámmal - örvendeztették meg saját családjukat és a gyülekezet közösségét, és dicsérték a testben megjelent Isten Fiát. Egyik évben igen nagy hó esett szenteste. Ez azonban nem akadályozta meg a gyülekezetét abban, hogy a közel hetven gyermek szolgálatát végighallgassa a jéghideg templomban, több mint másfél órán keresztül. Még az óvodáskorúak is ott voltak, hiszen óvó nénijük játszott orgonán. A fütetlen templomban senki sem fázott, mert a gyermekek szolgálatát hallva a krisztusi szeretet melege járta át a szíveket, és egy nagy családdá forrasztotta össze a gyülekezet közösségét. Talán a szülők és a gyermekek közös izgalma sem engedte fagypont alá süllyedni a külső és a belső hőmérsékletet... Legfeljebb a kántor-papné ujjai fáztak az orgona billentyűin, de ő is megfeledkezett erről, amikor saját gyermekeinek szavalatára koncentrált. A meghitt alkalom után a családok nehezen jutottak haza az egyre nagyobb hóban. Mi a régi, zömében vályogból épült parókiára könnyen hazaértünk. De a másnap délelőtti istentisztelet után már rám is komoly próbatétel várt: hogyan jutok el a 13 km-re fekvő Polányba? A kis települést csak gyalog lehetett megközelíteni. Átvágtam csizmában a csapás nélküfi, térdig érő hóban Polány felé, és két és fél órai gyaloglás után odaértem - csuromvizesre izzadtam Minden nehézségemet elfeledtem azonban, amikor megláttam, hogy harminc hittanosom várt rám szüleivel együtt a teli templomban. A gondnokéknál töltöttem az éjszakát. Másnap a délelőtti istentisztelet után már könnyebben jutottam haza, hiszen már járt úton mehettem. Épségben hazaértem a családi fészekbe, ahol megtarthattuk a karácsonyi „pótünneplést” és a névnapomat is. A János név jelentése csodálatos üzenetet hordoz: „szeretetével átölel az Isten”. Ezen a karácsonyon különösen is megtapasztalhattam valóságát. Ez a havas ünnep arra emlékeztetett engem: Atyánk azért küldte el Jézust hozzánk, hogy vigyük el szeretetének jó hírét a „behavazott utakra” is. És miközben egymás útját egyengetjük, „hazatalálhatunk” földi otthonunkba és az atyai házba is. Igen emlékezetes számomra az is, amikor a soproni líceumban készülhettem tanítványaimmal a karácsonyra. Az adventi időszak mindig nagyon meghitt hangulatban telt iskolánkban. A katedrákra adventi koszorú került. Meggyújtottuk a gyertyákat, és elénekeltünk egy-egy éneket. Minden héten áhítatot tartottunk mindkét gimnáziumunkban, amelyeken a diákok szolgáltak. Én is sokat gazdagodtam akkor, amikor a diákok a karácsonyi szünet után beszámoltak otthoni, családi és gyülekezeti karácsonyukról és örömükről, .amelyet Jézus születésének, megváltói szeretetének evangéliuma keltett bennük. Talán a legemlékezetesebb adventi szolgálatom 1998. december 18-án volt, amikor a líceum dísztermében több száz diák előtt arról szólhattam, hogy „ az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok” (2Kor 9,8), és ezt Jézus Krisztusban elvégezte karácsonykor. Az ecsenyi és a polányi fiatalok azóta szülők és nagyszülők lettek, és ma már ők hallgatják gyermekeik és unokáik karácsonyi szolgálatát. Soproni gimnáziumaink fiataljai is „kiröpülnek” az alma mater fészkéből, és máshol ünnepük az adventét és a karácsonyt, de hálát adok Istennek, hogy többükkel még találkozhattam az utcán vagy a templomi istentiszteleten. Sőt az oltár előtt is, amikor egy-egy tanítvány, konfirmandus esketé- sét végezhettem... Szimon János Kiszolgáltatottan, de nem elhagyatva Akit az Úristen hetvenöt évvel ajándékozott meg, annak több „leg” is rejtőzik az emlékezetében. Az enyémben is él jó néhány. Most mégis arról szeretnék mesélni, amelyik a leghosszabb is volt. Felölelte az egész karácsonyi ünnepkört adventtól vízkeresztig - nem csupán a liturgikus naptár, hanem a kórházi záró- jelentés szerint is. Talán a különös egybeesés miatt él bennem olyan elevenen, noha jó harminc év választ el tőle. Advent első vasárnapja előtti szombaton kórházba kerültem. Lehúzhatatlan láz, alig-alig elviselhető fejfájás, álmatlanság, általános elesettség kínozott. A kórházban is folytatódott mindez, körülbelül két héten át. Én ugyan nem, de a feleségem észrevette, hogy az orvos hogyan rántja meg a vállát, amikor otthagyta az ágyamat. Panasza is volt rám: nem beszélek a közérzetemről. Hogyan is tettem volna, amikor minden szót úgy kellett kipréselnem magamból, és minden szó, amelyre figyelnem kellett volna, kőtömbként nehezedett rám. Két hét után aztán megpróbáltam elmondani, hogy már attól megizzadok, hogy a leveseskanalat a számhoz emelem, és az arcom megtorlásé után vizesebb leszek, mint amilyen a macskamosdás közben voltam. „Örüljön, hogy él!” - fojtotta belém a szót az orvos. Amikor már gondolkodni is tudtam, elméláztam a kiszolgáltatottságon. Nagyvizit előtt a főnővér „vigyázz”-ba állíttatta-a papucsokat az ágy alatt, hogy az orruk „elvágólag” álljon, mert „a főorvos úr nem szereti a rendetlenséget”. Ugyanakkor egy helybeli fiatal betegtársunk sötétedéskor hazaszökött szögért és kalapácsért, hogy beszögezze az egyetlen, becsukhatatlan ablakot. Majd drótot lopott be, hogy kampót görbítve becsukhassa az ajtónkkal átelleni mellékhelyiség szintén zárhatatlan ajtaját. Nem folytatom a korabeli - bizonyára nem általános - kórházi rémregényt. Amíg igazán rosszul voltam, nem is igen érdekelt az egész. De a kiszolgáltatottságra azóta is emlékszem, és talán jobban értem, hogy az „Ige testté lett” nem csupán fenséges himnusz, hanem arról szól, hogy a kiszolgáltatottságot vállaló Isten Fia milyen mélyre hajolt értünk. Arra is emlékeztet ez a hosszú karácsony, hogy nemcsak elesett, hanem önző is voltam. Természetesnek tartottam, hogy a feleségem egész napos munka után és a család ellátása közben naponta ott volt mellettem, hogy szervezi a karácsonyi szolgálatokat, és hogy a kemenesaljai lelkészek a maguk dolga mellett az enyémet is igyekeztek ellátni. Bennem maradt az önző beteg nem vonzó, de reális képe... Azokat is emlékezetembe idézi ez a karácsony, akik megosztották velem az ünnepet: a családomat, a barátaimat, az idegeneket, akik dehogy voltak idegenek, csak addig ismeretlenek. Édesapámmal egyidős plébánosunk virágcserépbe ültetett kis karácsonyfája és a családom fenyőága egymásnak támaszkodott az éjjeliszekrényen. Szép, utána még szebben kiteljesedő barátságunk, testvériségünk egy egész falu számára is valami újat jelzett. Ez a karácsony azt is eszembe juttatja: nem attól igazi az ünnep, hogy nekem milyen karácsonyom van, hanem attól, hogy jut-e belőle másnak is - olyannak, aki talán még hálálkodni sem tud érte, de szüksége van arra, hogy valaki karácsonykor is érvényesnek tartsa Jézus Krisztus szavát: „beteg voltam, és meglátogattatok... ” Emlékezetes ez a karácsony, mert tanúja voltam annak, ahogyan egy nagyon öreg, nagyon beteg társunk karácsony reggelén minden orvosi tiltakozás ellenére felöltöztette és kiültettette magát a kórház folyosójára, hogy ha látogatni jön tengerész fia, keresnie se kelljen az apját. Ám nem jött, nem jöhetett a fia. Kevés olyan összetört embert láttam, mint amilyen ő volt, amikor bevitette magát a folyosóról. Nem minden reménységünk teljesül. De a Fiú soha nem hagy cserben minket: ő eljött, és újra eljön közénk. Fehér Károly
