Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-11-30 / 48. szám

2003. NOVEMBER 30. 9. oldal Evangélikus Élet MARADJ ÉLETBEN! (II.)* Górcső alatt a gyülekezet (ApCsel 2,42-47) A gyülekezetről sokan sokféleképpen gondolkozunk. Én a magam tapasztalatai­ból azt a következtetést vontam le, hogy- a gyülekezet nem kulturális köz­pont, de életét különféle programok szí­nesíthetik,- a gyülekezet nem élményszerző kö­zösség, de élmény ott tartózkodni,- a gyülekezetbe járás nem szabad­idős tevékenység, de aki szívvel-lélek- kel tagja egy közösségnek, annak nem­igen marad szabadideje. Aki csak kulturális vagy közösségi él­ményre vágyik, vagy a szabadidejét tölti el a gyülekezetben, még nem szembesült azzal, hogy Isten vérén vásárolta meg azt. A világban pedig helye és küldetése van az egyénnek és a közösségnek egyaránt. Természetesen sok mindent tudunk adni a világnak - szolgálhatunk kultúrával, tu­dománnyal, közösségélménnyel, a sza­badidő értékes felhasználásával -, de a kifejezetten ránk, keresztényekre szabott küldetés az, hogy Jézus Krisztus válsá­gára irányítsuk az emberek figyelmét. Arra, hogy Istennek úgy tetszett, hogy Fi­ában megbékéljen a világgal - és ezt nem Pál apostol mondta, hanem Isten Szent­lelke nyilatkoztatta ki általa nekünk, hit­ből hitbe: ,, Őbenne pedig titeket is - mi­után hallottátok az igazság igéjét, üdvös­ségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek- eljegyzett pecsétjével, a megígért Szent­lélekkel. " (Ef 1,13) A kihívottak közösségét pedig maga Krisztus táplálja, gondozza, szereti, egy­kor pedig maga elé állítja majd. A folya­matos gondoskodás irányát elvétik azok, akik úgy gondolják, ez csupán arra való, hogy Isten kihozzon és gyógyítgasson minket balga döntéseink következményei­ből. Persze ezt is tapasztalhatjuk, de az Úr gondoskodása inkább hasonlítható egy edzőtáborhoz - hogy ne mondjam egy ki­képzőtáborhoz -, melynek az a célja, hogy a Krisztus teste, a láthatatlan egyház épül­jön, és vele együtt a látható egyház tisztul­jon, erősödjön. Nem a külsőségek változ­tatása, alakítása a megoldás tehát, hanem a belső rendeződés: először visszatalálni a helyes útra, majd határozott utat mutatni az el nem pecsételteknek, azután beillesz­kedni a Krisztus testébe, végül pedig a be­illeszkedésben segíteni másokat. Az efezusiaknak írt levelében (4. fe­jezet) Pál apostol felvázol egy csodála­tos működési modellt, amelyben a Szentlélek különféle ajándékaival bírók- apostolok, próféták, pásztorok, taní­tók, evangélisták - felkészítik a Szentlé­lek pecsétjével eljegyzetteket (a szente­ket) a gyülekezet építésére. Az így mű­ködő élő szervezet az egyéni adottságok szerint szolgálva, szeretetben egybefo­nódva mutathatja fel azt, hogy az Isten élő valóság. így végezheti misszióját azok felé, akik sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. A gyülekezet élete mint céltudatos ta­nulás áll előttünk, amely nem önmagáért van csupán. A tanítványképzés fontos esz­köze lehet a gyülekezet továbbélésének. A képzésben részt vevők betölthetik fenti küldetésüket. Gyülekezeti tapasztalataim azt mutatják, hogy bármilyen háttérből származók részt vehetnek a képzésben - legyenek bár fiatalok, idősebbek, iskolá­zottak és kevésbé iskolázottak, erősek és gyengék, egészségesek és betegséget hor­dozók -, mind alkalmasak a tanulásra, ha a szívükben ég a tűz Isten szolgálatára, és van bennük hajlandóság meglévő ismere­teik bővítésére. Az élő gyülekezeti tagok által él a gyülekezet és az egyház. Győrfi Mihály * Sorozatunkban a Deák téri templomban ok­tóber 11-én tartott országos evangélizációs nap szekcióbeszélgetéseit bevezető előadások szerkesztett változatát közöljük. Emberközelben % A gyermek már harmadnapja szenvedett. Erős fájdal­f mai voltak, amelyeket az orvos által felírt gyógyszer sem csillapított. Az orvos azt tanácsolta, várjanak, hi­szen idő kell, amíg hat az orvosság, és egyébként sem tud semmit tenni, amíg a laboreredmények nem érkez­nek meg. A tehetetlenség - ez a legnagyobb ellenség. Amikor az ember érzi, hogy tenni kellene valamit, de nem tehet semmit. Ilyenkor a szíve szakad meg a szülőnek, és el­kezd fantáziálni: vajon mi lehet az a betegség, amire nem hat a gyógyszer, és még a fájdalmat sem csillapítja semmi? Persze aggodalmában a legrosszabbra gondol, valami halálos, gyó­gyíthatatlan kórra, aminek a nevét sem akarja kiejteni. Csak nézi, nézi a máskor vidám arcocskát, amely most fájdalmasan eltorzult és beesett a többnapos szenvedéstől. A klasszikus kér­dés sikoltozik benne: miért, miért, miért... Istenhez fohászko­dik segítségért, de most ő is olyan távolinak tűnik. Az idő, amely a várakozással telik, a végtelenbe nyúlik, las­san vánszorog minden óra, minden nap, míg végre megérkezik a laboreredmény. És kiderül hirtelen az ég is, mert - és látja már világosan, hogy mi is lehetne más - csak valami banális fertőzésről van szó, amely lehet súlyos is, de így, hogy megta­lálták a kórokozót, könnyen gyógyítható. Az ember, a szülő roskadt válla és meggörbült háta is kiegyenesedik, és hálát re- beg Isten felé... 9 Kora hajnalban idegenül nézett szét a rendetlen szobá­f ban. Ötvenhat évesen ide kellett jutnia. Egy omlado­zó, öreg házba, egyedül, szinte újrakezdve az életét. De van-e értelme újra elkezdeni? Néhány órája, ami­kor éjjel hazavergődött, jóval derűsebben látta helyze­tét és az egész világot. Akkori hangulatát persze erősen befolyásolta az a néhány üveg sör, amit a kocsmában haj­tott fel. De ott legalább társaságban, emberek közt volt, akik­kel beszélgetni lehetett, ahol nem a csupasz, hideg falakat, a málló vakolatot kell néznie. Mindenki azt vágja a fejéhez, hogy az itallal teszi, tette tönkre az életét, hogy mindig akkor szalad ki a lába alól a talaj, amikor elkezd inni, és nem tudja abbahagyni. Pedig az alkohol egyszerűen csak könnyebbé tesz mindent. Ha iszik, könnyebben megy az, amit józanul sohasem volt képes megtenni. Igen, kell az ital, mert nélküle gyenge és tehetetlen. Érzi ő, persze, hogy érzi, nem jó társ az alkohol, mert reménytelensé­get, kilátástalanságot hagy maga után. De mihez kezdhet még így ötvenhat évesen, merre induljon el, van-e értelme bármer­re is elindulni? Jó lenne hinni valamiben, Istenben talán, aki­nek a nevét ismeri, hiszen konfirmált valamikor régen, de azóta... Igen, talán Isten megtisztíthatná az életét, hallott már ilyet, de hogyan lehetséges ez?... Milyen szép ez a hajnal - sóhajtotta a pék ezen a reg- [m gélén is. pedig mindennap korán kel már tíz éve. de a ***** hajnalt, a virradatot soha sem tudná megunni. Ilyen­kor mindig eszébe jut, hogy amint reggelente fölkel a nap, úgy támadt föl a mi Urunk Jézus Krisztus is a ha­lálból értünk, emberekért. Ez mindig új erővel tölti el, és érzi, ha másért nem is, de ezért, emiatt érdemes korán kelni. Elkezd dolgozni. Egyedül lát neki a munkának, később érkezik a segéd. Fordítva is lehetne, de ő így szereti. Fontos, hogy jó legyen a kenyér, amely reggel majd az emberek asztalára ke­rül. Tíz éve halt meg hirtelen az apja, az öreg pék, akkor vette át a pékséget, és már akkor elhatározta: folytatja apja hagyo­mányait, és soha nem fog „műkenyeret” sütni, amellyel keve­sebb dolog van ugyan, de rossz ízű, szétesik, szétmorzsálódik, mert tele van „műanyaggal”, vagyis mindenféle adalékanyag­gal. „Megette a fene azt a lisztet, amihez lisztjavítót kell adni, nem is lehet rendes kenyeret sütni belőle! Na, abból én nem is vagyok éhes!” - mondogatta az apja, és ragaszkodott a kovász- szál készült, igazi házi kenyérhez - ahogyan a fia is ragaszkodik a hagyományokhoz. Nagy, kerek, háromkilós kenyereket is süt­nek, középen behasítják sütés előtt - abból lehet jó karéjt szelni. Mostanában tönkölykenyeret is készítenek, nagy igény van rá, hiszen finom is, meg egészséges is. Amikor kora reggel kinyitják az üzletet, már többen várnak az ajtó előtt. Az emberek szeretik a jót, ő pedig szereti az embere­ket. A pék boldog, a kemence forróságától kipirult arca ragyog, amikor dicsérik a kenyeret, kiflit, kalácsot. Egyszer járt egy olyan boltban, ahol papír nélkül fogták meg és adták oda az em­bereknek a kenyeret. Ki is fordult onnan azon nyomban. O olyan helyre nem megy, ahol sem az embert, sem a kenyeret nem tisz­telik. Mert a liszt, a kenyér maga az élet. Aki a kenyeret nem be­csüli, annak az élet sem jelent semmit. Hát, vannak ilyen furcsa­ságok a világban - szokott legyinteni ilyenkor a fiatal pék, és folytatja munkáját, hivatását - a régiek hagyománya szerint-Is­ten dicsőségére. sa Luther Márton nem csak az evangélikusoké A Kecskeméti Református Gimnáziumban és Általános Iskolában Luther Márton szellemében kezdték szeptemberben a tanévet. Az alsó tagozatosok részére felhívást tettek közzé: október 31-ig, a reformáció ünnepéig készítsenek Luther-rózsákat. Erre a napra több mint ötven pályamű született - egyéni és közösségi alkotások - melyek­ből a folyosón rendeztek kiállítást. így mindenki pontosan megismerheti a Luther-ró- zsa színeit, történetét és magyarázatát. Fotó: Káposzta Lajos Tájoló Megjelent az Evangélikus Belmissziói és Baráti Egyesület időszakos hírlevelé­nek második száma. A 96 oldalas szám bőségesen tartalmaz írásokat több terü­letről. Tanulmányokat olvashatunk a Fog­ság-levél teológiai hozadékáról, a lel­készképzésről és az egyházi iskolában folyó hittanoktatásról. Tudósítások jelentek meg az EBBE üléseiről is. Ennek keretében az ott el­hangzott előadások kivonatát is közük. Ezt aktuális eseményekről szóló jegyze­tek követik, majd egy tévés istentisztelet igehirdetése. Események, programismertetés és sajtóvisszhang zárja a hírlevelet. Ebből a második számból eleven képet kapunk az egyesület munkájáról. Valóban „Tá­joló”, amely „képbe hozza” az olvasót. I Szerkesztőségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy ru­bindiplomát kapott lelkészeinket, hogy - „Legemlékezetesebb adven- tem", illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom" témacímmel - sze­mélyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat. leqkeóveseBB aóventem Tíz esztendővel ezelőtt éltem át azt az élményt, amelyet szeretnék most az ol­vasókkal megosztani. Az ősz második részét Kolozsvárott töltöttem, ahová Mózes Árpád püspök, valamint az ottani egyetemi fokú protestáns teológiai inté­zet akkori igazgatója, dr. Szabó Árpád hívott meg engem, hogy rendszeres teo­lógiai és egyháztörténeti tárgyú előadá­sokat tartsak a hallgatóknak. Szívesen fogadtam a felkérést. Ott-tartózkodásom alatt hétvégénként igyekeztem felkeres­ni a magyar gyülekezeteket is, hogy Is­ten igéjével szolgáljak az erdélyi evan­gélikusok között. Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján két Brassó megyei falusi gyülekezetét, Krizbát és Tatrangot látogattam meg. Mivel az evangélikus egyháznak az előző napokban Kolozs­várott közgyűlése volt, a brassói esperes felajánlotta, hogy gépkocsiján elvisz - a krizbai lelkésznővel, özv. Szász Arpádné Etelka asszonnyal együtt - Krizbáig. Az esti órákban érkeztünk meg a településre. Elbúcsúztunk az esperestől, aki továbbhajtott Brassóba. Etelka asz- szony édesanyja finom vacsorával várt minket, majd rövid beszélgetés után nyu­govóra tértünk. Másnap délelőtt megbe­széltük a lelkésznővel a napi programot, megnéztük a templomot, a kultúrházat, az imatermet, majd ebéd után rövid pihenő következett. Részt vettem a gyermekek­nek tartott foglalkozáson is. Ezután a fel­nőttek kezdtek gyülekezni. Egy kis szere- tetvendégség keretében a lelkésznő bemutatott a gyülekezeti tagoknak, és megkért, hogy tartsak egy rövid előadást a munkámról. Az alkalmat fél 8 előtt kel­lett befejeznem egy áhítattal, mert akkor­ra ígérte a község molnára, hogy ideérke­zik, és kocsiján elvisz Tatrangra, amely Krizbától 30-35 kilométerre fekszik. Amikor kiléptem a megadott időben a papiak főbejáratán, egy megváltozott vi­lág fogadott. Mindent fehér hótakaró fe­dett. A faluból kivezető országút össze­folyt a szántóföldekkel. Az emberek siettek haza. Többen úgy búcsúztak: „Nem hisszük, hogy lesz valaki, aki a lelkész urat még ma este elviszi Tatrang­ra.” Azt feleltem, hogy talán reggel más lesz a helyzet. Telefonáljunk még aznap este Tatrangra, és közöljük velük a vál­tozást. A papné ekkor közbeszólt: „Hi­szen a mi falunkban, de még a szomszéd településen sincs telefon!” Ez a felvilágosítás egy kicsit elszomo­rított. Nem mintha Krizbán nem éreztem volna jól magam, de arra gondoltam, hogy mi lesz Tatrangon, ha nem érkezem meg. Az országúton alig közlekedtek már au­tók, hiszen szombat volt. Egy óra várako­zás után visszamentünk a hidegből a fűtött szobába. Ekkor ezt mondtam a papnénak: „Akármilyen kocsi jön az országúton, ké­rem, állítsa meg. Akár magyar vezeti, akár román, kétje meg, hogy vigyen el Brassó­ig. Ott tegyen le egy helyen, ahol telefon van, és onnan felhívom az esperesi hiva­talt, megkérem Raduch Zsoltot, hogy se­gítsen rajtam.” Beleegyezett, de kételyét fejezte ki, hogy másnap reggelig jár még erre valamilyen jármű. Egyszer csak feltűnt két imbolygó fény a papiakhoz vezető úton. Nem lehe­tett teherautó fénye, egy kis kocsié volt. Kolléganőm megállította az autót'. Én megkértem a lelkésznőt, hogy tudja meg, beszélnek-e a kocsiban lévők magyarul. „Igen - felelte , tessék jönni!” Odalép­tem a járműhöz, amelyben egy középko­rú férfi és asszony ült. Elkezdtem monda­ni a férfinek a problémámat, hogy mi történik abban az esetben, ha nem érke­zem meg időben Tatrangra. Végül utal­tam arra, hogy milyen nagy szolgálatot tesz, ha elvisz engem legalább Brassóig. Ekkor szavamba vágott. „Tisztelendő úr, én ezt mind tudom, hiszen én vagyok az, aki megígértem, hogy elviszem Tatrang­ra. Bármi történik is, én megszoktam tar­tani az ígéreteimet. Tessék beszállni. A feleségem vállalkozott arra, hogy elkísér­jen, mert valóban ítéletidőt kaptunk.” Elbúcsúztam a Szász családtól, beül­tem a kocsiba, és nagy kő esett le a szí­vemről. A táj ugyanaz maradt, az ország­utat csak sejteni lehetett, de én nem aggódtam, hanem boldog voltam, hogy valaki megtartotta a szavát. Közben a fü­leimben csengtek a molnármester szavai: „...én vagyok az, aki megígértem, hogy eljövök magáért... Bármi történik is, én meg szoktam tartani az ígéreteimet. ” Ebből a pár szóból, úgy érzem, meg­sejthettem valamit a karácsony titkából... Pósfay György HETI ÚTRAVALÓ Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas. (Zak 9,9) Advent első hetében az Útmutató reggeli igéi az Úr érkezéséről szóló örömhírt ad­ják tudtunkra. Isten újszövetségi népének az egész adventi időben újszövetségi igék adják majd hírül Jézus eljövetelét. Az új egyházi esztendő küszöbén (ez évben And­rás apostol emléknapján) Jézus nemcsak Jeruzsálembe vonul be alázatos királyként, hanem hozzád is be kíván térni - de nem adventi vendégként! Csak arra vár, hogy így üdvözöld: Segíts! Ments meg! Üdvözíts, én Uram és én Istenem! „De mindezt való­ban tegyétek is, mert tudjátok az időt, hogy itt van már az óra, amikor fel kell ébred­netek az álomból. " (Róm 13,11),, Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisz­tus megjelenésekor kaptok. ” (1 Pét 1,13) „ Mert még »egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik«. ” (Zsid 10,37) „Az igaz ember a hite által él. ” (Hab 2,4b) Pál nemcsak a kolosséiaknak írja múlt időben a jó hírt, hanem nekünk is: „ O [Isten] szabadított meg minket a sö­tétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fia országába. ” (Kol 1,13) Ezért mi már a nappal gyermekei vagyunk, hitben, reménységben és szeretetben élhe­tünk, s így várhatjuk az Úr napja eljövetelét (IThessz 5,1-8). „ Üdvözlégy, zsidók királya! ” (Mt 27,28) Jézust lehet így, megcsúfolva is köszön­teni, ám mi a zsoltárossal együtt azt mondhatjuk: „Áldott, aki az Úr nevében jön!" (Zsolt 118,26) Jól tudjuk: a virágvasárnapi tömeg hozsannája hamarosan „Feszítsd meg!”-gé változott. Jeruzsálem megöli a prófétákat, azt is, aki össze akarta gyűjte­ni Isten szétszóródott népét. Vissza lehet tehát utasítani Jézust, de ennek ítéletét is el kell viselni: 70-ben például ezért (is) következett be a templom és a város pusz­tulása. Az egyetlen reménysugár Jeruzsálem népe számára is az: „Nem láttok en­gem mostantól mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!" (Mt 23,39) Te ne halogasd a kérést: „O, jöjj, megváltó Jézusom, A szívem né­ked megnyitom.” (EÉ 137,5) Garai András A LUTHER KIADÓ újságkészítésben (QuarkXPress/PhotoShop/CorelDraw) jártas tördelőszerkesztőt keres, januári belépéssel. Munkaidő: heti 40 óra. Bérezés: megegyezés szerint. Jelentkezni lehet írásban (referenciaanyaggal) december 15-ig a kiadó címén: 1085 Budapest. Üllői út 24. Érdeklődni: Kendeh K. Péter igazgató 317-5478-as telefonszámán.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents