Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-11-16 / 46. szám
2. oldal 2003. NOVEMBER 16. Evangélikus Elet r rr r ____ EL Ő VIZ Szintfelmérő Minden hajónak van egy olyan vonása, amelyet nem szoktunk észrevenni, és legalább annyira jelentős, mint a hajó gépészeti megoldásai, az árbocok száma, a vitorlák minősége, a kabinok befogadóképessége. Ez pedig nem más, mint néhány egyszerű vonal, mely a különböző merülési szinteket jelzi. Minden egyes elkészült vízi jármű esetében a hajógyárak minősítő bizottságai jelölik meg ezeket a szinteket. Más-más vonal jelzi az optimális merülést nyugodt trópusi tájakon és a viharos északi tengereken, külön a nyári és téli időszakra vonatkozóan. A legfelső két jel pedig a hajó terhelhetőségét, illetve túlterheltségét jelöli. Az egyház hajójának jelképéről hiányoznak ezek a vonalak. Pedig mi, keresztények sokszor szeretnénk tudni, mekkora az éppen ajánlott merülési szint a világ tengerén. Még érthetőbben: mennyire merülhetünk bele abba a közegbe, abba a világba, amelyben élünk, anélkül hogy elmerülésről lenne szó? A vízzel való túlzottan óvatos érintkezés, a minimális merülés üzenete a következő: a hívők gőgösek, lenézőek. Mindent leszólnak, mintha viszolyogná- nak ettől az egész földkerekségtől, az emberiségtől. Ám a megengedett mértékig sem merülő hajót dobálják a hullámok. Úgy tűnik, mintha könnyedén ficánkolna a habokon, de igazából súlytalan. Nincs súlya a szavának, mert nincs is szava, nincs értékelhető véleménye, szeretetteljes, őszinte, segítőkész üzenete a világ dolgairól. A másik véglet a túlmerülés. Ma inkább ez a veszély fenyegeti gyülekezeteinket. A veszélyérzet nélküli haverkodás, a „sebaj” üzenet ott is, akkor is, amikor óvatosnak, tartózkodónak kellene lenni. Szeretnénk vonzóak lenni, nem óhajtunk szánalmat kelteni. E vágytól indíttatva olyan eszközökhöz folyamodunk, olyan rakományt is magába fogad a hajónk, amelyet Urunk, Kapitányunk megtiltott. A mérhető földi kincsekkel megrakott, meggazdagodott egyház túlmerülhet, és nem tölti be küldetését. Vízben tocsog a fedélzet, átcsapnak felette a hullámok. Ha az egyház hajója elveszíti isteni küldetéséből származó méltóságát, bizony igazán szánalmas képet nyújt... Sem a gőgösen ficánkoló, sem az alig látszó, túlterhelt hajóra nem fog felké- redzkedni egyetlen teremtett lélek sem. Inkább kapaszkodnak tovább átázott gerendáikba, amelyet hajótörésük után ragadtak meg. Hol van a Kapitány? Miért nem mondja meg világosan, meddig merülhetünk? Megint elaludt volna? A Kapitány itt van, ura a helyzetnek. Azt teszi, ami tőle elvárható: használható tanácsokat oszt, és elegendő erőt ígér. De a tanácsokat nekünk kell halálosan komolyan venni. Erejét nekünk kell elfogadni, és nekünk kell élni belőle. Mindig lesznek, akik így tesznek, így hisznek: ezért fog az egyház hajója bizonyosan befutni a kikötőbe. Nem süllyed el, és nem vall kudarcot. De itt-ott megszűnhetnek gyülekezetek. Vagy azért, mert gőgösek, vagy azért, mert túlmerülnek, elvilágia- sodnak. Ilyen volt a laodíceai közösség is. Túlmerült: nem tudta magát egészséges mértékben távol tartani attól a szellemiségtől, amivel a nyüzsgő, virágzó város fertőzte, bombázta szüntelenül. Laodícea megszűnt, de a név fennmaradt, és intő jel minden kor minden keresztényeinek. „Laodícea” azt jelenti: a nép véleménye; közvélemény. Ez az, ami ellepte a kisázsiai keresztényeket, ez az, amibe belesüllyedtek. Példájuk a következő kérdéseket vetheti fel bennünk: mennyire hallgatunk a közgondolkodásra? Milyen mértékben azonosulunk vele? Mennyire fontos a közvélemény számunkra? Figyelünk-e az ajánlott merülési szintre? Vigyázunk-e, hogy az Ige hitelességét ne rontsuk sem rideg fennhéjázással, sem túlzott simulékonysággal? Érdemes mindezen elgondolkodni. Az egyház Laodíceában él, és annak vizein süllyed el, ha nincs naponkénti, eleven párbeszédes kapcsolata a Kapitánnyal. A műszerfalra ő figyel, a biztonságunk, hatékonyságunk az ő felelőssége. Nekünk csak hallgatni, meghallani kell, amit mond, és hitelt adni neki. Bálint Józsefné SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSO ELŐTTI VASARNAP Pásztorok és juhok együtt az ítéletben és a reménységben Ez 34,17-22 Az Ószövetségben a pásztor kifejezés nemcsak egy foglalkozást jelölt, hanem Izrael népének vallási és világi vezetőire, sőt magára a királyra is vonatkozott. A pásztor tudta, hogy mindent meg kellett tennie a nyáj megmaradásáért és gyarapodásáért, hiszen ettől függött az ő sorsa is. A nép vezetőinek ezt még inkább tudniuk kellett volna, mivel ők Istentől kapták megbízásukat. Ezek után megdöbbentőek azok a vádak, miszerint a vezetők a nyájból éltek, de nem törődtek vele. Óhatatlan az áthallás az akkori és a mai idők között. Nyilvánvalóan igazságtalan lenne minden vezető tisztségviselőre érteni ezt a kritikát, hiszen sokan vannak, akik legjobb tudásuk szerint igyekeznek teljesíteni kötelességüket. Az irigység távol áll textusunktól, hiszen „ami jár, az jár”. Sokkal inkább azoknak szól a kritika, akik csak az anyagi és egyéb előnyöket nézik. Akik számára a magasabb állás, a közszereplés az egyéni ambíciók kiélésére és nem a közösség javára szolgál. Izrael akkori vezetői elfelejtették, hogy tisztségük mivel jár. Minden államnak és közösségnek kárára van, ha vezetői csődöt mondanak. Izrael népe ráadásul nem is csupán egy volt a népek sorában, hanem Isten választott népe, amely tőle kapta ajándékba az országot. A vezetőknek arról kellett volna gondoskodniuk, hogy az emberek valóban úgy éljenek, mint Isten népe. Alkalmatlanságukkal nemcsak az államot, hanem Isten népét is veszélybe sodorták. Sok embernek el kellett hagynia az országot, hogy azután külföldön, idegen vallások és uralkodók hatalma alatt éljen. Isten azonban nem mondott le népéről. Megjövendöli, hogy összegyűjti őket az ígéret földjére, jóváteszi azt, amit a pásztorok elmulasztottak. Jézus Krisztusban a beteljesedés még túl is szárnyalja az ígéreteket, mivel Jézus nemcsak a zsidókhoz, hanem minden emberhez jött. Jézus megkeresi az elveszettet, és erősíti a gyengéket, de az erősekre is odafigyel. Nagy baj, ha a pásztorok elhanyagolják a nyájat. Ám a kárt még tovább növeli, ha az emiatt felbátorodó erősebb juhok félretolják a gyengébbeket, lelegelik előlük a füvet, és - az itatásnál eléjük fűrakodva - lábukkal felzavarják a tiszta vizet. Természetes, hogy minden ember szeretne erős és egészséges lenni. Aki egészséges, többnyire fél attól, hogy mi lesz vele, ha majd beteg lesz, és rászorul valakire. „Fő az egészség!” - mondogatjuk sokszor. Jézusnak - éppen ezért - gondja van az erősekre is. Akkoriban egy mégoly erős és egészséges bárány sem maradt volna életben a pásztor nélkül. Akik pillanatnyilag úgy érzik, nincsenek rászorulva arra, hogy Jézus gondjukat viselje, nagyon könnyen kerülhetnek olyan helyzetbe, ahol egyedül Jézusra hagyatkozhatnak. Gyakori vélemény, hogy „a keresztény hit csak a gyengéknek való”. Pedig aki Jézus nélkül él, a halál fogságában él. Nincs olyan reménysége, amely túlmutatna a földi világon. Eredendő bűnünkből következik, hogy nem tudunk sem igazi pásztorok, sem testvériesen egymást segítő bárányok lenni. Az önzés és hatalomvágy minden szinten kárt okoz, végső soron pedig az emberiség pusztulásához vezethet. Komoly veszélyt rejt, ha az örök életet szemünk elől tévesztjük, és gondolatainkat teljesen leköti az e világi élet és annak számtalan napi gondja. Ráadásul sokféle felfogással és világnézettel találkozunk, és hol egyik, hol másik olyan erővel vonhatja magára figyelmünket, hogy könnyen egyiktől a másikhoz sodródhatunk. Ezért fontos, hogy tudjuk: Jézusban olyan Jó Pásztorunk van, aki örök életet ad. Fel sem tudjuk fogni, mi mindent jelent az Úr ígérete, amikor ezt mondja: megszabadítom bárányaimat. Megszabadítja őket a pásztorok mohóságától, gondatlanságuk következményeitől és az erősebb bárányok törtetésétől. S mindezt azért, hogy mindenki elnyerhesse az.örök életet. Luther is ezt tartotta fontosnak, amikor arról beszélt, hogy senki se álljon útjába a másik ember üdvösségének. A textus első és utolsó versében egyaránt szerepel az „igazságot teszek” kifejezés. Ez az igazságtétel nem ítélet, hanem szabadítás, mert Isten nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen. Nincs jobb a világon, mint Istennel lenni és népéhez tartozni, amelyet a Jó Pásztor gondoskodó és önfeláldozó sze- retete által minden veszedelemtől megmentett. Mert - miként Pál apostol írja - „ nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1). Koháry Ferenc IMÁDKOZZUNK! Urunk, Istenünk! Magasztalunk téged legnagyobb ajándékodért, az örök életért. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban megadtad nekünk az egyetlen utat, amely az örök életre visz. Légy segítségünkre, hogy őt mindnyájan megtaláljuk, benne igazán higgyünk, és egykor kegyelmedből eljussunk az örök élet dicsőségébe. Ámen. o RATIO OECUMENICA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Teremtőnk, köszönjük neked ezt a világot, melyet nekünk ajándékoztál, hogy hűséges őrizői és gondozói legyünk. Bocsásd meg, hogy gyakran hűtlen sáfárok, tékozló gyermekek vagyunk. Nem becsüljük meg, hanem tönkretesszük a tőled kapott javakat, mérgezzük a termékeny földet, az éltető levegőt, a friss vizeket. Önző módon elpazaroljuk drága kincseidet, nem gondolva az utánunk jövő nemzedékekre. Kérünk, formálj minket engedelmes és felelős munkatársaiddá, hogy megakadályozzuk teremtett világod rombolását és pusztulását. Megváltó Urunk, Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy az idők teljességében eljöttél értünk, és az idők végén visszajössz hozzánk és értünk. Köszönjük, hogy te vagy az Eljövendő, aki helyet készítesz nekünk az atyai házban. Te azt akarod, hogy mi is ott legyünk majd örökre, ahol te vagy. Addig is segíts, hogy megtaláljuk helyünket, küldetésünket ebben a világban, hogy ott legyünk, ahol te akarsz minket látni felelős, szolgáló szeretettel. Te vagy a jó pásztor, aki úgy is gondoskodsz nyájadról, hogy egymásra bízol minket benne. Mutasd meg, hogy kinek tartozunk jó szóval, segítőkész mozdulattal, figyelmes, találékony szeretettel. Szentlélek Úristen, közösségteremtő Lélek! Köszönjük, hogy megőrződ és megújítod a te néped. A múló egyházi esztendő végéhez közeledve hálát adunk, hogy hétről hétre megszólaltattad közöttünk az élő és ható igét, hogy megeleveníted egyházunkat, gyülekezeteinket és benne minket is. Köszönjük, hogy te életre tudod kelteni a száraz csontokat is, ezért bizo- dalommal tekinthetünk előrement szeretteinkre éppúgy, mint saját hazamenetelünkre, feltámadásunkra és örök életünkre. Szentháromság Isten, köszönjük földi hazánkat. Te segítsd bölcs döntésekre vezetőinket, hogy felelősen éljenek a kapott hatalommal, és soha ne éljenek vissza vele, hiszen e világ urai elmennek: egyedül te vagy az eljövendő Úr, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Urunk, kezedbe tesszük le múltunkat, tiéd a jövő, legyen a tiéd a jelenünk is! Fogadj el minket, legyen tiéd az egész életünk most és mindörökre! Ámen. •••SAROK MUSICA SACRA III. 3 £ 5 6 3 Miért énekelünk? Egy hete feltettük a kérdést: miért muzsikálunk? Ma szűkül a kör, és csupán egy területre figyelünk: az éneklésre. Az emberi hang a legszebb hangszer - tartja a közvélekedés. Tegyük hozzá: az egyetlen közvetlenül Isten által alkotott hangszer. Az összes többi csak utánzat. Második szolgálati helyemen történt, hogy az első hittanórán énekeltem a gyermekeknek. Furcsán néztek rám. Felnőttet csak akkor láttak énekelni, amikor részeg volt. A tisztelendő bácsi miért énekel? Szokatlan... A sok műanyag zene és a sok helyettünk elénekelt dal miatt az ember ma nem szokott - s lassan elfelejt - énekelni. Nem is akar. Nem is tud. A kereszténységnek pedig nélkülözhetetlen használati eszköze, páratlan kincse az emberi ének. Az ének, amely tud sírni és örülni, imádkozni és igét hirdetni, egyéni hitvallást hordozni és közösséget formálni. Ha Isten ajándékának tartjuk, akként használjuk, az ő szolgálatába állítjuk, áldás hordozója lesz a megszólaltatónak és a hallgatónak egyaránt. Sorozatunk legújabb részében Kinczler Zsuzsanna egyházzenész, kántor, doktorandusz válaszol a kérdésre: miért énekelünk? (HK) A cikk megírására készülve több kiindulási pont kínálkozott. Beszélhetnénk éneklési szokásainkról, illetve azoknak az elmúlt évszázadban bekövetkezett teljes átalakulásáról. Még magát a címet is meg lehetne változtatni: Miért nem énekelünk? Ha őszinték vagyunk, tudjuk, jogos a kérdés így is. Bizony nem lenne hasztalan ezeket az okokat is számba venni. „Zajos” a minket körülvevő világ. A technika által kínált sok — egyébként csodálatos - lehetőség már-már kiszorítani látszik az elmélyülést, a csendet, a komolyabb odafigyelést. S ha mi magunk igyekszünk is kiiktatni életünkből a zajkeltő eszközöket, még mindig árad ránk a zenének és zenélésnek aligha nevezhető „konzerv”, például bevásárlás közben vagy ügyeinket intézve a „munkatárs jelentkezésére”, kapcsolásra várva. Arról is lehetne beszélni, mit jelent a gyermek számára édesanyja hangja, éneke. Zenepedagógusként pedig más problémákról is írhatnék. A Liturgikus sarokban azonban most mint egyházzenész szeretnék pár gondolatot megfogalmazni. A Bibliát forgatva sok helyen találkozunk énekléssel. Az Ószövetségből most csak a Zsoltárok könyvére utalnék, az Újszövetségből viszont az Apostolok cselekedeteit emelném ki. Itt olvashatunk ugyanis arról, mivel foglalkoztak az első gyülekezetek összejöveteleiken, melyek voltak az első istentiszteleti elemek. Az elbeszélésekből megtudhatjuk: zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket énekeltek. Kétségtelen, a zsoltárokon kívül pontosan nem tudjuk, mik lehettek ezek az énekek. S milyenek voltak a dallamok? A zenészek számára izgalmas kérdések ezek, de most a mi számunkra nem döntőek. Ami fontos, az maga a bizonyosság: a hívő keresztény ember életéhez mindig hozzátartozott az éneklés. Ha hatalmas ugrással a reformáció korához érkezünk, látjuk és tudjuk, hogy Luther számára is milyen fontos az éneklés. Az istentiszteleti reform egyik fő eleme az anyanyelvű, strofikus gyülekezeti ének, a korái bevezetése. Az imádság mellett ez a másik lehetőség arra, hogy a gyülekezet ne csak a liturgia passzív szemlélője, hanem annak aktív résztvevője legyen. Luther korától kezdve igen sok énekkel gyarapodtunk, s a korái a műzenét is megihlette, zenetörténeti jelentőségűvé vált. Nekem „hivatali kötelességem” az éneklés, a zene. Úgy gondoltam, megkérdezem, miért énekelnek, miért szeretnek énekelni azok, akik saját szabadidejükből egy estét arra áldoznak, hogy a cinkotai énekkar maroknyi csapatában maguk és a gyülekezet épülésére, Isten dicsőségére szolgáljanak. Abban természetesen mindenki egyetértett, hogy énekelni jó. Az éneklés Isten csodálatos ajándéka, mellyel élni kell! Két hangszálunk „ajándékba kapott” hangszer. S nem is akármilyen, hiszen mindig velünk van, nincs szükség semmi más segédeszközre, különösebb előtariulmá- nyokra sem. Ezt az ajándékot használni szinte kötelesség. Örömeinket és gondjainkat az éneklés más dimenzióba emeli, elszakítja az általános, megszokott, pusztán szóbeli közléstől. Az éneklés imádság. Sokszor „ránk talál” egy-egy ének, esetleg annak is csak egyetlen sora, és úgy érezzük, minden benne van, amit saját szavainkkal megfogalmazni nem tudtunk. Élettel telik meg az ének, személyessé válnak az ismert sorok. Hadd zárjam e rövid gondolatmenetet azzal, hogy a korái térben is és időben is testvéreinkhez kapcsol minket. Térben a világon bárhol élő lutheránus testvérekhez, időben eleinkhez, akiknek felhalmozott lelki kincseiből mi is nap mint nap táplálkozunk, s akiknek hagyományait őrizni és továbbadni a mi kötelességünk. Kinczler Zsuzsanna * v
