Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-11-02 / 44. szám

2. oldal 2003. NOVEMBER 2. Evangélikus Elet Oratio OECUMENICA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a lelké­szeket arra, hogy az istentisztelet liturgi­ájának alakításakor számoljanak a ro­vatunk nyújtotta lehetőséggel is. Áldunk téged, Urunk, hogy benned gyö­kerezhetünk. Tisztaságod, szereteted, bűnbocsátó irgalmad éltető ereje előtt megnyílunk. Újíts meg minket, hogy egész életünk, szívünk, gondolataink, cselekedeteink megtisztuljanak általad és tebenned. Urunk, a keserű gyümöl­csöket látva sokszor megriadunk tetteink következményeitől. Szükségünk van ar­ra, hogy nálad menedékre és gyógyulás­ra találjunk. Kérünk, mennyei Atyánk, könyörülj a magunkkal és másokkal kapcsolatos türelmetlenségünkön. Köszönjük, hogy időt, lehetőséget, kegyelmet adsz ne­künk ahhoz, hogy igédhez szelídüljön az életünk, és jó gyümölcsöt teremhessünk. Add meg, Urunk, hogy néped a te vilá­gosságod útján járjon. Urunk, amikor személyes életünk ter­hei is szinte hordozhatatlanul nagyoknak tűnnek, ne engedj megfeledkeznünk' te­remtett világodról. Gyógyíts meg kishi­tűségünkből, amikor „nagy ügyekért” kérünk, és add a mustármagnyi hit re­ménységét. Békíts össze ellenfeleket, add, hogy ne a fegyverek teremtsenek rendet a világban. Add, Urunk, hogy a sebzett és megzsarolt természet kiáltása­it is meghalljuk és megértsük. Önma­gunk megzabolázása árán segíts begyó­gyítanunk sebeit. Kérünk, Istenünk, adj erőt elhordoz­nunk a hitünket próbáló körülményeket. Terhet jelent számunkra az értetlenség, a megfáradás, a céltévesztés, a megosz­tottság, az igazságtalanság. Urunk, aki elhordozásra kész lélekkel ajándékozol meg minket, éltesd bennünk a remény­séget. A te győzelmed nyomán bárhol és bármikor új élet támad. Add meg, Urunk, hogy ne váljunk ér­zéketlenné a rossz hírek özönében. Éber szereteted vezessen minket a segítségre szorulókhoz. Könyörgünk hozzád a be­tegekért, a magányosokért, a céltalano­kért, a hitükben gyengékért, a megha- sonlottakért. Nálad megnyugvás és oltalom van. Hadd éljünk a sebzettek között evangéliumod erejével. Amit szavakba sem önthetünk, azt is hadd tudjuk a te kezedben. Ámen. Élő víz rovatunk lapunk 9. oldalán „Haszontalan dolog az alázatos­ságnak oly módon való tanítása, hogy az egyszerű, lenézett dolgok­ra irányítják a tekintetet, viszont attól sem lesz mindjárt senki gő­gössé, ha magas dolgokra irányít­ják a figyelmét. Nem a látás tár­gyát, hanem magát a látást kell megváltoztatni. ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) l SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP Viperajóság? Mt 12,33-37 Jézus beszél a fákkal, nem „a bús őszi szél". Nem halkan beszélget, mivel Isten igéjét hirdeti. A hallgatóság - mint Petőfi versében - ezúttal is rázza a fejét, csak­hogy nem merengve, inkább dühösen, in­dulatosan, már-már fenyegetően. Jézus a nem szívesen hallgatott beszélők táborába tartozik. Ha akad is hallgatói között oly­kor egy-egy igéjét elfogadni tudó „bólin- gató eperfa”, a fák ágai - mint fenyegető kezek - egyre hevesebben hadonásznak ellene. A többség legszívesebben talán már riadót fújna, összefutna, sorakozna, és keresztté formálódna... Jézus minden fához beszél, jókhoz, rosszakhoz egyaránt. A jó fának halla­nia kell, amit a rossznak mond, és ugyanígy a rossznak is, amit a jónak mond. Halljátok, ti fák! Ha „jó a fa", „jó a gyümölcse is”. Ha „rossz a fa”, „rossz a gyümölcse is”. „Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt, és rossz fa sem teremhet jó gyümölcsöt. ” A jóban nincs rossz. A rosszban pedig - minden ellen­kező híreszteléssel szemben! - nincs jó. A jó - jó; a rossz - rossz! Jézus a fákkal a fákról beszél. Tudjuk, hogy Isten kezdettől fogva csak jó fákat ültet, amelyek jó gyümölcsöket érlelnek. „Es látta Isten, hogy minden, amit alko­tott, igen jó. " Istennek azonban kezdettől fogva mást is kell látnia. Noé idejében történt, hogy a gonoszság elhatalmasodott a földön, és az emberek olyan mélyre süllyedtek, hogy „szivüknek minden szándéka és gondolata nap mint nap csak REFORMÁCIÓ ÜNNEPE gonosz" volt. Bizony sokszor megbánta már az Isten, hogy embert alkotott. Ma­gától értetődő, hogy ilyen helyzetben a fák, amikor királyt akartak választani maguk közül, sem az olajat adó olajfát, sem az édes gyümölcsű fügefát, sem a jó­ízű mustot termő szőlőt nem tudták meg­koronázni, és így be kellett érniük a tüske­bokorral! Egy másik alkalommal Isten - mint mindig - nemes szőlőt ültetett, éspe­dig kövér hegyoldalon. Aztán várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt ter­mett. És hányszor kellett látnia Istennek, hogy a gondosan megkapált és megtrá­gyázott gyümölcsfái évről évre terméket­lenek! Csoda-e, ha ezek után Isten kény­telen Fiát küldeni hozzánk? Hulljon már végre jó mag a jó földbe, és jó gyümölcsöt teremjen: százannyit, hatvanannyit vagy harmincannyit! Jézus a szív teljességéből szóló szájra irányítja a figyelmet, és így figyelmeztet: beszéde - ahogy a cselekedete is - min­denkit elárul. Nemcsak cselekedeteink, hanem a kimondott szavaink is lehetnek jók vagy rosszak. Jézus elismeri: az em­ber adott esetben gonosz létére is tud jót mondani és tenni, de itt most arról van szó, amikor rosszat mondunk és cselek­szünk. Valakik jónak szeretnék föltüntet­ni magukat, és eközben rosszat monda­nak a másikról, éspedig éppen arról a Jézusról, akit az egyetlen jó, az Isten kül­dött. A jót rossznak kikiáltók eredmé­nyesen tudták Jézust befeketíteni, és el tudták hitetni róla, hogy ő (a) rossz. Jézus érvelésében két dologra hívja föl a figyelmünket. Attól, hogy a rossz a maga rosszaságát másra fogja, a másik még nem válik rosszá, hajó. Ugyanis ha jó a fa, jó a gyümölcse is. Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt. Ugyanakkor amikor a rossz a maga rosszaságát - úgy­mond - átpasszolja a másikra, attól a rossz még nem válik jóvá, mivel rossz a fa, melynek rossz a gyümölcse. Nem te­remhet rossz fajó gyümölcsöt. A minden­kori sárdobálók igazi vétke egyébként sem a sárdobálás, hanem az, hogy ők ma­guk sárosak. Miközben a gonosz azon mesterkedik, hogy a jót ismételten elrontsa, Isten vele szemben éppen azon fáradozik, hogy a rosszat jóvá tegye, vagyis a vad olajfák­ba, fügefákba és szőlőhajtásokba szelíd oltványt, nemes ágat szemezzen. Az a tény, hogy Jézus itt és most viperák faj- zatai közt hirdeti az Isten országát - mint egykor Mózes a Szin pusztájában, a „kí­gyók földjén” a hamarosan elvégzen­dő (valójában már elvégeztetett) evangé­liumi cselekedet nagy reményekre jogosító szent pillanata! A világ jóvá té­tele, íme, kezdetét vette! A jelt követelők csak egyetlen jelre számíthatnak, a kereszt jelére. Ahogyan az érckígyót Mózes fölemelte, úgy kel­lett az Emberfiának is fölemeltetnie. Egy másik bibliai képpel élve: csak a Jónás jele adatik. Ahogyan Jónás tengerbe hul­lását követően „a víz simán gyűrűzött, mint a márvány”, hogy ezzel a romlott Biztató példázat a fundamentalizmustól irt« Mt 21,33-46 Amíg gyermek az ember, gyakorta meg­esik, hogy beleélve magát a mese cselek­ményébe, szeretné a szereplőket figyel­meztetni, ne azt tegyék, ami meg van írva, hátha szebb-jobb véget ér a történet. Itt is jó lenne figyelmeztetni a házigaz­dát: ne ezeknek a munkásoknak adja bér­be a szőlejét, vagy legalább ne utazzon el. Tartsa szemmel őket, távolléte ne vál­jék a romlásra, rontásra ingerlő eséllyé. Aztán felnövünk, s megtanuljuk: a me­séket nem mi írjuk, sőt bele sem szólha­tunk a cselekményt Szövögetők dolgába. A szőlőművesek csak tettük következmé­nyeit hárítják ránk, végzetszerüvé stilizál­ják hírvágyukat, ostoba önzésüket: „Ez az örökös; gyertek, öljük meg, és azután mi­enk lesz az öröksége. " Pedig őket figyel­meztették. Az egymás után érkező szol­gák léte és feladata egyaránt jelértékű: minek rabol, ki úgyis mindent elveszít, miért a számtalan rút bűn, mellyel - leg­előbb magunkat károsítva — tönkretesszük társaink életét? Miért nem restül el soha az ember hitvánnyá lenni, ha feltámad benne a vagyonszerzés iránti vágy? De itt a vagyon is metafora. Akik eb­ben a szőlőben szorgoskodnak, Isten or­szágát akarják magánosítani. Kései uno­kái ők a Bábel tornyát építőknek, akik bár tudják, hogy porból vannak, s porrá lesznek, addig azonban pornál többnek akarnak látszani: az igazság, az egyetlen igazság ismerőinek, tanítóinak és hirde­tőinek. Nekik nem idegen mű a törvény, hiszen maguk hozzák, hogy rettenetté te­gyék a másik számára, ha tőlük eltérően mer gondolkodni, beszélni és cselekedni. E szőlőművesek mind fundamentalisták, gonosz és gyilkos társaság. Inkább mind elvesznek, semhogy elismerjék: a szőlő, az Ország nem az övék. Joguk csal? a művelésre szól, de nem a birtoklásra. Az Ország közöttünk van, és közöttünk - minden ember között - valósul meg: ön­törvényűén és szabadon. Amikor felnövünk, tapasztalataink gyakran tévútra csalnak: semmi sem mú­lik rajtunk, mindent megmagyaráz a tör­ténelem, a lélektan, a körülmények, vagy még egyszerűbben: mindenről a sors te­het. Elvégre engedelmeskedni kell a fel- sőbbségnek, világinak, lelkinek egy­aránt, s félni kell szülőt, tanárt, rendőrt, bárkit, akit a hatalom felruház a tekintély tünékeny kellékeivel, hogy rend legyen és termelés, és meg ne változzék az, ami van: vissza ne jöjjön a szőlőt plántáló gazda, sem ő, aem szolgái, sem a fia, hi­szen nincs mit keresniük itt. De a példázat szerint még a Jézust megfogni vágyó főpapok és farizeusok erkölcsi érzéke is azt mondatja: a gyil­kossá és rablóvá lett bérlőket a gazda „mivel gonoszok, gonoszul veszti el, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják a termést a maga idejé­ben ”, És ha azoktól sem kap semmit? Ha azok is megverik, megölik a termésért küldött szolgáit? A példázat logikája sze­rint akkor sem tehet mást, azoktól is el­veszi majd szőlejét, és gonoszokként go­noszul elveszti őket, ismét másokra bízva kertje művelését. A történelem tanúsága szerint ez ör­dögi körből mindmáig nem sikerült ki­lépni. Pontosabban: a jobbító szándék in­tézményesen vallott mindig újra fiaskót. A rendszerek reformálhatatlanok. A struktúrákat, legyenek azok világiak vagy egyháziak, gazdasági vagy ideoló­giai természetűek, csak a forradalom rombolhatja szét. De az, ha mégoly rövid időre is, éppen ezt cselekszi meg. A felnőtté lett ember többé már nem a történetet akarja átírni. Már sem magá­ban, sem a másik emberben nem bizik annyira, hogy azzal áltatná magát, új pa­radigmát teremt közössége javára. De azt is tudja, élete csak egy van, az, amit él. S ezért felelősen egyedül áll Isten színe előtt. Ez a felelős magány, ez teszi sza­baddá. Sőt szabadságszeretővé, olyanná, aki „bízik a közösség erejében, az embe­rek többségének a tisztességében és ab­ban, hogy ez elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhi­szeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden-jóhiszeműség szá­mára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztessé­••SAROK 3 £ O £ 3 H 3 Ezen a héten a Liturgikus Sarok ha­sábjain új sorozatba kezdünk. Eddigi írásaikban már szóltunk az istentisz­telet alkotóelemeiről, rávilágítottunk néhány fontos apróságra, illetve a főbb összefüggésekre és folyamatok­ra, írtunk már a személyi és tárgyi fel­tételekről, és hosszasan vizsgáltuk az istentiszteletnek otthont adó templo­mot alapvető berendezéseivel és kis tartozékaival együtt. Most - néhány héten keresztül - a zene világába ka­lauzol minket a Liturgikus Sarok. A „kalauzol” kifejezés komolyan veen­dő, hiszen szeretnénk együtt gondol­kodva megérteni bizonyos titkokat, közzétenni a legfontosabb tudnivaló­kat, sőt arra biztatni, hogy értékeljük, használjuk, élvezzük ezt a kivételes ajándékot - a muzsikát. E gy riporter egyszer azt kérdezte Bárdos Lajostól: „Lehet-e zene nélkül élni?” A neves zeneszerző és pe­Kivételes ajándék... dagógus így válaszolt: „Lehet, de nem érdemes.” Bárdos Lajos - az érzelmek húrját sem rezdületlenül hagyva - a lé­nyegről beszélt: a zene páratlan, külön­leges kincs, amely nem csupán kiegé­szítője életünknek (valamiféle „hab a tortán”), hanem szerves része, elenged­hetetlen alkotóeleme emberi létünknek. Nem a csend fáj az embernek, hanem a zene hiánya. A csend is lehet tartalmas, harmóniát sugárzó. Az üres, süket csend azonban megőijít. A zene elgondolkodtat és megnyugtat, felráz és lecsendesít, fel­emel, és helyre tesz, megmutatja a disz- szonanciát, és megformálja, megragad­hatóvá teszi a harmóniát. Csak szóljon a zene! De már ennél az állításnál kérdések sora ötlik fel az emberben. Mi is tulaj­donképpen a zene? Hiszen éppen azért kesergünk sokan, mert már nincs a világ­nak egy csöndes kis zuga sem, akár üzlet­be, akár benzinkúthoz, akár pályaudvar­ra, akár más közterületre lépünk, szól, sőt néha bömböl a zene. Hangulat, hangza­var, hangorkán kíséri minden lépésünket. Ez is zene? Szerintem csak zaj, zörej, utánzat, műanyag; és akkor mégsem mondom: „csak szóljon”. A természetes, a mélyről jövő, a tiszta forrású, a valóban Isten adta valami egészen más. Nem kö­tődik „komoly” vagy „könnyű” zenéhez. Annál inkább minőséghez, tartalomhoz, értékes, megszentelt eszközhöz. A zenével is - mint Isten minden ajándékával - lehet élni és visszaélni. Visszaél vele mindaz, aki önző módon, igénytelenül, negatív tartalommal vagy üresen használja (akár fogyasztja, akár r ( U j soroz létrehozza vagy reprodukálja). Él vele az, aki mások és önmaga gazdagságára, gazdagítására szólaltatja meg, vagy en­gedi felcsendülni. Él vele az, aki több emberséget teremt vele, vagy akinek a muzsika hallgatása során telik meg több emberséggel a szíve, mely utat nyit az emberfeletti, az örök és isteni felé. A zene elnevezésre méltó kincs is sokféle lehet. Mi a Liturgikus Sarok kö­vetkező heti számaiban a szent zenére koncentrálunk. Arra, ami a templomban csendül fel, arra, ami bibliai ihletésű, ar­ra, ami az istentisztelet része, a liturgia egyik hordozója. Együtt gondolkodunk majd arról, mi minden hangozhat el az istentiszteleten, mi való (és mi nem va­ló) a templomba. Olvashatunk majd az énekelt szövegekről, imádságokról, bib­város, Ninive megtérése elkezdődhes­sék, úgy lett az Emberfia aláhullása is sokak megtérésére, megigazulására és megszentelődésére. Nagypéntek történe­te Lukácsnál azzal zárul, hogy „az egész sokaság, amely erre a látványosságra verődött össze, amikor meglátta a történ­teket, mellét verte, és hazatért". A világ egyik legnagyobb szónoka követ tett a nyelve alá, hogy megfékezze dadogását. Nem rossz az oltárról vett tü­zes szén sem, hiszen egy alkalommal se­gített a tisztátalan ajkú, vesztésre álló prófétának, hogy fékezhetetlen nyelvét megzabolázza vele. Nyelvünk kígyómérge ellen a min­denkori legjobb orvosság a kereszt. Vele „gyakorolnak” a fák a jó gyümölcsök te- remésének reményében, hogy jó illatú olajukért, édes fügéjükért és kiváló mustjukért égiek és földiek tiszteljék majd őket. A „viperajóságra” pedig ne­met mondunk! Weltler Sándor IMÁDKOZZUNK! „Szegény fejem, hová hajtnálak, ha a Krisztus ölére nem? Ha tégedet nem óhajtnálak, Kit óhajtanék mást, Iste­nem? Te szánod a bűnös szívet, Bol­dog, aki hozzád siet. Tested piros vér­rel virágzott értem, ki száraz ág vagyok; Szemed sűrű könnyektől ázott értem, aki meghervadok. Szelíd olajfa, ó segíts: olts magadba, és üdvö­zíts!” (EÉ 415,1) Ámen. ázó léleknek ges szándékok győzelemre vihetőségé- ben való hitet”. Ezt Bibó István írta azokról, akik nem rettennek meg a fun­damentalistáktól, pietistáktól, puritánok­tól és farizeusoktól, és komolyan veszik, csak addig övék Istennek országa, amíg megtermik annak gyümölcsét. Donáth László IMÁDKOZZUNK! „Hálát adunk tenéked, örök, minden­ható, felséges Úristen, hogy nemcsak az mi testünket élteted kenyérrel, ha­nem lelkünket is az te szent igéddel. Kérünk is tégedet, tartsd meg ez te ily hozzánk való kegyelmességedet mind­végig, hogy tégedet az te szent igédnek általa tisztán és igazán ismerhessünk, amennyire most ez szegény, gyarló testben akarsz megismertetni az te szerelmes szent Fiaddal és az te vigasz­taló Szentlelkeddel; tégedet mindenek felötte félhessünk, csak tebenned bíz­hassunk, tenéked istenes, igaz, józan és mindenben kedved szerint való élet­ben szolgálhassunk, tűled nagy jó reménségvel itt is várhassunk minden oltalmat, gondviselést és segítséget, végre az feltámadást és az örök életet. Holott tégedet minden megszámlálha­tatlan sok jótetteidről tisztelhessünk és dicsérhessünk mindörökkön-örök- ké. Úgy legyen, Uramisten, úgy le­gyen.” (Bornemisza Péter) e tunk elé) liai mondatokról. Elénk kerülnek azok a művek, amelyek Isten-dicsőítésre szü­lettek. írunk majd az ügyhöz méltó hangszerekről és a legcsodálatosabb hangszerről, az emberi hangról. Szóba kerül majd a hangszerek és az ének kap­csolata, a szóló és a közösségi ének többféle lehetősége. Beszélünk majd „kipróbált” műfajokról, az igehordozó szerepről, arról, hogyan veszi szárnyára a muzsika az imádságot. És az elkövet­kezendőkben neves magyar egyházze­nészeink személyes vallomásait is meg­ismerhetik majd olvasóink. „Énekelni, ha szeretsz, nagyon boldog lehetsz, mert az ének égi jó” - vallotta Luther. Ezt az égi jót szeretnénk jobban magunkévá tenni rovatunk most induló sorozatában. Hafenscher Károly (ifj.) <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents