Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-10-26 / 43. szám
2. oldal 2003. OKTÓBER 26. Evangélikus Elet ELŐ VIZ Deréktáji fájdalmak SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 19. VASÁRNAP Levetett saruval Jn 5,39-44 „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, s az igaz utat nem lelem ” - nyitja Dante az Isteni színjáték című művét. Nincs egyedül e gondolatokkal. Az élet derekáig legtöbbször sodornak az események. Mindig újabb célok villannak fel, vágyak, amelyek beteljesülést kívánnak, Hivatás, szerelem, gyerekek... Aztán az út felén megjelennek a „deréktáji fájdalmak”. Többnyire becsípődéssel kezdődnek. Nyomukban egy kérdés is nyilall, majd egyre jobban sajog: „Na és akkor mi van? ” Eddig tartott a lendület, de mi hajt ezután? Létezik, hogy minden jón túl vagyok, s most már jön a leépülés? Mindenki másképp küzd meg ezekkel a fájdalmakkal; a cél, hogy tompuljanak. A bácsi, aki eszembe jut, egészen jellegzetes fájdalomcsillapítóval élt. Élete derekán tönkrement a házassága, elhagyták a gyermekei, leszázalékolták. Több ez, mint becsípődés, inkább bénulás, teljes csőd, mozgásképtelenség. Alig bírta szegény. Túlélte ugyan a válságot, de portája ma is arról árulkodik: nem a helyes gyógymódot választotta. Bár a kerítés melletti sövény megnőtt, és szerteágazva igyekszik jótékonyan takargatni mindent, nem egészen sikerül: kertjében elképesztő a rendetlenség. A kacathalmazra, dobozok, ládák, zsákok összevisszaságára nehéz jelzőket találni. Keskeny ösvény kanyarog köztük, sejtetve, hogy a gazda egy ideig próbálta rendszerezni holmijait, de az „igaz utat nem leié”. A bácsi rögeszméje, mely akkor, élete derekán alakult ki, ez volt: egyetlen nap sem múlhat el úgy, hogy valamit valahonnan ne vigyen haza. 78 évig élt. Ez kb. 14 ezer összegyűjtött lomot „eredményezett”. Ez a fiira szenvedély éltette a bácsit, tartotta benne a lelket: van még célja, hiszen a padlásfeljáróban van még egy ficak, azt még ki lehet tölteni valamivel... Igen szánalmas volt szegény, minden céltudatosságával együtt. Jutnak js eszünkbe az igék ez ellen a fájdalomcsillapítás ellen. Igék a bolond gazdagról; Jézus szava arról, hogy aki nem vele gyűjt, az tékozol. De a nagy kérdés az, mi mit kezdünk deréktáji fájdalmainkkal? Azzal, ami akkor jelentkezik, amikor megvan minden (vagy épp semmi nem jött össze), amire vágytunk, és (új) célok után kellene nézni. Mit kezdünk ezzel a sajgással: hályogkovácsokkal csillapítjuk-e, vagy kezeltetjük az „egyetlen szakértővel”? Tüneti kezelésre számtalan megoldás kínálkozik: reklámok igyekeznek fellob- bantani bennünk a gyűjtőszenvedélyt, avagy elhitetni velünk, hogy a boldogság titka, mondjuk, a bőr ránctalansága. Hatékony fájdalomcsillapítók ezek, csakhogy amikor elmúlik az érzéstelenítő hatás, jobban fáj az élet, mint előtte. Való igaz, kell a tűz, kell a szenvedély a földi élet második felvonásában is. Isten szenvedélyes Úr, és mi ebben is az ő képére teremtettünk. Isten szenvedélye, örök és égető célja Ézsaiás prófétánál olvasható: „így szól az. Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izraelt: még gyűjtök azokhoz,'akiket ösz- szegyűjtöttem. ” (Ezs 56,8). Isten „szenvedélye” abban rejlik, hogy szeretné valamennyi teremtményét visszahódítani, magához ölelni. Isten szívesen „megfertőz” minket is ezzel a szenvedéllyel. A mások iránt érzett felelősség, az Istent még nem ismerők üdvössége miatti nyugtalanság igazi gyógyír az emberi élet derékfájdalmaira. A lélekmentés olyan cél, amelyben minden energiáját, ötletességét, kreativitását kiélheti az ember. Bölcs döntés Istentől kérni tüzet és lelkesedést - mennyei kincsek gyűjtéséhez. Dante nagy sötétlő erdeje azóta nagyobb és sötétlőbb: nehezebb megtalálni az igaz utat. De az igaz Úr segítségünkre jön, és ráigazítja lábunkat a gyógyulás és gyógyítás ösvényére. Bálint Józsefné ■/J uih bifün.sW Teológus számára ismerős az érzés: amikor beül az iskolapadba, a pádon előtte fekvő, nyitott Biblia hirtelen „tankönyvvé” válik. Az eredeti héber, illetve görög nyelvből le kell fordítani a szent szöveget, ki kell elemezni, fel kell ismemi a textus első látásra rejtett utalásait, összefüggéseit, esetleges ellentmondásait, egyszóval „dolgozni kell” a Szentírással. Különleges és szinte szorongást keltő érzés ez, hiszen nem egy Ady-kötetet, nem Homérosz műveit, nem is Luther hitvallási iratait „kutatjuk”, hanem az írást, a nagybetűsét, az isteni kinyilatkoztatást, a törvényt és az evangéliumot, a szent szöveget, amelyben Krisztust, a testté lett igét imádjuk! Sehogy máshogy, mint mélységes mély alázattal, a ,, vedd le a sarudat, mert szent az a hely, ahol állasz" szellemében tudom csak elképzelni a Szentírás tanulmányozását. És hiszem, hogy ha így, ha a hit térdeplő pozíciójából nyitom fel a Könyvek Könyvének fedelét, és így akarok minél többet megtudni róla, akkor Isten áldása lesz a Biblia kutatásán, és kérdéseimre megkapom a válaszokat. A mai igében Krisztus szava igencsak kemény, és önvizsgálatra indít. „Nehéz” ez a textus a mai igeolvasó számára, mert érvelési módja az ókori ember logikájának szempontjai szerint épül fel, s szerkezete is szokatlan: nem egyenesen halad, hanem visszatér korábban felvetett, ki nem fejtett kérdésekhez. De megéri a figyelmes. imádságos, elemző értelmezést, mert most is hozzánk és rólunk beszél az Úr! Hogyan olvassuk helyesen a Bibliát? - ez gyakorló keresztények visszatérő kérdése. Jó, ha ezt kérdezzük, és jó, ha magát a Bibliát, azaz ha Jézust kérdezzük erről, mert ö válaszol. Ebben az igében is. Jézus szava nagyon sok ember számára nem lett életformáló erő akkor, amikor testben járt az emberek között - mert nem hittek benne. Az írásokat tanulmányozó, annak betűjét értő, de Urát nem ismerő zsidókról találunk itt kristálytiszta érvelésű látleletet: Jézus ugyanis pontosan ismeri és érti magatartásukat, látszatkegyességük mögött rámutat az igazi istenfélelem hiányára. Az örök életet a Szentírásban kereső ember végzetes tévedésére mutat rá: az írás nem ment meg, ha abban nem ismered fel a Megváltót, és nem látod meg, hogy Krisztus nélkül reménytelenül elveszett vagy. Az Ószövetség leírja, megprófétálja azokat a csodákat, amelyeket Jézus tett, ahogyan beteljesítette az írást. Ha értelmesen olvasnák a Szentírást Jézus vádo- lói, akkor megértenék, hogy mindaz, ami benne az eljövendő Messiásról szól, Krisztusban teljesedett be. A zsidók ezzel szemben Mózes és a próféták szavait keverik össze saját gondolataikkal, Isten igéjét a saját véleményükkel, tanításaikkal. A Szentírás igazi értelmét nem értik, Jézust nem ismerik fel. Ennek következménye súlyos: az ítélet napján maga Mózes fog előállni, és fogja vádolni őket. Ha Izrael Mózesre hallgatna, akkor hittel elfogadná Jézust mint Megváltóját, felismerné, hogy Mózes őróla írt. Jézus szava nem lesz életformáló erő nagyon sok ember számára ma sem. Hiába van benne jelen Szentlelke által, ha nem hisznek benne, ha nem ismerik fel, és nem fogadják el, hogy általa az Atya igénye szólal meg, aki nem látszatkegyességre, hanem szívbéli bünbánatra és megtérésre hív. Nem öndicséretre, önigazolásra, hanem Jézus dicsőítésére és imádására. Nem az írás betűjének, hanem az írás Urának szolgálatára. Milyen kemény szavak: „nincs meg bennetek az Isten szeretete." Nem áll meg ezzel szemben semmilyen mentegetőzés. Isten szeretetének hiánya elválaszt Jézustól, mert a kemény szívű ember nem fogadja el öt, az Atya küldöttét, Isten szeretetének szavát, amely gyökeres fordulatra, azaz megtérésre hív. „Egymást dicsőítő” nemzedék a miénk csakögy, mint Jézus kortársai, akik nem borulnak le az Élet Ura előtt. Jaj nekünk, ha nem halljuk meg és nem értjük meg a figyelmeztetést: nincs örök élet másban, csak Jézusban! De most még szól ez a hang, még van idő a megtérésre, még megtalálható Krisztus a Szentírás kinyilatkoztatásában, a szentségekben, a hirdetett igében. A Szentírás helyes értelmét csak Jézus Krisztusban lehet megtalálni. Az Ő kihagyásával nem érthető az ószövetségi, de az újszövetségi kinyilatkoztatás sem. Aki viszont megismeri Jézusban a Megváltót, az a kinyilatkoztatás lényegét érti meg. „A Biblia nem teológiai tankönyv... ” (C. H. Spurgeon), hanem az élő Krisztust hordozó bizonyságtétel. Az írások tanulmányozása önmagában nem vezet üdvösségre. A Biblia olvasása közben magával Krisztussal találkozhatunk, és kell is találkoznunk, hogy mindnyájunkat üdvösségre vezessen! Kőháti Dorottya IMÁDKOZZUNK! ÚR Jézus Krisztus, adj nekem helyes látást, hogy felismerjelek, adj tiszta elmét, hogy megértselek, adj engedelmes szívet, hogy kövesselek, és hűséges lelket, hogy téged mindig imádjalak! Ámen. Oratio oecumenica Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Szerető mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy évszázadok és évezredek múlása semmit nem változtat a te hatalmadon és dicsőségeden! Csodálatos megtapasztalni saját életünkben is a te mindig megújuló szeretete- det. Hadd legyen hát első szavunk most is a hála és a magasztalás! Kérünk téged, hallgass meg minket! Te magad biztatsz minket arra, hogy bátran színed elé vigyük terheinket, gondjainkat, kéréseinket is. Kö- nyörgünk mindenekelőtt az egyházért, igéd hirdetéséért, hogy mindenütt a világon, ahol a te nevedben gyűlnek össze vagy szólalnak meg emberek, valóban neked tetsző módon történjen minden. Nagy kegyelem, hogy szavad megbízható. Ajld, hogy ne a holt betűket lássuk benne, hanem meghalljuk a nekünk szóló üzenetet, és legyen is bátorságunk azt elfogadni, megcselekedni! Ne engedd, hogy félreértsük, rosszul magyarázzuk, igazságod ellen és egymás ellen kiforgassuk! Kérünk téged, hallgass meg minket! Adj értelmet, bölcsességet, egyszerű, igaz és érthető szavakat a szószékeken, otthonokban, munkahelyeken, utazás közben, az utcán vagy bárhol, ahol tanúságot tesznek rólad! Adj nyitott szívet, halló fület, neked engedelmes akaratot és cselekvésre készséget mindenkinek, aki hallja a te beszédedet! Külön is könyörgünk saját egyházunkért, gyülekezetünkért, hogy épüljön hitben, szeretetben, egyetértésben, igazságban és valódi, tőled jövő békességben. Add, hogy világítsunk a körülöttünk élők felé képmutatás nélkül, felszabadult örömmel és szolgálatkészséggel! Kérünk téged, hallgass meg minket! Könyörgünk az egész teremtett világért! Fel nem foghatjuk, hogyan lehet gondod minden teremtményedre, mégis bízunk abban, hogy megáldod és eredményessé teszed a jó szándékú emberek fáradozását szerte a világon. Kérünk, hiúsítsd meg a gonosz terveket, fogd le az ütni készülő karokat, győzd meg Szentlelked által ellenségeidet! Csak szégyenkezünk tehetetlenségünk miatt, amikor az éhezőkre, szenvedőkre, bajba jutottakra gondolunk. Urunk, te vagy a titkok ismerője. Mégse engedd, hogy elfásuljunk, érzéketlenekké váljunk irántuk, hanem legyen bátorságunk felelősséget vállalni az egész teremtett világért, és megcselekedni azt a keveset. amit ránk bízol ebben a munkában! Kérünk téged, hallgass meg minket! Különösen is könyörgünk népünkért, hazánkért. Neked hatalmadban áll jólétet adni. Engedd, hogy olyan lelkület- tel tudjunk mindnyájan egymás javát is szolgálva élni, hogy ne kelljen minket újabb próbatételekkel nevelned. Áldd meg világi és egyházi vezetőinket, add, hogy a te bölcsességed győzedelmeskedjen döntéshozatalaikban! Neked van hatalmad arra, hogy még hibáikat is felhasználd. Mégis arra kérünk, világosítsd meg szívüket, értelmüket Szentlelked által! Te adj nekik is és mindnyájunknak helyes önismeretet, igaz bűnbánatot és őszinte megtérést! Adj egyetértést, békességet, és szüntesd meg a pártoskodást, az egymás ellen acsarkodást! Kérünk téged, hallgass meg minket! Kegyelettel emlékezünk halottainkra, különösen is azokra, akik az embertelenség, igazságtalanság, az esztelen düh és terror áldozatai lettek. Vigasztald a feltámadás és az örök élet reményével a gyászolókat! Add elénk reformátoraink példáját, hogy a felismert igazságot ne hagyjuk elhamvadni, hanem tudjunk érted, általad és neked élni, szolgálni örömmel, míg el nem érjük hitünk célját, lelkünk üdvösségét, amelyet megígértél Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. • • • • SAROK AZ ISTENTISZTELET TÖRTÉNETE VIII. 3 £ 5 O' 3 Az izgalmas huszadik század Az új évszázad és évezred elején sokféle módon értékeljük a már mögöttünk álló 20. századot. Liturgiatörténeti szempontból azonban egyértelmű a helyzet: hallatlanul érdekes évtizedek váltották egymást - nagy mozgolódásokkal, folyamatos, néha pedig ugrásszerű változásokkal. Az európai protestantizmus az újre- formátori mozgalmak kapcsán tette fel a kérdést: az istentiszteleti élet területén lehetne-e jobban figyelni a reformátorok lelki hagyatékára, a reformáció örökségére. A római egyház pedig - szembesülve a kor kihívásaival - az egész egyházújítás keretébe állította be a liturgikus megújulást. Az evangélikus egyház a huszadik század kezdetén szerte Európában ráébredt arra, hogy - a korábbi évszázadok istentiszteleti (teológiai és formai) hanyatlása után - meg kell találnia azt a lutheránus hangot, amely megfelel a biblikus alapnak, a reformáció hagyományainak és a, jelen” meghatározó tényezőinek. (Természetesen nem a kornak és nem a kor emberének az elvárása volt a leghangsúlyosabb, de a „korszerű” liturgia gondolata minden időben természetes vágyként kerül napirendre.) Mozgalmak egész sora indult el, néha nemzeti szinten, néha országhatárokon is átívelve. Kisebb csapatok és nagy hatású közösségek keresték az utat. Minden ilyen kísérlet magában hordozza az egyoldalúság veszélyét, de minden egyoldalú próbálkozás segít összerakni a sokszínű képet. Ha nagy vonalakban akarnánk jellemezni ezeket a kísérleteket, három csoportra oszthatnánk a mozgalmakat. Az egyik - a jobbára intellektuális igényeket figyelembe vevő évszázadok után - újra az úrvacsorái kegyesség gazdagítását, erősítését tűzte ki céljául. A csak a hallásra és értelemre apelláló tanítás és igehirdetés mellétt az úrvacsora gazdag, sokszínű élménye és áldása is fontos, s ez nem csupán a római egyház titka, de az evangélikusoké is. Az úrvacsorái közösség'élénkítésén és a lutheri német mise újra használatba vételén' tü az imaórák (liturgikus imádságok) újraértékelése is e mozgalom szívügye volt. A másik csoportot - a 20. századi szellemtörténetben sok területen találkozunk ilyennel - a historikus gondolkodásúak alkották, akik előszeretettel tértek vissza évszázadokkal vagy évezredekkel korábbi liturgikus gyakorlatokhoz, de mindenekelőtt a reformáció istentiszteleti anyagához. E máig is ható irányzat ismét felelevenítette a gregorián éneklés gyakorlatát, természetesen anyanyelvű szöveggel. A harmadik csoport az úgynevezett „magasegyházi irányzat” képviselőiből verbuválódott, és messze túlmutatott nemcsak az országhatárokon, de a felekezeti határokon is. Ez a kör az egyház egységét kívánta megmutatni a liturgiában, kiemelve az istentisztelet résztvevőit a mindennapok világából, és felemelve az Isten-dicséret magaslataiba. Az Isten jelenlétét ünneplő gazdag és pompás istentisztelet így válik az egyházi élet csúcspontjává. Jóllehet e három irány csupán elnagyoltan mutatja a legfontosabb csoportokat, jelzi a legfontosabb témákat, amelyekkel a 20. század liturgiaformálói küzdöttek. A jelentős kutatói munka, a liturgiában összekovácsolódó közösségek gyakorlati próbálkozásai, valamint az újreformátori mozgalomból fakadó újrafogalmazások nyomán folyamatosan jelentek meg az istentiszteleti rendeket rögzítő Agendák. Ez a folyamat egész Európában nyomon követhető. A 20. század utolsó harmadában a társadalmi méreteket öltő, mindent megkérdőjelező gondolkodásmódnak megfelelően az istentiszteleti élettel kapcsolatban is megjelentek a minden addigit felborító kísérletek. Ejmondhatjuk tehát, hogy a már mögöttünk lévő század izgalmas, fejlődésében nagy ivű, liturgiatörténeti eseményekben gazdag időszak volt. Igaz ez a római egyházra is, amelyben szinte minden 20. századi pápa jelentős liturgikus iratokat jegyzett. De más kiemelkedő személyiségek is meghatározták azt a belső fejlődési folyamatot, amely elvezetett ahhoz, hogy a II. vatikáni zsinat egyik meghatározó anyaga az a liturgikus konstitú- ció, amelyben - úgy tűnik - a reformáció sokféle kérdésére kapunk mi protestánsok is választ. (Bár a liturgikus szakemberek egy - nem elhanyagolható - csoportja bizonyos elszegényedéstől tart a tridenti liturgiához képest, mégis egyértelmű, hogy a katolikus egyház megújulását a liturgikus megújulás is nagyban segítette.) Most itt állunk a 21. század elején, és — a gyökereket komolyan véve - ma kell megfogalmaznunk az istentisztelet aktuális formáját. Ehhez fontos az, amivel sorozatunkat annak idején, nyolc héttel ezelőtt elkezdtük: nekünk nem a történelem az élet tanítómestere, hanem a Mester, Jézus Krisztus maga. Őrá figyelve, vele közösségben formálódik ál- dottá az istentiszteletünk, az Isten-találkozásunk. Hafenscher Károly (ifj.)
