Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-09-28 / 39. szám

2. oldal 2003. SZEPTEMBER 28. r rr r ELŐ VIZ Naplemente előtt... Nézem a Balaton szárszói partján az au­gusztus végi naplementét. Ezen a nyáron már csak öt óra után mentem a vízbe fü­rödni. Negyvennyolc évvel ezelőtt nap­közben, a tűző napon is bírtam a napo­zást, vállalva a leégés kockázatát. Életem során nemcsak testileg „égtem le”, hanem Isten és emberek előtt lelki­leg is. Még nem volt késő bűnbánatot tartani és az égési sebekre a bűnbocsánat gyógyírját elfogadni. Életem naplementéje előtt jólesik a balatoni naplementékben gyönyörködni. Olyan jelenségekre figyelek fel, melyek­re eddig nem is gondoltam. Jólesik a hosszúra nyúló árnyak alatt elterülni. Ezen a nyáron a part közelében a késő délutáni órákra 30-31 fokra is felmelege­dett a Balaton. A szárazság hatására egy­re sekélyebbé vált a víz, és több száz mé­tert kellett befelé sétálni, mire úszni lehetett. De örömtől sugárzott az idősek arca, amikor látták a kicsinyeket zavarta­lanul lubickolni az alacsony vízben, a hetvenen túliak pedig megmozgathatták megfáradt tagjaikat. Mivel itt, Szárszón a nagy szórványterületen kezdtem megala­pozni reumatikus nyavalyámat (melyet a józsefvárosi szeretetvendégség tombolá­ján nyert fagykenőcs sem akadályozott meg), most eljött az ideje, hogy a vízben gyalogolva, majd a tihanyi kéttornyú templomot célba véve, úszva gyógyítas- sam magam. Jézus is azt mondta egykor tanítványának, aki egész éjjel eredmény­telenül halászott: „evezz a mélyre". Azokhoz szólt így, akik parancsát nem látták „szakmailag indokoltnak”. Még nem volt késő engedelmeskedniük. Talán nekem sem késő a mély vízben megmoz­gatni fájó tagjaimat. Aztán most vettem észre először, hogy a lebukó nap sugarai végig aranyszőnye­get terítenek az általa épített hídra, és tel­jesen összekötik a két partot Szárszótól balra, Révfülöp irányába. Káprázatos lát­vány, bár csak napszemüveggel tudtam élvezni. Zsongtak bennem Berzsenyi Is­tenről írt verssorai: „de szemünk bele nem tekinthet”. És meditáltam: Urunk megépítette a partokat és az embereket, egyházakat, népeket összekötő hidat Jé­zus Krisztusban. Keresztje titka jobban tündököl, mint a naplemente fényei, és olyan összekötő szeretet-hatalom, mely nem tűnik el, amikor a nap „leáldozik”. Még életünk naplementéje után is össze­kötő hatalom! Miért nem vesszük igény­be ezt mi, különféle partok között élők? Nem félünk, hogy egyszer késő lesz? Ma még nem az. Ezért ma, amikor Urunk szavát halljuk, meg ne keményítsük a szí­vünket (Zsid 3,15)! Szimon János „A második csoport még vesze­ti delmesebb, ezek másik irányban \ í tévelvednek el: Isten adományai- val dicsekszenek, anélkül azon- ; ban. hogy azokat kizárólag Isten jóságának tulajdonítanák. - Tő- két kovácsolnak ezekből, és el- jö várják, hogy az emberek miattuk , t tiszteljék és becsüljék őket. Isten- nek nékik adott jótéteményeire I néznek, görcsösen ragaszkodnak , hozzá, s úgy bánnak vele, mint jo- ' !■' -f g°s tulajdonukkal, sőt azokkal szemben, akiknek ez nem jutott | osztályrészül, magukat különb- Ä ; nek tartják. Bizony minden hájjal j megkent társaság ez: a beképzelt JS,' és öntetszelgő szív tudja csak Is- ; ten adományait természetesnek 2“ venni." Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) \ \ \ ' ' Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE ETÁN 15. VASÁRNAP Kicsoda az istened? ApCsel 8,14-25 Egy tréfás történet szerint a Coca-Cola cég egyszeri marketingmenedzsere el­utazik a Vatikánba, hogy a legnagyobb keresztény egyház tekintélyeseit rávegye - megfelelő ellenszolgáltatás fejében - egy apróbb változtatásra a Miatyánk szö­vegében. Amikor lehetősége nyílik arra, hogy kifejtse ajánlatát, előadja, hogy cége 1 milliárd dollárt fizet, ha az imádság hi­vatalos szövegét „mindennapi kenyerünk­ről” „mindennapi Coca-Colánkra” változ­tatják. Kérését természetesen elutasítják, jelezve, hogy a dolog nem egészen ilyen természetű. A menedzser a kudarctól le­sújtva szomorúan kullog el, ám néhány hét múlva újra kopogtat a Szentszék ajta­ján. Lelkesedve adja elő a módosított ja­vaslatot, miszerint a csúcsvezetőket sike­resen meggyőzte, s mivel belátják, hogy mégiscsak egy több évezredes tradícióról van szó, hajlandók korábbi ajánlatukat 10 milliárdra módosítani, melyet azonnal ké­szek átutalni bármely megjelölt számlára, amint a változtatást elrendelik. Azonban hiába a meggyőző kommunikáció minden eszköze, az egyházi vezetők hajthatatla­nok. De az intéző nem adja fel. Eltelik néhány hét, és ismét jelentkezik a következő ajánlattal. Eszerint 100 milli­árd dollárt ígér a változtatásért, sőt azt is felkínálja, hogy készek ezt az összeget akár több különböző számlára is utalni. Mégis udvarias, ám nagyon határozott visszautasítás az eredmény. A menedzser bosszúsan áll tovább, s közben magában azon morfondírozik: „Csak azt tudnám, hogy mennyit fizetett a pék!” v Bizony azoknak, akik e világi logika alapján gondolkoznak és tájékozódnak, nehéz megérteniük a Krisztusban remé­lők „rugalmatlanságát”. Ezek az embe­rek - nem egyszer még az egyházhoz tartozók is - sokszor éppen úgy tekinte­nek az egyház ügyére, mint a történet­ben szereplő Simon mágus. Ö is hitt Fülöp igehirdetésének, sőt meg is ke- resztelkedett, és amikor látta, hogy az apostoli munkát milyen jelek kísérik, úgy gondolta, hogy a sok egyéb előny mellett (üdvösség, megváltás) még má­sért is érdemes kereszténynek lenni. Ez a Simon ugyanis már régebb óta va­rázslással foglalkozott. Ügyes ámító le­hetett, hiszen kivívta Samária aprajá- nak-nagyjának őszinte csodálatát, csak úgy emlegették, hogy „O az Isten Ha­talmasnak nevezett ereje”. Nagy tekin­télynek örvendett, mindenki hallgatott rá. Látva a Léleknek az apostoli szolgá­lat nyomán fakadó munkáját talán saját „szakmai rutinjára” is gondolva -, joggal reménykedett benne, hogy ke­resztényként sem kell presztízsveszte­séget szenvednie. Sokan szeretnék elkerülni Simon csapdáját. Mivel Simon.pénzt ajánlott fel Isten ajándékáért, azt gondolják, hogy a hiba alapvetően az anyagiasságában ke­resendő. Keresztény körökben gyakran hallható az a vélekedés, mely szerint a pénz bűnös dolog. Ha pénzről esik szó, sokan kényelmetlenül érzik magukat, és igyekeznek távol maradni az anyagi ügyektől, arra gondolva: ha nem kerül­nek a közelébe, akkor nem eshetnek a vermébe sem. Pedig nem önmagában a pénz a bűnös, hanem mindig a hozzá fű­ződő viszony. Simon legfőbb bűne sem abban rejlett, hogy a pénzt szeretve nye­részkedni akart volna az isteni ajándé­kokkal - ez ugyanis nem derül ki az el­beszélésből. Még akár nagyvonalúnak is tarthat- nánk, hiszen kész lett volna ál- dozni az ügyért. Többről szól ez a törté­net, és sokkal fontosabb dologról akar ta­nítani ez a vasárnap, mint egyszerűen a pénzről. Az a sokkal több, az a sokkal fonto­sabb így hangzik: kicsoda, micsoda az én istenem? Ki (mi) az, akire (amire) - a Nagy káté megfogalmazása szerint - a szívünket hagyjuk, akin (amin) szüntele­nül csüngünk, választ, megoldást, vi­gaszt, megelégülést, örömet, szabadítást remélve tőle és benne? Sokféle hamis isten van, amely újra és újra kísért, hogy az egy igaz Isten helyé­re kerülhessen életünkben; ezért soha­sem lehet itt, a földön befejezett szá­munkra ez a kérdés. Hamis istenné válhat például a pénz, a tudás, a hatalom, a cselekedeteink, a hírnevünk (ez volt Si­mon mágus istene is), amulettjeink, ho­roszkópjaink, szépségünk és tudomá­nyunk, boldog jövőt ígérő titkos tanok stb., sőt még önmagunkat is istenünkké tehetjük. Hányszor csábítanak önhittség­re ezek a dolgok, amikor azt suttogják fülünkbe: Bízz önmagadban! (vö. Gál 6,3 - a mai vasárnap egyik óegyházi tex­tusa: Gál 5,25-6,10). Pedig nincs isten az Úristenen kívül; aki bármi másban bizakodik, tulajdon­képpen a semmiben bízik. Nincs más evangélium, nincs más szabadító, nin­csen más név, amely által megtartathat­nánk, csak az, akit Fülöp, Péter, János és Pál is hirdetett. Két úrnak szolgálni pe­dig nem lehet. Vagy saját hasznommal, gyarapodásommal törődök, vagy Isten Lelkének gyümölcseivel és akaratának teljesítésével (Gál 6,8). Isten nem megvásárolható, nem meg­szerezhető, nem megfogható és elfogha­tó, csak elfogadható: teljes szívvel, úgy, ha egészen benne bízunk. Erre hív heti igénk is: „ Minden gondotokat őreá ves­sétek, mert neki gondja van rátok” (lPt 5,7). A mai vasárnap hitre hív a kicsiny- hitűségből, arra, hogy Isten országa eljö­vetelére - Krisztusra - tekintve éljünk, és a benne való jövő fényében alakítsuk jelenlegi életünket. Nem a pék, hanem Isten volt az, aki mindent megfizetett - a Golgotán. Jézus Krisztus a mennyből alászállt élő, min­dennapi kenyér. Aki belőle, tőle vár megelégítést, annak örök élete van. Győri Tamás IMÁDKOZZUNK! Urunk Istenünk! Bocsásd meg, hogy új­ra és újra idegen istenekhez pártolunk. Bo­csásd meg, hogy gyakran nem tebenned re­ménykedünk, pedig mindent tőled kaptunk és kaphatunk. Könyörülj rajtunk, add, hogy egyedül csak benned bízva követhes­sünk téged. Ámen. Oratio oecumenica Mindenható örök Isten, mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy naponként gondot vi­selsz rólunk, és körülveszel minket szereteteddel. Hisz- szük és valljuk, hogy minden gyermeked értékes szá­modra, Urunk, mégis olyan sokszor aggódunk a holnapért. Bocsásd meg kicsinyhitüségünket, és taníts meg önmagunkon túl is meglátni világodat! Kérünk, fi­gyelmeztess, ha a kenyérgondok vagy éppen a pénz utá­ni hajsza miatt távolodni kezdünk tőled, és vezess visz- sza arra az útra, melyet kijelöltél a számunkra. Könyörgünk hozzád a teremtett világért, add, hogy parancsod szerint bánjunk vele, hiszen ránk bíztad. Segíts, hogy - míg nem késő - rendbe hozhassunk mindazt, amit leromboltunk belőle. Segíts, hogy ész­revegyük: felelősséggel tartozunk rendjéért és épsé­géért. Hálát adunk neked szent igédért, amely segít eliga­zodni életünkben, tanítványságunkban. Add, hogy ne csak halljuk, de éljük is, amit üzen a számunkra. Adj erőt, kitartást, reménységet mindazoknak, akik evangé­liumod szolgálatában állnak. Segítsd őket, hogy munká­juk nyomán épüljön egyházunk, épülje'nek gyülekezete­ink. Küldd el Szentlelkedet a keresőkhöz és azokhoz, akik közömbösek, hogy hitet ébresszen a szívükben. Könyörgünk hozzád azokért, akik betegséget, csüg- gedést és gyászt hordoznak. Add, hogy segítő kézre ta­láljanak, aki ráébreszti őket: a te irgalmad nem hagyja el őket a próbában, a teher alatt sem. Növeld hitüket. hogy a kereszt alatt se törjenek össze, hanem megtalál­ják a vigasztalást tenálad. Hálát adunk neked szeretteinkért, a testvéri közössé­gekért és a családi harmóniáért. Add, hogy mindig tudjuk értékelni és viszonozni mások figyelmességét és szerete- tét. Őrizd meg gyermekeink mosolyát, szüléink bölcses­ségét, házastársunk odaadását. Segíts, hogy mindig le­gyen elég szeretetünk és türelmünk a számukra. Kérünk, tarts meg minket a benned való hitben és re­ménységben, hogy a tieid lehessünk életünkben és halálunk­ban, egykor pedig együtt legyünk a te országodban, ahol hi­tünk látássá, reménységünk pedig bizonyossággá lesz. Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen. SÜROK ........................ l A Z ISTENTISZTELET TÖRTÉNETE IV. 3 £ O 3 H A nagy változás ideje Ahogyan az egyetemes történelemben hullámhegyként és hullámvölgyként követik egymást a különféle korszakok, úgy az egyház - és azon belül a li­turgia - történetében is nagy különbségek vannak. A kérdésekkel teli újszö­vetségi kor után az első néhány század a formálódó istentisztelet gazdag, tartalmas időszaka volt. Ám az ezt követő korszak - evangélikus gondolko­dásunk szempontjából legalábbis - nem nevezhető liturgiái aranykornak. Nagy Konstantinusz császár idejétől a „föld alól”, azaz a bujkálásból, üldö- zöttségből napvilágra lépő keresztény­ség egyrészt felszabadult, másrészt pe­dig felhígult. Új gyülekezetek sora alakult - sok új „megtért” gyülekezeti taggal. Az istentiszteleti élet rohamos fejlődésnek indult, de megjelentek az első nagy tévutak is, a később szinte ál­landósuló veszélyforrások, a rossz gya­korlatból adódó félreértések, teológiai­lag végig nem gondolt vadhajtások. A 4. századtól egyre inkább erősö­dik az egységes formákra való törek­vés, ugyanakkor még mindig megma­radnak - keleten és nyugaton egyaránt - a helyi tradíciók. így alakulnak ki a különböző istentisztelet-típusok, ame­lyeket egy-egy személy, nép vagy terü­let neve fémjelez (például egyiptomi, szír, milánói liturgia; Aranyszájú Szent János liturgiája stb.). A korábbi tartalmi arányok megvál­toznak, az igehirdetés egyre inkább a háttérbe szorul, a szentségi rész viszont hangsúlyosabbá válik. Az úrvacsoránál új értelmet kap az áldozat: többé nem a gyülekezet hálaáldozata az ajándéko­kért, hanem a kenyérben és borban je­len lévő Krisztus testének és vérének vértelen megjelenítése, mi több: újraál- dozása, azaz a keresztáldozat megismét­lése. A miseáldozat így tisztító (bűntör­lő) erőt kapott. Itt már egy olyan cselekedetre is gondolhattak, amelynek puszta végrehajtásával (ex opere opera- to) hatni lehet Istenre. Ez az a pont, ahol - évszázadokkal később - Luther „me­gállj”-! parancsol, és az egyetlen igazi reformot végrehajtja a keresztény isten- tisztelet tartalmában. Elkülönül a gyülekezet és a papság, s ez a folyamat odáig vezet, hogy elkép­zelhető, sőt elterjedt gyakorlat a gyüle­kezet jelenléte nélküli istentisztelet. Nem egyik napról a másikra kialakult torzulásokról van szó, hanem egy fo­lyamatról, amely eltért az eredeti álla­potoktól, a korai kereszténység biblikus gondolkodásmódjától és az apostoli magyarázatokra épülő gyakorlatától. A liturgia gazdagodik is, hiszen a nagy körmenetek, a díszesebb formák, a szolgálattevők számának és funkció­jának növekedése akár pozitív válto­zást is hozhatott volna. Valójában egy­fajta megüresedés, formalizmus veszé­lye lebegett az egyház istentiszteleti élete felett. A sokféle irányzat és szokásgyakor­lat mellett a római istentiszteleti rend kialakulása, megerősödése és elteije- dése jelentett stabilitást. Rögzültek a ma is jól ismert istentisztelet-tételek, egyre több lett a látvány, a dramatikus esemény. Elterjedtek az egységet segí­tő liturgiás könyvek. A liturgikus latin az egyszerű nép számára egyre kevés­bé volt érthető. A gyülekezet csak bizonyos szimbó­lumokból (mint például az elevatio, azaz a szentség felemelése; a keresztvetés vagy a meghajlás) sejtette, hogy egyálta­lán mi zajlik a misén, hol tart a szertar­tás. Ezért ezek a mozdulatok és a hozzá­juk kapcsolódó szertartásrészek felérté­kelődtek - a különböző liturgikus szí­nekhez és mozdulatokhoz hasonlóan. A kelet-nyugati nagy egyházszaka­dás (1054) szinte megszüntette a más irányba fejlődő liturgiái tradíciók ko­rábban jótékony egymásra hatását. Az egyház kettészakadásával szétválik az istentiszteleti élet és a liturgikus gya­korlat útja is. A pápaság és az egyház az első év­ezred végére soha nem látott morális mélypontra süllyedt. Az egyre inkább alulról előtörő reformigények és -moz­galmak hatástalanok voltak. Az isten- tisztelet nemegyszer kegyes teljesít­ménnyé degradálódott. Természetesen ebben a korban is akadtak mélyen hí­vő, a liturgiát nagyon is megélő, Krisz­tus jelenlétét komolyan vevő papok, hívek, közösségek, de a helyzet megért a változásra. A változások első szeleit a Girolamo Savonarola, Jan Hus, Peter Wald, John Wycliff neve által fémjelzett előrefor- mátori mozgalmakban már érezhetjük, melyek természetesen az istentisztelet megújítását, megtisztítását is zászlajuk­ra tűzték. A valdensek az egyszerűség­re, a puritán istentiszteletre törekedtek, a husziták a két szín alatti áldozást hir­dették (ezért nevezték őket kelyhesek- nek), a Wycliff-féle mozgalom az ige és igehirdetés megfelelő súlyának vissza­állítását akarta elérni. Döntő változás csak akkor követke­zett be, amikor a 16. század elején megkezdődött az egész Európa arcula­tát megváltoztató reformáció. E kor­szak tanulsága is emlékeztet arra, hogy az egyháznak szüntelen reformációra van szüksége. Megújulásra, hogy ne (esetleg liturgikus) zsákutcában topo­rogjon, hanem a földi vándorúton ha­ladjon előre a nagy találkozás, a meny- nyei istentisztelet felé. Hafenscher Károly (ifj.) 2 I i i m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents