Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-01-26 / 4. szám

10. oldal 2003. JANUÁR 26. Evangélikus Élet „EMLÉKEZZ VISSZA AZ EGÉSZ ÚTRA, AMELYEN VEZETETT ISTENED, AZ ÚR...” (5MÓZ 8,2) Jubileumi év Egyének, közösségek és nemzetek életé­ben is vannak olyan mérföldkövek, ame­lyeknél a rohanó időben nemcsak lehet, de szükséges megállni: emlékezésre, há­laadásra, számvetésre, jövőbe tekintésre. 1753 nyarán háromszáz tót ajkú, evangélikus család elindult Békés me­gyéből új hazába, a Nyírségbe, a jobb megélhetés és a szabad vallásgyakorlás reményében. Még az év szeptemberé­ben lelkész is érkezett Vandlik Márton személyében. Fából épített imaházuk­ban, a magukkal hozott harang hama­rosan istentiszteletre hívta az új telepe­seket: elkezdődött a Nyíregyházi Ágostai Hitvallású Evangélikus Eklé­zsia működése. Mit hozott az elmúlt 250 év? Az igaz hitért folytatott harcokat és sokszor kilá­tástalannak tűnő küzdelmeket, de hozott bátor helytállást és győzelmeket is, ter­mészeti csapásokat, járványok okozta veszteségeket, de új reményt és gyara­podást is. Volt csodával határos, lendüle­tes templomépítés, máskor viszont meg­rongálódott a „lelki ház”, jöttek áldott ébredési idők, melyeket a lelki elsi- vatagodás évei követtek. Egy valami volt és maradt változatlan: Istenünk hű­sége, kegyelme, megbocsátó szeretete, mert Ő „ nem vétkeink szerint bánik ve­lünk, nem bűneink szerint fizet nekünk (Zsolt 103,10). ” Milyen a jelenünk, mik a gondjaink? A legutóbbi népszámláláskor a magukat evangélikusnak vallóknak csak a tizede gyakorolja hitét, egyházközségünkben több a temetés, mint a keresztelés, általá­ban romlanak adataink, az anyagi tehervi­selést, csak egy szűk réteg - elsősorban a nyugdíjasok - vállalják, istentiszteleti al­kalmainkon kevés fiatal van jelen, sajnos kevés a család- és beteglátogatás, hiányos a személyes kapcsolattartás, épületállo­mányunk leromlott. Vannak-e örömeink? Tizenkét évvel ezelőtt az állami iskolák kapui újra meg­nyíltak a hitoktatás előtt, ismét egyházi kezelésbe került a Kossuth-gimnáziu- munk és általános iskolánk, a főiskolán megindult a hittanárképzés, van gyer­mek-istentisztelet és -bibliakör, létszám­ban és lelkiségben gazdagodik az ifjúsági kör, havonta-kéthavonta vannak egész napos gyermek-, illetve családi missziós alkalmaink, nyugdíjasainkat a Luther Ró­zsa Egyesület fogja össze, gyarapodnak szeretetintézményeink. Ezek mind lehetőségek, melyekért imád­koznunk kell, hogy Urunk áldása megnyu­godjon rajtuk, s ezeken keresztül is épülhes­sen a lelki ház. Legyenek ezek a gyülekezet megerősödésének jövőbeli zálogai. Örömünkre szolgál az is, hogy halad Nagytemplomunk rég várt felújítása, s re­ményünk szerint legkésőbb pünkösdkor megszépült külső homlokzattal ünnepel­hetünk. Hogyan készüljünk a 250 éves jubile­umra? Elsősorban örömmel, hiszen maga a szó is örömünnepet jelent. Van okunk az örömre és hálaadásra! Bár lenne a jövő és gyülekezetünk számára „az Úr kedves esztendeje”! Hogyan készüljük egyénileg erre a je­les évfordulóra? Engedjük, hogy Urunk ünnepi díszbe öltöztesse szíveinket, megtöltve azt a Szentlélek örömével, a Jézus Krisztus iránti dicsőítéssel, az előttünk járók emlé­ke iránti tisztelettel, hittel, szeretettel, buzgósággal, áldozatkészséggel és a jö­vőbe vetette reménységgel. Legyen vallomásunk: „Mindeddig meg­segített bennünket az Úr!” (lSám 7,12) Minden kedves testvérünknek áldott jubileumi évet kíván az egyházközség elnöksége nevében is: Demcsákné Balczó Ildikó másodfelügyelő Evangélikus arcképcsarnok ........... • • • • \ „ Régi idők rejtett dolgainak elbeszélője” 65 esztendeje halt meg Payr Sándor Payr Sándor 1861. február 25-én szüle­tett Pápán Payr Sámuel és Feigl Teréz gyermekeként. Bár iparoscsalád leszár­mazottja volt, lelkész nagyapjának szel­lemisége nagy szerepet játszott abban, hogy ő is ezt a hivatást választotta. Pápán járta iskoláit. A hittant Gyurátz püspöktől tanulta, aki a vonzó lelkészi példát testesítette meg számá­ra. Teológiai tanulmányait 1882-től Sopronban és az 1885/86-os tanévben ösztöndíjasként Bázelben végezte. Karsai Sándor püspök avatta lelkésszé. Előbb fél évet Sárvárott, majd egy éven át Győrött szolgált. 1888 tavaszától 8 éven át lelkészke- dett a Fejér megyében lévő Pusztavá­mon. Történeti kutatásai és felkészültsé­ge miatt már ekkor is többször hívogatták teológiai tanárnak - rövid ideig tanított is Sopronban -, de ő még­is inkább a lelkészi hivatás mellett dön­tött, és a teológiai előadói lehetőséget visszautasította. (Bár az anekdota sze­rint azért hagyta ott a pulpitust, mert di­ákjai közül egyesek nem figyeltek rá, ő pedig a tudományos munkát ennyire nem becsülök számára nem óhajtott ta­nítani; ám a fő ok sokkal inkább az volt, hogy még nem érezte magát elég felké­szültnek a tanítói pályára.) 1895-től 3 éven keresztül a püspöki titkári tisztet töltötte be Gyurátz püs­pök mellett. 1899-től a Teológia kated­rájára állt mint kedves területének, az egyháztörténetnek tanára. A soproni teológiai kar megszületését követően, 1923. augusztus 27-től az egyetemi fa­kultás nyilvános rendes tanára volt 1930-ban történt nyugdíjba vonulásáig. Ebben az időben már az sem tántorítot­ta el a teológiai oktatástól, hogy 19ló­ban többen őt óhajtották Gyurátz Fe­renc utódjának a püspöki székbe. Nem vállalta. Doktori disszertációt ugyan nem irt, de a debreceni református hit- tudományi kar kiemelkedő munkássá­ga miatt 1929-ben a tiszteletbeli teoló­giai doktori címmel tüntette ki. Nyugdíjazása után is aktív történetíró és kutató munkát végzett, mellyel az utókor számára felbecsülhetetlen érté­kű forrásanyagot teremtett. „Csak há­rom napot adna még az Isten” - mon­dotta közvetlenül a halála előtt, hogy elkészülhessen utolsó nagy tanulmá­nyával, amit a „Zengedező Mennyei Kar”-ról írt. Pápán hunyt el 65 évvel ezelőtt, 1938. január 30-án, de teste Sopronban pihen. Ravatala felett Kapi Béla püspök a 78. zsoltár kapcsán arról szólt, hogy Payr Sándor „a régi idők rejtett dolgainak elbeszélője volt”. írói és kutatói tevékenysége elsősor­ban a Dunántúl története, a gályarabság kora, illetve a 18. század egyháztörténe­te felé irányult, melyben komoly figyel­met forditott a politikai, társadalmi és kultúrtörténeti összefüggésekre is. Leg­nagyobb munkáihoz, az „Egyháztörté­neti emlékek” (1910) és a 932 oldalas, 1522-1647 közötti eseményeket leíró ,A Dunántúli evangélikus egyházkerület története, I. kötet” (1924) című könyvei­hez elsősorban régi egyházi magángyűj­temények és a Nemzeti Múzeum kéz­irattárának anyagát dolgozta fel. Ez utóbbiba 530 gyülekezet adatait és em­lékiratainak anyagát szerkesztette bele, de külön is megírta többek között a pá­pai, a balfi, a nemeskéri és - tiszteletbe­li presbiterkéntnt - a soproni gyülekezet történetét (ennek szinte nyomdakész második kötete sajnos elveszett). Jelen­tős személyek életrajzát is feldogozta (Gyurátz Ferenc, Szenczi Fekete István, Szeniczei Bárány György, Simonodes János), valamint legfontosabb evangéli­kus iskoláink történetét is. Énekeskönyv-szerkesztői munkájá­nak egyik legfontosabb gyümölcse az 1911-ben kiadott Dunántúli énekes­könyv. Ő maga 13 énekátdolgozást és 34 -fordítást hagyott hátra; mai énekesköny­vünkben 6 müve szerepel. De amire ta­lán a legbüszkébb lehetett: több tucatnyi, pályázaton érkezett szöveg közül az ő díjnyertes fordításában énekeljük mind a mai napig evangélikus himnuszunkat, az „Erős vár a mi Istenünk”-et. A lelkésznemzedékek tanítása mel­lett hatalmas kutatómunkával, hangya- szorgalommal és a levéltári anyagok feldolgozásával mélyedt el a magyar evangélikusság és a vallásos énekes költemények történetében, vizsgálatá­ban. Müveinek, cikkeinek, könyveinek és tanulmányainak száma meghaladja a több százat; és ezek többsége mind a mai napig a leghasználhatóbb gyűjte­mény és forrásmunka. Gabnai Sándor Emlékezés egy orgonaművészre In memóriám: Peskó György (1933-2002) Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon sze­rette a zenét és a zongorát, amelyen édesapja, a neves orgonaművész, Peskó Zoli bácsi tanította őt. Játékos kisfiú volt, aki a papa szigorú oktatása helyett mindig játszani szeretett volna vagy a Rottenbiller utcai ház pincéjének rejtel­meit felfedezni. A háború után azonban valami tragikus történt. Játék közben rá­talált egy robbanótöltetre, amelyet addig piszkált, míg az felrobbant a kezében. Egyik szemére megvakult, és mindkét kezén néhány ujja csonkolt lett. Isten akaratából azonban a tragédiából csoda lett: Gyuri elhatározta, azért is megmu­tatja, hogy ilyen kezekkel is lehet zongo­rázni, orgonálni, és lehet a zenét mint Is­ten ajándékát szeretni. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban végzett - itt is apja tanította a zenére, és engedte őt közel a fasori templom orgo­nájához -, majd érettségi után jelentke­zett a Zeneművészeti Főiskolára. Előbb karmester szakra járt, de a főiskolai ta­nulmányi idő alatt elvégezte az orgona és zongora szakot is. Három diplomával indult neki azoknak az évtizedeknek, amelyben nem egy átlagos zenész lett belőle, hanem egyik legnevesebb ma­gyar orgonamüvész, aki nagyszerű tech­nikával és mély átérzéssel úgy játszott az orgonán, hogy minden hangversenye nagy siker és maradandó élmény lett. Annyira sajátja lett a zene, hogy sokak véleménye szerint például Bach műveit kevesen tudták olyan mély, belülről fa­kadó átéléssel előadni, mint ő. Már fiatal művészként nemzetközi versenyeken vett részt - sikerrel. Európa-szerte, Nürnbergtől Helsinkiig sokfelé adott nagy sikerű hangversenyt. Idehaza első­sorban a Zeneakadémia lett sikereinek színhelye. Főiskolás korában édesapja hangversenyein asszisztált kottalapozó­ként, regiszterbeállítóként. Első itteni nyilvános szereplése a diplomahangver­senye volt, amelynek nagy sikerét az ak­kor már betegeskedő Zoli bácsi is boldo­gan tapasztalta. A jelenlévők közül ma is sokan emlegetik, hogy Liszt Weinen kla- genjét azóta sem hallották úgy előadni, ahogyan a fiatal Peskó György játszotta. A telt házas zeneakadémiai hangverse­nyeken kívül az ország sok templomá­ban adott nagyszerű egyházzenei kon­certeket; többek között a szegedi dómban, a tihanyi apátsági templomban, a Mátyás-templomban és a budavári evangélikus templomban. Az eredetileg orgonára irt műveken kívül olyan zene­darabokat is átírt zongorára, mint példá­ul Albinom Adagiója. Zeneszeretetének és önmaga tudásá­nak, tehetségének kipróbálásaként olyan különleges feladatot is elvállalt, mint a vakok Homérosz kórusának vezetése, melynek országos hímevet szerzett. Sok­oldalúságát mutatja az is, hogy számos helyen - iskolákban, a honvédségnél - ta­nított zenét, és adta át a fiataloknak nagy­szerű technikáját és azt a belső tüzet, ami őt is éltette, és a zenéhez kötötte. Mindezeken túl számára legfontosabb az egyházban végzett szolgálata volt. Év­tizedekig kántora volt a budavári evangé­likus gyülekezetnek, ahol azon az orgonán játszhatott, amelyet édesapja tervei szerint és közreműködésével újítottak fel. Vallot­ta, hogy az egyházi korálok ritmikus éneklése azt a felszabadult örömöt fejezi ki, amellyel a keresztény ember hálát ad Isten szeretetéért, kegyelméért. Közremű­ködésének is köszönhetően így énekel ma a budavári gyülekezet. Peskó György szerette az életet. Ugyanakkor hálával tudta elfogadni Is­tennek azt az adományát, amely életében a tragédiát csodálatos megújulásra fordí­totta. Erős akarású, néha kissé öntörvé­nyű volt, de vidámsága, szeretete mégis sok barátot szerzett neki. Zenélés köz­ben tudott alázatos is lenni, mert átérez- te, hogy neki azt kell továbbadnia a leg­magasabb szinten, amit más alkotott. Még egy felejthetetlen emléket sze­retnék megosztani Gyurival kapcsolat­ban. Amikor visszakaptuk a Fasori gim­náziumot, az egyház vezetése ünnepi ülést rendezett a Zeneakadémián. A mű­sor végeztével az egykori gimnáziumban végzett neves orgonamüvészek hangver­senyt adtak. Peskó György utolsóként játszott, majd műsorát befejezve felállt a villanyorgona mellől, beintett a közön­ségnek, és állva elkezdte játszani az Erős várunkat. A Zeneakadémia nagytermét zsúfolásig megtöltő ünneplő közönség könnyező szemekkel énekelte el evangé­likus himnuszunkat. Szomorú, hogy aki ennyire a zenének élt, élete utolsó éveiben testi leépülése következtében már nem tudott az orgona mellé ülni. De megnyugodott Istennek ebben az akaratában is, és úgy készült az elmenetelre, hogy belül, a lelkében szólt a zene. A karácsonyt még szerettei körében töltötte, december 28-án hunyt el. Ham- vasztás utáni búcsúztatása január 18-án volt a Deák téri templomban Madocsai Miklós és Kendeh György lelkészek szol­gálatával. Hamvait az alagsori sírkápol­nában helyezték örök nugalomra. Életét, művészetét - amellyel elsősor­ban egyházunkat gazdagította - köszön­jük a Teremtőnek. J. G. 99 Nincs különbség..., mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és Ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja. ” (Rom 10,12) Szomorúan tudatjuk, hogy Nagy Ildikó, a nyíregyházi Élim Evangélikus Szeretetotthon lakója életének 41. évében megtért az Úrhoz, Teremtőjéhez. Temetése 2003. január 17-én volt. Búcsúzunk Szomorúak vagyunk, mert ismét búcsúzunk egy kedves tár­sunktól, Nagy Ildikótól. Eltűnődhetünk, hogy bár közöttünk élt 26 éve, vajon ismertük-e őt? Nincs könnyű dolgunk, ha az emlékeinkben keresgélünk. Ő oly türelmesen viselte az élet reá szabott köntösét, hogy alig juthatnak eszünkbe emlékezetes események. De mégis... Találhatunk olyan momentumokat, amelyek felidézésével csak ő juthat eszünkbe. Nem feledhetjük kicsi, puha, meleg tenyerének érintését, amikor a tenyerünkbe tapsikolt. Meglepett bennünket, hogy egy ismeretlen hangot egy év elteltével is fel tudott ismemi - vajon melyikünk lenne erre képes? Ha reá gondolunk, eszünkbe fog jutni az a mozdulat, ahogyan felült, és az etető­kendőt nyakába igazította az étkezés előkészületének hallatán. Meggyőződhettünk jó zenei hallásáról is, mikor eldudorászta a számára kedves énekeket. Közülük sokat megtanult az áhíta­tokon az évek folyamán, de a legkedvesebb éneke az „így szól ma tehozzád Jézus” című volt. Gyakran énekeltük neki, ha részt vett az áhítatokon. Nevetve, tapsikolva köszönte meg. Ezekkel a gondolatokkal emlékezünk Ildikóra, és bú­csúzunk azzal a reménnyel, hogy Jézus kezében volt az élete, ahogyan a kedvenc énekének szövege mondja: „így szól ma Tehozzád Jézus, életem adtam érted, így szól ma Tehozzád Jézus, életem adtam érted. Még ma válaszolj, kezébe tedd le élted, Még ma válaszolj, kezébe tedd le élted.” Huszárné Trizner Mária gyógypedagógus Elhunyt Dizseri Tamás A Magyarországi Református Egyház Zsinatának elnöksé­ge megrendültén tudatja, hogy Dizseri Tamás, a Bethesda Gyermekkórház főigazgató főorvosa 2003. január 20-án meghalt. 53 éves volt. (Temetéséről lapzártánk után intézkednek.) ORMOS INTÉZET EGÉSZSÉGÜGYI ALAPÍTVÁNY Influenza után Az elmúlt hét közepén egy este megcsörrent a telefo­nom, és a vonal végén régi iskolatársam köszönt rám. Beszélgetésünk szimpla, szokványos csevegésnek indult, de néhány mondat után elmesélte édesanyja esetét, aki­nek az Ormos Intézet specialistái adták vissza elveszett­nek hitt egészségét. Szavaiból kiderült, hogy édesanyja lábon hordott ki egy influenzás megbetegedést. Mivel a barátom maga is orvos, számtalan alkalommal figyelmeztette őt az esetleg kialaku­ló szövődményekre. Néhány héttel később az influenza tü­netei elmúltak, de hátramaradt valami, ami sokkal súlyo­sabb volt, mint a korábbi betegsége. Étvágytalanság, rossz közérzet, valamint állandó fejfájás gyötörte. Ennek követ­keztében az asszony napról napra fogyni kezdett. Tekintet­tel arra, hogy barátom környezetében nagyon sok kitűnő or­vos található, nem okozott problémát számára, hogy édesanyját a legjobb szakemberekkel vizsgáltassa meg. Lelkiismeretes, alapos gyógykezelés-sorozatok következ­tek, de sajnos mindhiába. Az asszony állapota a legkörülte­kintőbb segítség ellenére sem javult. A megoldást egy véletlen beszélgetés mutatta meg, amit régi barátom egy mentőorvossal folytatott. Az illető elmond­ta, hogy különböző intézetekből vitt már beteget Íriszdiag­nosztikára az Ormos Intézetbe, akik szinte minden alkalom­mal azt mesélték neki, hogy ezzel az alternatív diagnosztikai vizsgálattal sikerült kideríteni a betegségük rejtett okát. A barátom is kért telefonon egy időpontot íriszdiagnosz­tikai vizsgálatra, ahol percek alatt fény derült édesanyja ko­rábbi betegségének szövődményére. Ezután alternatív gyógyászati módszerekből összeállított kúra következett, így az egész család örömére a kezelés végeztével édesany­ja ismét ugyanaz lett, aki nem is olyan régen volt. Az Ormos Intézet Egészségügyi Alapítvány címe: 1184 Budapest, Hengersor u. 73. (Bejárat a Bozsik Stadionnal szemben.) Telefon: 295-5963 ) t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents