Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-09-14 / 37. szám
2003. SZEPTEMBER 14. 9. oldal Evangélikus Élet Lelki tükörben a 7 (fő)bün Moliére Fösvénye tragikomikus figura. Sírva lehet nevetni rajta. Komikusnak hat, ahogyan becézgeti, dédelgeti, szívéhez szorítja pénzzel tömött ládikóját. Ugyanakkor szánni valóan tragikus, hogy eközben emberi kapcsolatai ellehetetlenülnek, hiszen számára a szeretetnél is fontosabb a vagyon. Vajon csupán egy letűnt kor embertípusára emlékeztet bennünket? Nézzünk csak bele a lelki tükörbe! A fösvénységben egy nagyon is ismerős, hétköznapi bűnre csodálkoz hatunk rá sorozatunk második ré szében. Az anyagiasság, pénzbálvány imádatának örökké aktuális, ámde visszataszító bűnére, amely háborúságot szít családok és népek között. A fösvény ember legmarkánsabb arcvonása az, hogy leginkább bankjegyeiben bízik. Szerinte pénzért minden megvehető ezen a világon. Mindent abban mér, oda vezet vissza, hogy az mennyibe kerül. Gondolatai szüntelenül vagyona körül forognak. Lelki szemeivel szinte látja, ahogy bankbe' tétjét napról napra hizlalják a kamatok. De az is meglehet, hogy olyannyira bizalmatlan, hogy pénzvagyonát otthon rejtegeti a vánkosba varrva. Álmatlan éjszakáin összeesküvési elméleteket gyárt. Szilárdan hiszi ugyanis, hogy mindenkinek egyetlen célja van: minél nagyobb összeget kicsikarni tőle. Nem hatják meg a segélygyüjtési akciók, az árva gyermekek könnyei vagy az aszfalthoz fagyott hajléktalanok segélykiáltásai. Meggyőződése, hogy minden alapítvány, szociális intézmény vagy akár egyház a saját hasznát keresi, s ez jó alibi arra, hogy szívtelenségét igazolja. Mert pénzt, azt aztán senki ne várjon tőle! Hiszen sokszor még saját magára is fukar, inkább lemond a jóízű falatokról, az új cipőről vagy a nyaralásról, csakhogy meg ne kelljen válnia imádott bankjegyeitől. Nem ritka, hogy életüket koldusként tengető emberekről haláluk után derül csak ki, hogy valójában mekkora vagyont gyűjtöttek. Persze az is ismerős, amikor a fösvény ember szinte luxus körülmények között él, de rokoni és baráti kapcsolatait felégeti, mert azok meglátása szerint rendkívül költségesek. Túl sokba kerül egy telefonhívás ahhoz, hogy csak úgy tárcsázza egy régen nem látott családtag számát, hát még ha vacsorázni hívná egy kollégáját! Ennek még a gondolatától is leizzad. Sűrűn hangoztatja, hogy az „idő pénz”, és ha valamire mégiscsak költ, szinte fenyegetően jelenti ki: „Ha én fizetek, akkor teljes joggal elvárom...” - és itt hosszú lista következik mindarról, amit a fösvény elvár másoktól. De mit lehet elvárni tőle, a megkeményedett, önző és részvétlen szívű fukar embertől, aki nyugodt lélekkel hárítja el a segítséget kérő kezet? Nem görbít egy kicsit ez a lelki tükör? Hát ilyenek azért igazán nem vagyunk! Bízom benne, hogy nem. Ám a tükörnek kissé karikíroznia kell, hogy elborzadjunk attól, amit benne látunk. Valaki egyszer nagyon találóan fogalmazta meg azt a ma is szinte közmon- dásszerűen emlegetett tételt, amely a keresztény embernek a pénzhez fűződő viszonyáról olyan sokpt mond: „A hívőnek a pénztárcája tér meg utoljára.” Ha pedig ez igaz, akkor érdemes elgondolkodnunk rajta. Mert ha nem is dédelgetünk minden garast, és szívtelenek sem vagyunk, hiszen adakozunk a rászorulóknak, azért mégiscsak megkísért bennünket olykor a mammon. Nem egyszer gondoltuk már kimondatlanul is, hogy egy lottófőnyeremény megoldaná minden gondunkat. Szívesen büszkélkedünk új autónkkal, és csodálva bámultuk a gazdagok világát. Hányszor mosolyogtuk meg az őskeresztények vagyonközösségét, és tartottuk gyermekien naivnak azokat a testvéreket, akik ma is minden bevételük tizedét az Isten Országának céljaira ajánlják?! És akkor még nem is beszültünk arról, hogy mi mindenre válhat képessé az Isten gyermeke, ha a Kísértő egy zsírosabb állás, egy nagyobb darab föld vagy egy ügyeskedéssel megszerezhető örökség talmi kincseit csillogtatja meg előtte. Hová lesz ilyenkor belőle a nagylelkűség nemes erénye, amely képes úrrá lenni az irigységen és önzésen? Mivé silányodik benne az adni vágyás gyönyörűsége? O, pedig hányszor álltunk gyászos koporsók mellett a sírkertben, és váltottuk meg köny- nyek között: „Nem vihet az ember odaátra semmit, de semmit a földi világból!” Hiába a sok felhalmozott kincs. Ha moly nem rágta meg, és a rablók sem vitték el, hát az enyészeté lesz mind. Pedig mennyi beteg, elhagyatott, hajléktalan felebaráton segíthetett volna az a pénz, ami az életétől búcsúzónak már nem nyújt vigaszt. „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelMé,'amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől... ” (lTim 6,9-10) - írja Isten Igéje. Ez lenne a posztmodem ember kórképe? Nem, inkább az örök emberé. De jó, hogy nekünk nem muszáj lekopíroznunk a mindenkori ember természetrajzát és sorsát. Krisztushordozók lehetünk, akik megtapasztalták, hogy a lélek békessége, a jövő biztonsága, a szív reménysége nem mérhető aranyban. Nem boldogulni akarunk mindenáron, hanem az igazi boldogságot vágyjuk Atyánk ölelésében. És birtokában vagyunk egy nagy titoknak: ez a világ el fog múlni. Hát érdemes egy csődöt mondott bankban betétet nyitni, amikor az örök élet gazdagságát letétbe helyezte számunkra Megváltónk, és mennyei garancia van rá? Az ügyfelek fogadása ma sem szünetel. Szókéné Bakay Beatrix ELSŐ HÍVÁS A TIZEDIK ORSZÁGOS EVANGÉLIZÁCIÓRA Jubileum és őrségváltás Immár egy évtizede, 1994-ben rendezték meg az első országos evangélizációt. Pilis, Alberti, Nagytarcsa, Kiskőrös után végül is kikötöttünk az Insula Lutherana „partján”, a Deák téren. így a tizedik alkalomnak is az ország temploma ad otthont október II-én. szombaton 10 órai kezdettel. Ez a jubileum egyben őrségváltást is jelent az országos evangélizációs és misz- sziói lelkészi poszton. 1997 októberében, ugyancsak a Deák téren, a negyedik országos evangélizáció keretében iktattak be az újraszerveződő munkaágba. Bátorító erőt adott az induláshoz, hogy hazánk legkülönbözőbb tájáról érkezett lelkészek és gyülekezeti tagok imádkozó támogatásával, közel ezerfős „országos” gyülekezetben kezdhettem meg szolgálatomat. Most áldáskívánással adom át a stafétabotot, illetve a missziót szimbolizáló hálót utódomnak, Szeverényi János megválasztott országos evangélizációs és missziói lelkésznek. Erre a jubileumi evangélizációra és missziói őrségváltásra mindenkit sok szeretettel hívogatunk a nap sokat sejtető, izgalmas bibliai mottójával: „Maradj életben! ” (Ez 16,6) Gáncs Péter Madár újabb győzelméről... Született antisportoló vagyok. Ez persze senkit nem kell, hogy érdekeljen. Azt is megértem, ha valakit egyenesen felháborít, hogy létezik ilyen „állatfajta”. A futball ürügyén arról, hogy nem tartom jónak, ha arénává tesszük magunk körül a világot, már értekeztem az Evangélikus Élet egyik korábbi számában. Most egy még brutáli- sabb sportról, az ökölvívásról szeretnék pár gondolatot lejegyezni. Történt ugyanis, hogy szeptember hatodikén éjjel végignéztem egy tizenkét menetes profi bokszmérkőzést. Fáradt voltam. Pénteken azért keltem hajnalban, és vezettem összesen mintegy nyolc órát, hogy egy távoli városban eltemethessem öreg barátomat. Szombaton viszont egy örömteli ünnepen vettem részt Békéscsabán, ám közlekedés szempontjából hasonló feltételekkel. Mégsem valami öngyötrő hajlam tartott ébren ezen az estén, hanem a kíváncsiság. Erdei Zsoltról már sokat hallottam, láttam is a tévében, amint épp küzd a szorítóban. Most a kisvilágbajnoki címét kellett megvédenie kihívójával, a spanyol Juan Delon- go Perezzel szemben. Amikor felkonferálták a műsort, arra gondoltam, nem nagy ügy, két-három menet alatt eldől. Bevallom, még az a nagyon alantas gondolat is megfordult a fejemben, talán ez az egész csak egy színjáték. Madárnak szüksége van a még nagyobb népszerűségre, és erre ez a szegedi közvetítés alkalmas eszköznek ígérkezik. Amikor azonban megláttam az ellenfelet, kissé elbizonytalanodtam. Egy nagyon jó felépítésű, életvidám fekete fiú volt, akinek legfontosabb tulajdonságaként vallásos mivoltát emlegették. Ez bizony nem megszokott. A címvédők ellenfelei többnyire már első ránézésre esélytelennek tűnnek. Ez azonban kemény küzdelemnek ígérkezett. Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy talán nem is Madár, hanem kihívója számára jelent majd ez az este valami rendkívüli népszerűséget. Kezdtem izgulni. Mindketten nagyon rokonszenvesnek tűntek. Mint kiderült, egykor edzőpartnerek voltak, és jó barátokként tartják számon őket. Mi lesz ebből? Aki látta, tudja. Aki pedig nem, az eredményt szintén ismerheti. A lényeg: ez volt Madár első tizenkét menetes meccse. Sosem bokszolt még végig ennyit. Az utolsó kettőt már láthatóan alig bírta. S hogy mi történt közben? Természetesen ütötték-ver- ték egymást. Táncoltak, védekeztek, keresték a lehetőséget, hogy eltalálják a másikat, lehetőség szerint jó erősen, eléggé érzékeny ponton. Ilyen a boksz. Amikor azonban megszólalt a csengő, azonnal leálltak, barátian összeütötték a kesztyűiket, és mosolyogva mentek a sarokba regenerálódni. És mindez tizenkét meneten keresztül, minden alkatommal. Ha valamelyikük véletlenül, a küzdelem hevében szabálytalanságot követett el, azonnal bocsánatot kért. Mind a tizenkét menetben. És a másik azonnal jelezte, hogy nincs harag. Tizenkét meneten keresztül. A végén már mindketten alig álltak a lábukon. Nyilvánvalóan megváltás volt számukra az utolsó csengő. Pontozással, szinte fej-fej melletti eredménnyel, de Madár győzött, ezzel megtartva kisvilágbajnoki címét. A közönség éljenez, a két holtfáradt sportoló pedig mosolyogva ölelgeti egymást az immár békés színpaddá szelídült szorítóban. Barátok. Most mindketten keményen dolgoztak. Ez volt a feladatuk. Ilyen a boksz. A szpíker kissé elérzékenyült hangon kommentálja az eseményeket: „Ha Önök nem vették volna észre, akkor most elmondom: ilyen sportszerű mérkőzést nagyon ritkán lehet látni a profi ökölvívás világában.” Eszembe jutott valami. A bokszot most is durva játéknak tartom. A futballt sem szeretem. Valahogy mégis olyan pironkodtató, hogy még egy küzdősportot is lehet szépen, sportszerűen űzni. Nekünk viszont semmi más dolgunk nem volna, mint hogy szeressük egymást, ne küzdjünk, ne versenyezzünk, ne akarjunk győzni - még játékból se. Talán épp emiatt van annyi sportszerűtlenség - és olyan kevés barátság köztünk? Bartha István r Krisztus és az Ószövetség A ntikor a Duna Televízióban láttam és hallottam a Zsidó Nyári Fesztivál előkészületeit, a csodálatosan szép zsinagógát, a hagyományok szakszerű magyarázatát, a szívbe- markoló zenét, eszembe jutott a közelmúltbeli Fébé-konferencia témája. Megértettem, hogy a hagyományok szép őrzése, a hősies időkre való visszaemlékezés Krisztus nélkül kevés, érthetetlen. Mert Németh Pál mohácsi lelkész szolgálatában Mózes és Krisztus alakja került elénk Ádám és Ábrahám után^ a Zsidókhoz írt levél kis szakasza alapján. Mózes és Krisztus: a ház építője és a tulajdonos, a ház Ura (Zsid 3,1-6). Házépítésbe fogtunk. Az építőbrigádot hozzáértő művezető fogja össze. Pontosan tudja, mikor mit kell tenni, kinek mi a feladata. Még a mérnökök is megszívlelik tanácsait. Mégis: nem ő a ház ura. Mégis: az építtető kívánsága az első. Ő tudja, hogy miért akarja így vagy úgy alakítani a szobákat, milyennek képzeli az ajtót, ablakot, hova kívánja tetetni a villanykapcsolókat. Az ő szava a legfontosabb. Mózes hatalmas házat épített Isten parancsára. Olyan törvényt adott népének, amilyen egy népnek se volt a földön, s ma szinte minden nemzet alkotmánya e törvényen alapul, bármennyire is tiltakoznak ellene. Amikor komolyan vették e törvényt, csodálatos, virágzó országban élhettek az izraeliták, olyan házban, melynek Isten az ura. Kár, hogy kevés olyan időszak volt a zsidóság életében is, amikor maradéktalanul meg tudta tartani a Mózes által rendelt törvényt, folytatni tudta azt az életformát, amit ő tanácsolt nekik. Ezért volt szükséges, hogy a ház Ura, Jézus Krisztus közénk jöjjön, közel hozza a törvényt az emberiséghez, értelmezze és könnyítse megtartását. Mindnyájan ismerjük ezt a fordulatot: „énpedig azt mondom néktek... ” Az Ő szava magasabb rendű, mint Mózesé. A bibliakörben feladatokat kaptak a résztvevők. Megvizsgáltuk, mit tanít az Ószövetség, és hogyan beszél ugyanarról Jézus. „ Tudd meg azért ma, és szívleld meg: az Úr az Isten fenn a mennyben és lenn a földön, nincs más! Tartsd meg rendelkezéseit és parancsolatait, amelyeket én ma parancsolok neked, hogy jó dolgod legyen, és hogy sokáig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked minden időkre!” (5Móz 4,39-40) Ez a Mindenható, az Úristen Jézus tanításában mint megbocsátó Atya jelenik meg, aki visszafogadja tékozló fiát. Csodálatos, hogy így szólíthatjuk: Mi Atyánk! Zakariás próféciája pedig ez: „ Van egy férj] (...), O fogja felépíteni az Úr templomát, és nagy méltóságra emelkedik, trónra lép, és uralkodik. ” (Zak 6,12-13) De Jézus így jellemzi saját magát: én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a világ világossága, én vagyok a szőlőtő. Nem uralkodni akar, hanem betölteni az egész életet! Ő az, aki testének templomát lerombolva három nap alatt felépíti azt, olyanná, amit nem emberi kéz alkotott. S a Lélek, amely lebegett a vizek felett a teremtéskor, és prófétai erővel áldja meg Izrael fiait és leányait, az Újszövetségben Jézus Krisztusra mutat, vigasztal és tanít, erőt ad, lelkesít, és egyházat épít. Jézus a törvény fölé helyezi a szeretetek mert a törvény betöltése a szeretet. „Szeresdaz Urat teljes szivedből (...), és felebarátodat, mint magadat." (Lk 10,27) Aki szeretetben jár, az tud megbocsátani, az nem ítélkezik, nem keresi a maga hasznát, jót cselekszik legalább eggyel a kicsinyek közül. Kettéválasztja a bűnt és a bűnöst, s bár a bűnt gyűlöli, a bűnöshöz megbocsátással fordul. Jézus tanítása felszabadít minket a jóra, hogy helyesen döntsünk, a törvénynek ne a betű szerinti, hanem szeretettel való értelmezésével. A törvényben rendelt áldozatot az Újszövetségben felváltja Krisztus értünk hozott áldozati halála. Egy kos vagy bárány sem képes arra, hogy vérével lemossa a bűnt, egyedül Jézus szerzett tulajdon vérével örök váltságot, aki önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek (Zsid 9,13-14). S bár a zsoltáros sokszor Istenre bízza a bosszúállás feladatát, az Ószövetség mégis a megtorlás, a megítélés, a bűn jogos büntetése körül forog. Jézus „ne ítélj, hogy ne ítéltessél" felszólítása és példázatai az utolsó ítéletre bízzák a bűnös megítélését. „Jertek, én Atyámnak áldottál... ” A büntetés és ajutalom csak akkor lesz aktuális, ne váijuk azt a földi életben. Nagy kegyelem ez! Ma, ha az Ő szavát halljuk, meg ne keményítsük szívünket! A Biblia Krisztus-könyv. Őérette Látták meg az ószövetségi próféciák, Ő teszi teljessé Isten ígéretét, amit Ábrahámnak mondott: nagy nép atyjává teszlek. A szép szokások, a hagyomány megtartása erősítheti a zsidóság identitástudatát, de egyedül Jézus Krisztus az, aki megadhatja Isten közelségét, megtapasztaltathatja atyai szeretetét. Hiszen Ő a Világ Világossága. Bencze Imréné Imádság a korszellem ellen Uram, ebben az okos korban ne engedd elbutulni néped, hogy az üres emberi szó el ne némitsa szent igédet! És ebben a jóllakott korban ne enged meg, hogy éhen haljunk. Táplálj mennyei eledellel, hogy pusztulásba ne zuhanjunk. És ebben a jéghideg korban adj nekünk lángoló szivet, hogy szereteted melegét árassza, aki e földön a tied. S Urunk, ebben a fáradt korban adj új tettekre erőt nekünk, és légy a mi erőnk Te magad, ha lankadunk, ha elcsüggedünk! Lindolfo Weingärtner után németből fordította: Túrmezei Erzsébet r V
