Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-09-14 / 37. szám

4. oldal 2003. SZEPTEMBER 14. Gáncs Péter püspöki székfoglalója Békéscsabaiagy templom, 2003. szeptember 6. Evangélikus Elet ========================== (Folytatás a 3. oldalról.) HOGYAN?- passzió és hilaritás Nyelvünk éles különbséget érez e két ki­fejezés között: a passió komor, véres esemény, a passzió viszont könnyed kedvtelés, szenvedély. Pedig a kettőnek közös a gyökere, amit éppen a szenve­dély szavunk is jól tükröz. Míg a passió a misszió tartalmát adja, addig a passzió a „hogyan” megtalálásában segíthet. Küldetésünket csak szenvedélyes szere­tettel, odaszánt élettel érdemes végezni, és csak így lehet betölteni. Nehezen viseljük, ha néha langyos, középutas, jellegtelen egyháznak minő­sítenek minket. De talán nem a tükörre kellene haragudnunk, hanem inkább őszintén szembesüljünk a kérdéssel: va­jon nem túl erős-e bennünk időnként a megalkuvó diplomáciai készség, az ön­mentő túlélési ösztön, a hamis toleran­cia?! Nem lettünk-e szürkék, vagy ami még veszélyesebb: terepszínűek? Nem fenyeget-e minket, hogy ily módon elve­szíthetjük Urunktól kapott sajátos szí­nünket, ízünket, az első szeretet tüzét?! Pedig meggyőződésem, hogy eredeti színünkre szükség van az ökumené gaz­dag palettáján. Ha feloldódva eltűnne hazánk asztaláról az a csipetnyi, a leg­utóbbi népszámlálás szerint mintegy há­romszázaléknyi só, amit az evangélikus- ság jelent, hiányozna az az íz, amit éppen reánk bízott az egyház Ura. Vál­laljuk tudatosan evangélikus örökségün­ket. Benne az „ Itt állok, másként nem te­hetek, Isten engem úgy segéljen!” lutheri prófétai hangot, a kockázattól, a keresztvállalástól sem visszariadó szen­vedélyes küldetéstudatot. Az evangéliumról nem lehet kímélten, szemtelenül tanúskodni. Tizenhat esz­tendőn keresztül Nagytarcsán olyan szó­székről prédikálhattam, melynek alján ott olvasható az apostoli bizonyságtétel: „Is­ten igéje élő és ható... ” Gyakran átélhet­tem, hogy szent hely. forró talaj, ahol ál­lok. Az ige valóban csontjaimba rekesztett fűzzé, sziklazúzó pöröllyé vá­lik, amit nem lehet csupán becsületes postásként kézbesíteni, hanem izzani, ég­ni, sőt, ha kell, elégni kell benne és általa. Nem pt'édikációs stílusról van szó, nem az igehirdető habitusáról, emberi lelkese­déséről, hanem arról, hogy vajon kérjük- e kitartóan, és beengedjük-e alázatosan életünkbe a Szent Lélek tüzét? Komolyan hisszük-e, vagy csak fásultan idézgetjük: az egyháznak alapvető életfeltétele, hogy állandó pünkösdben és reformációban él­jen és égjen... S még egy rövid, kissé bizarr, de talán fontos asszociáció a passzió szóhoz, a „hogyan” kérdéséhez. A passzió szóban benne rejlik a derű, az öröm ajándéka is. Jézus passiója véres valóság, amit halálo­san komolyan kell vennünk és hirdetnünk, ugyanakkor vétek önmagunk fontosságát túlértékelni ebben a küldetésben. Mer­jük újra felfedezni a lutheri hilaritás, a derű, a humor ajándékát. Merjünk újra nevetni - nem egymáson, de együtt és időnként önmagunkon is. Ne higgyük, hogy a Föld általunk forog, a Nap a mi hangunkra kel föl, és az egyház jövője rajtunk áll vagy bukik. Emlékezzünk az egyetlen Főpásztor, az egyedüli Jó Pász­tor görcsoldó szavaira: a nyáj - s annak minden tagja, tehát még az evangélikus egyház is - az övé! Verítékszag, állandó panaszkodás, önsajnálat és sértődöttség helyett olyan jó lenne egy denis kerület­ben szolgálnunk együtt, hiszen ne feled­jük: délen még a napús többet süt... KIKNEK? - pásztorok, pedagógusok, gyülekezetek Amikor induló püspöki szolgálatom pri­oritásairól szólok, akkor első helyre lel­kész testvéreimet állítom. Elsőrenden a lelkipásztorok pásztora szeretnék lenni. Miért? A válasz egyszerű: ha a pászto­roknak nincsen pásztora, előbb-utóbb a nyájak is pásztor nélkül maradnak, és el- szélednek. Spirituálisán éhes, rosszul táplált pásztorok nem tudnak legeltetni. Gondozatlan pásztorok alkalmatlanok mások gondozására. Agyonterhelt pász­torok képtelenek mások terhét felvenni. Hatéves országos missziói lelkészi szolgálatom során közel száz gyüleke­zetben szolgálhattam. Ez alapján talán megkockáztathatom a szomorú diagnó­zist: lelkészi karunk testi, szellemi, lelki állapota - néhány kivételtől eltekintve - kritikus. Kritikus, azaz veszélyes önma­gára, családjára, de a rábízott gyülekeze­tekre nézve is. Az okokról csak nagyon röviden: szinte minden átmenet, felkészülés és felkészítés nélkül olyan új helyzetbe ke­rült lelkészeink többsége, ahol éppen a lelkipásztorolásra nem jut már időnk és energiánk. Építési vállalkozók, intéz­ménymenedzserek, közéleti és gazdasági szakemberek, rendezvényszervezők let­tünk, de közben hová lett eredeti hivatá­sunk? Jut-e még idő imaéletre, elmélyült felkészülésre az igehirdetői szolgálat előtt, lelki-szellemi töltődésre, tovább­képzésre, lelkipásztori látogatásokra (nem protokollvizitre!), szolgatársi, bará­ti, családi kapcsolatok ápolására, fizikai pihenésre és regenerálódásra? A válságos helyzetet nem lehet megol­dani havonkénti néhány órás LMK- üléssekkel, évenkénti két országos lel­készkonferenciával, . esetleges lelkész- evangélizációkkal. Egyrészt jól átgon­dolt, nem fakultatív továbbképzésre van szükség, másrészt pedig olyan lelkészi csendesnapokra - ha úgy tetszik, lelki- gyakorlatokra -, ahol valóban lerakha­tok a lelki terhek, és spirituálisán is fel le­het töltődni. Nyilvánvaló, hogy ez a feladat túlnő a kerületi határokon. Ehhez már országos Összefogás, átfogó koncep­ció kell, melynek kidolgozásában és' megvalósításában nagyon számítok az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanító pásztortársaim segítségére is. Miközben a pásztorok pásztorolására koncentrálunk, nem feledkezhetünk meg arról a több száz hűséges pedagógusról sem, akik evangélikus óvodáinkban és is­koláinkban ugyancsak egyfajta sajátos pásztori küldetést töltenek be. Szervezett szakmai továbbképzésük - tudtommal - biztosított, de lelkigondozásuk területén még komoly adósságunk van. Úgy látom, hogy a jövőben nem az ok­tatási intézmények számának gyarapítása a fő cél - bár néhány óvoda és iskola még igencsak elkelne nagyobb gyülekezete­inkben hanem elsősorban a hitoktatási, nevelési munka elmélyítése, többek kö­zött erre képzett iskolalelkészek szolgá­latba állításával. Komolyan meg kellene vizsgálni egy evangélikus népfőiskola új­raindításának reális esélyeit. Talán éppen ebben a régióban, ahol az EU-csat- lakozást követően sokan átképzésre kényszerülnek majd... Hol maradnak a sorban a gyülekeze­tek? - kérdezhetik sokan. Az ő pásztoro­lásukkal nem kíván törődni a püspök? Józanul kell látni, hogy egy ember nem tudja ellátni ezrek, tízezrek pásztorolá­sát. Ez annál is inkább lehetetlen, mert a püspöknek is van saját gyülekezete. Már nagyon várom, hogy hatévi vándorélet után szeptember 13-án beiktassanak a Deák téri gyülekezet egyik lelkészi állá­sába, és így újra stabil lelki otthonra és rendszeres szolgálati területre találjak családommal együtt. De természetesen nagy örömmel láto­gatok el minden gyülekezetbe és intéz­ménybe, ahová meghívnak, akár több napra is. Nemcsak az ünnepi örömöket, de a hétköznapi gondokat is szeretném életközeiből megismerni. S végül őszin­te érdeklődéssel és pásztori felelősség­gel szeretnék eljutni oda is, ahová nem hívnak... MIVEL? - pásztorbot és gyógyító szó Beköszöntő igehirdetésemben is fontos helyet kapott a pásztorbot, most, amikor induló szolgálatom lehetséges eszközeit veszem számba, szintén ezzel kezdem. Remélem, senki nem fog félreérteni, ha azt mondom: mint egyházi törvény­hozók súlyos hibát követtünk el, amikor kivettük a pásztorbotot pásztoraink, de különösen is a püspökök kezéből. Tu­dom, a népi bölcsesség szerint a kapa­nyél is elsülhet, és sajnos volt és van szomorú példa arra, hogy a pásztorbot fegyverré torzul. De ezért nem a bot a felelős, hanem az, aki nem pásztorbot­ként, hanem kardként forgatja, aki nem terelni, óvni, védeni akar vele, hanem másokat bántani, ütni, verni. Jó lenne újraértékelni és komolyan venni, illetve vétetni a magunk által ho­zott törvényeket, mindenekelőtt Isten törvényét és rendjét. A rendetlenség egyben mindig szeretetlenséget is jelent. Ahol pedig káosz és békétlenség uralko­dik, oda Isten nem küld áldást. Ahol a pásztorok harcban állnak egymással vagy a nyájukkal, ott előbb-utóbb szét­hullik minden... Ezen a helyen is tisztelettel kérem a zsinati tagokat, tegyenek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy törvényeink valóban betölthessék pásztorbot-külde- tésüket is. Ne legyen igaz többé ránk az a keserű diagnózis, amely legutolsó ke­rületi közgyűlésünkön így fogalmazó­dott meg: „ez egy következmények nél­küli egyház... ” De evezzünk egy kicsit csöndesebb vi­zekre. Eszközeink leltárba vételekor sze­retném kiemelni a kommunikáció, a mé­dia lehetőségét és felelősségét. Magam is hosszú évek óta dolgozom az írott és elektronikus sajtó területén. Reálisan kell látnunk, hogy ezek a kommunikációs eszközök nem varázsszerek, de hatéko­nyan segíthetik egyházunkat is missziói küldetése betöltésében. A pásztorbothoz hasonlóan ezekkel is lehet terelni, védeni, ám lehet vagdalkozni, rombolni is. Bölcs és szakszerű felhasználásuk egyik drága reformátori örökségünk. A mindennapi kenyérrel együtt ko­runk embere igényli a friss információt is. Terveim között szerepel, hogy szak­értő munkatársak segítségével minél ha­marabb olvasható legyen az interneten a „Déli Harangszó”, mely egyházkerüle­tünk elektronikus újsága lenne. Célja, hogy gyors és pontos információáram­lást, kölcsönös tájékoztatást kínáljon az internetezők egyre népesebb táborának. Ez viszonylag könnyebb feladatnak tűnik, hiszen csak bizonyos technikai hátteret és szakértelmet igényel. Jóval nehezebb, de még sürgetőbb kihívás a hagyományos kommunikáció és az in­formációáramlás reformációja egyhá­zunkban. Bocsánat a talán kissé ünnep­rontó szavakért, de ha már annyit emlegettük ebben az évben a Lutheránus Világszövetség nagygyűlése és az orszá­gos találkozó kapcsán, hogy gyógyulás kell a világnak és az egyháznak is, akkor nevezzük néven egyházunk egyik leg­nyomorúságosabb fertőző betegségét, ez pedig a nyelv bűne, a felelőtlen híreszte­lés, a mérgező pletyka. A rádiósszerkesz- tő-tanfolyamon arra oktattak minket, hogy egy hír közlése előtt két dolgot kell megvizsgálni: igaz-e a hír, és érdekel-e valakit. Ez a tétel a piacorientált médiavi­lágban eligazító szabály lehet, ám Krisz­tus egyházában nem érvényes. Kevés, ha egy hír igazságtartalmáról meg vagyunk győződve, még kevesebbet számít, hogy kit érdekel, hiszen a pletykára, a rossz hí­rekre mindig bőven akad vevő. Az alap­kérdés: vajon használok-e, építek-e a hír továbbadásával?! Hogyan is tanultuk a 8. parancsolat lutheri magyarázatát? „Fele­barátunk rossz hírét ne keltsük, hanem in­kább mentsük, jót mondjunk róla, és min­dent javára magyarázzunk...” A nyelv bűneiből való gyógyulásunk teremtheti meg újra az egymás közötti egészséges bizalmat, a valóban testvéri légkört egy­házunkban, melynek hiányától annyira szenvedünk. Napjainkban kevés aktuáli­sabb zsoltárrészt ismerek, mint a 39. zsol­tár 2. versét: „Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvem­mel, megzaholázom számat... ” Bárcsak minél többünk közös elhatározása lenne ez. Mondjunk rá őszinte szívvel áment, azaz úgy legyen... KIKKEL? - csapat és család Jézus tanítványi csapatot küldött misszi­óba, egy szolgálatba induló püspök sem gondolhatja, hogy terveiből bármit is meg tud valósítani egymagában. Kikre számítok? Először is elnöktársamra, Szemerei Zoltán felügyelő úrra, akit teológushall­gató korom óta, tehát közel 30 éve isme­rek. Mindig is tiszteltem munkabírását, szakértelmét, leleményes szeretetét, frappánsan tömör megszólalásait, fanyar humorát. Komolyan veszem ígéretét, melyet a székesfehérvári sportcsarnok­ban, az országos találkozó estéjén tett, mely szerint felügyelőként nem engedi, hogy deformálódjam a püspöki szék­ben... Igénylem és köszönettel veszem ezt az egészséges és szükséges civil kont­rolt. De ezen túl nyitott vagyok ötleteire, javaslataira is. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy ezen a szép ünnepen itt, Békéscsa­bán vagyunk együtt. A javaslat ugyanis tőle indult, amit örömmel támogattam. Jó reménységgel nézek az országos el­nökség csapatára is, reális esélyt látok az igazi összjátékra. Kérem, fogadjanak el, fogadjanak be a csapatba, mint új játékost. Számítok elődöm, Harmati Béla püs­pök úr bölcs tanácsaira is. akinek tanítvá­nya voltam a teológián. Köszönöm eddi­gi és kérem további segítségét, különösen is majd egyházunk külügyi munkájában. Természetesen nagyon szoros munka­társi és baráti kapcsolatot szeretnék kiépí­teni és ápolni az esperesekkel, az egyház- megyei felügyelőkkel, az országos iroda munkatársaival, az egyházi intézmények vezetőivel. Különös tekintettel teológiánk rektorával és oktatógárdájával, hiszen em- ' berileg nézve az ő kezükben van egyhá­zunk jövője, általuk formálódik a követke­ző lelkésznemzedék, akikkel - természe­tesen elsősorban a déli kerületi teológus­hallgatókkal - szeretnék majd rendszere­sen találkozni, hogy velük is igazi lelki­pásztori kapcsolatba kerülhessek. Legközelebbi, mindennapos munka- kapcsolatom nyilvánvalóan a püspöki hi­vatal munkatársaival lesz. Itt bizonyos át­szervezést tervezek. A biztos pontot, a folyamatosságot Jankó Katalin irodaveze­tő személye garantálja, akinek munkabírá­sát, szervezőkészségét, precizitását már az iktatás előkészítésében megtapasztaltam. Leidál János hűséges, biztos kezű gépko­csivezetőnk viszont jól megszolgált nyu­galomba vonul. Helyére - a Kerületi Pres­bitérium jóváhagyó döntését kérve - Szabó Szilárd lelkész lép, aki eddigi rádió­missziós munkája mellett püspöki titkár­ként, egyfajta médiafelelőséként, hosz- szabb vidéki utak esetén pedig alkalmi gépkocsivezetőként dolgozna mellettem. A hivatalos munkatársak mellett rendszeresen szeretném igénybe venni szakértők segítségét is. Különösen is számítok Fabiny Tamás teológiai docens tanácsaira. Veszélyes, ha egy püspök magára marad - egyedül hagyják - dön­téseiben... Nagy kincs számomra, hogy munká­mat ökumenikus összefüggésben, öku­menikus nyitottsággal, elkötelezettség­gel végezhetem. Hálás vagyok a hazai és határon túli testvéregyházak vezetőinek reprezentatív jelenlétért. Bátorító szá­momra, hogy az ő áldásukkal is megerő­sítve kezdhetem püspöki szolgálatomat. Örülök, hogy erdélyi, felvidéki és vajda­sági szolgatársaim is itt vannak, akikkel már eddig is együttműködtem a misszió különböző területein. Kérem a jelen lévő minden egyes lel­kész testvér és gyülekezeti tag rendsze­res hordozó imádságát, ami munkám egyik stabil háttere lehet. Biztató számomra, hogy együtt ünne­pelnek velünk állami, közéleti vezetők is, hiszen küldetésemet nem légüres tér­ben, hanem magyar hazánkban, népünk javára szeretném betölteni. S vajon ki maradhatna más a legvé­gére, mint a család? Ha a sor elejére tet­tem volna őket, képmutató lettem vol­na, mert a zord valóság az, hogy többnyire ők kerülnek mindig a végére. Gyakran nekik jut a legkevesebb idő, figyelem, gyermeki, hitvesi, apai, pász­tori szeretet. Köszönöm, hogy ennek ellenére mögöttem és mellettem állnak. Köszönöm édesapám, édesanyám, apó­som és anyósom, keresztanyám támo­gatását, imádságaikat. Hálás vagyok Feleségem - egyben el­ső számú Munkatársam - türelmes, hű­séges és áldozatos szeretetéért. Azért a csodáért, hogy nem csupán megajándé­kozott három szép gyermekkel, de úgy nevelte fel őket - sokszor helyettem és nélkülem -, hogy Tamás fiam teológus, Krátó/bölcsészhallgatóként tanul, Tün­de lányom pedig a gyönyörű óvónői hi­vatásra készül. Köszönöm, hogy rájuk is mindenben számíthatok. Mindezek után az ősi fohásszal kez­dem meg püspöki szolgálatomat a Déli Evangélikus Egyházkerületben: Jesu juva! Jézus, segíts!. * x

Next

/
Thumbnails
Contents