Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-09-14 / 37. szám
Evangélikus Elet 2003. SZEPTEMBER 14. 3. oldal Egység az egységben Új elnökség a Déli Egyházkerület élén (Folytatás az I. oldalról.) Az istentisztelet a Te Deum eléneklésével ért véget, ám ezt - ugyancsak a nagytemplomban - a nem kevésbé ünnepélyes közgyűlés követte. Itt hangzott el Gáncs Péter és Szemerei Zoltán „székfoglaló beszéde”, melyeket lapunk 3-5. oldalán teljes terjedelmükben közlünk. Végezetül dr. Bölcskei Gusztáv református püspök, D. dr. Harmati Béla, a Déli Egyházkerület leköszönő püspöke, dr. Frenkl Róbert országos felügyelő, a testvéregyházak képviseletében pedig dr. Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök, dr Johannes Friedrich bajor evangélikus püspök köszöntötte Gáncs Pétert és Szemerei Zoltánt, valamint dr Becker Pál, a Köztársasági Elnöki Hivatal vezetője olvasta fel dr. Mád! Ferenc, a Magyar Köztársaság elnökének üzenetét. A templomi együttlét a Himnusz eléneklésével zárult, a házigazdák azonban mindenkit szeretettel invitáltak a nagytemplom szomszédságában álló evangélikus gimnázium udvarára, ahol a szeretetvendégség ezúttal több mint háromezer testvér meg- vendégelését jelentette. Gazdag Zsuzsanna Országos találkozó - még egyszer Jó ötlet, megalapozott gondolat volt a Déli Egyházkerület új elnökségének beiktatását Békéscsabára vinni: így a megválasztott püspök és egyházkerületi felügyelő hivatalba lépésére a Magyarországi Evangélikus Egyház legnagyobb gyülekezetében, legnagyobb templomában került sor. Bizonyára - a hagyományok folytatásaként - a Deák téri püspöki székhelyen is méltó lett volna az alkalom, így viszont több sajátos, ha tetszik: „többletüzenetet” hordozott. Szórványegyház vagyunk, a három-négyszázaléknyi hazai evangélikusság szétszórtan, esetenként tömbökben helyezkedik el. Az egyik mag a békési, értékes kegyességi tradíciókkal rendelkező közösség. Nemzetiségi egyház vagyunk, magyar német, szlovák gyökerekkel. Jelentősek minőségi hagyományaink, a magyar lutheraniz- mus mindig számarányát messze meghaladóan vett részt a hazai művelődéstörténetben - ahogyan a köztársasági elnök is megfogalmazta köszöntő levelében. Mindezen nemes hagyományok, ma is kötelezettséget jelentő feladatok teljes, felelős vállalásáról üzent a békéscsabai színhely. Ismeretes, hogy a zsinaton erős tábora volt annak a számos érvvel alátámasztható elképzelésnek, hogy csak egy püspöki székhely legyen a fővárosban, a Déli Egyházkerület központja kerüljön át a keleti országrészbe. De maguk az érintettek - elsősorban a leginkább szóba jöhető békéscsabaiak — látták úgy, hogy mind az egyházkerület, mind az egész egyház szempontjából még egy jó ideig kedvezőbb, ha a székhely a fővárosban marad, hiszen ez az erőforrások jobb mozgósítását teszi lehetővé. Ezt erősítette meg az új egyházkerületi felügyelő is a szélfoglalójában. Hangsúlyozta ugyanakkor a regionális fejlesztések prioritását, így a békéscsabai kollégium megoldandó ügyét is. Bevallom, emocionálisan is erősen érintett az alkalom. Boldoggá tett, hogy az iktatás egyfajta társadalmi bizonyságtételt is jelentett. Hiszen nemcsak a környékbeli evangélikusokat mozgatta meg, de az ország minden részéből érkeztek hívek az eseményre, a televízió révén pedig milliókhoz juthatott el az üzenet. Az evangélium üzenete arról, hogy az evangélikus egyház vállalja a szó teljes értelmében vett missziói, társadalmi felelősségét, nem zárkózik be a templomok falai közé, hanem a passió, a krisztusi tett hirdetőjeként és mai munkálójaként akarja a keresztény gondolkodást és életvitelt hatékonyan képviselni; egy veszedelmesen rideggé, önzővé, értékvesztővé váló világban az önzetlen, önfeláldozó szeretet értékeit közvetíteni. Méltó volt az alkatom ehhez a küldetéshez. De érzelmeim visszanyúltak az 1987. október 24-i naphoz is. Tizenhat évvel ezelőtt is együtt iktatták a Déli Egyházkerületben a püspököt és a felügyelőt, Harmati Bélát és engem. Cezúra volt az a nap, akársadalmi változásokkal összefüggő egyházi változások felgyorsulásának a kezdete. Korszakváltást jelentett. Békéscsabán úgy éreztem, hogy az értékőrzés természetes kontinuitása mellett most zárult le egy periódus, a politikai rendszerváltozásnak az egyházat is sokrétűen érintő, sok ellentmondással terhes időszaka, és veszi kezdetét egy új korszak. Immár a történelem elemzi, értékeli majd az elmúlt tizenhat esztendő, Harmati Béla püspök nagy ívű szolgálatának értékeit, eredményeit, kudarcait. De az Úristen ajándékaként, kegyelmeként éltem meg, hogy részese lehettem a folyamatnak. Az új korszak új stílusjegyeit tükrözte a beiktatott püspök és a felügyelő tömör szélfoglaló beszéde. Akár szokatlannak is minősíthető - legalábbis az ünnepi alkalmak hangulatát, az ilyenkor megszokott előterjesztések tartalmát illetően - az az őszinteség, amellyel az új vezetők az egyházkerület, illetve az egyház gondjairól, problémáiról szóltak. Bizonyára többen is úgy vélték, hogy a felvázolt kép sötétebb a valóságosnál. Régi recept: ha nem tudunk megbirkózni a negatívumokkal, arra hivatkozunk, hogy mégis többségben vannak a pozitívumok. Orvosszemmel a gyógyulás, a hatásos terápia előfeltétele a kíméletlen őszinteséggel megfogalmazott precíz diagnózis. Ezért is biztató az új kerületi vezetés bemutatkozása. Jelezték, hogy nem elhárítani, hanem vállalni kívánják az örökség terheit is, és érzik ebben saját felelősségüket is. A lelkészek pásztorolása, a csapat- és a gyülekezetépítés élveznek elsőbbséget - együtt a másik két egyházkerülettel, az egyház egységében. Gáncs Péter püspök országos missziói lelkészként szerzett sok-sok tapasztalata sajátos ismerethalmazt jelent egyházunkról. Ezek az egyházi elnökség munkáján keresztül kamatozhatnak mindhárom kerület, az egész egyház javára. Szemerei Zoltán megválasztása, a személye iránti bizalom azt is jelzi, hogy igény van nemcsak az elmúlt évtized, hanem a korábbi időszak tapasztalataira (az új felügyelő harmincöt évig volt az országos egyház vezető munkatársa), illetve az ezen időszakban is tisztességüket, hitelességüket megőrző személyiségekre. A nyár eleji nagy sikerű székesfehérvári találkozó után a békéscsabai gyülekezet - nagy-nagy szeretettel és hozzáértéssel - szinte egy második országos evangélikus találkozót valósított meg néhány órába sűrítve. Köszönet érte. Frenkl Róbert Gáncs Péter püspöki székfoglalója Békéscsaba-Nagytemplom, 2003. szeptember 6. Passió ÉS misszió Beköszöntő igehirdetésemben már jeleztem, hogy a János evangéliumából kapott bibliai alapról indulva, kettős pillérre szeretném felépíteni induló püspöki szolgálatomat: a passió és a misszió pilléreire. Fontos a kettő közötti és kötőszócska is, amely világossá teszi a kettő szerves összetartozását. A passió misz- szjó nélkül meddő, következmények nélküli torzó. A misszió passió nélkül gyökértelen frázis, üres propaganda. Erről az összefüggésről nagyapám, Gáncs Aladár, az evangélikus egyházi ébredés és misszió apostola - akinek teológiai látását, lelki örökségét ma is tudatosan vállalom és hirdetem' - így vallott egy, még 1934-ben, Kispesten tartott előadásában: „A misszió és a passió három okból tartoznak együvé: a passió a misz- szió elindítója: ez a missziói munka központi tartalma: ezt várja a világ, mert egyéb vallásos gondolatok, ima, ének, templom, oltár, szeretet, tanítás más vallásokban is van, de hogy’ Isten mindnyájunk vétkét az O Fiára vetette, s elvégzett mindent miértünk, hogy megváltson, ilyen nincs... Missziói kereszténységet vár a világ. Az a nép, amelyben a másokért való élés ösztöne kihal, át fog esni a történelem rostáján, és az az egyház is. ” Eddig a hét évtized távolából is aktuális, profetikus üzenet, amelyhez csak annyit kívánok hozzátenni: ez a másokért élés az úgynevezett holisztikus misszió, tehát az ember egész valóját, testét, szellemét, lelkét gyógyító és szolgáló küldetés. Ennek integráns része a diakó- nia, melynek végre a helyére kellene kerülnie egyházunk teológiai gondolkodásában éppúgy, mint gyakorlati életében. A diakónia és misszió üres jelszavakká silányulnak, ha nem a teljes passió, azaz a Krisztus keresztjének áldozatából és feltámadása erejéből táplálkoznak. A kereszt és a nyitott sír együtt indít a teljes misszióra. Erre kell felszabadítanunk gyülekezeteinket, melyek jelentős része még mindig önmagáért él, önmaga körül forog. Ma már nem külső erők zárnak minket gettóba, hanem saját belső erőtlenségünk, önző kegyességünk, ki- csinyhitűségünk bénít. Mindebből csak a megfeszített, de feltámadott Úr tud kiszabadítani minket szavának és Lelkének ébresztő, mások felé mozgósító erejével. E vázlatos teológiai alapozás végén szeretnék még utalni a Lutheránus Világszövetségnek „A püspöki hivatal és az egyház apostoliságáról” szóló, ez év márciusában jóváhagyott nyilatkozatára, amelyben többek között ez áll: „A felvi- gyázás (episzkopé) szolgálatát az egyház mint Isten oszthatatlan népe missziójának összefiiggésébe kell helyezni. ” Összhangban vagyunk tehát, és együtt gondolkozunk a világevangélikusság nagy családjával. (Folytatás a 4. oldalon.) Benkóczy Péter Felvételei
