Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-08-24 / 34. szám

8. oldal 2003. AUGUSZTUS 24. Evangélikus Elet r Ordass Lajosra emlékezünk A márványember Huszonöt évvel ez­előtt, 1978. augusz­tus 14-én halt meg Ordass Lajos evan­gélikus püspök, a három legjelentő­sebb magyarországi történelmi egyház első számú vezetői­nek egyike, aki - Mindszenty József bíboros prímással és Ravasz László refor­mátus püspökkel egyetemben - a kommunista diktatú­ra lelkiismereti és vallásszabadság-el­lenes politikájának áldozata lett. Az evangélikus magyarság kimagas­ló alakja volt. Az egyházüldöző állami önkény két ízben tá­volította el püspöki tisztéből, így mind­össze öt évig gyakorolhatta egyházkormányzói hivatását, holott de jure 33 évig volt püspök. Élete az emberi jogok, a vallásszabadság és a krisztusi esz­mék mellett tett bizonyságot. 1901. február 6-án született a bácskai, Újvidék melletti Torzsa községben (ma szerb nevén Savino Selo), hatgyermekes család ötödik gyermekeként. Édesapja Wolf Arthur, a Szepességből ideszármazott evangélikus kántortaní­tó volt. Igen szerény körülmények között nevelkedett. Teológiai tanulmányait Budapesten kezdte, s mellette a bölcsészkarra is beiratkozott. A hallei egyete­men is tanult, majd a soproni teológián fejezte be tanulmányait. Kitűnően be­szélt németül, svédül, dánul, norvégul, angolul és izlandiul. 1924-ben avatta lelkésszé Raffay Sándor bányakerületi püspök. 1927-28-ban Svédországban tett tanulmányutat. Lelkészi szolgálatát Hartától kezdve Cegléden és Buda- pest-Kelenfoldön át a Deák térig mindenhol lelkiekben és anyagiakban gyara­podó gyülekezetépítés kísérte. 1929-ben házasságot kötött Kimer Irénnel, aki mindvégig, a megpróbáltatások idején is hűségesen mellette állt. Házasságuk­ból öt gyermek született. 1939-ben a Bányai Egyházkerület lelkészegyesületének elnöke lett. Teoló­giai cikkeiben megújulást hirdetett, gyakran írt szociális kérdésekről, élesen bírálta a nemzeti szocializmust. 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásakor nevét Ordassra magyarosította. A zsidóüldözés idején részt vett az embermentésben, a svéd és a norvég misszió bekapcsolásával. 1944 őszén Raffay püspök megbízásából Langlet Valdemár svéd követségi tanácsossal, a Svéd Vöröskereszt megbízott­jával felkereste Serédi Jusztinján hercegprímást, hogy a zsidóság deportálása ellen közös tiltakozásra vegye rá; ez a kísérlet azonban nem sikerült, a keresz­tény egyházak külön-külön tiltakoztak. 1945. szeptember 27-én - Raffay Sándor püspök utódaként - négy jelölt közül a Bányai Egyházkerület püspökévé választották abszolút többséggel. Már püspöki beiktatási székfoglalójában kiállt a jogrend és az egyház szabad­sága mellett, igyekezett megvédeni egyháza függetlenségét. 1947-ben Eidem svéd érsek korábbi meghívására hosszabb észak-amerikai és európai körutat tett. Egyházát képviselte a Lutheránus Világszövetség lundi alakuló ülésén, ahol a világszervezet alelnökévé választották. Tiltakozott az egyházi iskolák államosítása ellen, nem írta alá az erről szó­ló előzetes megállapodást. A vele való leszámolás terve 1948 elején született meg. A sajtó koncentrált támadásba kezdett ellene, „evangélikus Mindszentynek” nevezték, és lemon­dását követelték. 1948 szeptemberében - még előbb, mint Mindszenty bíbo­rost - letartóztatták, és 1948. október 1-jén koholt vádak alapján két év fegy- házra ítélték. A büntetését 1948-1950 között (15 katolikus paptársával együtt) a szegedi Csillagbörtönben és Vácott magánzárkában töltötte ki. Sem letartóz­tatása elkerüléséért, sem szabadon bocsátása érdekében nem mondott le püs­pöki tisztéről. 1950 áprilisában az egyházi fegyelmi bíróság az állami hatósá­gok felszólítására megfosztotta hivatalától, ezután hallgatásra kényszerült. 1956. október elején, még a forradalom kitörése előtt - külföldi egyházi veze­tők közbenjárására - rehabilitálták. Az 1956-os forradalom idején, október 31-én visszahelyezték püspöki hi­vatalába. November 2-án a Szabad Kossuth Rádió sugározta a rádiószózatát, amelyben kifejezte a szabadságharccal való azonosulását. Az ifjúsághoz és az ország népéhez fordult, és kérte a külföldi hittestvérek segítségét. A forrada­lom leverése után egy ideig még a helyén maradhatott. 1957-ben részt vehe­tett Minneapolisban (Egyesült Államok) a Lutheránus Világszövetség nagy­gyűlésén, ahol újból a szervezet alelnökévé választották. Nemzetközi tevékenységét azonban az állam és az akkori egyház egyaránt megakadályoz­ta. 1958 júniusában a kommunista államvezetés végleg megfosztotta püspöki tisztétől, mert állami kívánságra nem volt hajlandó tizenöt kollaboráns lelkészt visszavenni korábbi beosztásába - holott ez nem is tartozott a hatáskörébe. Húsz éven keresztül, haláláig teljes visszavonultságban élt. Félretaszítottságának idejét irodalmi munkálkodással tette tartalmassá. Lefordította az izlandi nemzeti hős, Hallgimur Petursson püspök Passió énekét, amelyért elnyerte a reykjaviki egyetem díszdoktori címét. Ez a könyve Izlandon jelent meg magyarul. Mindvégig állhatatos maradt, kereszthordozó ember volt. Elhallgattatásá­ban is sokakban tartotta a lelket. Harcos életének következményeként súlyos szívrohamok érték. Halálát is egy újabb szívroham okozta 1978-ban, buda­pesti otthonában. Temetése szerény külsőségek között zajlott a Farkasréti te­metőben. 1990-ben, illetve 1995-ben állami és egyházjogi szempontból is rehabilitál­ták. 2000-ben a Magyar Örökség Díjjal való posztumusz kitüntetésekor Mádl Ferenc köztársasági elnök így méltatta: „Ordass püspök a helytállásával kül­detést vállalt, példaadása sokunknak adott erőt tisztességünk fenntartásához. Alakja, személye ma is sugárzó erő”. A Minnesota állambeli Wilmar városá­nak Vinje nevű evangélikus templomában még életében megörökítették a ne­vét két évezred Krisztus-tanúi sorában. (MTI) 1978 augusztusában lakásunkon meg­csörrent a telefon. Személyesen Káldy püspök volt a vonalban. Neve természe­tesen fogalom volt számomra, így némi ijedtséggel szóltam bele a kagylóba. Édesapám felől érdeklődött. Amikor megtudta, hogy külföldön van, érezhe­tően megkönnyebbült, de a biztonság kedvéért megkérdezte: „Holnap délután is távol lesz még?” Igenlő válaszom nyomán talán még tréfálkozott is, majd elköszönt, és letette a telefont. Utólag tudtam meg, hogy azért telefonálta vé­gig a budapesti lelkészeket és teológiai tanárokat, hogy azok nehogy el merje­nek menni Ordass püspök temetésére, aki augusztus 14-én, 77 éves korában halt meg. Úgy látszik, Káldy engem, az akkor 19 éves teológiai hallgatót nem tekintett olyan kockázati tényezőnek, aki a temetésen való esetleges részvéte­lével zavart okozhat. Máig sajnálom, hogy nem voltam elég bátor, és nem mentem el a Farkasréti temetőbe arra a szertartásra, amelyen éppen az elhunyt püspök kérésére nem hangzott el igehir­detés és búcsúztatás, csak megrázó imádság. A tiltás ellenére sokan lerótták kegyeletüket a század egyik legnagyobb formátumú egyházi vezetőjének ravata­lánál, aki a törvény szerint haláláig, de facto azonban csak alig öt éven keresz­tül lehetett püspök. Emlékeim szerint a korabeli Evangé­likus Élet is csak rövid hírben tudósított Ordass haláláról, azzal a nyilvánvaló hazugsággal, hogy a püspöki tisztet nyugdíjazásáig töltötte be. Titokban elsuttogott beszámolókból pe­dig már akkor is tudhattuk, ki is volt ő va­lójában. A létező szocializmus világának megfelelően meg kellett különböztetnünk a hivatalos értékelést a valóságostól, és a személyes közlésekből bizony pontosan tudtuk, hogy Ordass nem „a reakció vezé­re”, hanem hitvalló püspök volt. Amikor születtem - 1959-ben -, ak­kor már másodszori félreállítottságában élt a Márvány utcai elszigeteltségben. Wajdától joggal kölcsönözhetjük a zse­niális film címét: ő volt a Márványem­ber. A nemes anyagot és a mozdulatlan­ságot egyaránt tükrözheti ez a cím. Magam egyszer találkoztam vele sze­mélyesen. 1975 őszén, családunkon ke­resztül üzent neki Angliából sokak „Mária nénije”, a háború utáni magyarországi éb- redési mozgalom Londonba szakadt an­gyala. Édesapám kérésére fontos üzene­tet vittem Lajos bácsihoz a Márvány utcába. Két apró momentumra emlék­szem a rövid látogatásból. Az egyik az íróasztalon álló Sokol rádió, amely a szinte házi őrizetben élő püspök számára bizonyára a külvilággal való kapcsolat- tartást jelentette. A másik a kurta párbe­széd, amelyben - apám instrukciói nyo­mán - előre gratuláltam a püspök úr közelgő 75. születésnapjához. (Az ott­honról kapott útmutatás szerint nyomaté­kosan püspök úrnak szólítottam.) Hátát a falnak vetve csak annyit válaszolt, hogy azért azt még meg is kell érni... Tudjuk, megérte, sőt azt követően még két termé­keny esztendő adatott neki, mielőtt nyi­tott Bibliája mellett csöndben elpihent. Halála után néhány évig tartott még a vele kapcsolatos hivatalos hírzárlat, az­tán a 80-as években hirtelen felgyorsul­tak az események. Az 1984-es esztendő elején lélegzet-visszafojtva figyeltük a Deák térről érkező híreket: hallottuk ugyanis, hogy Fasang Árpád zongora- művész - a gyülekezet persbitere - le­vélben kérte Káldy Zoltánt az Ordass- ügy újraértékelésére. Még ezen a nyáron, a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésén aztán éppen Káldy ejtette ki a bizonyságtevők felle­ge kapcsán a sokáig tabunak számító Ordass nevet. Sőt a világgyűlés angol nyelvű hírlevelében arról a megemléke­zésről is olvashattunk, amelyet Ordass sírjánál tartottak. (Persze a magyar vál­tozat nem említette ezt a hirt...) Arra még várni kellett, hogy a hivata­los egyház magáévá tegye a püspök örökségét, de az úgynevezett „második nyilvánosság” már jól működött. Nem­zedékem körében nagyon hamar termé­szetes tájékozódási pontot jelentett Ordass Lajos életének néhány esemé­nye. A teljesség igénye nélkül csak né­hányat említek. Micsoda erkölcsi tőkét jelentett az a tény, hogy Wolf Lajos éppen Magyaror­szág német megszállásának napján hatá­rozta el, hogy nevét Ordassra magyarosít­ja! Nem az aktuális megszálló hatalomhoz akart igazodni, ellenkezőleg: azzal szem­ben határozta meg önmagát, és nem a sze- lídebb Farkas nevet, hanem a mindenre kész elszántságot tükröző Ordasst válasz­totta. Vagy szinte szó szerint tudtunk idéz­ni a Népbíróság előtt - az utolsó szó jogán - elmondott megrendítő beszédéből, amely számunkra Szókratész védőbeszé­dének keresztény változatát jelentette. De sokat idéztük börtönprédikációját is, amelyben minden hivatalos papnál hitele­sebben szólaltatta meg a karácsonyi evan­géliumot! Szinte ökölbe szorult kezünk, amikor - Szépfalusi István „lila könyvei­ből” vagy Terray László nagyszerű életraj­zából - arról értesültünk, hogy 1950-ben az egyházi bíróság is megfosztotta püspö­ki tisztétől Ordasst: rettegve gondoltunk arra, hogy a mi tisztességünk többre ter­jedt volna-e egy esetleges üres cédula le­adásánál... Aztán átszellemülten olvastuk az 1956-os csoda eseményeit, majd az azt követő bő egyéves kegyelmi időről, amely egyházunkra beköszöntött. Megindított az a leírás, hogy a püspö­ki hivatalába 1956 reformáció ünnepén visszatérő Ordass a Deák téren megkap­ta azt a fekete szalagot, amely letartózta­tásától kezdve a templom oltárának ke­resztjére volt kötve. Lenyűgözött minket az a hír, hogy a forradalom ide­jén Ordass rejtegette az Állami Egyház­ügyi Hivatal sokak által keresett vezető­jét. Annál inkább fájt, hogy egyházi emberek sodródtak át a túlsó oldalra a feszült 1957 őszi tárgyalások idején. Aztán maradtak a kényszerű hallgatás időtálló művei: az önéletírás, a passiófor­dítás, a gyermekeknek szóló áhítatos könyv és legfőképpen az imádságok... Ezen emlékek felidézésével azt kívá­nom érzékeltetni, hogy amikor Ordass 1990-es állami, majd sajnálatosan meg­késett 1995-ös egyházi rehabilitációja megtörtént, addigra ő már elfoglalhatta szívünkben és tudatunkban az őt megil­lető helyet. Idővel őrizheti emlékét szo­bor, film, Magyar Örökség Díj, könyv, baráti társaság és intézmény, ő igazából a szívek mélyén él. Legyenek áldottak azok, akik minden­féle tiltás ellenére felidézték az ő hitvalló élete példáját, és mindenekelőtt legyen áldott az az Úr, aki annyi esendőség elle­nére ezt a márványembert adta a szegény magyar lutherániának abban az embert próbáló és gerinceket roppantó, vérziva­taros huszadik században. Fabiny Tamás ••••••••••••••••••• Még mást is szeretett volna tenni... Szemelvények egy hagyatékból Ordass püspök egyik könyvében így vallott küldetéséről: „Nem ana rendelt Istenem, hogy jól-rosszul prédikáljak. Nem arra, hogy néha valahol emberekkel jót tegyek. Még kevésbé arra, hogy életem bizonyos szakaszaiban emberek részéről megbe- cstlltetésben vagy megtiszteltetésben legyen részem. Életem ér­telme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem, Uram.” (A keresztfa tövében) S talán mégis szabad azt mondanunk, hogy ha nem is efölött, de emellett - egyházvezetőként - az egyház építésére is rendelte őt Isten. Huszonöt évvel ezelőtt költözött el a földi világból D. Ordass Lajos püspök, hazai evangélikusságunk kiemelkedő tanúságte­vője. Aligha lehet olyan komoly evangélikus hazánkban, aki életútját, hitéért való hűséges kiállásának főbb eseményeit ne is­merhette volna meg akár még életében, akár a rendszerváltozás óta eltelt időben. Ezért élete állomásainak bemutatását most más megemlékezésekre hagyom, s inkább keveset (sem) idézett gon­dolataiból elevenítek fel egy olyan fejezetet, amely legalább ek­kora segítségül és áldásul szolgálhat nekünk, ma élő evangéliku­soknak: miként vélekedett e kiemelkedő egyházvezető az egyház mai helyzetéről és építéséről? „Ma a keresztyénség a gyöngülés jeleit mutatja... Ma a világ azt követeli a keresztyénségtől, hogy ne keltsen sehol nyugta­lanságot. Legyen megértéssel minden iránt, ami a világban van, és tűrje el békességben még a legképtelenebb jelenségeket is. A keresztyénség ebbe beleegyezett” - írta 1940-ben (!). Aligha ér­tékelhetnénk más szavakkal az egyház mai helyzetét is. Ebből az önfeladásból talán már ébredezünk, mégis fájdalmas szembe­süléssel ismerünk ismét magunkra: „Milyen fájó látni, hogy amikor gyülekezeteket keresünk, mindössze egyházközségeket találunk.” Más, bibliai képpel: az egyház, a gyülekezetek nem lettek-e olyan sótartóvá, amelyből kifogyott, kiázott az éltető, ízes só? Ez a kemény és kíméletlen önvizsgálat azonban nem valamiféle kétségbeesésről vagy reménytelenségről árulkodik, sokkal inkább jól számba vett egyházvezetői felelősségről. De mi is vezethetné vissza a kereszténységet elhivatása he­lyére? Mindenekelőtt önmagának, önmaga evangéliumi elhiva- tásának vállalása: „a keresztyén hívők gyülekezete az, amely az evangélium hordozására hivatott a világban”. Igencsak tévúton járunk, ha ehelyett inkább kerüljük az összeütközést - hiszen „napvilágra kell hoznunk, hogy az evangélium hívője nem élhet békességben egy pusztulásba süllyedő világgal” -, vagy éppen rémülten féltjük az egyház megszerzett vagy megtűrt pozícióit a világban: „Isten az egyházat éppen a vihar számára, a vihar mi­att teremtette... Most kell gondoskodnunk arról, hogy az egyház a viharban teljesíthesse is hivatását: egybegyűjteni a viharverte­ket.” Viharos időnkben, miközben „egyházunk nem tölti be a nemzet lelkiismeretének szerepét”, a mögöttünk álló közel más­fél évtizedes egyházi útkeresés után aligha tartunk előbbre, mint Ordass püspök szavai, talán még ott sem vagyunk... Vajon segít-e rajtunk, ha az évforduló kapcsán felidézzük Ordass Lajos egyházvezetői talentumait? Vajon belátjuk-e végre, hogy „nem hozhat újulást magában az sem, ha a szervezetben más berendezkedésre térünk át. Ez mind a külsőségre tartozó, ki­sebb rendű érdek”, mert „nem külső változás az, amit keresünk, és amire rászorulunk”. Vajon elfogadjuk-e, hogy „nem elég ne­künk egyszer-egyszer egy esztendőben egyházféltő szeretettel konferenciára gyülekeznünk”, hanem gyülekezeteket kell építe­nünk? Vajon elhisszük-e, hogy bátor nyugalommal nézhetünk az ellenségesen és lekicsinylőén nyilatkozók szemébe: „az egyház majd akkor is áll még, amikor az általatok támasztott művihar hullámai utolsóig mind elültek”. S vajon bizalommal teli hittel valljuk-e egyházunkat, látva az Apostoli hitvallás szavait: „Igen, így: az egyházat és abban az örök életet!” Ordass püspök szavain, gondolatain nem fog az idő, talán azért, mert nem önmagáról akart írni: „Nem azt várjuk, hogy tá­mad közöttünk soha nem hallott hitű ember, aki belénk, kishitü- ekbe lelket önt, és akinek hite láttán gyülekezetek ujjonganak fel, és nyernek új erőt. Mi reménységünket Arra építjük, aki hatalmas ahhoz, hogy sóval ízesítsen meg, és lángra gyújtsa a szívünket”. Isten, akire egyedül épitjük reménységünket ma is, mégis másként rendelkezett: Ordass keresztény életpéldája is új erő forrása lehet, de egyházújító, gyülekezetépítő szavait is nagy veszteség lenne elfelejtenünk. Szomorú, hogy püspökként alig adatott neki idő arra, hogy ennek szolgálatát véghez is vihes- se. Életére, egyházépítő munkájára és szándékára csak akkor emlékezhetünk méltóképpen, ha magunkra vesszük annak lé­nyegét, üzenetét, feladatait. Ezért „vessünk egy tekintetet ma­gunkba, és kérdezzük meg, hogy tiszta-e az ajkunk ana, hogy az Úrnak szolgáljunk vele, megszentelt-e az életünk ahhoz, hogy általa Isten dicsőségét szolgáljuk”. Korányi András (Megismerésre ajánlom azokat a tanulmányokat, amelyekből a fenti idézetek származnak: Gyülekezetépítés, 1940; Az egyház az idők vi­harában, 1946; Isten követőiről a mindenkori mában, 1947. Megtalál­hatók Ordass Lajos „Válogatott írások”című kötetében.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents