Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-24 / 34. szám
2. oldal 2003. AUGUSZTUS 24. Evangélikus Élet ÉLŐ VÍZ Holnap Milyen más-más csengése lehet a „holnap” szónak a különböző életkorokban! Fiatalon mennyi reményt és erőt tud adni: most még csak tanulok, készülök, de majd jön a holnap. Független leszek, pénzem lesz, amit arra költők, amire akarok. Mennyi álom, terv, ígéret, nagyra törő vágy tud visszhangozni abban, hogy „holnap”... Holnap - úgy hangzik ez a szó, mint a végtelen lehetőségek záloga. Minden belefér: jó állás, szép lakás, anyagi jólét, szép család, feleség, félj, gyerekek. Hiszen minden lehetségesnek tűnik, minden álom teljesülhet! De milyen másképp cseng ez a kifejezés később, amikor már itt a betegség, az öregség. Valami ijesztő, fenyegető van benne, szinte Demoklész kardjaként lebeg felettünk. Hallunk félelmetes, gyógyíthatatlan betegségekről, magányról, elhagya- tottságról - és így jön az aggodalom, a félelem a holnaptól. Már nem tervezgetünk, inkább nem is gondolunk arra, hogy holnap... Jézus jól ismeri ezt az állapotot, és ezért mondja: „Ne aggódjatok a holnapért” (Mt 6,34). Ő a bűnök és sokféle gond terhe mellett a holnap terhétől is meg akar szabadítani. Mert be kell vallanunk, hogy a holnap egy idő után valóban teherré lesz. „Mi lesz velem?” - pontosabban: „Mi lesz velem holnap?” Holnap, ha már egyedül maradok, ha már teherré leszek családom számára, ha már útban leszek, ha már nem lesz, aki egy pohár vizet adjon, nem lesz, aki rám nyissa az ajtót... - Jézus nemcsak ismeri a holnap terhét, hanem látja annak démoni jellegét is: hogy az Ördög szívesen fest elénk rémképeket a holnapról. Tudja, hogy a ma örömét is meg lehet mérgezni, ha mindig ott lebeg a holnap sötét árnyéka. Ne aggodalmaskodjatok a holnap miatt. A Biblia jól tudja, hogy a baj gyökere valójában nem a holnap, hanem a mi szívünk. A kemény, bizalmatlan, mindent sötéten látó szív. A szívben van a baj, és éppen ezért nincs rá emberi segítség. Itt csak a Megváltó segíthet, egyedül Ő szabadíthat meg a holnap terhétől. Ezért állítja elénk a Hegyi beszédben az ég madarait és a mezők liliomait, amelyeket a mennyei Atya táplál és öltöztet. A mi sorsunk és holnapunk is annak kezében van, aki róluk gondoskodik. Szívünk súlyos fogyatkozása, hibája, bűne az, hogy nem ismerjük igazán Istent (Jn 17,3). Nem merjük és nem akarjuk elhinni, hogy nála jó kezekben van sorsunk, a jelenünk és a holnapunk is. A holnap miatti nagy nyugtalanság Jézus által szűnik meg, aki feltálja előttünk Isten atyai szeretetét és gazdagságát. Elmondja, hogy Isten még a hajszálainkat is számon tartja. Hogy nem a vaksors, nem a halál hanem Isten kezében vagyunk, aki Fiát adta értünk, hogy általa valóban szabaddá legyünk a holnap félelmeitől. „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek" (Jn 8,36). Gáncs Aladár m „Szoktasd magad tehát a beszédei’ hez, hogy más dolog a törvény j4M cselekedeteit tenni és megint ■fii' más a törvényt betölteni. Mindaz : a törvény cselekedete, amit az ember szabad akaratából s a ma- I ga erejéből végez. Hanem az efféle tettek elvesznek, és semmit ' sem használnak, mert mögöttük I' a szívben kedvetlenség és kény- ); szerűség lakik. ” Luther Márton: Előszó Szent Pálnak a rómaiakhoz irt leveléhez (Szita Szilvia fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. VASÁRNAP Senki - mindenki! Jn 8,21-30 Jézusnak a zsidó vallási és politikai vezetőkkel folytatott vitája emlékeztet a samáriai asszonnyal való beszélgetésére. Ott is és itt is úgy tűnik, hogy a vitázó felek két malomban őrölnek. Az viszont nem kétséges, hogy a vitát Jézus indítja, és végig ő tartja kézben. Övé az utolsó szó is. A vita Jézus személyének és művének titkáról folyik, és a titokra adható kétféle emberi válaszról, az elutasításról vagy az elfogadásról. Különös súlyt ad a beszélgetésnek, hogy Isten választott népének, Izraelnek a vezetői és a magát Isten által küldött Messiásként meghatározó Názáreti Jézus között zajlik. A vitatkozó felek személyében Isten két világa, a kiválasztott és - Jézus személyében - az isteni fo- gantatású világ képviselői ütköznek egymással. Az első meghökkentő dolog, ami kiderül, az az, hogy ebben a kérdésben a kiválasztottak - tehát Izrael egésze -, illetve a ki nem választottak - a világ többi népei - minden különbségük ellenére ugyanabból a pozícióból indulnak, éspedig lentről, alulról, azaz a földi világból. Jézusnak ez a kijelentése nem kevesebbet jelent, mint annak tisztázását, hogy a Messiás személyének és művének felismeréséhez, illetve a belé vetett hit megszületéséhez a kiválasztottság önmagában nem ad több „muníciót”, mint a ki nem válasz- tottság. Senki - sem Izrael vezetői és népe, sem pedig a világ többi népei - önmagában és önmagától nem képes az Isten Krisztusát felismerni, nem tud hinni benne, és nem tudja őt szolgálni. A miértre adott válasz az, hogy a Messiás kiléte, valamint személyének és művének titka csak felülről való, a mennyei világhoz tartozó személyek, tehát Isten és angyalai számára magától értetődő. Ebből az érvelésből az derül ki, hogy sem a kiválasztottságról való tudás, sem a ki nem választottság ténye önmagában nem emel fel egyetlen személyt vagy közösséget sem a lenti, az alul lévő, a földi világban adott állapotából a fenti, mennyei állapotba. Azért nem, mert a lenti, az alul lévő, a földi világban lévő állapotot egy konkrét bűn uralja. A teológusok többsége helyesen mutat rá, hogy itt nem erkölcsi hibákról, mulasztásokról, félrelépésekről van szó, hanem ez az egy bűn a hitetlenség egész életet meghatározó alapmagatartása. Minden egyéb bűn ennek az egy bűnnek a következménye. Amikor Jézus személyének és művének titkáról beszél, akkor ennek az egy bűnnek, a hitetlenség bűnének a megoldását kívánja mindenkori hallgatói szívében kimunkálni. A megoldás mindenki - Izrael és az egész világ - számára abban rejlik, hogy állapotváltozás következik be, melyet a Jézus személyébe és művébe vetett Aif teremt meg. Elhinni azt, amit Jézus állít - hogy Istent őhozzá egyszeri és megismételhetetlen atya-fiúi kapcsolat fűzi nem egyszerű dolog! Ez az akkori zsidó vallási és politikai vezetők számára - a maguk Isten által garantált kiválasztottságtudatában - hallatlan, meghökkentő, sőt felháborító volt. Azt kellett látniuk, hogy előáll valaki, aki semmilyen módon nem hasonlít ahhoz a messiásképhez, amelyet Izrael az eljövendő messiásról kialakított, és küldetéséről fejében és szivében hordozott. Ráadásul ez a valaki a maga személyét és művét azzal az élő Istennel identifikálta, aki Mózesnek nyilatkoztatta ki magát az égő csipkebokorban. És nem akárhogy tette ezt, hanem betűről betűre ugyanazokkal a szavakkal: „Ani hu”, azaz „én vagyok”. Ez azóta is az üdvtörténet legnagyobb kihívása minden hívő izraelita számára. Jézus szájából nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az üdvtörténet kifordult eddigi önmagából, és új irányt vett! Azonban nemcsak Izrael számára prolongálódott - egészen napjainkig - ez a radikális kihívás. A „világ fiai és leányai” felé, sőt - különös módon - a világ Krisztusban hívő, önmagát kereszténynek tartó része felé ugyanezzel a radikalitással hangzik Jézus Krisztus döntést követelő szava. Változatlanul érvényes a senki és mindenki logikája! Önmagában senki, de a hit révén mindenki hozzájuthat a Krisztus-titokhoz és annak minden következményéhez! A kereszténység a maga Krisztus-hitéről történő tiszta tanúságtételével és annak megélésével arról is bizonyságot tehet, hogy Izraelért és az egész világért nemcsak az üdvtörténetben, de Isten színe előtt is felelős! Böröcz Enikő IMÁDKOZZUNK! Örök Isten, aki egyszülött Fiadat odaadtad bűneinkért, és föltámasztottad megigazulásunkért: add, hogy mi ezt teljes szívvel higgyük, és ne a magunk erejében, hanem egyedül benne bizakodjunk. Ámen. Oratio OECUMENICA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Mindenható Istenünk, Mennyei Edesatyánk! Köszönjük neked, hogy a mai napon is megállítottál bennünket szent színed előtt, hogy igéd világosságában tekintsünk életünkre. Köszönjük, hogy nem hagysz bennünket magunkra, hanem vezetsz hűséges szereteteddel, s amint napról napra ébreszted és újítod a természetet, úgy ébresztesz és hivsz bennünket is új életre, hogy a veled való közösségben áldássá lehessen az életünk. Engedj emlékeznünk őrző, formáló szeretetedre, ahogyan az elmúlt több mint ezer évben vezetted és megtartottad hazánkat, magyar népünket. Nem hagytál elveszni a történelem útvesztőiben, hanem újra és újra felemeltél, és a szabadság útjára állítottál minket. Jó, hogy nem lehet téged a múltba bezárni, mert tudjuk, ismerjük ígéreteidet, naponként érezzük jelenléted. S amit ma cselekszel, az mindig felülhaladja a tegnapot, mert a te lényed meglepetés, szeretet, megváltás. Köszönjük, hogy irgalmadnak, szeretetednek, ajándékaidnak olyan áradása kezdődhet ma is életünkben, amit az ember nem sejthet, és ki sem gondolhat. Szeretnénk ezért hitben követni téged, hogy elveszetté, hiábavalóvá ne legyen életünk, hanem a te Fiadért, Jézus Krisztusért megváltott gyermekeid lehessünk, hogy az ő halálának és feltámadásának ereje megragadjon, áthasson, cselekedetekre indítson, mozgasson és éltessen bennünket. Olyan cselekedetekre indítson, melyekre eddig képtelenek voltunk. Azt is megláttassa, amire eddig vakok voltunk, hiszen ismered szívünket, annak minden indulatát, életünk hitványságát, tudod, milyen távol vagyunk a krisztusi engedelmességtől, s csak önmagunk körül forog az életünk. Formálj bennünket életújító szereteteddel, hogy életünk, szavaink, cselekedeteink félreérthetetlenül tegyenek bizonyságot arról, hogy hozzád tartozunk. Te magad szólj és cselekedj általunk. Add, hogy áldásod tovább áradhasson rajtunk keresztül közeli és távoli szeretteinkre, a ránk bízottakra, betegekre, gyászolókra, egyedül lévőkre, özvegyekre és árvákra. Vezesd gyülekezetünket, egyházunkat, népünket, hogy minden szolgálatunk a te dicsőségedre lehessen Jézus Krisztusért, a mi Urunkért és Megváltónkért. Ámen. •••SAROK ...........•••••••............... EG Y „KÍVÜLÁLLÓ” KEMÉNY KÉRDÉSE NYOMÁN... 3 £ Ö OÁ 3 r; 3 Közeli ismerősöm mondta az elmúlt napokban a következő szavakat: „Az evangélikusok profi szónokok. Tudnak prédikálni. Megtanulták, hogyan kell beszélni. Tudják az előadás csínját-bínját. Csak a profi szónoki teljesítmény mögött nem mindig érezni ott az embert, aki úgy él, ahogy beszél, aki úgy is gondolja, ahogy mondja. Micsoda erő lenne az igehirdetésben, ha az nemcsak előadás, jól megszerkesztett szónoklat lenne, hanem hiteles tanúságtétel, amelyben a szó és (legalább) a szándék megegyezne. Ahol azt éreznék a hallgatók, hogy nem csupán azért beszél a lelkész, mert ezért kapja a fizetését, hanem azért, mert teljes valójával így hiszi, eszerint próbálja önmagát és a rá- bízottakat formálni.” Megdöbbentő mondatok. Olyannyira, hogy az érintett legszívesebben csípőből tüzelve lőne vissza, védve a mundér becsületét. Mielőtt ezt tennénk, gondoljuk végig a kívülálló szavának igazságtartalmát. S most nem is az igehirdetésre szeretnék koncentrálni, amiben különös szerepe van az emberi képességnek, szónoki készségnek, rutinnak, tudásnak stb., hiszen ezeket (is) mint eszközöket használja az Úristen. A liturgia egészére gondolok. Arra, hogy az előre leírt szövegek, a kötött formulák, a stabil menetrendek hogyan szólalnak meg. Holt, elmormolt, eldarált, szenvtelen mondatok sora vagy tüzes igehirdetés a liturgia, ahol ténylegesen megszólal az ige? (Gondoljuk csak végig: a liturgia tömörített Szentírás, szinte minden mondatnak van biblikus háttere, alapja, üzenete - vagy idézet, vagy utalás formájában.) „Színház az egész világ” - ismerjük a híres mondást. Az ünnepi pillanatok és a hétköznapok eseményei. Emberek szerepeket játszanak - néha a sajátjukat, néha a másét, néha valami furcsa, kevert figurát. Színház az istentisztelet? Már csak kérdőjelesen merem leírni. Bárcsak ne kellene kiegyenesíteni a kérdőjelet felkiáltójellé! Olyan jó lenne, ha - megfelelő előkészület, az Agenda adott részének sokszoros átolvasása nyomán - megelevenedne a liturgia, az ősi, evangéliumi, apostoli, reformátori bizonyságtétel. Ha lelkész, lektor, kántor, gyülekezeti tag egyaránt érezné, hogy itt valami élő, eleven, tűzzel teli, áldott esemény zajlik: a liturgia drámája, a teremtő, megváltó, megszentelő Isten megjelenése, a vele való találkozás. Mi lelkészek, gyülekezeti tagok, kántorok, szolgálattevők - nem előadók, felolvasók, közreműködők vagyunk, akik bérmunkában vagy szívességből elmondunk kötelező szövegeket, hanem imádkozó emberek, akik 2000 éve Isten pépének egészével, az egyházzal, ma is közel egymilliárdnyi emberrel együtt imádjuk, dicsérjük, megszólítjuk, idézzük az Istent, sőt szószólóiként hirdetjük igéjét, biztatjuk egymást az O szavaival. Nem hideg előolvasóként, objektív hírbemondóként, szenvtelen, érdektelen tévériporterként, hanem lelkes érintettekként, akik vagy az Isten szavait szólják (!), vagy az Istennel beszélgetnek (!) - hiszen a kettő együtt zajlik a liturgiában. Nem szerepet játszva, hanem önmagunkat adva, sőt Istent adva (!) másoknak. (Nem túl sok itt a felkiáltójel? Nem hiszem. Olyan súlyos és nagyszerű ügyről van szó, amit ezek a felkiáltójelek is alig tudnak kifejezni.) Nézzük csak az előttünk álló istentiszteletet, a Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnapot. A „szokott” (de meg nem szokható) bejelentés - „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” - az Isten jelenlétét, hatalmát, energiájának „idekoncentrálódását” jelzi. Nem közömbös mondat tehát. De lehet-e személytelenül olvasni a zsoltárt: „Istenhez kiáltok, és az Úr megment engem. Hallgasd meg, Istenem, az én imádságomat, és ne rejtőzz el könyörgésem elől. Szívem vergődik bennem, de én tebenned bízom”? Szabad-e szenvte- lenül, kívülállóként olvasni vagy magunkban a lelkésszel mondani a bűnvalló imádság kezdő mondatát: „Nincs mivel dicsekednem előtted, Istenem...”! Hidegen hagyhat-e a kegyelemhirdetés, hogy ti. „Isten megkönyörült rajtunk’7 Zenghetjük-e dicstelen, békétlen, sokszor rosszakarattal teli világunkban csak úgy közömbösen, hogy „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat’? De ideírhatnám az apostoli áldás szavait is. Akárhányszor is ismételjük, mindig új, mindig mély, mindig életbe vágóan fontos: „az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Számtalan liturgiái idézet kerülhetne még mellé. Lehet ezeket a drága, áldott mondatokat csak úgy elmondani, szerepet játszva elhadarni, érintetlenül hallgatni? A liturgia nem előadás, a liturgia Isten-esemény, amely nem nélkülünk, hanem velünk történik. Együtt: egymással és Istennel. Ha nem így van, a hiba nem az „Adó”-ban van, hanem a mi vevőkészülékünkben. Hafenscher Károly (ifj.) Szeptembertől az EvÉletben HÉT HÉTEN ÁT — A HÉT (FŐ) BŰNRŐL. 1 « t .4 * <
