Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-05 / 1. szám
Evangélikus Élet 2003. JANUÁR 5. 5. oldal Emlékezet, most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy nem létezett. (Kosztolányi Dezső) A gyertyák lobogó fényében karácsony táján, az év búcsúztatása idején emlékek élednek, távoli, halványuló képek élesednek. Emlékek, szépek és fájdalmasak, de mindig a múló évtizedek felejtő vagy megszépítő varázsában. Mindnyájunk életében szép és szomorú karácsonyok váltakoztak. Hiszen sokáig csak az otthonok zárt körében lehetett karácsony - hittel teli, szép karácsony! 1952-ben hunyt el Édesapám, sokkal korábban, ugyancsak karácsony táján temettük harmadikos gimnazista kisöcsémet. Nagyon egyedül maradtunk Édesanyámmal. Ilyen egyedül érezhette magát Kosztolánviné is férje halála után, hiszen Adóm fiuk az ünnepeket vidéki barátainál vagy külföldön töltötte. így történt, hogy a költő özvegye karácsonykor nálunk ebédelt. Nagyon szerette édesanyámat, jól megértették egymást. Ha több vendég volt, havas délutánokon is erkélyünkről mutatta - az egykor boldog - családi otthonukat.- Nézzétek csak! Jobbra ott a Déli pályaudvar épülete, valamivel lejjebb a krisztinavárosi templom tornya, azzal szemben, az Alagút felett ott a Logodi utca. Itt volt az első lakásunk, milyen boldogok voltunk... Egyik legszebb versében, a „Hajnali részegségében is megörökítette a Logodi utcát... (De sok szép napot töltöttem a kedves házban! Keresztfiam, Laci tízéves lehetett, amikor őt is magammal vittem. Kosztolányiné vezette körül a lakásban, megmutatta neki a költő féltve őrzött könyveit, emléktárgyait. Egyszer - vagy harminc év múlva - Laci a megbeszélt időnél jóval később érkezett hozzám: „Keresztmama, bocsánatot kérek a késésért, de a Logodi utca felől jöttem kocsival. Hirtelen olyan kíváncsi lettem a régi házra, akartam látni, van-e rajta emléktábla?” íme, a gyerekkori élmény emléke. Nem haragudtam a késésért!) 1961 telén Édesanyám kórházban volt. Két nappal karácsony előtt orvosa azt ajánlotta, jobb lenne, ha az ünnepeket otthon töltené, néhány napra vigyem haza. Orvosa tudta, csak én nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó karácsonya. Előtte nem készülhettem az ünnepekre. Munkahelyemről naponta mentem a kórházba, általában késő estig mellette voltam. A szabadságom apránként már kivettem, nagyon nehéz volt felkészülnöm otthoni ellátására, gondoskodnom az ünnepi hangulatról, hogy legalább néhány gyertya világítson a későn vett satnya kis cserepes fenyőfán. Mikor már éppen a nagyon szerény ünnepi ebédet készítettem, gyorsan, hogy minél több időt tölthessek anyám mellett - egyszer csak megszólalt a csengő. Az őszinte, jó barát, Kosztolányiné, jött kedves kis ajándékaival a hagyományos karácsonyi ebédre. Nem tudott édesanyám betegségéről, mivel hirtelen szállítottuk kórházba. Megdöbbenve nézte szegény, nagyon gyenge, törött karú barátnőjét, vigasztalta, nyugtatgatta, aztán segíteni kezdett, megterítette az asztalt, fenyőágakkal díszítette, tálalt - pedig tíz évvel volt idősebb anyámnál. A szerény karácsonyi ebédet szótlanul fogyasztottuk, csak a feketekávé után lett oldottabb a hangulat. Kosztolányiné - a csodálatos Ilona vers ihletője - kedves karácsonyi történeteivel szinte felvidított kettőnket... Kedvesen emlékezett a nálunk töltött napokra, tréfás kedvű apámra, öcsémre, a kis cserkészre, akit már csak fényképről, elbeszéléseinkből ismerhetett, örökké kézimunkázó, unokáinak kötögető drága nagyanyámra, akit szintén nagyon szeretett, és mindig az ura édesanyjával hasonlított össze. Sok szó esett Didéről - Kosztolányiról -, a szabadkai karácsonyokról, később anyám kedvenc Kosztolányi-verseit mondta el, köztük a „Jaj, hová lettek a zongorás estek...?”-et. Szinte megállás nélkül szavalta az ura verseit. „Anyuska régi képe/ Jaj, de édes/ Itt oly fiatal még, Tizenhat éves./ Mellén egy nagy elefántcsontkereszt,/ De dús, komoly haján, bársony ruháján/ titkos jövendők szenvedése rezg.” S a színes tinták... „arany imát írnék az én drága anyámnak, / arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal./ És el nem unnám, egyre írnék/ egy vén toronyba, szünes-szünte- len./ Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.../Kiszínezném vele az életem.” Feledhetetlen karácsonyi irodalmi délután volt! Barátságos délután a havas, hideg télben - és nem csak a cserépkályhában pattogó fahasábok melegítettek. Hárman voltunk, de a gyenge kis fenyőágakon imbolygó gyertyák fényében, a karácsonyi áhítat perceiben benépesült otthonunk... Estefelé Kosztolányiné elbúcsúzott. Amikor a magas kerti lépcsőkön lekísértem, könnyei végigcsorogtak az arcán: „Szomorúan szép karácsony volt” - mondta a kapuban. Könnyeimet visszafojtva léptem a szobába. Édesanyám kezemet simogatva halkan megszólalt: „Azért mégis szép karácsony van, aranyos volt Ilona”... Valóban szép karácsony volt, mert még élt, mindketten éltek... Schelken Pálma A Bolyaiakról - egy évforduló kapcsán Kétszáz évvel ezelőtt született Bolyai János matematikus Nagyapja, Bolyai Gáspár szolgabíró volt Erdélyben, a Küküllő menti Bolyán, ahol kicsiny birtokán gazdálkodott. Itt született fia, Bolyai Farkas, 1775. február 9-én. Hatéves korában, 1781-ben került a nagyenyedi kollégiumba. Báró Kemény Simon fia mellé fogadta idősebb tanulótársul. A két fiú 1790-ben Kolozsvárra ment, a református kollégiumba. 1796- ban egy félévet Jénában töltöttek, 1796 decemberében átmentek Göttingába. Itt ismerkedett meg Bolyai Farkas a két évvel fiatalabb Carl Friedrich Gauss-szal, „a matematika fejedelmével”. Összebarátkoztak, és egy életen át leveleztek. Hazatérte után, 1799-től az anyai birtokon (a Marosvásárhely melletti Domál- don) gazdálkodott. 1801-ben megnősült, árkosi Benkö Zsuzsannát vette feleségül. Házasságukból - Kolozsvárott - született János fiuk, 1802. december 15-én. Két évvel később Bolyai Farkast a marosvásárhelyi református kollégium matematikaprofesszorává választották, itt tanított 47 éven át, 1851 -ig. Igazi polihisztor volt: hét tankönyvet írt, valamint levelező tagja volt a Magyar Tudós Társaságnak is. Fő reménysége fia, Bolyai János volt, akit ő tanított a marosvásárhelyi kollégiumban. Remélte, hogy fia mindazt eléri, amit ő nem tudott. Éppen ezért óriási csalódást jelentett számára, amikor nem sikerült ki- küldenie őt Németországba, mivel kérésére Gauss nem válaszolt. Bolyai János 1818-ban iratkozott be a bécsi hadmérnöki akadémiára, ahol 1822- ben fejezte be tanulmányait. Alhadnagyi rangban Temesvárra helyezték, innen írt levelet apjának 1823. november 3-án: „...A feltételem már áll, hogy mihelyt rendbeszedem, elkészítem, s ha mód lesz a paralellákról (párhuzamosokról) egy munkát adok ki. (...) Fia meglátja, Édesapám, megismeri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem. ” Az édesapa, Bolyai Farkas 1832-ben megjelent „Tentamen” (Kísérletek) című könyve függelékében jelent meg nyomtatásban a fiú, Bolyai János elmélete: a nem euklideszi geometria korszakalkotó felfedezése. (1894 óta - „A Matematikai Tudományok Nemzetközi Bibliográfiai Kongresszusának” döntése alapján - Bolyai-Loba- csevszkij-geometriának nevezik, mert Bolyaitól függetlenül Lobacsevszkij orosz matematikus is hasonló eredményre jutott.) Egyedül Gauss ismerte fel a felfedezés lényegét, ám ő azt írta, hogy maga is foglalkozott a problémával, mintegy elvitatva ezzel Bolyai János elsőségét. Pedig a Bolyaiak azt remélték, hogy Gauss segítségével János kiemelkedhet az ismeretlenség homályából. Ráadásul eddigre még az apa és a fiú közti viszony is megromlott. Amikor Bolyai János főhadnagyi rangban Aradon szolgált, maláriát és ízületi gyulladást kapott. 1830-ban Lembergbe helyezték, itt kolerás lett, Olmützben pedig agyrázkódást szenvedett. Szolgálatát nem tudta ellátni, és 1833-ban kapitányi rangban nyugdíjazták. Előbb Marosvásárhelyre, majd 1834-ben Domáldra költözött, és megnősült. 1846-ban tért vissza Marosvásárhelyre. Az apa, Bolyai Farkas 1856. november 20-án, a fiú. Bolyai János 1860. január 27-én halt meg. A két Bolyai emlékét ma is több művészeti alkotás, intézmény és díj őrzi. Marosvásárhelyen szobrot állítottak nekik, Németh László drámát írt róluk, a kolozsvári egyetemet Babes-Bolyai Egyetemnek nevezik, illetve Magyarországon a fiatal tudósok Bolyai- ösztöndíjban részesülnek. Dr. Reményi Mihály WASS ALBERT: Üzenet haza Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, jellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; Az idő lemarja a gyomokat. A viz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a hallások hada. Mert erősebb a baltánál a fa s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedéknek átváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot. Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel, és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentum Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, de a kő marad, a kő marad. És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad. És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magas ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok s a víz szalad és csak a kő marad, a kő marad. Maradnak az igazak és a jók. A tiszták és a békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! Likasszák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szoigalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, ózonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad. Bajorerdő, 1948. (Elhangzott december 18-án a Duna Tv fennállásának 10. évfordulója alkalmából, a Budapest Kongresszusi Központban rendezett ünnepségen.) „De Jézust szereted, ugye?!” Segítség - dr. Kékén András igehirdetései D. Dóka Zoltán visszaemlékezéseivel Valóban igazi lelki segítséget jelentenek a dr. Kékén András prédikációit tartalmazó kötet írásai mindazoknak, akik kézbe veszik azt. A „Segítség” című könyv - amely a közelmúltban, özv. dr. Kékén Andrásáé magánkiadásában jelent meg - mintegy hetven igehirdetést és D. Dóka Zoltán (1929-2000) egykori hévizgyörki lelkész visszaemlékezéseit tartalmazza. Dr. Kékén András 1909. december 10-én született a Nógrád megyei Bokoron. 1931-ben avatta lelkésszé Raffay Sándor püspök, 1941-ben választotta lelkészévé a budapesti Deák téri gyülekezet. Állásából 1949. április 26- án felfüggesztették. 1950. március 29-én az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, hogy ezzel is zsarolja a D. Ordass Lajos püspök ügyét tárgyaló egyházi különbíróságot. 1950. május elején Kistarcsára internálták, innen október 12-én szabadult. Az intemálótábort követően segédmunkásként, azután könyvelőként dolgozott. 1956. október elején állami részről rehabilitálták, majd visszahelyezték lelkészi állásába. Október 7-én hirdethette újra Isten igéjét. 1974. május 9-én hunyt el. Ma, 28 esztendővel később - prédikációin keresztül - ismét megelevenedik számunkra a Deák téri gyülekezet pásztora, a lelkész és az ember. Az egyházi esztendőhöz igazodó igehirdetések szövegét javarészt hangszalagról gépelték, vagy gyorsírással jegyzetelték le. A kötetben csak kevés olyan írás található, amelyet maga dr. Kékén András vetett papírra. D. Dóka Zoltánné írja a bevezetőben: ezzel a könyvel az volt a szándéka, hogy dr. Kékén András még elérhető - és az özvegye által rendelkezésre bocsátott - igehirdetéseit rendezze, megmentve őket ezzel az utókor számára. Az összegyűjtött prédikációk elhangzásának időpontja néhány esetben ismeretlen, a többség az 1945-1946, 1948-1949 és az 1955-1956- os esztendőből származik. A könyv tanulságos olvasmányul szolgál mindenki számára. Azoknak is, akik átélték ezt a korszakot, és azoknak is, akik csak a történelemkönyvek lapjairól ismerik. „... ennek a kötetnek a célja emléket állítani két ember igaz barátságának. De ők már halottak. írásaikon keresztül azonban élnek, itt vannak velünk, és vallanak nekünk. Kékén András vall nekünk arról, kicsoda neki Isten. Dóka Zoltán pedig emlékező írásain keresztül valljon nekünk Kékén Andrásról. Láthatjuk egy igaz barát tollán és szívén keresztül, ki is volt igazán Kékén András.” Ki is volt igazán Kékén András? Jól jellemzi őt az a megindító történet, amit a barát, D. Dóka Zoltán visszaemlékezésében olvashatunk: „A Rákóczi úton kísértem őt hazáig, majd mentem a Keletibe, s onnan vonattal Hévizgyörkre. A Nagy- körútnál megálltunk, mert piros volt a jelzőlámpa. Vártuk, hogy zöld legyen. Amikor kimondtam ezt a csüggedt mondatot: »Nagyot csalódtam az egyházban!«, felém fordult, meleg, jóságos szemével rám nézett, és azt kérdezte: »De Jézust szereted, ugye?!«” Mire ezek a sorok megjelennek, a sokak által szeretett és tisztelt Deák téri lelkész felesége már nincs az élők sorában. Özv. dr. Kékén Andrásné temetési szertartása december 7-én 10 órakor volt a Deák téri evangélikus templomban. De mielőtt még eltávozott volna, a Segítség című kötet formájában egy utolsó ajándékot hagyott hátra nekünk. Gazdag Zsuzsanna A kötet megvásárolható az Üllői úti, valamint a Huszár Gál könyvesboltban (Budapest, Sütő u. L). Ára: 1350forint. Kosztolányi feleségével és fiával Tátraszéplakon, 1934-ben
