Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-17 / 33. szám
Gelencsér György Felvétele 6. oldal 2003. AUGUSZTUS 17. Evangélikus Élet Istentiszteleti élet és spiritualitás „A nagygyűlés szíve az istentiszteleteken fog dobogni” - írták jó egy évvel ezelőtt egy vvinnipegi beköszöntőben a genfi nemzetközi liturgikus csoport tagjai. És valóban, a 30 (!) istentiszteleti alkalom után elmondhatjuk: az LVSZ-nagygyűlésken még soha nem kapott ekkora hangsúlyt a spirituális élet. Különösen is kiemelkedő volt a liturgia szerepe: Isten népének közös szolgálata időben jóval nagyobb teret kapott, mint az igehirdetés. A közösség megélésének szent alkalma, megnyugvás, gyógyulás testnek és léleknek - ezt nyújtották az istentiszteleti alkalmak. Mert mi köti össze Sophie-1, a grönlandi eszkimó püspöknőt és Munibót, a jeruszsálemi palesztin püspököt Thomasszal, a „keletnémet” újságíróval és e sorok írójával - minden különbözőségünk ellenére? Isten-gyermekségünk, a ke- resztség és úrvacsora, eleink hagyományai. Az imádságok, melyeket közösen mondunk, az énekek, melyeket együtt éneklünk. Keresztség és úrvacsora - ezek jelentették a hidat közöttünk. Mikor a megnyitó úrvacsorái istentiszteleten felsorakoztunk az őshonos indiánok szent folyója, a Red River partján - még egymásnak ismeretlenül —, tudhattuk: ke- resztségünk révén és eleink hagyományi alapján egy család tagjai vagyunk. A ránk hulló vízcseppek emlékeztettek bennünket a kezdetekre, az isteni elfogadásra, mi pedig - ellentmondva az ördögnek - megújítottuk keresztségi fogadalmunkat. Jóból is megárt a sok - gondoltam, mikor először láttam: minden reggel úrvacsorái istentisztelettel kezdjük a napot (legtöbb hazai gyülekezetünkben még a havi egyszeri úrvacsora is feleslegesnek tűnik...). És láttam a csodát: a tizedik napon is megtelt a kongresszúsi központtal szemközti St. Mary katolikus templom. Sok ének, sok imádság és jóval kevesebb egyéni megnyilvánulás. Számos, szavak nélkül is beszédes jel: a béke jeleként ölelés; a kereszten az éppen szolgáló ország jelképei (a magyaroknál szőlőfurtök) - és a feloldozás egyszerű és megszokhatatlan szavai: „megbocsáttattak a te bűneid”. Minden A nvitó-istentisztelet középpontjában a keresztség állt reggel mindenki vett úrvacsorát. Az örökkévalóság e jelével és ígéretével indultunk a fáradságos, testet-lelket igénybevevő, feszültségekkel - és persze örömökkel - teli munkába. Kevesebb szó, több jel, több csend. Délben és este áhítatra hívó dobszó, melyet sok nép érezhetett magáénak - s egyben jelezte a különböző kultúrák találkozását. Gyertyagyújtás, ének, váltogatva elmondott zsoltár, csendes, a napszakra jellemző imádság - és megérezhettük a Szent jelenlétét és erejét a hodály méretű, barátságosnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható konferenciateremben is. A hagyományosnak tekinthető istentiszteletek mellett számomra új élményt jelentettek az ún. „gyógyító istentiszteletek”. Egy kép jelenik meg előttem. Mark Hanson amerikai püspök, az LVSZ újonnan megválasztott elnöke lehajtja a fejét, és figyel. Egy indonéz asszony térdepelve súgja: miért kéri Isten gyógyító kegyelmét, majd a püspök az asszony fejére, segítője pedig a vállára teszi a kezét, és elhangzanak a szavak: „Maria, Isten erősítsen meg téged Szentlelke erejével! Állítsa vissza tested és lelked egészségét Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” Az asszony így válaszol: „Ámen”, végül a püspök szent olajjal keresztet rajzol a homlokára. Négy este telt meg a közeli anglikán templom, hogy hitetlenkedő és sokszor erőtlen tanítványként a gyógyító istentiszteleten halljuk, lássuk, érezzük: nevünkön szólítanak. Az Övéi vagyunk, és Szentlelke ma is kézzelfogható gyógyító erőként van jelen közöttünk és bennünk. A cikk szerzője - úrvacsoraosztás közben Kovácsné Tóth Márta Bibliakör - faluközösségben A világ különböző országaiból, kulturális, gazdasági környezetéből összesereglett mintegy ezer résztvevő az első napokban egy nagyvárosra emlékeztető embertömegre hasonlított leginkább, ahol csak nagyon kevesen ismerik egymást. Ilyen helyzetben fennáll az elmagányosodás veszélye, ami nagyon megkeserítheti a hazájától, családjától, megszokott környezetétől elszakadt ember életét. Egy faluközösségben azonban más a helyzet. A falvak lakói ismerik, számon tartják egymást. A nagygyűlés szervezői éppen ezért ún. faluközösségekre osztották a küldötteket, ahol ízelítőt kaphattak mindabból, amit a világ másik végéről érkezett résztvevők hordoztak magukban a téma - „Gyógyulást a világnak!” - kapcsán. Én is a tíz faluközösség egyikének tagja lehettem. A mintegy 75 főt számláló közösségünk arra a kérdésre próbált választ találni, hogy mi az egyház feladata a gyógyításban. Annak érdekében, hogy a beszélgetés minél hatékonyabb legyen, és a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt lehetőleg mindenki szóhoz juthasson, a faluközösség „családokká”, asztaltársaságokká alakult minden délelőtt. Az én asztaltársaságomhoz három püspök (egy afrikai, egy ázsiai és egy európai), valamint egy eti- ópiai egyházi munkatárs, egy németországi teológiai tanár, egy finnországi orvosnő és egy indonéziai lelkésznő tartozott. Minden szempontból színes társaság voltunk. Más-más kontinensről érkeztünk, más-más gazdasági, kulturális háttérrel rendelkeztünk, más-más helyet töltünk be a minket kiküldő egyházban, de mindennap együtt tanulmányoztuk az aznapra kijelölt bibliai részt. Mindezeken túl gondolatébresztő volt a reggeli úrvacsorás istentiszteletek liturgiája és igehirdetése, valamint a régiók igei alapú bemutatkozása is. Megrázó volt számomra annak a fiatal chilei lelkésznek a vallomása, aki elmondta, hogy számára a megbocsátás különösen nehéz dolog. Nem is olyan rég politikai fogolyként fél évet ült egy chilei börtönben, ahol embertelen körülmények között éltek a rabok, és őt is naponta kínozták. Túl friss még benne az élmény ahhoz, hogy vallatóira gondolva a megbocsátás jusson eszébe, jóllehet tisztában van a krisztusi paranccsal: nincs más út, csak a szeretet útja. Érdekes volt hallani, de később látni is, hogy sok nyugati evangélikus egyházban ma már bevett szokás az ún. „gyógyító istentiszteletek” tartása. A faluMunkában az egyik faluközösség közösségben egy kanadai Iclkésznő elmondta, hogy gyülekezetében rendszere- | sen szerveznek ilyen istentiszteleteket. A lelkész, aki arra elhivatottságot érez, I kézrátétellel „gyógyítja” a gyógyulni vágyót. (Azt hiszem, a mi kclet-közép-eu- J rópai egyházaink még nem elég érettek, felkészültek az effajta gyakorlatok be- I fogadására...) A gyógyulásra áhítozó világot tíz nap alatt természetesen nem sikerült meggyó- i gyítani, de figyelemfelkeltés, magvetés szempontjából mindenképpen értékes volt 1 ez az időszak. Úgy vélem, a résztvevők - ki-ki a maga helyén - hatásos tevékeny- I séget fejthetnek ki a világ és benne valamennyi teremtmény gyógyítása érdekében. H Kovács Erzsébet (Kolozsvár) jg A Lutheránus Világszövetség X. nagygyűlésének levele a tagegyházakhoz Testvéri köszöntéssel Jézus Krisztus, a mi Urunk és Megváltónk nevében! Mi, a Lutheránus Világszövetség tagegyházainak delegátusai, a szervezet tisztségviselői és sokan mások itt, Winnipegben, Kanada szívében összegyülekeztünk a szövetség X. nagygyűlése alkalmából. Témánk a következő volt: „Gyógyulást a világnak!”. Az új Jeruzsálem látomásában, János jelenéseinek végén az élet fájának levelei „a népek gyógyítására valók" (Jel 22,2). A nagygyűlés örvendezett a Feltámadott Bárány gyógyító jelenlétén, miközben várva várjuk a napot, amikor majd az új Jeruzsálemben együtt lehetünk az összes szentekkel. Kanadai házigazdáink szívélyes vendégszeretettel vettek körül bennünket. Kanada növekvő etnikai sokszínűsége, francia, brit és őslakos örökségével együtt szembetűnő példája világunk örömeinek és gondjainak. A világ sebei nem maradtak rejtve előttünk a nagygyűlés alatt. Voltak közöttünk testvérek, akik olyan országokból érkeztek, ahol háború dühöng, amelyeket az AlDS/HIV-járvány és kábítószer-problémák sújtanak, és ahol a gazdasági globalizációnak csak az árnyoldalait tapasztalják. A libériái egyházi vezetőktől hallottunk az országukban dúló polgárháború pusztításáról. Fájdalmas tapasztalat, hogy a világnak gyógyulásra van szüksége. Különösen is fájdalmasan érintett bennünket, hogy több mint ötven testvérünktől megtagadták a részvételhez szükséges vízumot. Az elutasítás mögött a terrorizmus által megváltoztatott világ áll, az a világ, amelyet ugyan a technika egyre jobban egyesít, de amelyben szegény és gazdag, észak és dél egyre inkább elkülönül; vagyis azok, akik részei az új globális rendszernek, és azok, akik kimaradnak belőle. Ugyanakkor megtapasztaltuk, hogy hitünk diadalmaskodik a megosztottságon. Krisztus azért jött, hogy lerombolja a minket elválasztó falakat. A Krisztusban való közösség, amely összeköt bennünket, sokkal erősebb, mint bármely hatalom, amely fizikailag távol akar tartani egymástól. Azok hiánya, akiktől megtagadták a beutazást a nagygyűlésre, a Pál testébe adatott tövisre emlékeztet, arra, hogy Isten ereje erőtlenség által ér célhoz (2Kor 12,7). Közösségünk alapja a Krisztusban való közös részesedésünk, ez pedig a keresztjében való közös részesedést jelenti. A gyógyulás és a Krisztus szenvedéseiben való részesedés elválaszthatatlan egymástól, mert csak Krisztus sebei által gyógyulunk meg. Kanada tágas ege alatt megtapasztaltuk a közösség erejét. Napjainkat úrvacsorával kezdtük, és imádságok, bibliatanulmányok segítségével osztottuk fel. Az evangélikusok nagy számú közösségét Finnországtól Dél-Afrikáig és Japántól Argentínáig képviselték küldöttek. Delegációinknak fiatal és idősebb, férfi és női tagjai voltak. Más egyházak képviselői is jelen voltak: katolikusok, ortodoxok, reformátusok, anglikánok és sokan mások. Üdvözöltük az ökumenében az elmúlt évtizedekben tett előremutató lépéseket, különösen is a római katolikus-evangélikus Közös nyilatkozatot a megiga- zulásról, de éreztük, hogy mennyire szükségünk van a Szentlélekre a fennmaradó jelentős különbségek legyőzéséhez. A közösség megtapasztalása, amelyet sokfélesége ellenére is az evangélium egyesít, minden LVSZ-nagygyülés fénypontja, és reméljük, hogy e levél olvasói kapcsolatba kerülnek azokkal, akik itt voltak, és közelebbről is magukévá tehetik az itt tapasztaltakat. Minden nagygyűlés fontos feladata, hogy áttekintse a szövetség munkáját a legutóbbi alkalom óta, és előkészítse azt a következő időszakra. Az LVSZ hatéves beszámolóját - Hongkongtól Winnipegig, 1997-2003 címmel - tíz kisebb, egy-egy témával foglalkozó úgynevezett „faluközösség” tekintette át. Megválasztották az LVSZ új Tanácsát és elnökét, Mark Hansont, az Amerikai Evangélikus Egyház vezető püspökét. A faluközösségek új feladatokat is javasoltak a szövetségnek, amelyeket a nagygyűlés megtárgyalt és elfogadott. Ezeket a feladatokat a világgyűlés üzenete sorolja fel. Az üzenetet - a nagygyűlés határozataival együtt - a tagegyházak is hamarosan megkapják. Ezekben a nagygyűlés- szorosabb együttműködésre kötelezi az LVSZ-t az őslakos népekkel;- a diakóniának mint az evangélikus közösség szerves részének szervezett tanulmányozására szólít fel;- felhívja a tagegyházakat a tisztességes nemzetközi kereskedelmi politika támogatására és a törvénytelen nemzetközi adósságok elengedésére;- aggodalmát fejezi ki az Egyesült Államoknak a nemzetközi ügyekben megmutatkozó, növekvő egyoldalú fellépése miatt;- megváltoztatja az LVSZ teljes nevét: „Lutheránus Világszövetség - Egyházak Közössége”;- kifejezi szolidaritását Irak egyházaival szem- 1 ben. és kijelenti, hogy az iraki népnek joga van sa- I ját demokratikus kormányhoz;- ismételt erőfeszítéseket tesz az izraeli-pa- 1 lesztin bekéért Palesztina felszabadítása és Izrael I biztonsága alapján;- kötelezi az LVSZ-t, hogy továbbra is tegyen I meg mindent a közösség megvalósításáért. A nagygyűlésen kiütköztek az evangélikus kö- I zösségen belüli véleménykülönbségek a család és I az emberi szexualitás kérdéseiről. Mélyreható, de I kölcsönös tisztelettel folytatott párbeszédben meg- | tapasztaltuk, hogy a Krisztusban való közösségünk erősebb a témával kapcsolatos véleménykülönbsé- 1 geknél; ebben is hordoznunk kell egymás terhét. A I nagygyűlés üzenete felhívja a tagegyházakat, hogy 1 támogassák egymást a további párbeszédben és I minden személy emberi jogainak védelmében. Hálaadással távozunk Winnipegből mindazért, ] amit Isten a szövetség által a múltban cselekedett, I és imádságban hordozzuk a jövendő munkát. I Mindannyian egyek vagyunk az egy Krisztusban és 1 az egy Szentlélekben. Valahányszor összegyűlünk I az Ige és a szentségek mellett, egyek vagyunk min- I den kor és hely közösségével. Az LVSZ-bcn meg- { valósuló közösség is ezt az egységet fejezi ki. Kö- 1 zösségünknek gyógyulásra van szüksége; az 1 egyháznak gyógyulásra van szüksége; a világnak I gyógyulásra van szüksége. Az LVSZ azért van, I hogy Isten munkáját szolgálja „a világ gyógyulásá- I ért”. Az Atya, Fiú, Szentlélek Isten áldja meg és I tartsa meg közösségünket ebben a munkában! Winnipeg, 2003. július l)r. Christian Krause Dr. Ishmael Noko « ny. püspök, leköszönő elnök főtitkár ' Fordította: dr. Szentpéterv Péter | i 1 > A
