Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-17 / 33. szám
Török Anett Felvételei Ev angélikus 68. ÉVFOLYAM 33. SZÁM 2003. AUGUSZTUS 17. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 9. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Elet ARA: 135 Ft A TARTALOMBÓL Jövőt építő emléktúra Egy kijózanító ige Magyar küldöttként Winnipegben 5-8. oldal Mit ad(j)unk tovább gyermekeinknek? A hitismeret Megyei szabadtéri evangélizáció Szügyben Nógrád megye evangélikus gyülekezetei minden évben egy közös evangélizációt tartanak, melynek minden alkalommal más-más egyházközség ad otthont. Augusztus 10-én a Balassagyarmattól néhány kilométernyire fekvő, 1500 lelkes Szügy biztosította a helyszínt. A helyi önkormányzat felajánlotta a szabadtéri színpadot, amelyet a régi megyeháza alapjának romkertjében állítottak föl. A szügyiek jócskán kivették részüket az előkészületi munkákból - nemcsak a gyülekezet aktív tagjai, de a templomban ritkán láthatók közül is sokan megragadták a sátorrudakat. Ez utóbbira azért is volt szükség, mert igen melegnek ígérkezett ez a vasárnap... A megelőző munkában és a nap folyamán Istenünk többszörösen is kisegített bennünket a nehéz helyzetekből. Hiszen jól ismerjük: bármennyi előkészület után is mindig szűk az utolsó néhány óra, és tetőfokára hág az izgalom, vajon elké- szülünk-e időben. Délután három órára terveztük a hivatalos kezdést, de két órával előtte még csak egy kopár színpad látszott. Azután megjelentek az autók és az emberek, és szép lassan minden a helyére került. A művelődési háztól hangosítási rendszert kaptunk kölcsön, amely a gyülekezet idén pályázaton nyert berendezéseivel kiegészítve tökéletes hanghatást biztosított - ráadásul eszközeinket szakavatott kezekben, a Balassagyarmati Művelődési Ház technikusánál tudhattuk az egész alkalom alatt. Felkerült a helyére a nagy transzparens is, amellyel előző éjszaka még dolgozni kellett, de vasárnap már fennen hirdette az evangélizáció mottóját, illetve annak utolsó három szavát: ,,Aki minket Leikével ma is megszólít, életre hív, és bizonyságtételre elküld, az életünket és szolgálatunkat áldottá teszi. ” Miközben a színpadon kalapálások és fűtkosások közepette alakult a helyszín, addig a gyülekezet többi tagja az iskola aulájában készült a szeretetvendégségre. Természetes, hogy a megye gyülekezetei képviseltették magukat, de mesz- szebbről is érkezetek vendégeink. Elsősorban is az igehirdető: Keveházi László ny. esperes, volt pilisi lelkész, aki engedett a hívásnak, és több mint 300 kilométert autózott Kőszegről, hogy közöttünk szolgáljon. De meg kell említenünk az alkalom kántorát, Győri Péter Benjámin szolnoki lelkészt is, aki a gyülekezeti autót megtöltve érkezett, s magára vállalta a basszusgitározás, éneklés, sőt az úrvacsoraosztásban való segédkezés feladatát is. Alkalmunkat egy hívogató énekkel kezdtük el: „Gyertek velünk még ma énekelni és örülni!”, majd a gyülekezet felügyelője köszöntötte az egybegyűlteket az Útmutatói aznapi igéjével. Néhány szavas bizonyságtétele megadta az együttlét alaphangját. A szügyi fiatalok ezután megtanították az alkalom énekét, Kell az áldás címmel. Ezt követően a luc- falvi felnőtt énekkar és az ősagárdi fiatalok zenés-énekes szolgálatát hallhattuk. Ez utóbbi csapat szintén tanított egy dalt, melynek révén régi evangélizációs zenei emlékek elevenedtek meg: ahogyan erősödött az ének a sorok között, úgy nőtt a szolgálók száma a színpadon is, egyre többen vették a hangszerüket, vagy kapcsolódtak be a közös éneklésbe: „Jézus, te vagy nékem az életem, te vagy nekem a mindennapi kenyerem!” A délután legfontosabb része az igehirdetés volt. Felszólitás, ígéret, áldás, parancs hangzott el a prédikáció üzenetében, igazságában, amelyet Keveházi László Ef 5,8-9 alapján szólaltatott meg. Az előtte lévő szolgálatok csak a ráhangolódást, felvezetést szolgálták, hogy mindenki értse meg jól: Itt ma valami fontosat akar nekünk az Úr Lelke mondani! Életbe vágó kérdésekről van szó. Nem fogunk üres kézzel, szívvel távozni. Az igehirdetést követő imádság után az Apostoli hitvallás énekes feldolgozása hangzott el a szügyiek tolmácsolásában, majd a lucfalvi ifjúsági énekkar szolgált. Az úrvacsora előtt pedig megjelentek a színpadon a vanyarci zenei tábor résztvevői, akik minden évben fellépnek az éppen aktuális evangélizációs helyszínen. Szép előkészítést adtak az úrvacsorái liturgiához, a Krisztus testében és vérében való közösség alkalmához, melyen hat lelkész három helyen szolgáltatta ki a szentséget a mintegy négyszáz jelenlévő számára. Úrvacsoraosztás alatt a - délután folyamán megérkező pesterzsébeti lelkésszel és a vanyarci zenei tábor gitároktatójával kiegészült - helyi ifjúsági énekkar magasztalta Istent a kegyelem csodájáért. Az istentisztelet végeztével elbocsátás és záró áldás hangzott el, majd mindenkit hívtunk és vártunk a terített asztalokhoz. A helyi lelkész pedig csendesen s megszégyenülve tekintett végig az arcokon, mert azt láthatta, amiről a mottó ígérete szólt: szolgálatunkat áldottá teszi - pedig mi annyira kicsik és ügyetlenek vagyunk... Soli Deo Gloria! Blatniczky János Dániel „Hiszem az egyetemes ANYASZENTEGYHÁZAT...”- de szeretem-e? Szeretni emberi dolog... Aligha lehet másként értelmezni mindazt, amit Jézus Krisztus az emberélet lényegéről a tanítványok lelkére kötött. Semmi úgy meg nem változtatja, semmi úgy meg nem döbbenti a világot. Amikor az első századokban a keresztények üldözői az egyház támadható pontjait keresték, éppen az egyik legfélelmetesebb üldöző kiáltott fel leplezetlen ámulattal: „Nézzétek, hogy szeretik egymást a keresztények!” S habár - elvileg - természetesnek könyveljük el, hogy ennek az egyházban így is kell lennie (mennyi képmutatásunk is erről árulkodik!), mégis mindenkor megrázó tapasztalat marad magának a keresztény embernek is, hogyha valóban szeretetre talál. Szereted-e az egyházat? Egy kérdés, amely nem szerepel semmiféle kérdőíven, amelyre nincsen táblázat az évi jelentésekben és piunkaprogramokban. Egy kérdés, amely oly sokszor hiányzik még az egyházi munkások, templomjáró hívek gyónótükréből is. Egy kérdés, amely mégis megkerülhetetlenül utunkat állja, amikor az egyház, a gyülekezetek, sőt a családok és a közélet gondjait felületes tartózkodással elhárítjuk magunktól. Hát lehet az egyházat szeretni? Nem egyszerűen elfogadni, támogatni, építeni - de szeretni?! Mai evangélikus körünkben talán még szokatlanabb a gondolat. Protestánsok tartózkodóan szoktak erről beszélni. Sokszor - burkolt gyanakvással minden „központosítással” szemben - inkább azt hangsúlyozzuk, hogy az egyház a gyülekezetekből épül fel, de ez azt jelentené, hogy az egyház nem több, mint a gyülekezetek összessége? Vajon erre gondolt-e Luther és Melanchthon, amikor a tiszta tanítással és a szentségek helyes kiszolgáltatásával kötötte össze az egyház meglétét? Hiszen ez a közösség nem áll meg az egyes gyülekezetek határánál, hanem összeköti őket egymással is, s így az egyház együtt több, mint a gyülekezetek puszta összessége. S vajon elegendő-e ma azt mondani, hogy a gyülekezeteket a közös hit tartja együtt az egyházban, miközben az egyházat a közös alapon habarcsként összetartó szeretetet alig-alig (sem) említjük? Alázattal be kell látnunk, hogy az egyház közössége a szeretet jele ezen a világon, ilyen értelemben határai ott húzódnak, ameddig szeretető elér. S fordítsuk meg bátran a tételt: az is jel, ha a gyülekezetek nem vállalják egymással az összetartozás kötelékét! „Szereted-e a melletted álló egyházat?” - kölcsönözzük a kérdést esketési liturgiánkból, és nem csak azért, hogy az elkötelezés, az összetartozás komolyságát hangsúlyozzuk. Tegyük fel nagyon csendesen, de határozottan magunknak a kérdést: vajon tényleg mellettünk áll-e egyházunk? Megnyilatkozásaiban, döntéseiben, szavában és tetteiben így érezzük-e, ezt látjuk-e? Bizonyára nem mindig. S amikor nem, eszünkbe jut-e, hogy talán azért van így, mert nem szerettük eléggé: hagytuk a fejünk fölé nőni, mások ügyévé válni, elszemélytelenedni - egyszóval elidegenedni. Talán azért nincs az egyház mellettünk, mert mi sem lépünk már mások mellé, s mások sem lépnek mimellénk. Készek vagyunk-e egymás mellé (olykor alá, d.e semmiképpen sem fölé) állni, ha az egyházról van szó? Lehet-e szeretni egy gyengeségektől roskadozó egyházat? Talán ez a legfontosabb kérdés az egyházról a 21. század kezdetén. Hiszen gyengeségünk akad bőven, és a konstantini államegyházi-népegyházi korszak 1700 esztendeje után már nem védenek meg bennünket a szembesüléstől sem szerzett és adományozott jogok, sem egy korábbi keresztény alapvetésű kultúrközeg, sem a hagyományos társadalmi „többségünk”. De gyengeségeink nemcsak a váratlan történelmi környezetváltozás miatt vannak, hanem szivünkben és lelkűnkben hordozzuk azokat magunk is, s az egyház is magán hordozza az emberi gyengeség jeleit. De talán éppen ez a gyengeség - mert manapság nagyobb szégyennek számítják, mint a bűnt - az egyház hitelességének egyik pecsétje, ha azt - bűnbocsánatot szomjazva és remélve - vállalja. Ahol a gyenge ember elveszett és értéktelen az emberek szemében, ott a gyengék szeretete prófétai jellé válik, s az egyház, amely őszintén vállalja gyengeségeit is, Jézus közösségében felüdítheti a megfáradtakat és a terhek alatt szenvedőket. Szabad tehát szeretni egy Istenhez és önmagához is őszinte, „emberarcú” egyházat, sőt ma igazán csak így lehet szeretni: amikor nem magát ismeri nagynak, hanem Urát, aki maga is emberekhez lett hasonlóvá, s megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt. Minden emberi gyengeség ellenére is az egyház titok, misztérium: Jézus Krisztus titokzatos teste. Boldogok, akik meglátják (és ilyennek látják) az egyházat - nem csak hivatalnak, munkáltatónak, adminisztratív vagy szolgáltató szervezetnek és a kereszténység jelképes társadalmi-kulturális képviseletének. Hiszen több az, mint a keresztény emberek e világi szervezete. Közösség Jézus Krisztussal és egymással Jézus Krisztus által, amire bátran kimondhatjuk: hiszem - és szeretem! Korányi András A Magyarországi Evangélikus Egyház megemlékező ünnepi istentiszteletet tart 2003. augusztus 17-én 10 órakor a budahegyvidéki evangélikus templomban Ordass Lajos püspök halálának 25. évfordulója alkalmából. Ig^t hirdet: D. Szebik Imre elnök-püspök. Mindenkit szeretettel hívunk és várunk. „Isten nem a mi értelmünkkel, hanem az ő bölcsességével munkálkodik bennünk az ö tisztasága szerint, nem pedig a mi testi vágyaink szerint. Mert Isten műve bölcsesség és tisztaság, a mienk balgaság és tisztátalanság; szűnjék meg ez, és ünnepeljen az. A mi haragunk, türelmetlenségünk és nyugtalanságunk helyett az ő békessége uralkodjék bennünk. Mert a békesség Isten műve, a türelmetlenség pedig a mi testiségünk gyümölcse... Luther Márton: A jó cselekedetekről (Takács János fordítása) * 4 < i
