Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-07-27 / 30. szám

Evangélikus Élet 2003. JÚLIUS 27. 11. oldal Üzenet az Ararátról ________________________ ro vatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla Együtt-működés A sokat vitatott Gaia-elmélet szerint a Föld - minden élő és élettelen összetevőjé­vel együtt - úgy működik, mint egy élő szervezet, mint egy test. Jól szemléltethető ez egy űrből készített felvétellel, amelyen nem látszik a megosztottság: nem látha­tók határok, nincsenek „feketék” és „fehérek”, muzulmánok és keresztyének, sze­gények és gazdagok. Az élővilág és környezete tehát egységes rendszert alkot. Az ember - egész technikai civilizációjával együtt - ennek a „lénynek” ugyanúgy egy része, mint az állatok, a növények a légkör vagy a talaj. így nem nehéz belátnunk, hogy ha az egyik résszel baj van, az hatással van a többi részre is. Rengeteg önszabályozó mechaniz­mus tartja fenn az emberi élethez opti­mális körülményeket, melyekbe az el­múlt évszázadok folyamán oly mértékben avatkozott be az ember, hogy az veszélyezteti a dinamikus egyensúlyi állapotok fenntartá­sát. A legszembetűnőbb példa erre, amit mi is tapasztalunk, az éghajlat globális változása. Ne­héz előre pontosan kiszámítani a következményeket, az azon­ban már észlelhető, hogy a Föld átlaghőmérsékletének emelke­désével olvadásnak indultak a sarkvidék jéghegyei, ezáltal a kontinensek hatalmas partvidé­kei és óceánok szigetei kerül­hetnek víz alá. Az emberiség nagy része a civilizáció fejlődésével egyre inkább eltávolodott a termé­szettől; lelki és valóságos falak­kal határolta el magát. A termé­szet csak valamiféle „háttérfuggönnyé” vált életünk „színjátékához”, gazdasági és társadalmi szükségleteink be­töltéséhez. Ketté vált ember és természet. A természet kincseit készen, árucikként kapjuk. Sokáig gondoltuk és hittük; „a fejlődést nem lehet megállí­tani”. Azonban ma már óvato­san kell bánnunk a fejlődés szó­val. Hiszen már rég szertefoszlott a gazdasági fejlődés erejébe vetett hit. A hagyományos értelemben vett fejlődés, a korlátlan kereskedelem és tőkeáramlás nem kiegyenlitette, hanem még inkább elmélyítette a gazdagok és szegények közötti szakadékot. Ezért sem túl sze­rencsés az utóbbi években gyakran hasz­nált fenntartható fejlődés kifejezés. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ökológiai válság egyben morális probléma is. II. János Pál pápa 1990-ben kiadott Béke Világnapi üzenete így kez­dődik: „Békesség Istennel, a Teremtővel - Békesség az egész Teremtéssel!”. Eb­ben hívja fel a figyelmet az ember köte­lességére a természettel, mint Isten alko­tásával szemben, az ökológiai problémák tudatosítására az egyház kereteink belül is. Hangsúlyozza, hogy a jövő nemzedé­kek szempontjából fontos, hogy foglal­kozzunk a természet nem humán részével is. Felelősségünk, hogy az ökoszisztémá­nak soha ne csak az egyik részével foglal­kozzunk. Kiemeli, hogy szükség van egy új életstílus kialakítására, az ökológiai oktatás bevezetésére és a teremtés eszté­tikai értékének megmutatására. Az evangélikus Albert Schweitzer, az „élet tisztelete elvének” megal­kotója így fogalmaz: „Minden etika nagy hibája az, hogy csak az egyik embernek a másikhoz való viszonyával foglalkozik. Valójában arról van szó, hogyan viszonyul a világhoz és minden élethez, amivel kapcsolatba ke­rül. Csak akkor viselkedik eti­kusan, ha a növények, az álla­tok és az emberek élete egyaránt szent előtte, és szük­ség esetén bármelyikük segítsé­gére siet.” Szanszkrit tudósok szerint „az egész föld egy család”. így például a fa nem csupán a ház­építéshez nélkülözhetetlen, vagy a giliszta sem csak azért van, hogy előkészítse a talajt a növények számára, hanem a „családom tagjai”, önmagukban is értékesek. Összhangban van ez Mózes első könyve 9. részé­nek verseivel: „íme, szövetség­re lépek veletek és utódaitokkal, meg minden élőlénnyel, ami ve­letek van: madárral, állattal és minden földi élőlénnyel" (1 Móz 9,9-10a). Ha még hosszú távon fenntartható bolygón szeretnénk élni, meg kell tanul­nunk tisztelni „szövetséges társainkat”, és a velük való együttműködést. JCsCs Karriertükörkép Pedig úgy vágytam rá, hogy én is olyan legyek. Hogy boldogul­jak a digitális házi levelezőrendszerrel, lazán használjam az elektronikus beléptetöt, s biztonsággal kezeljem az irodai high- tech csodákat. Ismerjem és ne felejtsem el a kódokat, módokat, jelszavakat, amelyek segítségével megnyílik az álomvilág. Ugyanúgy hozzáférhessek mindenhez, mint a többiek, elfogadott alkatrésszé képezvén magam egy „ multi " cég hatalmas gépeze­tében. Shaa kommunikációs tréning után sikerül az integráció, akkor már minden jó lesz. Befogadtak. Immár lehet jópofáskodni a munkatársakkal, nevetgélni az ebédlőben, naphosszat koptatni a számítógép bil­lentyűzetét, s a frissen érkezett - lehetőleg minél meztelenebb embereket ábrázoló - e-maileket továbbküldeni a mellettem lé­vő íróasztalra, esetleg a szomszéd szobába. Biztonságban érezhetem magam. Van munkahelyem (amíg szükség van rám), taposhatok és tapsolhatok a többiekkel együtt - mosolyogva. Cserébe jár némi fizetség és néhány egyéb szolgáltatás, amelyeket illik szakadatlan hálával fo­gadni. Úgy vágytam rá, hogy elérjem mindezt. Am telt-múlt az idő, s a varázs kezdett megkopni. A csillogó irodai „kütyük" min­dennapos használati tárgyakká szelídültek, a mobiltelefon, e- mail, fax rutinná szürkült, a munkatársak jelen- vagy távolléte pedig érdektelenné vált. Egyre jobban feltárulkozott a valóság, s kiderült, hogy a modern, irigyelt munkahelyen már nincsenek emberi kapcsola­tok. Természetesen pozitív kapcsolatokról van szó, hiszen itt még az is kontaktusnak nevezhető, ha netán valaki éppen em­bertársa fején áll, ha acsarkodás, intrika és taktika van. Egy magasabb beosztásért csaknem mindenki hajlandó akár a leg­régebbi munkatársának is elharapni a torkát, mint ahogyan egy idő előtti autócseréért sem drága a mástól kikényszerített áldozat. Am eközben kiüresednek az igazi emberi értéket jelen­tő kapcsolatok... Kollégák ülnek egymás mellett - a szó legszorosabb értel­mében - éveken keresztül úgy, hogy szinte semmit nem tudnak egymásról. S ha netán valakinek valamilyen családi, esetleg egészségügyi problémája akad, nem segítséget kér, ahogy az normális, természetes és elvárható lenne, hanem - hollywoodi színészeket megszégyenítően virtuóz alakítással - eltitkolja azt, nehogy megjegyezzék: „ ez egy problémás ember ", Mert ez a vélemény végzetes lehet a következő létszámleépítéskor. Hi­szen bárkit bármikor, akár tíz-tizenöt perc leforgása alatt az ut­cára lehet tenni - indoklás és a jogorvoslat legcsekélyebb le­hetősége nélkül! Talán a félelemtől, talán a fásultságtól észre sem vesszük, hogy már nem a szerétéiről szól az életünk, mint kellene, ha­nem kicsinyes, sokszor alantas ügyeket próbálunk „ tisztesség­gel" szolgálni - „ baksisért” és közben lassan elvész az em­berségünk is. A Teremtőnktől kapott méltóságunkról önként, mosolyogva kell lemondanunk, ha maradni akarunk. Összeke­veredik a cél és az eszköz, a tömeg, a zavaros áradat pedig egyre csak húz, mind messzebb sodor minket. Mivel a kommunikációs eszközök össztűzzel ontják, hogy ez igenis így van rendjén, így modern, nem csoda, hogy egyre töb­ben szívesen választják ezt az élethelyzetet. Mentsége, önigazo­lása pedig mindenkinek akad: „ valamiből meg kell élni"; „én is pénzből élek"; „mit csináljunk, ilyen világban élünk”; „ár­ral szemben nem lehet”... Az idő meg kíméletlenül múlik, keresztény küldetésünk egy­re jobban feledésbe merül - ha sikerül a vállalati karrier, ha nem. Már azt sem vesszük észre, ha bomlanak, szakadnak azok a kötelékek, amelyek a jó oldalra horgonyozták életünket. Hi­szen ki tudja, ki meri gyülekezetébe invitálni kollégáját? Elkép­zelhető-e, hogy valaki visszautasítson egy vasárnapi túlórát azért, mert inkább istentiszteletre akar menni? A következmé­nyek pedig ismertek. Szétzilált családok, kilátástalan életek, dekadencia, öngyilkosság, terjedő drogozás. S eközben továbbra is végeláthatatlan sorokban jönnek az újabb és újabb jelentkezők, hogy olyan munkahelyre, azok kö­zé az emberek közé kerüljenek - ahová én is úgy vágytam. Gyarmati Gábor EGYHAZUNK HONLAPJA AZ INTERNETEN: evél&levé Music with Message! Meglepődve, ugyanakkor örömmel olvastam az Evangélikus Élet június 29-i számá­ban megjelent „Keresztény U2?” című cikket. Meglepődve, mert Magyarországon keresztény körökben még elég sok helyen el­ítélik a modem - túl zajos - zenét, vagy legalábbis tartózkodnak tőle. Viszont e cikk, és több más dolog kapcsán látom, hogy vannak keresztények, akik „haladnak a kor­ral”, azaz nyitottságot, érdeklődést mutatnak és tanúsítanak napjaink fiatalsága felé, akiknek - be kell, hogy valljuk - sokszor elég furcsa pl.: a zenei ízlésük. Épp ezért örülök, hogy olvashattam a U2-ról az EvÉlet lapjain, már csak azért is, mert a 80-as évek közepén az „ Under A Blood Red Sky " albummal a zenekar „belopta” magát a szívembe, mely koncertlemezen az olyan dalok mellett mint a „ Gloria ", „I will Fal­low" az önök cikkében említett „40” című dal is megtalálható. Mind zenei, mind szövegviláguk megnyerő volt számomra, és emlékszem, milyen lelkesen kutattam fel korábbi lemezeiket, ill. milyen élményt jelentett a „Joshua Tree" (The Joshua Tree) album megvásárlása, majd újból és újból a meghallgatása. Időközben átadtam szívemet Jézusnak, megházasodtam, gyermekünk született, sok minden átértékelődött bennem, de ma is szívesen dúdolom „együtt” Bonoval pl.: a „40” című dalt. Miért is ne, hiszen: „Kivont engem” a pusztulás gödréből..., meg­erősítvén lépteimet. És új éneket adott számba...” („Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. " Zsolt 40, 3-4.) Szívesen hallgatok olyan előadókat, akiknek zenei stílusa közel áll hozzám és szö­vegvilágukban értéket, mindenki számára fontos üzenetet hordoznak. Valaki úgy fo­galmazott: a zene világnyelv, azaz a zene nyelvén mindenki ért, épp ezért a zene na­gyon alkalmas az evangélium üzenetének közvetítésére. Sajnos, az ördög is tudja ezt, és nagyon sok zenészt használ fel céljainak elérése érdekében. Épp ezért kell, hogy a keresztények éljenek a lehetőséggel, mint ahogy ezt sokan teszik is. Persze, kinek-kinek más a zenei ízlése, és vannak, akik kritikus-szkeptikus füllel hallgatják a keresztény produkciókat. De tény, hogy adott közeghez „adott nyelvezettel” tudjuk az Evangéliumot eljuttatni, és kell, hogy a „keresztény” zene megfeleljen korunk zenei kihívásának is. Jézus egy nap a folyónál így szólt a halászokhoz: emberhalászokká teszlek benne­teket. A pásztoroknak azt mondta: én vagyok a jó pásztor, aki életét adja a juhokért. A földműveseknek a magvető példázatáról beszélt. Adott közeghez adott nyelven. Jézus tudta és tudja ma is, kihez hogy kell szólni. Van, akihez zongorával tudjuk eljuttatni az üzenetet, van, akihez gitárral. És Isten igéje soha nem tér vissza üresen! Szívós László (Mezőberény) EKE Gyermektáborok Nógrádban Az EKE (Evangélikusok Közössége az Evangéliumért) hagyományaihoz híven az idén is több gyermektábort szervezett az ország különböző részein. Az idei év külön­legessége, hogy Nógrád megyében két tábor is létrejöhetett. Osagárdon már hagyománya van ennek a gyermekhétnek, ahol a helybélieken kí­vül Vanyarcról, Bérről, Monorról és Rétságról jöttek résztvevők. A másik gyermekhétnek Lucfalva adott otthont, ahol még nem volt ehhez hason­ló tábor, ezért sok kérdéssel, és kisebb aggodalommal indult. Ide Budapestről is szép számban érkeztek gyermekek, de a résztvevők többsége helybéliekből és a környező falvak gyermekeiből tevődött össze. Csodálatosan megtapasztaltuk az Úr igéjének a valóságát a keddi útmutatói ige kapcsán: ,, Hozzátok fordulok, megszaporítalak és megsokasítalak benneteket, és fenntartom szövetségemet veletek. " (3Móz 26,9), mert a hét első napjaiban nyolcvan gyermek vett részt az alkalmainkon, és a következő naptól már több mint kilencvenen. A hét során Jézus Krisztus példázatait vettük sor­ra, melyeket flaneles- és hagyományos bábozással is megelevenítettünk. A története­ket három amerikai fiatal szolgálata mélyítette el. Lehetőség nyílt az angol nyelvvel való ismerkedésre az aranymondások és a sok angol énektanulás kapcsán. A szabadidőben sport, játék, kirándulás, bibliai-akadályverseny és a sok éneklés hozta közelebb a gyermekeket egymáshoz. A lelki ajándékok sem maradtak el, mert sok kisgyermek jutott hitre átadva az életét az Úr Jézusnak. Őszinte bünvallás után új életet kezdve térhettek vissza otthonukba. Az Úr meghallgatta a szolgálók és mindazok imáját, akik szívükön viselték ezt a tábort, mert nemcsak egy jó hangula­tú alkalmat sikerült szervezni, ahová szívesen visszavágynak a résztvevők, de való­ságosan megtapasztalható volt Isten jelenléte és munkája is. Herkely Jánosné „Csúcs” volt Bonyhádon! A MEVISZ tizenkettedik alkalommal Bonyhádon, az Evangélikus Gimnázium Kollé­giumában tartotta 7 napos családos táborát. Csúcs létszámmal, 158-an jöttünk össze (valamint két cs&lád egy-egy napra meglátogatott minket), hogy a június 29. és július 6. között lelkiekben feltöltődjünk, jókedvűen beszélgessünk, énekeljünk, játsszunk, ki­ránduljunk, pihenjünk. Ez úgy gondolom, jól sikerült! (Táborvezetőként ezúton szeret­nék köszönetét mondani a Bonyhádi Evangélikus Gimnáziumnak, hogy befogadtak és jól tartottak minket, a MEVISZ-nek azért, mert idén is támogatta anyagilag táborozá­sunkat, és mindenkinek a segítségért, aki valamivel is hozzájárult ahhoz, hogy a hét CSÚCS legyen. Köszönet érte!) A tábor heti üzenete Margaret Martle gondolata volt: „Isten minden kis tücskének/ Akad hely a kórusban, /Némelyik hangja mély, a másiké magas,/Megint másik hangosan ciripel,/És aki csak tapsolni tud, olyan is akad. ” Vasárnap délután az ország különböző tájáról érkezve örültünk egymásnak, az újra- találkozásnak, este pedig Ordass Lajos útravalójával kezdtük a tábort: „Evangéliumod áldása után epekedem, és úgy szeretném, ha ez olyan örök kincsem maradna, melynek birtokában magam boldog vagyok, és másokat boldogítok. Újítsd meg azért kegyelme­sen az életemet. ” Ezután elénekeltük a 280-as éneket, ami végigkisérte hetünket. Az esti bemutatkozó, évértékelő beszélgetésen megtudtuk egymásról, hogy mi változott életünkben az elmúlt évben, és bemutatkoztak az új családok. Ekkor beszél­tük meg a hét programját is. Minden reggel gyerekáhítatot, ezzel egy időben felnőtt­áhítatot tartottunk. A felnőttekkel minden este egy előre megadott témáról beszélget­tünk, mégpedig a konfirmáció, az éneklés, a „miért járunk, miért járjunk templomba?” kérdéséről, majd a média, végül a terror és a háború kérdéséről. A ka­maszok és a nagyobbacska gyermekeink külön beszélgettek, játszottak, énekeltek egy-egy vállalkozó szellemű szülővel. Kedden és csütörtökön kirándultunk. Első túránkon Zengővárkonyban jártunk, ahol a tojásmúzeum udvarán összevont áhítatot tartottunk. Itt megtudtuk, hogy nincs két egyforma tojás, két egyforma ember, de az Isten mindannyiunkat egyformán sze­ret. Megnézve a tojásmúzeumot és a szalmamúzeumot, kisétáltunk Rockenbauer Pál sírjához a zengői szelídgesztenyésbe. Zengővárkonyból tovább buszozva szűkebb hazámba, Dombóvárra érkeztünk, ahol a gunarasi strandon töltöttük a délutánt. Csütörtökön délelőtt az abaligeti cseppkőbarlangot néztük meg. Egyik nagy élmé­nyem itt az volt, ahogy ebben a térben százegynéhányan énekelni kezdtünk....A mélyből szállt énekünk Teremtőnk felé. Egyik előző esti témánk volt az éneklés, és szorosan kapcsolódott hozzá ez a szívből jövő ének. Utána busszal (a bátrak gyalog) átmentünk az orfüi strandra egy fürdőzésre. Szabadabb napjainkon megpróbáltuk kipihenni az éjszakai, néha hajnalig tartó be­szélgetések fáradalmait. Délután újjáéledve kezdődhetett egy-egy apa-fia, anya-lánya foci-, kosár- és röplabdamérkőzés. Szinte fel sem tudom sorolni, mi minden történt még a héten: tájékozódási futóverseny, sakkbajnokság, nemezelés, gyöngyfűzés, névtáblakészítő verseny, előadói délután műsorokkal, és mindezek értékelése a tábor­tűz mellett. Tábortűz után sokunk számára nagy élmény volt a hajnalig tartó focimér­kőzés a kivilágított pályán. A gyerekek azt mondták: egy rossz volt ebben a tábor­ban, az, hogy nem három hétig tartott... esetleg a Balatont Bonyhádra kellett volna terelni... Nagyon nehéz volt búcsúzni. Rózsai György 1 4 I v

Next

/
Thumbnails
Contents