Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-07-20 / 29. szám
8. oldal 2003. JÚLIUS 20. Evangélikus Élet 2003. Immár több, mint két éve jelent meg az Evangélikus Életben a válással foglalkozó, némi vihart kiváltó írásom. A vihar elterelte a figyelmet a cikk eredeti céljairól. Nevezetesen arról, hogy többet kell tennünk a házasságokért, a válságba kerültek megsegítéséért. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem helyes stigmatizálni az elváltakat. A Központi Statisztikai Hivatalnak a közelmúltban közzétett adatai sajnos a kedvezőtlen tendenciák változatlan voltát jelzik. Az év első négy hónapjában kevesebb házasságkötés volt, mint az elmúlt év hasonló időszakában és magas a válások aránya. A két évvel ezelőtti vihar csi- tultával megpróbáltam a témát szakmai mederbe terelni. A Lelkipásztor 2002/8-9 dupla számában jelent meg A válás dilemmája című írásom vitaindító céllal. Előzetesen felkért teológus lektorom attól tartott, hogy a cikk olaj lesz a tűzre, higgadt dialógus helyett indulatokat gerjeszt. Tévedett. A lelkészi szakfolyóiratban megjelent dolgozat - nyilván különböző okokból - visszhang nélkül maradt, informális vélekedés jónak minősítette. De a teológiai, etikai, pszichoterápiás, szociológiai stb. reflexiók elmaradtak. Ezért gondoltam most arra, hogy a téma változatlan időszerűségét figyelembe véve az Evangélikus Elet nagyobb nyilvánosságát célozzuk meg A válás dilemmájával. A feladat egyrészt az elvi tisztázás, tisztánlátás, másrészt - és erre tenném a nagyobb hangsúlyt - annak megvitatása, mit kell tenni azért, hogy a mai körülmények között is több tartós, boldog házasság legyen. Hogyan kell a fiataloknak készülni erre, melyek a jellemző buktatók házasság előtt, a kezdeti években és később? Miért születik kevesebb gyerek? Hogyan lehet segíteni válságba jutott házasságoknak? Szüksége van-e a lelkészeknek, gyülekezeti munkásoknak, pszichoterápiás, mentálhigiénés ismeretekre? Hogyan viszonyuljunk az élettársi kapcsolatokhoz? Hogyan viszonyuljunk az elváltakhoz? Mit tehet a család, a baráti kör, a gyülekezet a házasságokért, illetve az elváltak gondozásáért? Jó lenne, ha sokan, azok is, akik boldog házasságban élnek, azok is, akiknek sikerült úrrá lenni a válságon és együtt maradtak, azok is, akik nem láttak más lehetőséget, mint a válás, közreadnák tapasztalataikat. Maga az őszinte szó, no meg annak felismerése, hogy más is volt hasonló nyomorúságban, mint amivel én küszködöm, sokat segíthet. Jó lenne, ha az egyház, a gyülekezet olyan hellyé válna, olyan erőt sugározna, amely reményt ad a csüggedő- nek, ahová bizalommal fordulhat gondjaival. Ebben segíthet az Evangélikus Élet nyilvánossága. Frenkl Róbert Előzmények: Az Evangélikus Élet 2001. május 27-i számában megjelent egy írásom: Elváltak. Elvált lelkészek cimen. Ebben a kéthasábos írásban egyrészt a válások jelenkori elterjedésének a hátterét elemeztem, elsősorban a lelkigondozás, a családvédelem nézőpontjából, másrészt a lelkészek válásának a kérdésére irányítottam a figyelmet. Bár újólag elolvasva is teljes egészében vállalom írásomat, ha újraírnám, kihagynám azt a mondatot, hogy „A válás mindig csőd, kudarc, de nem bűn. A törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól. Nem tudtam, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház tanításában a válás ilyen hangsúlyos bűn. Miután írásom összefüggésében nem kétséges, hogy az én gondolkodásomban is a bűnök következménye a válás, ha a mondatot kihagyom, elkerültem volna az a csapdát, hogy a környezetéből kiragadott mondatot idézve szellemiségével ellentétes tartalmat tulajdonítsanak cikkemnek, engem tévtanítóként stb. kíséreljenek meg bélyegezni. Nem vitás, a félreértéshez fogalmi különbségek is vezettek. Magam a válást polgári, jogi aktusként fogtam fel, a hűtlenséget, az elhagyást, az erőszakot, a házasságtörést stb. tartva bűnnek, akár váláshoz vezetnek, akár nem. Amikor most lelkészi szaklapban térek vissza a kérdésre, elöljáróban kijelentem tehát, hogy abban a teológiai gondolkodásban, amiben több lelkész is megvilágította, miért tartják a válást bűnnek, ez teljesen nyilvánvaló a számomra is. Úgy vélem azonban, hogy sokkal összetettebbé vált a kérdés általában a válást és sajátosan a lelkészek válását is tekintve. Ha elfogadom - és az egyházhoz tartozás alapján elfogadom -, hogy a válás bűn, akkor azt is el kell fogadnom, amit minden lelkész beszélgetőtársam hangsúlyozott, hogy van bűnbocsánat. Innen közelitve azonban azt tapasztaljuk, hogy ezek szerint némelyek nem tudják az egyházban, mit jelent a kegyelem, mit jelent a bünbocsá- nat. Másképp nem maradnának megbélyegzettek az elváltak. A probléma fókusza tehát nem önmagában a válás minősítése. Megkérdeztem egy református teológiai tanárt, bün-e a válás. Természetesen igen, - válaszolta, - ha a férj, vagy a feleség hűtlenül elhagyja társát, gyermekeit egy külső kapcsolat kedvéért, de persze nem bűne annak, akit elhagytak. És az sem bűn - tette hozzá —, ha két ember belátja, tévedtek, amikor összekötötték a sorsukat. Van tehát, amikor bűn, van amikor nem, - fejezte be az elmélkedést. Az Evangélikus Élet 2001. június 24-i száma közölt reflexiókat a május 27-i cikkhez. Kaptam olyan leveleket is, amelyek közléséhez a szerzők nem járultak hozzá, a megromlott családi életű lelkészek magányáról, gondjairól szóltak. Mindez megérlelte elhatározásomat, szükséges foglalkozni a gyakorlati teológia ezen időszerű kérdésével, hiszen a 2001-es népmozgalmi adatok szerint a kritikusan alacsony számú házasságkötéshez képest változatlanul magas a válások aránya. Nem foglalkozom itt a téma egyfajta egyházpolitikai, lassan egyháztörténeti következményével. Populista mozgalom indult, hivatkozva az egyház elvilágia- sodására, majd meg is alakult egy belmissziói egyesület. Szervezői irataikban többek között az egyházban terjedő tévtanításokra hivatkoztak, konkrétan mindig azt emlegetve, hogy egyházi vezető nyilatkoztatta ki, hogy a válás nem bűn. Akár büszkék is lehetnénk arra, hogy ekkora erőfeszítéssel is csak ezt az egy inkriminált mondatot tudták találni - magam is több száz írást jelentettem meg egyházi lapokban az elmúlt másfél évtizedben mégsem zárható le ily módon az ügy, minthogy a korszerű lelkigondozást meghatározza tanításunk. A témát tehát a politikai küzdőtérről a szakmai berkekbe szeretném visszavinni, bármilyen csábító lenne a populista demagógia tettenérése. Vágjunk tehát a téma közepébe és szembesüljünk az alapkérdéssel! Egyházunkban a válás bűn mivolta melletti érvelés nem a Szentírásra, hanem, a nyolcvanas évek derekán kiadott Agen- dára hivatkozással kezdődik. Isó Zoltán és Isó Dorottya lelkészházaspár idézi az Agendában kifejtett tanítást (Ev. Élet 2001. június 24.), így mindenki szembesülhetett az okfejtés sajátos lutheránus dialektikájával, ami viszont, mint kiderül, az apostoli hagyományokig nyúlik vissza. Tehát kétezer éves a vergődés a mózesi törvénynek az elválást lehetővé tevő gyakorlata, a jézusi szigorítás és a számtalan kivétel között. Az egyház felbonthatatlannak tartja a házasságot, ha mégis felbomlik, akkor elsősorban helyre akaija azt állítani, ha nem sikerül, és újra házasodnak a felek, ezt nem helyesli, de megesketi őket és az új házasság is felbonthatatlan. Nincs vétlen fél, de mindenki újra házasodhat. Enyhén zavaros. Az érvelések másik csoportja a teremtéstörténetre hivatkozik, mondván, hogy a házasság isteni rend. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy Istennek tetsző evilági rend, de ebből sem következik, hogy maga a válás volna a bűn. Luther a házasságot világi ügyletnek (weltliche Geschäft) nevezte. Sólyom Jenő is, aki igen kritikusan szól hozzá írásomhoz, úgy fogalmaz: „Ha elítélően szólunk a válásról, akkor nem az elvált személy, hanem a váláshoz vezető vétkek elítéléséről van szó.” - Ez teljesen megfelel az én felfogásomnak arról, hogy a válás mindig bűnök következménye. Laikus szemmel tehát nincs valódi különbség a két felfogás között, azaz, hogy a válás maga a bűn, vagy bűnök - hűtlenség, önzés, erőszak stb. - következménye. A kérdés lehet teoretikusan is érdekes, a válasz azonban a gyakorlat számára alapvetően fontos. Nézzük meg ezek után valóban egyér- telmü-e a Szentírás tanítása a válásról. Az nem nagyon vitatható, hogy a probléma egyik gyökere az Ó- és az Újszövetség tanítása közötti különbség. Az Ószövetség, melyből a törvények erednek, lehetségesnek tartja a válást (V. Mózes 24:1). Egyáltalán nem jelentett ez lazaságot, inkább józanságot, hiszen a házasság tisztaságát szigorú szabályok őrizték (V. Mózes 22:13-28). A válás engedélyezése mintha éppen azt célozta volna a mózesi gyakorlatban is, hogy elkerüljék a rosszabbat. Már itt megjegyzem, hogy minden lelkész beszélgető partnerem elmondta, volt lelkipásztori gyakorlatában olyan eset, amikor maga is a válást tanácsolta, any- nyira ez volt az egyetlen lehetőség a további bűnök megelőzésére, az egészséges emberi élet esélyére. A gond először abból adódott, hogy Jézus a Hegyi Beszédben (Máté 5:31-32) megszigorította a törvényt. De még itt is kivételt tesz a paráznaság, házasságtörés esetével, márpedig ma is ez a leggyakoribb válóok. Tehát nem abszolút a válási tilalom. Szintén igen érdekes, hogy a következő versekben (Mt. 5:33-37) új gondolkodást fejt ki az esküvel kapcsolatban, nem a hamis esküvést, hanem magát az esküt megtiltva. Jellemző módon csak nálunk van eskütétel a házasságkötéskor, ezért is bírálhattak hívő laikusok azzal, hogy ha bűn az esküszegés, nyilván az, már csak ezért sem vitatható tehát a válás bűn volta. Máté 5 egészéből kiragadni a válás szigorítását, nem törődve a többivel, az eskü tilalmától a szeressétek ellenségeiteket parancsig, félreértésnek látszik. Ezért is hivatkoznak szívesebben Máté 19:1-12-re, ahol viszont a farizeusokkal való vita, a csapda elhárítása magyarázza Jézus tanítását. De még itt is szükségesnek tartja a paráznaság esetét kivenni a tilalomból és hangsúlyozni, hogy Mózes a szív keménysége miatt adott engedélyt a válásra, de nem ez volt a Teremtő szándéka. Az isteni rend, vagy evilági rend kérdéséhez figyelembe kell venni Máté 22:2330-at is, ahol a szadduceusokkal való vitában magyarázza meg Jézus, hogy a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, így érdektelen, hogy a történetben szereplő asszony hétszer ment féijhez. Jézus tanítását összegezve tehát egyfelől az látszik, hogy a Hegyi Beszédben, gondolkodása egészében szól a válásról, amit önmagában helytelen kiragadni a fejezet összefüggéséből. És még ekkor is tesz kivételt - házasságtörés, paráznaság , tehát nem abszolút a válási tilalom, sőt itt ellentétes a jézusi tanítás az evangélikus Agendával, amelyik a házassagtörés esetén is az újrakezdést hangsúlyozza. Jézus nem mondja, hogy ne kezdjék újra, csak lehetővé teszi a válást. A válás bűn voltának túlhangsúlyozásából viszont a válás és nem a váláshoz vezető bűnök elleni fellépés kap prioritást, ami evidensen vezethet hibás lelkipásztori gyakorlathoz, éppenséggel a bűn elkendőzéséhez. Tovább bonyolítja a helyzetet az I. Korinthus 7-ben kifejtett páli tanítás. Pál apostol igen józanul kezeli a házasság kérdését. Feltehetőleg meghatározta gondolkodását az a reménység (I. Kor. 7:29), hogy még az ő életükben .visszatér a Krisztus. Ezért sem tartja egyedüli helyes életformának a házasságot, sőt a maga nőtlen állapotát jobbnak tartja, de mint mondja: ,jobb házasságban élni, mint égni!”. O is ellenzi a válást (1. Kor. 7:10), az Úrra hivatkozva, de rögtön hozzáteszi, ha mégis elválnak, ne házasodjanak újra, inkább béküljenek ki. A hitetlenség - úgyis mondhatnánk, hogy a teljesen eltérő gondolkodás - esetén megengedi a válást, de fontosabb, hogy a fejezet egész szellemisége, fogalmazása eltér azoktól a kemény részektől, amikor az apostol bűnöket ostoroz. Összefoglalva az a véleményem, hogy egyházunknak a válásról szóló, az Agendában összegzett tanítása revízióra szorul. Részben elméleti, tudományos okokból, részben a lelkipásztori gyakorlat igénye miatt. Minden félreértést kizárandó, nem lazításról, nem a bűnök relativizálásáról van szó. Ellenkezőleg. Nem engedhetünk annak a nyomásnak, amely a világ részéről megnyilvánul, már nem is elsősorban a válás terén, hanem például az azonos neműek megesketésében. Mindez igényli a gyakorlat számára is utat mutató tiszta tanítást, nem egyszerűen a tilalmat. Sem Mózes, sem Jézus nem tartja bűnnek a válást a szó kategorikus értelmében. A házasság és a szeretet védelme kap nagyobb hangsúlyt a jézusi tanításban, ezt kell követni, figyelembe véve Pál intelmeit is. Mindez azt jelenti, hogy a válás, az Istennek tetsző élettől, gondolkodástól való eltávolodás, ebben az értelemben bűn, a házasság megromlásának a folyamatában viszont a bűnök következménye. Továbbra sem a „Ne válj!” parancsolattal egészül ki a Tízparancsolat, hanem mivel a parancsolatok megszegése vezet a váláshoz, ezért ezek ellen kell küzdeni, illetve a házasság pozitív értékeit erősíteni, A lelkipásztori gyakorlat számára is ez a követhető alapvetés, ami a mai krízisben, a nagyszámú válás korszakában igen lényeges. Jézus sem a válás ellen, hanem a házasság mellett szól! Végül a stigmatizációról, különösen mint egyházi belső problémáról. Ha van bűnbocsánat - már pedig van akkor nem lehet „életrajzi adat” lelkész, esperes, püspök, vagy bármilyen egyéb egyházi tisztség betöltésekor az „elvált ember” negatív minősítés. Jókora hipokrízis, netán rajongás, esetleg önáltatás ez azok részéről, akik ismerik az emberi természetet, beleértve önmagukat. Legyen végre világos, hogy nem a válás egyházi legitimációja, hanem az Újszövetségen alapuló gyakorlat kimunkálása a célom, amiben pedig a krisztusi szeretet-paran- csok a meghatározóak. No meg a bűnös asszony példázata. Frenkl Róbert
