Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-07-20 / 29. szám
Evangélikus Élet 2003. JÚLIUS 20. 9. oldal Tételezzük fel, hogy_____________ ________________.VAN ISTEN Me ghal Assisi Szent Ferenc. Egy pusztaságban találja magát, ahol egy hatalmas, lapos kő kivételével semmi sincs. Leül a kőre, és vár. Hirtelen egy ismeretlen aggastyán ül le mellé, vállára teszi a kezét, és a következőt mondja: „Ferenc! A halál után nincsen semmi. Nincs Isten, nincs örökkévalóság, sem üdvösség, sem kárhozat. Van még félórád, hogy végiggondold az életed, és utána megszűnik minden, és te magad is elmerülsz a semmiben.” Ezt követően az aggastyán eltűnik, Ferencünk egyedül marad. Először rémület keríti hatalmába. „Az egésznek nem volt semmi értelme - dörmögi maga elé félhangosan. - Hiába mondtam le mindenről, hiába szenteltem Istennek az életem. Egy lapra tettem fel mindent, és most kiderül, hogy az egész nem volt más, csak illúzió, vagy ami még rosz- szabb: egy fatális tévedés.” Amikor azonban végiggondolja, hogyan is élhetett volna másképp, rádöbben: csak így volt értelme. Pusztán a földi örömök bűvöletében leélt élet után vajon most boldogabban ülne itt a kövön? Nem. Ez így volt jó, így volt szép, és ha most elölről kezdhetné, akkor is így csinálná. A fenti, általam kitalált rövid „történet” a hit kockázatos voltát hivatott illusztrálni, és azt a felismerést, hogy mégis érdemes vállalni ezt a kockázatot. Mert akár tetszik, akár nem, akár beszélünk róla, akár még csak a gondolatától is irtózunk, a tisztességes, becsületes emberi gondolkodás alapján ki kell tudnunk mondani: igen, lehet, hogy tévedünk, lehet, hogy az egész „csak illúzió”. A hívő emberek többsége számára csupán gondolatban idáig merészkedni is már valósággal istentagadás. Pedig álságos ez a szakadék szélétől való visszatáncolás, mert valójában nem az riaszt minket, hogy Isten ellen vétünk, vagy tekintélyén csorbát ejthetünk, hanem sokkal inkább magunkat féltjük attól a bizonyos „semmitől”. Vajon közülünk, hitünket gyakorló keresztények közül melyikünk mentes attól az önzés fogalmát kimerítő érzéstől, hogy egykor majd bebizonyosodik: „Igazam volt!” A többiek, a másként élők és gondolkodók, az Úristennek egy életen át fityiszt mutatók pedig megszégyenülnek Isten előtt - és előttem is! -, én pedig kihúzhatom magam. Nem az ilyen lelkűidre, ilyen „uramuramozásra” mond-e nemet Jézus, amikor így szól: „sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"? Meggyőződésem, hogy senki sem lesz, aki kihúzhatná magát, vagy így szólhatna: „én megmondtam előre”. Ha ilyen megoldás állna az élet végén, számomra akkor válna értelmetlenné a hit, és illúzióvá Isten létezése. (Akkor már inkább az a bizonyos kő és az utolsó félóra.) Ha rajtunk múlna, mi valószínűleg ilyen befejezést rendeznénk - a prédikációban gyakran megtesszük de hála Istennek, nem rajtunk múlik. (Én személy szerint valami olyan „megoldásra” számítok, ami messze felülmúlja mindannyiunk elképzeléseit. Hívők és hitetlenek ott fogunk állni és térdre hullani és eggyé válni valamiféle szent meglepetésben, és kiderül majd, hogy nem volt „igaza” egyikünknek sem. Pontosabban egyvalakinek mégis, de őt meg keresztre feszítettük, méghozzá hívők és hitetlenek együtt.) Az a baj, hogy a dolgok végső elrendezésével kapcsolatban teljesen saját, kicsinyes emberi képzeteinkből indulunk ki, és még annak a lehetőségével sem számolunk, hogy létezhet olyan megoldás, amiről még csak megközelítőleg sem lehet elgondolása egyikünknek sem. Márpedig az emberét messze felülmúló isteni képességek gazdagságából kiindulva egy ilyen megoldás enyhén szólva valószínűsíthető. Ki kell mondanunk azt is, hogy Isten létezését valló és létét tagadó elgondolások vonatkozásában két egyenrangú, tisztességes és becsületes álláspont néz szembe egymással. Merthogy az emberiét tapasztalataiból mindkét következtetés levonható, és egyik félnek sincsenek a másik meggyőződését egyértelműen cáfoló, illetve saját meggyőződését egyértelműen bizonyító érvei. Ebből kiindulva a legszilárdabbnak tűnő, illetve a leghatározottabban képviselt istenhit sem több, mint Isten létezésének puszta feltételezése. Ijesztően hangzik, hiszen a bizonytalanság mélysége fölé állít ez a megállapítás. A tisztességes és becsületes hitnek azonban ezt a mélységet meg kell járnia, különben az egész nem más, mint önámítás és képmutatás. Csak akit élete során legalább egyszer megrendített saját hitének mérhetetlen kockázata - vagyis annak lehetősége, hogy lehet: tényleg nincs Isten -, csupán az ismeri azt a békességet és megnyugvást jelentő érzést is, hogy valami olyasmire tette fel, szánta oda az életét, amiért érdemes vállalni ezt a kockázatot. Gondoljunk arra a kőre és az utolsó fél órára a „semmi” előtt! Ha valóban így történne, mit szólnánk hozzá? Ha felháborodást éreznénk, csalódást, ha úgy vélnénk, hogy igazságtalanság történik velünk, vagy ha fejünket vernénk abba a bizonyos kőbe, hogy mekkora bolondok voltunk, mert egy tévedésbe kapaszkodtunk egy életen át, akkor hitünk és kereszténységünk nem volt más, mint számító önzés és képmutatás. De ha megnyugvással tudunk arra gondolni, hogy az életünknek csak így volt értelme, és csak az általunk feltételezett Istennel megélt kapcsolatunkban lehetett teljes az életünk, akkor hitünk és kereszténységünk igazi volt, őszinte, nem öncélú és nem hiábavaló. Én egy meggyőződéses ateistát nem próbálnék meggyőzni álláspontjának tarthatatlanságáról. Esetleg azt javasolnám neki - ha hajlandó lenne rá -, hogy egy hónapig próbáljon úgy élni, mintha lenne Isten. Vagyis: minden pillanatot, minden történést ajándékként tudatosítson magában és éljen át. Minden egyes esetben, ha valami megörvendezteti, magában (de úgy, mintha valaki másnak mondaná) csak ennyit mondjon: köszönöm! Minden bajt fogadjon úgy, mintha egy sötét verembe kellene lemásznia, ahol azonban kincset rejtett el számára valaki. Egyáltalán: mindenben és minden mögött feltételezzen valakit, aki a javát akarja, és szereti őt. Elképzelhetetlen, hogy egy hónap után nem bírná abbahagyni? Az, hogy hívők vagyunk, semmiképpen sem jelentheti azt, hogy az emberiét egy egyáltalán nem mellékes,.kérdésében esetleg nekünk van igazunk. „Csak- ” annyit jelent, hogy vannak ajándékaink. Feltételezünk valakit, akinek örömeinkért hálát adhatunk, és bánatainkban is elrejtett áldását kereshetjük. Akinek irántunk való szeretetével és jóságával át van itatva az életünk. A többi pedig maradjon meglepetés. Németh Zoltán „Jónak látom kihirdetni a jeleket és a csodákat, amelyeket a felséges Isten tett. Mily nagyok az ő jelei, mily hatalmasak csodái!” (Dán. 3.32-33) - mondja a próféta, jól mutatva, hogy az emberek a csodákat régen is valami rendkívüli dolognak tartották. Itt már csak egy csoda segíthet - halljuk néha az orvostól, amikor úgy érzi, a tudomány már nem tehet többet a beteg gyógyulásáért. Jól érzékelteti ez a vélemény a mai kor közgondolkodását is, az „anyagelvű" világnézetet, mely szerint csodák nincsenek, mindenre tudunk valamilyen magyarázatot, törvényszerűséget találni. A minap osztályom egy részével a vo- nyarcvashegyi strandon labdázva egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a pecsétgyűrűm - ballagási emlék szüleimtől - a vízbe esik. A gyerekek rögtön oda- sereglettek segíteni, hiszen nem annyira az értéke, hanem az emlék miatt volt e tárgy számomra annyira kedves. Sőt, még azokat is behívták, akik a parton voltak. A sokpercnyi hasztalan keresés közben bennem egyre nőtt a reménytelenség. Közben egy vízimentő is bekapcsolódott a kutatásba, de a gyűrű csak nem került elő. S amikor már teljesen feladtam, és azt mondtam, ez már nem lehet meg a teljesen átláthatatlan, derékig érő vízben, jött a mentő -mellesleg Veszprémben tanárszakon tanuló gencsapáti egyetemista - a megtalált gyűrűvel. Természetesen el lehetne könyvelni ezt az esetet egyszerű szerencsének is. Micsoda mázlid volt - szokták ilyenkor mondani, mi azonban rögtön egy más kategóriába soroltuk a történteket. És evvel mindenki, aki részt vett a keresésben, egyetértett: akkor ott csoda történt. Egyrészt a megtalálás csodája, hiszen ezt az emléktárgyat nem lehetne pótolni, de talán éppen ennyire fontos az összefogás, a segítőkészség csodája is, a gyerekek és a vízimentö áldozatossága, az. hogy egy nehéz helyzetben mellettem voltak. És emellett példát is meríthettem a hitből, hiszen én már rég feladtam volna a keresést, de a gyerekek és leginkább az egyetemista még egyáltalán nem adta fel. Édesapám számára, aki a kert, a fold szerelmese volt, a növények fejlődése is egy csoda volt. Ez csak az utóbbi időben, mióta át kellett vennem a kert művelését, lett számomra érthető. Hiszen az is egy csoda, ahogy mondjuk egy tavaszi havazás után, amikor a fák virágait hó lepi, mégiscsak gyümölcsöt hoz a nyár. Milyen csodálatosan teremt a szükség után az Úristen bőséget, termést! Azt gondolom, hogy ha a hitünk megvan, és ha ebből fakadóan látó szemmel nézünk körül, megtalálhatjuk mindennapjaink csodáit. Elég akár csak egy mosoly, amit éppen kapsz valakitől nehéz pillanatban, vagy egy kézfogás, egy biztatás. És persze kell hozzá kitartás is, ahogy az előbbi példa mutatja. Jó tehát, ha látjuk az Úr jeleit, látjuk és tudjuk, hogy csodák pedig vannak. Mi, akik a vonyarci strandon aznap ott voltunk a gyűrű megtalálásánál, ezt jól tudjuk... Babies Csaba, líceumi tanár Erzsi úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy csattant. A szíve minden indulata benne volt ebben a mozdulatban. Keserűség és düh, harag, feszítő gyűlölet. A kezében lévő konyharuhát egy szék karfájára csapta és rakosgatni kezdte az asztalról a reggeli maradékait. - Még a tányérját sem képes a mosogatóba tenni maga után, én pakolok el mindent utána. A zsíros késétől csupa folt a terítő, a kávét is lecsöpögtette. Nem érdemelne ez, csak zsírpapírt, olyan rendetlenül eszik, hogy az bődületes. A gyerek különb nála. - Szinte fuldokolt haragjában. - És állandóan csak a hús, meg a hús, folyton azt akar zabálni, persze abba nem gondol bele, hogy mit spórolok én itt azért, hogy kitartson a háztartási pénz hónap végéig. Soha egy köszönöm, soha egy elismerő szó. Rabszolgasors ez, csak asszonynak ne menne a lány soha! Micsoda keserves egy élet! Egész nap gürizik az ember, mossa a koszos gatyákat, meg persze takarít utána, mert a retkes cipőjét, azt nem képes levenni. Múltkor is úgy captatott végig a házon a sáros tappancsaival, mint egy nagy bamba medve, pedig láthatta, hogy a szőnyeget porolja a felesége. Tudhatta, hogy takarított, de ő nem. Ő aztán le nem hajolna, hogy kifűzze azt a nyavalyás bakancsot, mielőtt bemegy. Aztán meg ha rászól az ember, hát csak azt motyogja: bocsánat, nem figyeltem. Mintha ezzel bármi is el volna intézve. A kölyök meg csüng rajta. Úgy csimpaszkodik rá, amikor hazajön, mint valami kis majom. Puszilgatja, ölelgeti. Mert az apa az birkózik vele, azt mindenkinek elmondja. Bezzeg azt észre sem veszi, ki tesz reggelente tiszta ruhát neki, ki rakja el utána a szanaszét hagyott holmiját. Olyan lesz ez is, mint az apja: rendetlen, lusta. Minden férfi az! Az ablak alatt mentő suhan el. Ijesztő vijjogásától összerán- dul a gyomra egy pillanatra. A szobába siet, de az ablakból már semmit nem lát. Viszont megbotlik valamiben. - Tessék, itt a zoknija is mind a kettőnek. Ide kell tenni az ágy végéhez a szennyest, ott a helye. Mert annyira messze van a ruhatartó, hogy addig meg is gebednének tán a cipekedésbe. Ha el nem viszi helyettük, hát egész halom büdös fehérnemű heverne itt napokig, senkit nem zavarna. Ilyenek ezek. - Dühösen dobálta a szennyestartó ládába a felnyalábolt holmit. Szívében egyre nőtt, mélyült a keserűség. - Tessék, ez is! Csupa lucsok a fürdőszoba. Mert szétcsöpögtetni a vizet, azt igen, az megy, de feltörölni?! Hát arra már egyik se képes. A kád sarkán is van egy tócsa, abban ázik a szappan. Persze az övé. Sose tanulják meg, melyiket kinek készítette oda. Elhasználják ezt, ő meg mosakodhat azzal a lehetetlen-illatúval. Aztán ha rájuk szól az ember, csak motyognak egy bocsánatot, vagy elintézik egy puszival, meg egy ne zsörtölődj már-ral. Hát, hogy ne zsörtölődne, amikor ennyire semmibe veszik. Mennyit küszködik az ember a családjával! El se hinné, aki egyedül van. Na meg itt az ágy is. Ha ő meg nem ágyaz, hát porosodhatna a világ végéig szanaszét minden. Mint a disznóólban! Rángatja, rázogatja a rendetlenül hagyott takarókat, párnákat. Hirtelen felberreg a csengő. Gyorsan letakarja az ágyterítővei a rendbetett halmocskát, és az ajtóhoz siet. Biztos a postás. De nem. Sovány kis szeplős fiú áll az ajtóban. Ő is ott dolgozik, ahol a félje. Zavartan néznek egymásra. Hát mit akarhat? Kérdőn int neki a szemével. De az csak áll zavartan, a cipőjét bámulja, kezei levett sapkáját gyűrögetik idegesen. - No, mi az? Kit keresel? - veszíti el a türelmét. Meddig álljon még itt ezzel a suhanccal?! Van neki éppen elég dolga. A fiú összerezzen, aztán elbőgi magát. Meg-megcsukló kamaszhangon fuldokolva csak nehezen lehet kiérteni a szófoszlányokból az üzenetet. - A főnök küldött, hogy megmondjam... A János bácsit... Baleset érte... Rádőlt a telepen a ...gép..,, és... meghalt... Hiába jött a mentő... Már nem tudtak.. .késő volt... csak letakarták... Mert már vége volt... Én... nagyon sajnálom... Kezét csókolom.... - Hátat fordít és elrohan. Futás közben is látszik, hogy rázza a vállait a zokogás. Hosszasan, értetlenül néz utána. Valahogy fel sem fogja, amit hallott, csak bámul maga elé bambán. Lassan becsukja az ajtót, és bemegy a konyhába. Az asztal melletti székre ül le, oda, ahol kolbászfoltos az asztalterítő. A szavak értelmét keresgeti magában. Mélán és zsibbadtan. Meghalt? Hogy János elment volna? Az ő Jánosa? Aztán a leikébe hasít a felismerés: - Induláskor meg sem csókoltam reggel. Fájdalmasan összerándul. János arcát látja, ahogy szomorúan áll előtte, és várja a szokásos búcsú-pusziját. És önmagát, ahogyan elfordítja a fejét konok keménységgel. A halk sóhajt hallja, aztán a nyíló ajtó nyikorgását. - Meg sem csókoltam. - szúrja szivén a felismerés. És nem tud elképzelni ebben a pillanatban ennél nagyobb bűnt ezen a világon. Füller Tímea Segítség, hisz a gyerek! Nosztalgiázzunk? Úgy volt ez valaha, hogy ilyen előírások szabályozták szülők és gyermekeik egymáshoz való viszonyát: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüléiteknek az Úrban, mert ez a helyes.” „Tiszteld apádat és anyádat!" Ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: hogy jó dolgod legyen és hosszú életű légy a földön. „ Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint... ” (Ef 6,1-4). Időről-időre, esetenként visszaélések bőven történtek, de lényegében ezek a szabályok tartották rendben a családi életet: a gyermekek nemcsak engedelmességre taníttattak, hanem szerethették is szüleiket. Az apák főfoglalkozása sem a gyerekbosszantás volt, sőt olyan kiváló pedagógusok is voltak közöttük, akik nélkül a neveléstan és -tudomány nem létezne. S boldog az, aki egy életen át abból a szeretetből élhet, amellyel édesanyja vértezte fel egy hosszú és küzdelmes életpályára. Itt, ebben a családi fészekben nemcsak hallani lehetett Istenről, és Hozzá imádkozni, de itt eresztette gyökerét a Jézus Krisztus által meghirdetett Istenbe vetett bizalom és keresztény hit. Még a 16. században is akadt egy híres nevelő, aki az egész keresztény tanítás rövid, tömör összefoglalását nem egyetemi professzorok, hanem a családapák ke- zére-szívére bízta: „Ilyen egyszerűséggel tanítsa az apa az ő házanépét” - ez a használati utasítás olvasható Luther Kiskátéjának minden fejezete előtt. Segítség, hívő lett a gyermekem! Egyre több lelkigondozó kell, hogy foglalkozzék ilyen „fájdalmas” segélykéréssel. Mert a helyzet ma a fonákjára fordult. Míg édesapám még vasárnaponként velünk a Kátéból olvasott, addig a mostani segélykérők teljesen tanácstalanok: üres kézzel állnak ott, amikor fiuk, lányuk valahol másutt, de semmiképpen sem tőlük tudott meg vallási dolgokat, amelyekről nekik fogalmuk sincsen! Mi történt közben? A felvilágosodás óta egyre gyorsuló sebességgel elvilágia- sodó család már nem fészek többé - tisztelet a kivételnek! - hanem érdekszövetség, amelyben a szerepek kettőre korlátozódnak: utódok (egyre szelektívebb és esetleges) létrehozására, és a minél gyorsabb önállósítás, önállósulás elérésére. Fizikai dolgok még egy ideig közösen szabályozandók, de ezek között egyre fogyó mértékben kap helyet a lelki feltöltődés és szellemi nevelés. Hittan szülőknek „Kapcsolat Istennel a családban” - ilyen nevű alapítványt hozott létre a tübingeni egyetem evangélikus és római katolikus kara. Célja a „szülők vallási és etikai kompetenciájának erősítése”. Magyarul arról van szó, hogy a vallási kérdésekben teljesen primitív fokra süllyedt szülőket utólagos vallásos nevelésben kell részesíteni. Nehogy Bálám szamaraként álljanak ott, ha gyermekük egyszer csak bejelenti, hogy amit tőlük nem kapott meg, azt most másutt igen - és hisz Istenben, vagy netán Jézusban. Hogy az elvilágiasodott német társadalomban milyen fontos feladatra vállalkoztak a kezdeményezők, azt az is mutatja, hogy az alapítvány csaknem félmillió eurós alaptőkéjét máris meghaladó összegű kérvények futottak be - már az indulás előtt. Négy tartományi evangélikus és római katolikus egyház püspöke jelent meg az alapító gyűlésen, június 16-án. S hogy mennyire ég a ház, az abból is látható volt, hogy világi ember (a württembergi miniszterelnök) tartotta a fő előadást. Szerinte azért támogatandó ez az alapítványt, mert „újra tudatunkba kell vésni a család áldásos voltát”. Nagy figyelemmel fogjuk kísérni az alapítvány munkáját. Csak az emészthető meg nehezen, hogy miért egy politikus kénytelen a megjelent püspököknek előadást tartani az ügy fontosságáról? Mit mulasztottunk mi, keresztény egyházak, keresztény vezetők, hogy szülőgenerációkat kereszteltünk, konfirmáltunk, bérmáltunk, eskettünk - miközben azok, mire szülők lettek, egyben vallási analfabétákká váltak? Valami alapvető hiba mégis csak nálunk kell legyen! Gémes István Csodák pedig nincsenek?
