Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-29 / 26. szám
2. oldal 2003. JÚNIUS 29. Evangélikus Élet Találkozásra hívó szó A napokban néhány hét használat után egy fiatalembertől visszakaptam az Evangélikus énekeskönyvét. Csodálkozó pillantásomra ezt válaszolta: „Nincs már szükségem rá. Ha netán mégis templomba jönnék, úgyis van a padokban...” Becsukom a Bibliámat, folteszem a polcra, hagyom porosodni. Nem vesződöm a tartalmával. Annyi fontosabb és izgalmasabb dolog van... Az este kínálja magát a csendhez, de már alkalmatlan vagyok rá. Inkább valami mást teszek. Nem futom át gondolatban a nap történéseit, nem értékelek, nem köszönök meg semmit, nem kérek, nem imádkozom. Számtalanszor túltesszük magunkat Isten igéjén: már nem aktuális, nincs rá szükségem, elboldogulok a dolgaimmal egyedül is. Nem szeretem, ha valaki megbolygatja jól berendezett napjaimat. Talán tudatára sem ébredünk annak, hogy az élő Isten szüntelen jelenlététől akarjuk függetleníteni magunkat. Tőle húzódunk, távolodunk el, őt akarjuk kizárni az életünkből. Kínzó tapasztalatunk, hogy tetteink következményei utolérnek minket. Egyszer csak szembe kell néznünk mindazzal, ami követi, ami megterheli az életünket. Hátraarcot kell csinálnunk, és visszaköszön ránk a sok elfecsérelt idő, elhibázott döntés, eltékozolt adottság, ki nem mondott jó szó... Visszaköszön mindez a gyermekeink dacában, széttörött barátságokban, társaink magányában, az álmatlan éjszakákban, a kórházi ágy kiszolgáltatottságában, a megsebzett természetben, az ihatatlan vízben... így érne utol az Isten?' A következmények súlya, a büntetés megtapasztalása mondatja ki velünk, hogy Istennek igaza van? Isten a keményszívűségünk és vakságunk következményeinek hordozásán túl sokkal örömtelibb tapasztalattal akar megajándékozni minket. Azért nem fárad el szólni hozzánk, mert találkozni akar velünk. Azért hív magához minket, hogy rajtunk is megmutassa evangéliumának új életet teremtő erejét. Amikor Isten abban bízik, hogy szava nem tér vissza hozzá üresen, nem hull célt tévesztetten a porba, akkor velünk kapcsolatban is erről a reménységéről vall. Meghallhatjuk szavát, odafigyelhetünk rá, és megfordulhatnunk. Nemcsak az elődök elrontott útjai lehetnek kijózanító- ak számunkra, hanem ott állhatunk az élő Isten előtt. Isten kész arra, hogy tisztánlátással ajándékozzon meg minket a szeretete felől. Azzal akar megörvendeztetni, hogy hozzánk lehajló szeretetében, az igazi találkozásban, minket átformáló irgalmában válik igazán megismerhetővé. A nagy felismerésünk tehát nem az, hogy úgy bánik velünk az Isten, ahogyan „útjaink és tetteink miatt” megérdemeljük. Sokkal inkább az lehet az örömünk, hogy Isten szeretete szabad, és fölötte áll annak, amilyenek mi vagyunk. Úgy bánik velünk, ahogy Jónak látta”. És Ő úgy látta jónak, hogy irgalmazott. Amikor Isten és ember találkozik, túláradóvá lesz a kegyelem. Magdalai Mária megfordul, és nemcsak azt tudja kimondani, hogy „Mester!”, hanem ekképp adja tovább: „Láttam az Urat!” (Jn 20,18). Tamás térdre hull, és így szól: „Én Uram, és én Istenem!" (Jn 20,29). Simon, Jóna fia pedig hazugság nélkül kimondhatja: „ Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged” (Jn 21,17). Isten szeretete, lehajló irgalma Jézusban, az egyszülött Fiúban öltött testet. Általa tért hozzánk örömhírt mondva, örömöt szerezve az Isten - hogy mi is hozzá térhessünk. , Dr. Cserhátiné Szabó Izabella T I SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP „Isten közelsége oly igen jó nékem!” Zak 1,3-6 Isten az igehirdetésen keresztül is szól hozzánk, számunkra érthető, emberi szavakkal. Ezért a prédikáció nem pusztán emberi beszéd, néhány szép gondolatfüzér, hanem Isten szava, amelyet Szentlelke tud megeleveníteni, személyessé tenni, hogy aki hallja, megérezze: róla van szó, Isten hozzá beszél, őt szólítja meg. így történhet meg, hogy az igehirdetés - vagy akár csak egyetlen mondata - szíven talál, és rádöbbent: Isten beleszól a dolgaimba! Egy prédikátort vasárnapról vasárnapra ugyanaz a bérkocsis vitt lakásáról a templomba. A templomhoz érve a lelkész kifizette a szokásos viteldíjat, és ráadásként mindig átadta aznapi igehirdetésének másolatát. Hetek múltán, egyik vasárnap a fuvaros megköszönte a neki járó pénzt, a prédikációt viszont udvariasan visszaadta. A meglepett lelkész kérdésére furcsa indokkal állt elő: „Ha továbbra is olvasom ezeket, meg kell változnom - azt pedig nem akarom.” A fuvaros félt a változástól. Félt, hogy Isten beleszól a dolgaiba. Félt, hogy vasárnaponként - ahelyett, hogy pénzt keresne - ezután istentiszteletre jár majd. Félt, hogy elveszíti vélt szabadságát, és Isten még további elvárásokat is támaszt felé. Félt, hogy ezután nemcsak meglátja, hanem valóban bűnnek látja hibáit. Félt, hogy a bűntudat gyökeresen felforgatja Jól berendezett” életét. Félt, hogy ezután már nem gondolhat szüntelenül csak önmagára, hanem törődnie kell másokkal is. Félt. hogy elveszíti egyéniségét, és nem csupán magáért kell élnie, hanem egy közösségért is. Bizony félünk a megtéréstől! Nem merjük teljesen átadni magunkat Istennek. Pedig Isten szava nemcsak parancs: „Térjetek meg hozzám! ", hanem ígéret is: „Én is hozzátok térek!" Mert Isten közel akar lenni hozzánk! Drága örömhír ez, ami számunkra az életet jelenti. Mert az nem élet, amikor mindig a magunk hasznát keressük, és azt tesszük, amit akarunk. Az sem élet, amikor csak úgy érezzük magunkat szabadnak, ha Istentől és az emberektől a lehető legmesszebbre eltávolodtunk. Az ilyen élet nem élet, mert hiányzik belőle a legfontosabb: Isten közelsége. Az Isten nélküli életet csak vegetálásnak lehet nevezni. Élet csak ott van, és ezután is csak ott lesz, ahol Isten közelsége kézzelfogható, mert naponkénti az igehallgatás, naponkénti a megtérés és a bűnvallás, naponkénti az önzetlen szolgálat, a segítés, a másokkal való törődés. Isten közelségében az élet nem múlandó, hanem örökkévaló boldogság, amely a síron túl is tart. Jézus Krisztus azért halt meg a golgotái kereszten, és azért támadt fel húsvét hajnalán, hogy Isten közelségének öröme számunkra már most valóság legyen. Ha a Jézus Krisztusról szóló igehirdetést szívünkbe fogadjuk, vele már most olyan életet nyerünk, amit nem veszíthetünk el, és amely mindennél drágább, hiszen Krisztusban Isten közelsége örök örömöt jelent. Testvérem! Isten azért szól hozzád személyesen ezen a vasárnapon is, mert bele akar avatkozni életedbe. Azért szól hozzád, hogy szíven találjon, hogy rádöbbentsen, hogy végre megértsd: Isten nélkül csak vegetálás az életed. Akkor lesz valóban életed, ha alapjaiban változik meg gondolkodásod, életfelfogásod és egész életviteled. Fogadd hát szívedbe az igét, és az ige eléri célját: gyökeresen megváltoztat, hogy Jézussal élhess boldogságban és örökké. Fogadd szívedbe ezt a mai igehirdetést, és ne add vissza, mint az egykori fuvaros! Ne félj a változástól, hanem akard azt, és te magad kérd az Urat: Uram, szólj bele életembe, és én megfogadom szavad! Uram, térj hozzám, és én hozzád térek! Ámen. IMÁDKOZZUNK! Urunk, Istenünk! Hálát adunk, hogy sokszor és sokféleképpen megszólítasz minket. Köszönjük, hogy alkalmat teremtesz az igeolvasásra és igehallgatásra. Áldunk, hogy beleszólsz életünkbe, és megváltoztatod azt. Köszönjük, hogy ígéreted bizonyosság: ha igéd útmutatása szerint élünk, akkor valóban életet nyerünk. Örök életet Krisztusban - már most. Ámen. Tamásy Tamás Nem tudtatok Csupa piros-zöld a világ, virágzik a rózsa, a szőlőcs- ke, illatozik a szamóca, és végre érik a cseresznye. A drága, bővérű, édes cseresznye, mindannyiunk kedvence. Két óriási fánkból már csak egy „üzemel”. Amikor mosolyogni kezdenek a nyár első napsugarai, naponta lessük, lehet-e már kóstolgatni. Persze mindig a magasabban lévő ágakon érik először. Ágaskodunk, létrát cipelünk, próbáljuk megszerezni rendületlenül, bármilyen távoli, képtelen helyet választott is a pirospozsgás ropogós gyümölcs. Kamilla tartja az edényt, én - papnéhoz meglehetősen méltatlanul - ugrálok, hogy elérjem az ágat. Kitartónak kell lenni, csuda magasan van, de most hopp! Végre sikerült! Egyik kezemmel tartom a zsákmányt, a másikkal szaggatom vigyázni?! szaporán a cseresznyéket. Igyekezni próbálok, elég kellemetlen ez a póz. Egy maroknyit szedtem máris, nyújtom diadalmasan, de hol a tál? Kamilla elunta a várakozást, tálastól kereket oldott. Talán valami pillangó csábította el a feladatától, vagy sürgősen homokoznia kellett egy kicsit? Egyik kezem görcsösre fáradt az ág tartásában, a másik a cseresznyével tele. Tanácstalanul nézek szét. Passz. Az ág nagyot lódulva röppen a magasba. De nehéz lesz még egyszer elérni... Egyedül vagyok az udvaron, szomorúan bámulom a kezemben maradt maroknyi piros kincset, és a himbálódzó ágon mosolygó társait. Úgy érzem, cserbenhagytak. Szomorú vagyok, és dühös. Ez nem igaz, nem bírt itt maradni még egy percet?! Aztán szívembe vág egy mondat: Nem tudtatok vigyázni velem egy órát sem?! Valahol mélyen felsajdul bennem az én sok hűtlenségem, amikor a sürgősért elhagytam a fontosat, amikor nem volt türelmem maradni, jelen lenni, és így egyedül hagytam valakit a munkában, talán egy soha vissza nem térő helyzetben. Én sem tudok vigyázni. Egyetlen órát sem. Uram, irgalmazz... Füller Tímea Oratio oecumenica Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Előtted állunk, Istenünk, az idővel, amit adtál nekünk. Múlt és jövő mezsgyéjén múltunkra gondolunk. Bocsásd meg, hogy gyakran rossz hagyományokat ápoltunk. Bocsásd meg, hogy hagytuk torzulni az emberséget. Bocsásd meg, hogy szenvedéseket, sebeket és fájdalmakat hagytunk magunk mögött. Hálát adunk Krisztus tanúiért a történelemben, az emberséget erősítő gondolatokért, az Istenre figyelő emberekért. Urunk, kérünk... [Gyülekezet:] Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Előtted állunk, Istenünk, az idővel, amit adtál nekünk. Múlt és jövő mezsgyéjén jövőnkre gondolunk. Bocsásd meg, hogy tönkretettük a világ sok szépségét, pedig meg kellett volna őriznünk azokat a jövő nemzedékeinek. Bocsásd meg, hogy elvettük tiszta vizüket, tiszta levegőjüket, a gondolatok és érzések tisztaságát. Bocsásd meg, hogy nem figyeltünk mély hivatástudattal a gyermekek, fiatalok nevelésére. Hálát adunk, hogy Krisztus miatt még van időnk megérteni téged és hozzád térni. Hálát adunk, hogy tanúságot tehetünk az általunk felfedezett csodákról. Hálát adunk, hogy fejlődésünknek vannak még jó irányba vezető járható útjai. Urunk, kérünk... [Gyülekezet:] Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Előtted állunk, Istenünk, az idővel, amit adtál nekünk. Múlt és jövő mezsgyéjén jelenünkre gondolunk. Bocsásd meg, hogy vakok vagyunk a mai nap találkozásainak ajándékaira. Bocsásd meg, hogy a múltba menekülve mai felelősségünktől próbáljuk elszigetelni magunkat. Bocsásd meg, hogy boldogságunkat csupán a jövőbe vetítjük, közben nem keressük már most közöttünk levő Országodat. Hálát adunk, hogy ajándékaiddal van tele mindkét kezünk. Hálát adunk, hogy emlékeket, áldásokat és bánatokat, felismeréseket és kudarcokat tudhatunk magunkénak. Hálát adunk, hogy felkelhettünk reggel, és ez a mai nap még a miénk. Urunk, kérünk... [Gyülekezet:] Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Előtted állunk, Istenünk, az idővel, amit adtál nekünk. Múlt és jövő mezsgyéjén ne hagyj magunkra minket! Mint ahogy életünk során mindig, úgy legyél velünk minden napon a világ végezetéig! Jézusért kérünk. Ámen. • ••SAROK £ Ö £ 3 □ LITURGIKUS TÉR Templomépítés a missziós területté vált Európában Nagy Tamás Ybl-díjas építész - több más, magas kitüntetés tulajdonosa - egyházunk aktív tagja, az Építészeti és Egyházművészeti Bizottság egyik oszlopa. Az evangélikus egyház számára készített munkáit felsorolni szinte lehetetlen, így csak a legismertebbeket emeljük ki: a dunaújvárosi templom és gyülekezeti központ, az aszódi gimnázium és a balatonboglári templom megtervezését. Nagy szakértelme, szelíd határozottsága, mélyről jövő megszólalásai formálják egyházunk gondolkodásmódját, ügyekhez való hozzáállását. Az alábbiakban személyes vallomásával gazdagítja a Liturgikus Sarok templomtérrel foglalkozó sorozatát. (HK) Roy Andersson svéd filmrendező néhány éve készített „Dalok a második emeletről” című filmje a következő megrázó jelenettel ér véget: külvárosi szeméttelepen egy dühös férfi feszületeket dobál le egy nyitott furgon platójáról. A vadonatúj, műanyag-fa kombinációjú, különböző méretben legyártott korpuszok halomban állnak már - az üzlet nem sikerült. A 2000. születésnapra előállított, nagy haszonnal kecsegtető feszületkollekció az elkeseredett vállalkozó nyakán maradt. A művészi túlzással megfestett vízió súlyos állítása az, hogy a 20. század végén a civilizált Nyugat emberének nincs szüksége Jézusra. Persze nyugodtan kiterjeszthetjük a képet egész földrészünkre is: nehezen eldönthető, de részletkérdés, hogy a kommunizmus vagy a pénz rombolt-e többet. Milyen templomot kell ilyen időben építeni? Evangélizálót. Igen, a templomnak is térítenie kell. Kettős feladatot kell megoldani: a jó templomnak védelmet és nyitottságot kell egyszerre sugároznia - a hívők számára az egybetartozás, a védettség, az Isten-közelség élményét kell kifejeznie, de a világ felé is nyitottnak kell maradnia. Isten háza hivalkodásával elriasztó épületcsoda helyett belépésre bátorító, barátságos lak legyen. Hangos helyett csöndes legyen. Bent Tér legyen és Fény. Tér, melyben megtapasztalhatjuk kicsinységünket, Fény, mely felemel minket. Tér, melyben az orgona hangja és az erősítés nélküli emberi hang is szépen, érthetően szól. Fény, mely életre kelti a holt matériát. Az anyagok legyenek szépen öregedők: a falak téglából vagy kőből készüljenek. A karzat, a tető jó minőségű fenyőből, a padló kőből, téglából, a padok vörösfenyőből vagy tölgyből legyenek. Ha lehet, mindezeket egy legfeljebb száz kilométeres körzetből kelljen összegyűjteni - és persze a mesterembereket is. Az arányok legyenek ismerősek. Anyaghasználatában, részletmegoldásában lehet modem, de összhatásában a tudat mélyén ülő képekre rezonáljon. Mondjuk a farádi evangélikus templomra... A fakarzatra, a vastag falakra, a mélyen belógatott súlyos csillárokra, a fenyőpadok illatára. A nyitott oldalkapun beszűrődő fényre. Persze egy templomot leírni könnyű, megrajzolni már nehezebb, megépíteni pedig nagyon nehéz. Csak a Kegyelem segít rajtunk. Amiképpen Pilinszky fogalmaz: „Aki ír, ha mégoly szerényen forgatja is tollát, tökéletességre tör. Mondatainak, sorainak minden porcikáját fontosnak, perdöntőnek érzi az utolsó pontig-vesszőig. S ugyanakkor érzi, hogy semmi, szinte semmi se múlik a papírra rótt szavakon. Kicsit úgy van az ihlettel, mint a hívő a kegyelemmel. Az ihlet is ingyenes. Mégis úgy kell élni vele, úgy kell munkálkodni rajta, olyan gonddal, olyan odaadással, mintha minden, az utolsó pontig-vesszőig egyedül rajtunk múlna.” Hogy a templomtervek általában megfelelnek-e a fenti elvárásoknak, nem feladatom eldönteni. Azt viszont tudom, hogy ha a templomba az épület érdekessége, netán szépsége miatt betérők közül egy is úgy érzi, hogy szólt hozzá Valaki, nem volt hiábavaló az igyekezet. N.T.
