Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-22 / 25. szám
8. oldal 2003. JÚNIUS 22. Evangélikus Élet Könnyűzenei rovatban tallózok. Se vége, se hossza a híreknek, hiszen a sztárok élete foglalkoztatja ez embereket. Whitney Houstonról is újabb és újabb hírek érkeznek. A megasztár dagadó botrány- krónikája lassan már felülírja ragyogó énekesi pályafutását. A 39 éves Whitney minden képzeletet felülmúló népszerűségre tett szert karrierje csúcsán, néhány évvel ezelőtt. Természetesen főleg szülőföldjén, Amerikában, de „tonnaszám” adták, el lemezeit Európában is. Egy-egy koncertjére rajongók tízezrei zarándokoltak el, nem sajnálva a pénzt a sokszor csillagászati ösz- szegü belépőre. Mi sem bizonyítja jobban népszerűségét, mint az, hogy lemezkiadója olyan jó bevételnek ítélte meg dalainak forgalmazását, hogy 100 millió dolláros szerződést kötött vele az elkövetkező néhány évre. (Ez úgy 210 milliárd forintnyi összeget jelent. Összehasonlításul: a budapesti négyes metró teljes építési költsége 190 milliárd forintba kerülne.) Ám Whitney életében egy törés következett be, és bár bevételei kevésbé, népszerűsége erősen csökkeni kezdett, ő maga pedig először az alkohollal, később a drogokkal került függő - úgy tűnik, elszakíthatatlan - viszonyba. Mára pedig már botrány botrányt követ az életében. Pedig múltja nem ezt sejtetné. A templomi kórusból kiemelkedő lányt olyan csodálatos hanggal áldotta meg a Teremtő, ami keveseknek adatik meg. Kezdetben élt is lehetőségeivel. Az igen csinos, szerény énekesnő boldogan nyilatkozta, milyen hálás azért, hogy egész családjával együtt jobb anyagi körülmények közé kerülhetett, mennyire szeret énekelni, s bizony öröm számára az is, hogy ő tarthatja el az egész családot. Ám a sikerből és a jólétből úgy látszik, semennyi sem elég. Több és több kellett. Ezt csak tetézte a nem túl jó hírű - szintén kábítószeres ügyei miatt perbefogott - zenésszel kötött házassága. A lejtőn pedig immár nem volt megállás. Még néhány éves gyermekük sem tudott változást hozni életükbe. Mindennapossá váltak a veszekedések, később némi verekedés is előfordult közöttük - legalábbis valami hasonlóról szóltak a híradások. Eleinte csak burkoltan, később egyre nyiltabban beszéltek Whitney drogproblémáiról, amelyeket ma már ő maga sem tagad. Mostanra olyan súlyossá vált a helyzet, hogy - az amerikai törvények értelmében teljesen jogosan - felvetődött annak lehetősége is: elveszik tőle gyermekét. A szakemberek pedig egyre gyakrabban emlegetik: csodálatos hangja bizony már a múlté. Holott micsoda lehetőséget kapott a Teremtőtől! Hány embernek segíthetett volna egy-egy dalával, hány emberbe önthetett volna lelket éneke? Hány fiatal követhette volna - mondjuk - szép családi életre hívó példáját! És hány száz betegnek, szegénynek segíthetett volna mérhetetlen vagyona egy apró töredékének átadásával. Mennyit javulhatott volna a világ... Ám nem erre példa ez a karrier, hanem arra, hogy mi történik akkor. ha a Gonosz veszi át a hatalmat. Hogyan mennek zsákutcába emberi kapcsolatok - Whitney már édesapjával is pereskedik, valamilyen pénzügyi nézetkülönbség miatt - ott, ahol az üzleti érdek előbbre való, mint az emberség. Amikor a pénz többet ér a szeretetnél, amikor a hímév fontosabbá válik, mint egymás megbecsülése, a munka örömét pedig a birtoklás vágya váltja fel. S a boldog gyermeki mosolyra az anya üveges tekintetű, gyerekes mosolya a válasz... Ha a mindent elpusztító kapzsiság, a birtoklás válik a legfontosabb céllá az életben, a felborult értékrendben az ember a Mindenható helyett önmagát képzeli az első helyre. Ez a történet nemcsak azért szomorú, mert széteső családokról, eldurvult kapcsolatokról szól, hanem azért is, mert aligha feltételezhető, hogy Isten akaratát látjuk megnyilvánulni e sorsban. Ám tanulni ebből is lehet! Arra láthatunk példát, hogy mennyire nem jelent semmit a pénz, a hímév hatalma, ha szeretet és hit nem társul hozzá. De hiba lenne mindenért csak a pénzt okolni, hiszen azt is tudhatjuk, hogy nem csupán ezért képes az ember kivetkőzni magából. Erre — sajnos - itthoni példa is bőségesen akad. Meg természetesen arra is, hogy akár így vagy úgy, ezért vagy azért került valaki mélyre, van számára megbocsátás, van visszaút! Gyarmati Gábor Avril lázadása Legkisebb, tizenegy éves lányom asztalán tépett, színes újságpapír. A Popcorn magazin egyik lapja. A hiányos féloldalon egy tinis külsejű szőkeségről készült fotók, közöttük mértéktartó mennyiségű szöveg. Első ránézésre az amerikai tinibálványra, Britney Spearsre gondolok, aztán elszégyellem magam. Hogyan is téveszthettem össze őket?! Bár az életkor és a testalkat kétségtelenül hasonló, a dizájn kissé más: elkent szempillafesték, edzőcipő, némely képeken terepszínű nadrág, kiegészítőnek pedig férfinyakkendő, szögekkel kivert bőr csuklóvédő és elszánt tekintet. Az egyik képen bősz arccal, a vívásból ismert kitörésre emlékeztető pózba lendülve, mindkét kezének ujjaival ama félreérthetetlen nemzetközi jelzést mutatván adja tudtuk amit a cikk maga is megfogalmaz: „Lázadó dalainak üzenete: »Hagyjatok meg olyannak, amilyen vagyok!«” O Avril. 1984-ben született. Abban az évben, amikor- már kissé túlkorosán, néhány vargabetű után - jómagam a teológiai tanulmányaimat kezdtem. „Megtudjuk” még róla, hogy iskolás korában „különc, kívülálló” volt. A többiek kiközösítették, gúnyolták, ő maga pedig egy „vad gördeszkásokból” álló fiútársaságban érezte jól magát. Habár zenéjét nem ismerem, minden természeteskedő mesterkéltségével együtt imponáló számomra ez a jelenség: a feszes fiatalos test, a bájos arc, az impulzivitást sugárzó gesztusok és fintorok, az extravagánsnak szánt öltözködés, valamint a ka- maszos imázs. Az idézett felirat azonban elgondolkoztat: „Lázadó dalainak üzenete: »Hagyjatok meg olyannak, amilyen vagyok!«” Mit jelent ez? Már maga a „lázadás” kifejezés is magyarázatot igényel. Jelentheti a fennálló rend erőszakos megváltoztatására tett kísérletet, jelentheti a sorsunk elleni zúgolódást vagy a körülményekkel szembeni elégedetlenség hangos kifejezésre juttatását. Önmagában tehát nem rendelkezik semmilyen előjellel. Ameny- nyire elítélendő ugyanis, ha valaki tönkre akar tenni egy jól működő rendet, ugyanannyira erkölcsi kötelességünk viszont megváltoztatni a rosszat, igazságtalant, erőszakosat. Szeretném elmondani, hogy miért nem szeretem a lázadás szót és a beleértett jelentéstartalmakat. Ennek illusztrálására igazán jó példának ígérkezik Avril. Az ő lázadásának tartalma - az újság szerint legalábbis - ez: „Hagyjatok meg olyannak, amilyen vagyok!” Ez azt jelenti, hogy valaki vagy valakik nem akaiják Avrilt meghagyni olyannak, amilyen. De kicsoda? Elsőként a szülői autoritásra gondolhatunk, amelynek néha nyomasztó terhét kamaszként szinte mindenki megtapasztalhatta. Ez azonban egy szinte természetesnek mondható folyamat, amit gyerekek és szülők - ha többé-kevésbé egészségesek - egyaránt „kinőnek” előbb-utóbb. Gondot jelent az iskola is - elvárásaival, teljesítmény-központúságával. S végül gondot jelenthet maga a társadalom is a maga hallgatólagos köz- megegyezésen alapuló szokásaival. Egy olyan ideológiailag telített társadalmi miliőben, mint amilyenben magam is felnőttem, bizony hivatalosan még lázadás tárgyát képezte, hogy valakit „meghagyjanak olyannak, mint amilyen”. A cél ugyanis éppen az volt, hogy senki se olyan legyen, amilyen, hanem olyan, amilyennek az éppen fennálló társadalmi rend ideológiája szerint „valakik” látni szeretnék. Valljuk be, van ennek azért egy kis vallási áthallása. Amikor azt prédikáljuk, hogy „Jézus Krisztus képére kell átformálódnunk”, akkor bizony ott a kísértés, hogy az evangéliumot egy primitív ideológiává züllesszük. Az utóbbi években a keresztény nyilatkozók közül sajnos kevesen hagyták ki, hogy a lélektanból ismert „önmegvalósítás” kifejezést ne használják fel ilyen ideológiai vagdalkozásra. mondván: „Nekünk nem önmagunkat kell megvalósítanunk, hanem önmagunkat feladnunk, hogy Jézus Krisztus akaratát cseleked- , jük!” Mindez nagyon igaz és nagyon szép. Csakhogy a realitás sajnos az, hogy a különféle vallásos szubkultúrákban, gyülekezetekben ezt a Jézust” nem más, mint egy önjelölt vagy kontraszelekció által „kitermelődött”, karót nyelt pszichopata fogja megtestesiteni, akinek legfőbb gondja ugyanaz lesz, mint a szocialista embertípus megvalósítását célul tűző pártideológusoké: a hajviseleted, az öltözködésed, az étkezési szokásaid, a zenei ízlésed, a kedvenc olvasmányaid és a szabadidős tevékenységeid. És természetesen mindennel baja lesz. Hozzál sok ötöst! - mondja Jézus”. Vágasd le a hajad, hogy „normálisan” nézzél ki! - mondja Jézus”. Szeresd az unalmas dolgokat, és vesd meg azt, ami érdekes! - mondja Jézus”. Vegyél magadra kényelmetlen és nevetséges göncöket! - mondja Jézus”. Egyáltalán: csináld azt, amit szívből utálsz, és hagyj el mindent, amiben egy csepp örömed is van! - mondja Jézus”. Avril lendületes kézmozdulata jelenik meg lelki szemeim előtt. Nem szeretem a „lázadás” kifejezést. Azt sugallja, hogy létezik egy kialakult, legitimitással bíró rend, amelynek jogában áll igényt formálakaratom- ra, személyiségemre, érzéseimre, gondolataimra. Márpedig ez nem igaz. A világnak, a társadalomnak ugyanis minden emberi lény szabad alkotója és egyben alakítója. Senki nem formálhat jogot arra, hogy elvitassa tőlem vagy tőled, netán Avriltől, hogy ő pont olyan legyen, amilyen. Ezért amikor „olyan” vagy, amilyen, akkor nem lázadsz, hanem alapvető, megkérdőjelezhetetlen és elidegeníthetetlen - Istentől kapott - méltóságodban gyakorolod magad. Vagyis egyszerűen csak létezel. Avril, kérlek, ne lázadj! Bartha István « V * i
