Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-22 / 25. szám
2003. JÚNIUS 22. 9. oldal ...... —— Evangélikus Élet f f E lfelejtett régi kincsünk, A GYONAS Nemrégiben teológiai szigorlatra készülve, dogmatikatanulás közben rátaláltam egy kincsre. Nem kerestem, nem kutattam - egyszer csak ott volt előttem, mint Isten rég elfeledett, de nagyon értékes ajándéka. Ajándék, amely hiányzik az életünkből, s amely evangélikus tanításunknak, hitünknek és gyülekezeti életünknek is megújító- ja lehet. „Vallod-e magadat bűnösnek?” - hangzik felénk a kérdés hétről hétre, s mi hol könnyen, hol nehezebben mondjuk rá a választ. De mit tennénk, ha itt megállna a lelkész, csendben behívna minket a sekrestyébe, s megkérdezné: mit jelent számodra mindez? Ki tudnánk mondani őszintén mindazt, ami nyomorítja életünket? Tudnánk bűnvallással beszélni szeretetlenségünkről, rendezetlen kapcsolatainkról? El mernénk mondani minden vétkünket - nem általánosságban beszélve bűnös önmagunkról, hanem konkrétan néven nevezve bűneinket? Valljuk, hogy bűnösök vagyok, de félünk bűneikkel szembenézni. Rájuk borítjuk az „általánosság” fátylát, de talán soha nem tudjuk igazán feldolgozni azt a kínt, amit okoztak a lelkűnkben. Gyakran félünk szembenézni önmagukkal, de mindannyian vágyunk a felol- dozásra. Megdöbbentően sokan beszélnek leplezetlenül és őszintén egy pszichiáterrel, s megdöbbentően sokan hallgatnak a rossz beidegződések miatt a keresztény testvér előtt. „Itt, a templomban nem lehetek bűnös, hiszen itt mindenki olyan jó és erős” - gondolják sokan, s büszke, de sérült lelkű emberek ülnek egymás mellett évtizedekig a padokban. Amitől félünk, nem merjük néven nevezni. Kellemetlen eseményről beszélünk, vagy csak célzunk bizonyos dolgokra, mert félünk kimondani még a szavakat is. így vagyunk a bűneinkkel is! Mégis oly sokan hordozzák, cipelik egy életen át vétkeiket. Hiányzik életükből egy személyes hang, amikor Isten csak egyes-egyedül nekik mondja: „Gyermekem, megbocsátottak a te bűneid. Menj el, és többé ne vétkezz!” Hiányzik egy testvér, aki előtt nem csupán „általában” vagyunk bűnösök, hanem személyesen és konkrétan. Hiányzik valaki, aki nem tesz mást, csak együtt sír velünk bűneink felett, és személyesen hirdeti nekünk a szerető Isten kegyelmét. Hiányzik valaki, aki leplezetlenül ismer minket, és mégis szeret! Hangzik felénk minden úrvacsoravétel előtt a feloldozás, s ebben hatalmas erő és vigasztalás rejlik. De különbözőek vagyunk, így sokaknak szüksége van arra, hogy a lelkésznek az egész gyülekezet felé kinyúló áldó keze csak az ő vállukon legyen, s csak nekik szóljon az Isten bocsánata. Ezért van szükség a felebarát előtti gyónásra is az úrvacsorán elhangzó közös bűnvallás mellett. Luther bár nem tartotta szentségnek a gyónást, mégis úgy vélte, hogy elengedhetetlenül fontos a keresztény ember életében. 1529-ben a Nagy káté második kiadása mellé egy kis írást készített „Rövid buzdítás a gyónásra” címmel. Ebben így írt: „Ha ezt részletesen fejtegetnénk, és megmutatnánk azt a nyomorúságot is, amely minket gyónásra indítana és ösztönözhetne, akkor nem kellene sokat unszolni vagy kényszeríteni, mindenkit a maga lelkiismerete hajtana... Ha tehát gyónásra buzdítok, akkor csak arra buzdítok mindenkit, hogy legyen keresztény.” A magángyónás hozzátartozik az evangélikus egyház tiszta tanításához, mégis a felejtés homályába veszett. Agendánkban sem található egy olyan liturgia, amely ennek a nagyon mély alkalomnak a kereteit kialakítaná. A parókiákon nincs egy olyan nyugodt hely, ahol testvéri közösségben le lehetne ülni anélkül, hogy tízpercenként ne nyitna be valaki, vagy ne csörögne a telefon. Nincs meg bennünk a bátorság, hogy a kapcsolatainkat ezzel a fájdalmas, de egyben megnyugvást adó alkalommal is elmélyítsük. Még egy kemény vizsgára készülésnek is vannak ajándékai: rá lehet csodálkozni az egyházunkból lassan teljesen kiveszett kincsekre, s ez így van jól. Kényszerpálya lenne minden olyan tanulás, ahol csak száraz dogmák lennének előttünk, s mindez nem válna minket megszólító üzenetté! De ugyanilyen fontos, hogy a megtalált üzenetből élet és gyakorlat is szülessen. Merjünk egymás számára Krisztus lenni, aki odatérdel a parázna nő mellé, aki együtt sír a vámszedővel, s aki a bűn szennyes álja közben is szeret! Deák László Pétfürdői pünkösd Lapunk pünkösdi számában, a répcelaki kerületi missziói napról szóló tudósításban olvashattuk: „GyőrSándor, a pétfürdő-berhidai missziói egyházközség lelkésze beszámolt az alakuló gyülekezetben folyó munkáról, valamint megköszönte a missziói nap perselypénzét, a mintegy 92 000 forintot, amelyet ennek támogatására ajánlottak fel a jelenlévők...” Közel hatéves országos missziói lelkészi szolgálatom alatt - sajnos - nem sok úgynevezett „missziói gyülekezetbe” látogathattam el, de azért hála Istennek akadt néhány szerveződő, újjáéledő közösség: Budaörs, Kisvárda, Sárbogárd... Mindezek után kíváncsi érdeklődéssel készültem a pétfürdői vendégszolgálatra. Vajon mit lehet kezdeni egy olyan iparimunkás-terepen, ahol még temploma sincsen a protestánsoknak? Az evangélikus istentiszteleteknek a református gyülekezet lakóházból átalakított kis imaterme ad otthont, ami Szentháromság ünnepére szinte zsúfolásig megtelt. A „papíron” 118 lelkes gyülekezetből jelenleg mindössze 21 az egyházfenntartó tag, de ezen a vasárnapon több mint harmincán énekeltük: „Az Úr csodásán működik... ” Az énekválasztás telitalálat volt, hiszen az istentiszteleten három fiatal részesült a keresztség szentségében. Az említett statisztikai adatok fényében ez a szám talán nem kisebb csoda, mint az a bizonyos jeruzsálemi háromezer, akik az első pünkösdkor keresztelkedtek meg! Hogyan lehet egy hivatalosan alig fél éve önállósuló, piciny gyülekezetnek ilyen vonzása? A titok, a válasz az iskolai hitoktatás - sokszor még ma is - kellően meg nem becsült missziói erejében rejlik. A gyülekezet lelkésze, Győr Sándor heti 20 órában több mint 100 fiatalt oktat a pétfürdői katolikus Kolping Szakmunkásképző Iskolában. Ezeknek a „szuper” (az egyik megkeresztelt fiatal fogalmazott így) hittanóráknak a gyümölcseként kérte Éva, László és Virág a keresztség ajándékát. Természetesen ezzel még nincsen vége a történetnek. Jogos kérdések, kétségek sokasága merül fel: vajon ezeket a fiatalokat - akiknek többsége halmozottan hátrányos helyzetű, és gyakorlatilag semmilyen családi és vallási háttérrel nem rendelkezik - sikerül-e majd beépíteni a kicsiny gyülekezet életébe, és megtartani őket az egyház közösségében? Megvalósulhat-e Andó Pál felügyelő és Kiss Attila gondnok álma, egy közös protestáns templom felépítése a közeljövőben? Sike- rül-e valóban kovásszá válnia a maroknyi pétfürdői evangélikusságnak, ahogyan küldetésüket az egyik gyülekezeti tag, Varsányi Ferenc megfogalmazta? De vajon miért ne hihetnénk, reménykedhetnénk a Szentlélek további meglepetéseiben? S miért ne imádkozhatnánk a pétfürdői pünkösd folytatásáért - nemcsak ott, de szerte egész egyházunkban?! Hiszen „ászéi arra fúj, amerre akar... ” Gáncs Péter Ml Van, aki a vasárnapi ebéd készítése közben, találomra kapcsolja be a készüléket. És nem keres más adót, mert „valami” ott tartja a Kossuth rádió hullámhosszán. Olyanok is akadnak - méghozzá igen sokan -, akik már nagyon várják a 10 óra 4 perces kezdést, nyitott Bibliával, énekeskönyvvel - mert lakáshoz kötve, betegágyon fekve, otthon vagy a kórházban így jutnak hozzá az igéhez, az erőt, megnyugvást adó lelki táplálékhoz, a nélkülözött istentiszteleti közösséghez. A felmérések szerint mintegy másfél millió ember hallgatja vasárnap délelőttönként a különböző felekezetek istentisztelet-közvetítéseit. Gajárszki Zsolt hangmester, közvetítésvezető, az evangélikus adások állandó vezetője nemrég nívódíjat kapott „az istentiszteletek és szentmisék hazai és határon túli helyszínekről történő közvetítéseinek kiegyensúlyozott, magas színvonalú hangzásművészeti és műszaki megvalósításáért”. Ebből az apropóból készült alábbi interjúnk. A kitüntetéshez pedig ezúton is gratulálunk! „Kossuth rádió, 10 óra 4 perc. Istentiszteletet közvetítünk...” Beszélgetés Gajárszki Zsolt hangmesterrel- A Magyar Rádió a rendszerváltás óta - közszolgálati szerepéből adódóan - minden héten közvetít istentiszteleteket. Ön a kezdetektől részt vesz ebben a hivatásnak sokkal inkább nevezhető munkában?- Körülbelül tíz éve foglalkozom istentisztelet-közvetítéssel. A római katolikus szentmiséket kivéve - melyeket egy külön stáb lát el - minden felekezetitől mi közvetítünk. Lengyel Annáéktól vettük át annak idején a munkát. Evangélikus részről most Gáncs Péter missziói lelkész az adás egyházi szerkesztője. Két technikus kollégámmal, Woik Károllyal és Mayer Viktorral dolgozom együtt, s hadd emeljem ki rögtön itt az elején, hogy ez a legteljesebb mértékben csapatmunka!- Milyen előkészületekre van szükség - hiszen élő adásról van szó - ahhoz, hogy minden „flottul" menjen? Kérem, avasson be minket néhány kulisszatitokba!- Két-három héttel a közvetítés előtt lemegyünk egy kis „terepszemlére” a helyszínre. Beszélek a lelkésszel, megnézem a templomot, felmérem a hang- technika szempontjából fontos helyi adottságokat. Szerencsére olyan eset még nem fordult elő, hogy ne lett volna megoldható a közvetítés. A hang továbbítása telefonvonalon történik (van egy ún. „zenevivő berendezés”). A vonalat a posta biztosítja, de előfordul a műholdon keresztüli sugárzás is. Egy átlagos telefonvonal 4,7 kHz, amit a közvetítéshez használunk, azt 10-12 kHz-re erősíti fel a Matáv. Kollégáimmal a közvetítőkocsiban ülünk kint, a templom előtt, és csak az egyházi szerkesztő van bent a templomban. Vele tartjuk a kapcsolatot egy fülhallgató és egy mikrofon segítségével. így be lehet avatkozni az adás menetébe — főleg az idő szabta korlátok miatt fontos ez. Általában már szombaton felszerelünk mindent, beállítjuk a mikrofonokat. Érdekesség lehet a hallgatónak, hogy a műholdas kapcsolat ára percenként 6 dollár, ami azt jelenti, hogy csak a közvetítővonal költsége mintegy 100-150 ezer forintjába kerül a Magyar Rádiónak.- A templomi istentisztelet nem rádiós műfaj. Hogyan lesz mégis „jó rádióműsor” belőle? Tapasztalatai alapján milyen tanácsot adna a lelkészeknek? Mire figyeljenek oda különösen is, illetve milyen hibát követnek el?- A legjellemzőbb - főleg az adás elején hogy érezhető a megszólalásukon a „vizsgadrukk”. Ez még akkor is kihal- latszik, ha a lelkész palástolja az izgalmát. Emiatt nem is szoktuk adás előtt elmondani neki, hogy közel 1,5 millió ember hallgatja élőben, mert akkor még jobban megijedne... Talán fel se merne menni a szószékre... Szerte a Kárpát-medencében, a magyarlakta területeken a középhullámon, az Interneten, a rádió online-on, a Duna Televízió hangcsatornáján keresztül tényleg nagyon sok hallgatója van egy-egy istentiszteletnek. A Krónika című hírműsorok után az istentisztelet-közvetítés a Magyar Rádió leghallgatottabb műsora! Hogy milyen egy ,jó” istentisztelet a rádiós véleménye szerint? Olyan, amelyiken minden úgy történik, mintha mi ott sem lennénk! Mindig ezt tanácsoljuk a lelkésznek: végezze úgy a szolgálatát, mintha máskor. Mivel nagyon fontos az időtartás (55 perc áll rendelkezésre, amit nem lehet túllépni), célszerű mindent előre leírni, egy pontos forgatókönyvet készíteni, amiben az igehirdetéstől, a kórusénekektől kezdve az elköszönésig minden percre le van bontva. Amit pedig tilos: rögtönözni. Ami egy élős adásban elhangzik, azon már nem lehet javítani! De mindén egyéb technikai gondot megoldunk. Egy kábel- vagy mikrofoncsere adás közben nem jelenthet problémát. Fontos a jó előkészítés és a már említett csapatmunka, amelyben a lelkész is együttműködő partnerünk. Evangélikus istentiszteletek esetében a forgatókönyvet Gáncs Péter készíti, illetve egyezteti a lelkésszel, és gyakran ő bátorítja is a kollégát. A lelki- ismeretes készülés az alapja az egésznek, továbbá hogy mindent szigorúan, teljes odafigyeléssel kell tenni, semmit sem lehet félvállról venni!- A szám, a másfél milliós hallgatottság önmagáért beszél, de vajon arról van-e visszajelzés, hogy mégis kik hallgatják a közvetítéseket?- Már régen nem tartoznak a „rétegműsorok” közé a vallási műsorok, az istentisztelet-közvetítések, illetve a hétköznap délutáni egyházi félórák - sokan hallgatják felekezeti hovatartozástól függetlenül a másik egyház adását is. Hálás feladat vallási műsort készíteni, és a hozzánk érkező telefonokból, levelekből is kitűnik, hogy milyen sokah szeretik és hallgatják rendszeresen. Többen elkérik például az elhangzott istentisztelet hangfelvételét. Úgy gondolom, aki vasárnap délelőtt a rádiót hallgatja, annak „valami köze van” a valláshoz. Esetleg gyermekkorából maradt valami emléke, valami kötődése - áldozott vagy konfirmált. Különösen fontos az ágyhoz kötöttek, a betegek vagy a mozgáskorlátozottak számára, akik ezen az egy eszközön, a rádión keresztül juthatnak hozzá az igehallgatáshoz, az isten- tiszteleti közösség átéléséhez.- Hallgat-e a hangmester istentisztelet-közvetítést szabad vasárnapjain, amikor nem a közvetítőkocsiban ül...?- Gyakorló római katolikus vagyok, így ha nem közvetítek vasárnap, akkor sem a rádión keresztül, hanem élőben „hallgatom” a szentmisét. De nem is tudnám kívülállóként, kritika nélkül, nem szakmai füllel hallgatni a kollégák munkáját. Ennyi év után ez, azt hiszem, természetes reakció.- Melyik alkalomra emlékszik vissza legszívesebben, a hely vagy a feladat különlegessége miatt?- Engedtessék meg, hogy ne evangélikus emléket idézzek fel. Svájcban, Géniben, a Magyarok Világtalálkozóján Orbán Viktor miniszterelnök beszélt egy református ünnepi istentiszteleten a Kálvin-szo- bomál. A feladat komoly kihívás volt: Géniben van a Nemzetközi Rádiószövetség székháza, ott „tettük fel” műholdra az adást, és itt, Magyarországon vették le. A határon túl mindig sokkal nehezebb a munka, mert egy idegen országban mások a körülmények, vagy például, ha hiányzik valamilyen eszköz, akkor nem lehet „hazaszaladni” érte... Mindig nagy figyelmet, odaszánást igényel a külföldről történő közvetítés. (Jelenleg, református istentiszteleteket sugárzunk a határon túlról is. Szóba került, hogy evangélikus igehirdetéseket is közvetítsünk, ám ez egyelőre még várat magára: nem rádiós, hanem egyházi döntést igényel.)- A közelmúltban vehette át a Magyar Rádió legrangosabb kitüntetését, a nívódíjat. Számított-e rá, vagy váratlanul érte? Hogyan tudta meg, hogy díjazott lett?- Nem számítottam rá, de nagyon jólesett, amikor megtudtam, hogy felterjesztettek. Több mint nyolc éve minden második vasárnapom „erről szól”. A kitüntetés önbizalmat, újult erőt ad a továbbiakhoz. És az erőre nagy szükség van. Nem fizikai, hanem lelki-szellemi teher egy-egy közvetítés. Ha minden jól sikerül, akkor is 2-3 óra alatt „akklimati- zálódik” az ember, ha pedig valami nem ment jól, akkor több napba is telik a visz- szaállás. Gondolkodunk, rágódunk rajta, hogyan kellett volna, mi is történt, mit kellett volna máshogy. A díjat ugyan én kaptam, de a csapat lett megtisztelve és elismerve általa, hiszen ha a szerkesztő és a hangmester nem értik meg egymást, akkor baj van. A miénk egy jó, vidám csapat, sokat ugratjuk egymást, kitűnő hangulatbán telnek az utazások. Összegezve: mi a hallgatókért dolgozunk. Gazdag, tartalmas élményt szeretnénk nyújtani nekik. Szemléletet alakítani, abban a reményben, hogy talán több jó ember lesz ebben az országban, ha hallgatja az igét. Élőben nem szabad hibázni, „selejtet” gyártani. Itt minden másodperc fontos! Szolgálatként fogom fel azt, amivel foglalkozom, a kollégáimmal együtt. És ez a szép munka magában hordja a jutalmát... Kőháti Dóra V l A 4
