Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-22 / 25. szám
2003. JÚNIUS 22. 7. oldal Evangélikus Élet Méltósággal meghalni - segítség a végső órákban Tízéves a Megnyugvás Hospice Alapítvány Alapításának tízéves jubileumát ünnepelte a Megnyugvás Hospice Alapítvány május 30-án a kelenföldi gyülekezet tanácstermében. A közhasznú keresztény szervezet egy évtizeddel ezelőtt azzal a nemes célkitűzéssel jött létre, hogy késői stádiumban lévő gyógyíthatatlan (daganatos) betegek, haldoklók és családjuk számára testi-lelki vigaszt, szakszerű orvosi, ápolói segítséget nyújtson a „via dolorosán”. A szociális, spirituális és egészségügyi gondozás mellett a kísérésre és lelkigondozásra is vállalkozó önkéntes munkatársak képzését, továbbképzését felvállaló alapítvány ezen a nyár eleji délutánon az ez idő alatt megtett útra tekintett vissza Isten iránti hálaadással. Az alapítvány önnönmaga által megfogalmazott céljának - a súlyos betegek otthoni ellátásának segítése, a szenvedés csillapítása, az élet minőségének megőrzése, valamint az élet végső kiteljesedéséhez való segítségnyújtás - igen nehéz feltételek között tett eleget az elmúlt tíz esztendő során. Hiszen a külföldön már (el)ismert, támogatott és működő hospice mozgalom hazánkban még gyermekcipőben jár. Ezért is olyan jelentős mérföldkő az alapítvány életében ez az ünnepi alkalom - mutatott rá köszöntő szavaiban dr. Szentgáli Judit belgyógyász, az ülés egyik elnöke. „Kattant” közben az idő kereke: egy évszázadot, egy évezredet, ám hogy mi is az élet valójában, azt még ma sem tudja megfejteni a tudomány maradéktalanul. Albert Schweitzer a múlt században megalkotta az élet tiszteletének etikáját - emlékeztetett a doktornő -, s ennek szellemében vállalta fel a Hospice Alapítvány a pislákoló életeknek adandó tisztelet szolgálatát. A munkában részt vevő önkénteseket nem csupán részvét, szánalom indította az embert próbáló hivatás vállalására, hanem ennél több: a szeretet. Ők, akik naponta találkoznak ma is haldoklókkal, szembesülnek az élet szenvedéssel teli voltával, mégsem gondolnak soha napjaink sokat emlegetett végső megoldására: az eutanáziára... Dr. Böszörményi Dalma ny. pszichiáter főorvos, az alapítvány létrehívója és kuratóriumi elnöke ünnepi beszédében felidézte a kezdeti időszakot és a hospice mozgalom 10 évének történetét - benne sikerekkel, megtorpanásokkal, meg nem értésekkel. Mert sajnos utóbbira is volt példa, a rendszerváltás utáni Magyarországon nem volt zökkenőmentes a daganatos betegek lélkigondozó, kísérő, fájdalmat enyhítő szolgálatának intézményes ellátása. A laikus ilyenkor értetlenkedik. Miért van ez így? Van-e emberségesebb, keresztényibb szolgálat, mint a tehetetlen, kiszolgáltatott, szenvedő emberek segítése? Az „egymás terhét hordozzátok" apostoli buzdítás betöltése? Mi a misszió, ha nem a betegágy melletti megállás, evangéliumhirdetés? Sajnos azonban az egészségügy útvesztőiben a krisztusi szándék még nehezen talál utat. De az erre elhívottak nem adják fel, ha nem a kórházi falak között, akkor úgynevezett mobil teamek keretében, melyek a beteg körüli védőháló megszervezését látják el. Házi gondozásra, otthoni ellátásra képez az alapítvány önként jelentkezőket, Egészségtan címmel tankönyvet jelentetett meg, hogy az elhivatás mellett a szakmai felkészültség is hiánytalan legyen. Igaznak érzem az evangéliumi megállapítást a hospice mozgalom összefüggésében: „az aratni- való sok, de a munkás kevés... ” Napjainkban sok kórház létesít hospicerészleget - így a budapesti Szent László, illetve vidéki (miskolci, debreceni, tatabányai, szombathelyi) kórházak -, valamint egy sor alapítvány és mozgalom tesz érdemben sokat a haldoklókért és családjukért, de ez még messze nem elég. (Jelentős lépés lesz, ha az evangélikus egyház is felzárkózik a kórházat működtető történelmi felekezetek sorába, amint arról dr. Cserháti Péter sebészorvos - lapunk hasábjain is - hírt adott.) A hospice szolgálatban dolgozó orvosok, ápolók közös bibliaórákon vettek részt a betegekkel együtt az alatt a négy év alatt, amíg a csepeli kórház falai között működhettek. Meg nem értés, ellenérzés miatt ekkor - a 90-es évek közepén járunk! - a perifériára sodródott az alapítványi munka. Majd a XI. kerület „fogadta be” őket, és az ottani családsegítő központ kebelén belül jutnak el a gondozottakhoz. A lényeg tehát megmaradt: a betegek, haldoklók megkapják a segítséget. A 10 év alatt támadások is érték az alapítvány tevékenységét, ám aki erre a feladatra kapott missziói elhívást - az a vigasztalás szavát: Krisztus evangéliumát félelem és megalkuvás nélkül viszi a betegágyhoz. Az élet ugyanis több, mint az itteni, földi élet - zárta szavait az alapítvány elnök asszonya. A délután evangélikus kórházlelkész- lelkigondozó előadója, Bolla Árpád „Ágytól ágyig - lélektől lélekig” címmel megindító, személyes beszámolóval hozta közel a jelenlévőkhöz a súlyos betegek küzdelmes mindennapjait. Lelkigondozói naplójából osztott meg történeteket, például azét a 30 éves rendőrtisztét, aki Hodgkin-kóros, és magát ateistának tartja. Biztos ez? — kérdezte tőle a lelkész, mire a fiatalember, meglepődve a szokatlan kérdésen, érdeklődéssel nézett látogatójára. „Te abban az istenben nem hiszel, akiben én sem hiszek, mert az igazit, az élőt még senki sem ismertette meg veled!” - így indította Bolla Árpád a beszélgetést. A fiatalember pedig válaszul az ágya szélére mutatott: „Na, üljön le!” Elgondolkodtató volt Robinak, a fiatal leukémiás családapának az esete is, akinek két kisgyermeke és katolikus felesége volt, de maga nem élt Isten közelében. A speciális ágyon fekvő, borzalmas kínokat kiálló férfinak képes Bibliát hoztak be egy nap a gyermekei. Nézegette, olvasgatta. Bolla lelkész úr mellé ülve Ábrahám elhívásáról kezdett vele beszélgetni, a térséget az iraki háború kapcsán aktuálissá téve. Ábrahámot elhívta az úr, s ő elindult, azt sem tudva, hová megy. „Én sem tudom...” - szólt a súlyos beteg, majd így kiáltott fel: „Segítsen már, hová hív?!” Bolla Árpád ezután sokat beszélt a fiatalemberrel a „hová”-ról, míg végül (Melkisédek történetéhez érve) a kenyér és bor említésekor a beteg úrvacsorát kért lelkésztől. Most hitben él, és van reménysége, amely túlnő síron, halálon. Sok-sok történet van Bolla Árpád „tarsolyában”, ahogy utalt rá, betegként ő maga is megtapasztalta a kórházi kiszolgáltatottságot. Ami erőt ad neki emberi oldalról, az a megszámlálhatatlan mennyiségű pozitív visszajelzés. Új csatornákat nyitott meg előtte Isten a kereső telkekhez, s ő ezt az elhívást valóban úgy értelmezi: ágytól ágyig kell mennie az örök étet igéjével. Felfelé, kifelé és befelé nézni segít neki Jézus, hogy a naponkénti erőt megkapja, amivel a rábízottak- hoz megy: létektől létekig. Emlékezetes volt még a délután folyamán Váradi Tibor vallásbölcsész, vallás- filozófus, a Napfényes Elet Alapítvány munkatársának előadása Hit, remény és szeretet a halál közelében címmel. A helyszűke miatt át nem adható gondolatok közül emeljük most ki azt, amely vigaszt adhat mindenkinek, aki a halál megkerülhetetlen tényével készül szembenézni. A katolikus Guardini atya írja egy helyen: „A halál az Egésznek felőlünk látszó oldala. A másik oldalt így hívják: Feltámadás. ’’ K. D. osában Menyes Gyula Felvételei rajta lévő víkendházat, az árából pedig azóta is vásárolok gyümölcsöt lakótársaimnak. Néha szerepel az étlapon úgynevezett „B” gyümölcs, erről mindenki tudja, hogy ez „Benő-gyümölcsöt” jelent, vagyis én vettem azt. Békésen telnek itt a napjaim. Korán, már fél ötkor felkelek, rendbe teszem a szobámat, olvasok, tv-t nézek, nagyokat sétálok. Jó barátságban vagyok Tekus Ottóval, jókat beszélgetünk, és sokat sakkozunk. Az ételt a szobámba hozzák, mi kell még? Csak hálát adni tudok Istennek azért, hogy ilyen békés, nyugodt öregkort adott nekem. Szűcs Benőnek ez az utolsó mondata világít rá arra, mi egy szeretetotthon legfontosabb funkciója: méltó időskort biztosítani az étet terheitől megfáradt idős embereknek. Be tudja-e tölteni ezt a feladatát a győri szeretetotthon? - kérdeztük meg Weltler Rezső igazgatótól. — Úgy vétem, hogy ennek az elvárásnak intézményünk eleget tesz. Nem csak azért, mert a nagyon szigorú szociális törvény előírásainak, követelményeinek eleget téve dolgozunk, hanem azért is, mert itt valóban testi-lelki támaszt kapnak az elmúlás felé közeledő lakók. Két mentálhigiénés szakemberünk mellett egy foglalkoztatót is felvettünk, aki rendszeresen tart alkalmakat a lakóknak. Személyre szabott gondozási tervvel rendelkezünk. Az ambuláns betegeinket saját kisbuszunkkal visszük a vizsgálatokra, megvárjuk a vizsgálat végét, majd utána visszahozzuk őket. Ápolóink döntő részének állami szakmai képesítése van. Nagyon sok közösségi programot szervezünk a lakóknak. Színházba visszük őket, akad olyan, akinek bérlete is van. A közelmúltban farsangoltunk, többen még táncoltak is. Az otthon és a gyülekezet lelkészei áhítatokat tartanak, és havonta van úrvacsora-vételi tehetőség. Gyakorlatilag itt minden szükségeset megkapnak az emberek ahhoz, hogy boldogan tölthessék életük hátralévő részét. Kiss Miklós aknak egy dietetikus nővér írja az étlapot. A menü összeállításakor arra törekednek, hogy egy hónapon belül ne szerepeljen ugyanaz az étel kétszer az étlapon. Az adagok elegendőek, és a visszajelzések azt mutatják, hogy az étel minőségével is elégedettek a lakók. A megmaradt éteteket április közepe óta - az EU-s előírásokhoz igazodva - hulladékfeldolgozóba viszik. Az otthonban élők kétharmada evangélikus. Korga Lászlóné szerint - aki Tétről érkezett, és katolikus - ez azonban cseppet sem jelent problémát. - Két éve lakom itt, és kezdettől fogva azt tapasztalom, hogy szeretetteljes légkör vesz körül - mondta. Nem okoz gondot az sem, hogy katolikus vagyok, hiszen jól érzem fnagam az evangélikus bibliaórákon. Harminc évig éltem Budapesten, húsz éve vagyok özvegy. Gyermekünk nem született, így amikor egyedül maradtam, Tétre költöztem a húgomhoz. Ott is volt azonban egy idősebb beteg, akit a húgom ápolt, ezért úgy döntöttem, hogy beköltözöm a szeretetházba. Kaptam egy szép, világos szobát, amit már megszerettem. Nagyon szeretek varmi, így behoztam magammal a varrógépemet is. Sokat varrók a háznak is, ennélfogva igazán nem unatkozom. A református vallású Szűcs Benő matematika-fizika szakos középiskolai tanár volt Mohácson. Feleségével tizenhárom éve költöztek be az otthonba. Hat éve özvegyült meg. és mivel nekik sem volt gyermekük, a szere- tetház lakóit és személyzetét tekintették a családjuknak. - Állami intézménybe semmiképpen nem akartunk menni - kezdte Szűcs Benő ezért örültünk, amikor tehetőség nyílt arra, hogy ide beköltözzünk. Amíg erőm bírta, addig sokat kertészkedtem. Gyirmóton volt egy kis kertem gyümölcsfákkal, és ami gyümölcs megtermett, azt a szeretetház lakói ették meg. Később eladtam a telket és a ¥ Nem vihetsz mindent- Anyu, a macit is vigyük - síró gyermekhang könyörgött.- Nem vihetsz mindent magaddal, hagyj békén! - mondta az édesanyja. Megfordultam, néztem a síró gyermeket rángató fiatal anyát, amint a vonat felé igyekezett, kezében degeszre tömött szatyorral. Vasárnap volt. A fél város már kora reggel ott tolongott a pályaudvaron. Volt, aki csomag nélkül, elegáns sportruhában, volt, aki hátizsákot vitt katonai szakszerűséggel rácsavart pokróccal. Egy praktikus apa nyakába akasztott székben vitte kisfiát. Középkorú nő táskájából kutyafej kandikált ki mindenkire fogvi- csorgatva. Volt gazdája mellett mogorván ballagó tacskó, ifjú szerelmesekhez felesleges harmadiknak bevágódott fiatalember, egy kamasz ifjú vállán nagy, piros pettyes labda, amelybe hátulról társa állandóan belerúgott, öregúr esernyővel és idős asszony napernyővel. Mindenki ment valahová, és mindenki vitt magával valamit. Mint akinek nincsen hova és mivel rohanni, félreálltam az útból, és tisztes távolból néztem az egyre változó képet. Arra gondoltam, hogy miként ma a riporterek teszik, amikor érdeklődnek a nagyközönségtől, mi a véleményük a kenyérről, a lyukas tejes zacskóról, az újfajta kávé minőségéről, a fizetésemelésről - én is odaállnék az emberek elé, és megkérdezném:- Mit vinnétek magatokkal, ha hirtelen indulni kellene a Nagy Útra, amelyből nincsen visszatérés? Mit vinnétek magatokkal, illetve van-e egyáltalában vinnivalótok? S hol viszitek, ha üres kézzel, meztelenül kell indulnotok? Mit gyűjtöttetek életek folyamán emberségből, becsületből, hűségből, megértésből, türelemből, szerétéiből, könyörül étből, önfeláldozásból, hazaszeretetből, szülőtiszteletből, hogy csak néhány átmenthető értéket említsek. Mert az Út hosszú, nem látjuk a végét, nem ismerjük buktatóit, veszélyeit. Talán nem is gondoltunk még arra, hogy erre a Hosszú Útra is egyszer elutazunk, nem tanulmányoztuk előre, nem foglalkoztunk ezzel az útitervvel, nem számoltunk az előre nem látott felszólítással, hogy menni'kell, egyszerűen nem foglalkoztunk vele, azzal, hogy hej, ráérünk arra még. Nem kétséges, hogy bolondnak tartanának, ha eléjük állnék itt, a forgalom kellős közepén ezzel a kérdéssel. Talán még gorombáskodná- nak is, hogy kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy felháborító, hogy ilyen szamárságokkal tartják fel az embert. Sohasem szerettem a goromba, hangos szavakat. Azért egyszerűen magamat kérdem meg: van-e vinni- valóm a Nagy Útra? Percre beosztott életem ütemtervéből nem hiány- zik-e ennek az Útnak a betervezése? ...Amikor ezeket a sorokat írom, még hideg szél fúj, hófoltok tarkítják az- erdőt, de ha felemelem a tavaly hullott leveleket, alattuk ott az egyre megújuló élet ezer változata. Ágak hegyén kipattanásra váró csöpp rügyek, recsegő derekú öreg fák oldalából friss hajtások bújnak elő, sziklához simulva bársonyos zöld moha mellett parányi kövirózsa. Százszámra dobognak a fák méhében fogant apró levelek: minden csak intésre vár, hogy megszülethessen. Halálból életre, örökké tartó megújulásban évmilliók óta. Figyelem ezt a nagy készülődést, amely az új életet megelőzi, és sajnálom az embert, legelöl önmagamat, amint visszafordulok földi játékaimért, ahelyett hogy a teremtett világot nézném, amint intésre vár - természetesen, magától értetődően, hogy életre születhessen. Gyarmathy Irén (Evangélikus Élet, 1973. április 22.) i w *
