Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-22 / 25. szám
68. ÉVFOLYAM 25. SZÁM 2003. JÚNIUS 22. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP ÁRA: 135 Ft A TARTALOMBÓL A liturgikus színek A IV. országos evangélikus találkozó programja Ismét az eutanáziáról Csillagok állása Régi kincsünk: a gyónás Kormányzás - kormányrúd nélkül? (Riportunk a nemzetközi bibliodráma-találkozóról az 5. oldalon.) Kinek mondjam el? Amikor e sorokat rovom, még pünkösd előtt vagyunk, Exaudi vasárnapja van. „Halld meg, Uram, hangomat, hozzád kiáltok” - hangzik az istentiszteletet kezdő zsoltár. Nézem a televíziót. Rossz szokásom szerint kapcsolgatok. Az egyik könnyűzenei csatornán klipek viliódznak. Peregnek a kockák: egy magyar énekesnő rohan végig - segítséget remélve - különböző helyszíneket. Választ keres, megoldást. „Kinek mondjam el?” - ismételgeti. Száguld egyik helyről a másikra, hasztalan. Majd a kocsi kerekei csikorogva megállnak egy hatalmas templom előtt, kiszáll az énekesnő, és kilátástalansá- got sejtető bukdácsolással próbál feljutni a lépcsőn. Még mindig hangzik a dal refrénje: „Kinek mondjam el?” A kérdés jogos, hisz zárva a templomajtó. Hosszan, elkeseredetten dörömböl a kapun. Nem nyílik. Nincs kinek elmondani a bajt, a fájdalmat, a gondot. De az örömöt sem lehet megosztani. Zárva a templomajtó. Elgondolkodom. Szomorú, hogy zárva vannak a templomajtók. Nem lehet csak úgy beszaladni és - emberek előtt anonim módon, de Isten előtt ismerten - beköszönni, imádságra kulcsolni a kezet és elmondani mindazt, ami bánt. A templom a legkihasználatlanabb épület. Csak heti egy-két órán át üzemel. A kapcsolatfelvételre mindig kész Isten házát becsukjuk. Féltjük a templomot, az értékeket. Lehet, hogy éppen olyanok elől, akik azért durvulnak bűnözővé, mert sosem találtak nyitottságot. Kinek mondjam el... A zárt templomajtók szomorúságán túl más is foglalkoztat. A zárt egyház, a zárt szívek, a zártkörű kereszténység, a nyitottság hiánya. Ne értse félre, kedves olvasóm. Nem úgy gondolom, hogy a világra figyelve azon tájékozódjunk. Ellenkezőleg: Krisztuson tájékozódva figyeljünk a világra. Arra a világra, amit Isten úgy szeretett..., arra a világra, amelyben Krisztus maga közeledik hozzánk a kicsinyekben, az elesettekben, a tartás nélküliekben, az éhesekben, a hajléktalanokban, a börtönviseltekben. Jönnek és kérdezik: kinek mondjam el? Kinek mondjam el a gondjaimat, a kilátástalan helyze-, temet, a fájdalmaimat, a kérdéseimet, a kudarcaimat? Nekem is fontos, hogy meghallgassanak. Hát még a másiknak, aki hosszú ideje (talán 38 éve...) úgy érzi, hogy nincs embere. A másiknak, akinek talán én vagyok az Isten füle, az Isten segítő eszköze. Napjainkban komoly veszélye a mi egyházunknak is, hogy önmagáért és önmagában él - egyes tagjaiban és egész közösségében egyaránt. Nem nyitott arra a világra, ahová küldetett. A misszió ugyanis elsősorban nem a pápuáknál bízatott ránk, hanem szükebb pátriánkban. A munkahelyi, a családi, a lakóhelyi közegünkben. A misszió pedig a nyitottságnál kezdődik. Ott, ahol az elkeseredett kérdésre - kinek mondjam el - valaki válaszol: nekem, én megpróbálok segíteni. Protekcióm van ahhoz, aki mindent meg tud oldani... - harkály „Biztosnak és kétségtelenül bizonyítottnak tekintjük tehát, hogy a lélek mindent nélkülözhet, kivéve Isten igéjét, amelyen kívül semmi más nem segít rajta. Az ige birtokában pedig gazdag, semmi hiányt nem szenved, mert az ige az élet, igazság, világosság, igazságosság, üdvösség, öröm, szabadság, bölcsesség, erény, kegyelem, dicsőség és minden jó ígérete felmérhetetlen gazdagsággal. ” Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) WM Minőség és művészet - az élet szolgálatában Tanévzáró a teológián A rekkenő hőség ellenére szinte állóhely is alig akadt június 15-én a zuglói evangélikus templomban. Meghatottság és izgalom ült ki az arcokra, amikor hittudományi egyetemünk tanévzáró ünnepi istentiszteletén frissen végzett teológushallgatók és hittanárok vették át diplomájukat, valamint 70, 65, 60 és 50 esztendeje szolgálatba indult jubilánsokat köszöntöttek. Jubiláns állt a szószéken is. Mint azt az igehirdetés bevezetőjéből megtudhattuk, dr. Cserháti Sándor, az egyetem újszövetségi tanszékét vezető professzor szintén egy fél évszázaddal ezelőtt, 1953-ban fejezte be teológiai tanulmányait. 2Kor 4,10-12 alapján tartott prédikációjában arról beszélt, hogy mindenkinek tudnia kell a „titkot” - nemcsak az idősebb lelkészgenerációnak, hanem a most indulóknak is: a Krisztus-követő élet a halál jegyében telik. Önmagunk „megöldöklése” Jézusért - ez élettel teli életünk alapja, a mások felé fordulás és szolgálat alapfeltétele. Minőség és művészet az egyház gyógyulásáért Az istentiszteletet követő tanévzáró ünnepi ülést dr. Reuss András rektorhelyettes, a rendszeres teológia professzora nyitotta meg, akitől a megjelent vendégek - egyebek mellett D. dr. Harmati Béla és Ittzés János püspökök, dr. Frenkl Róbert országos felügyelő, valamint dr. Rokay Zoltán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hit- tudományi Karának dékánja, dr. Németh Dávid, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja és dr. Kissné Pap Margit, az Oktatási Minisztérium főtanácsosa - köszöntése után dr. Szabó Lajos vette át a szót. „Minőség és művészet az egyház gyógyulásáért napjaink európai valóságában” címmel tartott rektori beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a teológiai nevelés és oktatás bármily alapos és szakszerű is, hiábavaló, ha nem társul hozzá bölcs szív és látó szem. A hittudomány nem a mindennapi élettől eltávolodott, elvont és száraz diszciplína, hanem „ezzel szoros kapcsolatban feléledő, megelevenedő és megújuló gondolkodás és cselekvés”. Hibás az a lelkész- és gyülekezetkép, amely természetesnek tartja a fennmaradást és a biztonságot. A bölcs szív és a látó szem nőm feledi, hogy a hitelességért folyamatosan küzdeni kell. „Nem csupán önmagunkban és önmagunkkal, hanem előtte és utána a környezettel is. Nincs más útja az egyház gyógyulásának, mint az, ha a saját alkalmatlanságát, tökéletlenségét képes szívével és szemével észrevenni, és elkezdi azt a küzdelmet, ami »minőségi« munkát, tanulást és-fáradozást jelent” - hangsúlyozta Szabó Lajos. A színek művészete Egyre több teológus látja úgy, hogy a gyakorlati lelkészképzés a művészeti képzéshez áll közel. A rektor véleménye szerint a színek lelkesítő harmóniájára, „a színek művészetére” lenne szükség a teológiai képzésben és a lelkészi szolgálatban is. Annál is inkább, mert az emberek keresik az értékeket, de azt egyre kevésbé vélik megtalálni az egyházak nyújtotta hagyományos keretek között. Prőhle Gergely berni magyar nagykövetnek a Magyar Nemzet múlt pénteki számában megjelent írására hivatkozva elmondta, hogy a két nagy történelmi felekezet más-más módon reagál az „elval- lástalanodásra”. Míg a protestánsok a korszellemhez közelednek, és igyekeznek a korszerű civil kezdeményezések nyelvén beszélni, addig a katolikusok ragaszkodnak a hitérvekhez. Egyik stratégia sem hoz látványos eredményeket. Éppen ezért nem kicsinyes küzdelemre, hanem összefogásra van szükség, mert gyógyulni ma már csak így lehet. Ebben az összefüggésben utalt a rektor a közelmúlt nagyszabású német egyházi eseményére, az I. ökumenikus egyházi napokra, ahol a nemrégiben kiadott pápai encikli- ka ellenére is érezni lehetett, hogy „az összetartozás fölötti öröm nagyobb volt, mint a közös áldozás hiánya miatti bánat”. Dr. Szabó Lajos végezetül annak a reményének adott hangot, hogy a most végzett hallgatók - bölcs szívvel és látó szemmel - nemcsak képesek lesznek meghallani és meglátni a mai kérdéseket és problémákat, hanem hiteles és fantáziadús válaszokat is adnak majd azokra. Ez esetben a „színek művészete” mindig szóhoz juthat, ahányszor csak a bölcs szív és a látó szem ténylegesen vall Istenről, emberről, környezetről, és többé már nem önmagára tekintve, hanem krisztusi szabadságban él a lelkészi szolgálat „minőségi művészetében”. Az emlékezés és az öröm könnyei A rektori beszéd után a diplomák átadására került sor. A régi egyetemi képzési rend szerint teológus-lelkész szakon öten, végzett hatodévesként tizenketten, hittanár szakon pedig öten vehették át oklevelüket, majd az egyetem vezetője kezet szorított a nyíregyházi kihelyezett tagozat főiskolai szintű képzésében idén végzett hét hittanárral is. „Nagyon találó, hogy a hajó képe az ökumené szimbóluma. Ha nem is mindig egy hajóban evezünk, de mindnyájan a kereszttől indulunk, és egy cél felé tartunk” - hangsúlyozta a végzősök után következő Fazakas Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem most habilitált docense. A tanévzáró ünnepi ülés talán legmeg- indítóbb pillanata a tisztes szolgálatban megőszült jubilánsok köszöntése volt. Arany oklevelet kaptak az ötven esztendeje, 1953-ban végzettek, szám szerint tizenhatan. Gyémánt oklevelet vehetett át négy, hatvan éve végzett lelkészünk. A 65 éve szolgálatba indulók vas-, a 70 éve végzettek pedig rubindiplomát kaptak. A jelenlévők minden bizonnyal még sokáig emlékezni fognak Böröcz Sándor lelkész és dr. Prőhle Károly ny. professzor őszinte szavaira és bizonyságtételére. Végül a rektor a nyugdíjba vonuló D. dr. Harmati Béla püspököt köszöntötte, aki szintén az ökumené, továbbá a nyitottság és előretekintés fontosságát emelte ki. Gazdag Zsuzsanna * % K te
