Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-06-15 / 24. szám
2003. JUNIUS 15. 9. oldal Egy paptanár monológja Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimmal. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavaival élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Ördögangyal Véletlenül került kezembe a rajzod - ma már mindegy, hogy egy hosszú, unalmas órának a terméke, vagy céltudatosan megalkotott karikatúra-e. Forgatom a kezemben lévő lapot, és nem értem: mi ez? Vagány, kamaszos csíny? Polgárpuk- kasztás? Egy ideiglenesen zavart lelkiállapot rögzítése? Segélykérés? A lapon egy rotringgal rajzolt angyal látható - ördögfejjel. Szárnyak és szarvak együtt. Most mit tegyek? Csináljak belőle „ügyet”, beszéljek szüléiddel, egy pszichológussal, az igazgatóval, háborodjak föl? Tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna? Vigyorogjak egyet, tartsam a képet nevetségesnek? Vagy tegyem föl a legnehezebb kérdést: miért? Mielőtt félreértenéd: nem arról van szó, hogy számon akarok rajtad kérni valamit. Még a szent dolgok iránt köteles tiszteletet sem. Régi tapasztalat ugyanis, hogy az a tisztelet, ami csak köteles, mihelyst az azt számon kérő szem egy pillanatra félrenéz, azonnal cinizmussá változik. Mégsem megyek el a kép mellett szótlanul, mert meggyőződésem: nem véletlen ez a rajz. Én pedig csak tapogatózni tudok, fogódzókat keresni, hogy megértselek. Talán semmi komoly gondolat nem volt benned a rajzolás közben. Akkor csak én válók most nevetségessé a lelkizésemmel. Nem baj, vállalom. De ha mégis üzen valamit a kép, akkor föl kell tennem a kérdést: mi ellen harcoltál, mit akarsz kifigurázni? A karácsonyi giccses ál-idillt? A pufók angyalkákat? Ha igen, talán igazad is van. Csak hát a le a giccsel! gondolata mondanivalónak igen sovány, és a kép groteszk- sége ennél a dacnál többet sugall. Hogy kerül egymás mellé a két véglet, a szélsőségek: ördögszarv és angyalszárny? Talán a bennünk, emberekben feszülő végleteket akartad egy képbe szerkeszteni? Mutatván, mint Vörösmarty Mihály, hogy az ember „félig isten, félig állat”? Önnön egyértelműséged hiánya kiált ki a képből? Talán sokunkkal együtt te is átélted már, hogy „ nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok", s ez az új felismerés keres rajzodban kifejezési formát? Ha így van, nagyon szeretnélek megnyugtatni, csak nem biztos, hogy lehet: idő kell az embernek, amíg megérti, hogy nem tettei és elvei miatt vagy azok ellenére fogadtatik el, hanem önmaga miatt - tetteivel és elveivel együtt, olykor úgy, hogy a kettő ellentétben áll egymással. Ami ellen harcolsz - saját magad ellentmondásossága - életed végéig el fog kísérni, mint tüske a testben, hogy el ne bizakodj, s mindig tudd: minden ölelés - Istené és emberé egyaránt - kegyelem. Örülj ennek a feszültségnek: bölcsességre tanít. De az is lehet, hogy nem a magad ellentmondásos volta ellen lázadsz e képpel, hanem Isten egyértelműsége ellen. Ezt talán még inkább meg lehet érteni. Mert amíg így élünk, teli átláthatatlan indulatokkal, vágyakkal és akarattal, amíg mi küzdünk a bennünk rejtőző gonosz ellen, addig túl nagy kín a tudat, hogy van Valaki, aki tökéletesen tiszta, akiben nem keveredik oly végzetesen a szép és a rút, mint bennünk. Ami túl nagy, ami túl jóságos, az automatikusan kínossá válik, ami ellen harcolni kell. így üti agyon magyarórán a vihorá- szás a legszebb költeményeket, így válik cikivé szerelmet vallani és a Himnuszt énekelni - az egyértelmű szépség agyonnyom bennünket, az ember pedig rögtön igyekszik kibújni az alól, ami túlságosan nagy súllyal nehezedik rá. Ha másképp nem lehet, daccal, agresszivitással. Esetleg úgy, hogy cinikusan összekeveri a dolgokat, ördögfejet rajzol az angyalnak. Most jut eszembe, nem lehet, hogy a megtestesülés pont azért történt meg, mert az Isten is ilyennek ismert meg bennünket? Látja, hogy irtózunk, félünk a jolénk magasodó jóságtól, ezért mellettünk akar állni - emberségünkben, gyengeségünkben is. Akit te dühödben a földre, a porba szeretnél rángatni, arról kiderül, hogy már itt van - Vele szembeni dühöd hiábavaló. Hiábavaló, tehát nevetséges, idejétmúlt, fölösleges. Örülnék, ha valamikor ezt átélnéd, ha önmagaddal és Istennel szembeni dühöd lassan elszállna. És örülnék, ha egyszer, amikor senki nem lát, összetépnéd ezt a képet. Hegedűs Attila Keresd a nőt! De mihez kezdjünk vele?- Gondolatok a házasságról „Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza. ” A rideg tények figyelembevételével ideje lenne már hivatalosan is kimondani, hogy a házasság intézménye felett eljárt az idő. A modem embernek sikerül lassan levetkőznie minden, számára terhessé vált társadalmi konvenciót, de még mintegy utolsó - igaz, már bokájáig csúszott - ruhadarabként vonszolja magával a házasság kötelékét. Már csak néhány lépés, és sikerül azt is levetkőznie, hogy előttünk állhasson végre a teljességében szabad, szuverén, független, vagyis a 21. századi ember. Mert nem a ceremónia számít, nem a papír, nem a formaság. De valóban így van-e? Nem veszít-e többet az ember, mint amennyit nyer, ha lehányja magáról évszázadokkal ezelőtt reászabott, mára szűknek ítélt „ruhadarabjait”? S valóban olyan jelentéktelen az a ceremónia, az a papír, az a formaság? Egészen jól emlékszem az esküvőnk napjára. Nyár, napsütés, meleg. A feleségem gyönyörű volt, egyszerűen szabott, de csodaszép fehér ruhát viselt, a hajában virágok. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mikor és milyen körülmények között mondtam ki először a szót: a feleségem. Azt azonban minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ennek a szónak azóta is van - a hangalakján és sajátságos jelentéstartalmán kivül - valami különös, kellemes íze és egy bizonyos belső hőmérséklete. Engedje meg, kérem, hogy bemutassam Önnek a feleségemet - mondom nemes egyszerűséggel, egészen könnyedén. Vajon a nélkül a ceremónia nélkül, a papír nélkül, a házasságkötésünk formasága nélkül ugyan mit mondanék? Engedje meg, kérem, hogy bemutassam Önnek a mellettem álló ...hölgyet, ...aki a ...barátnőm, ...vagyis az élettársam, ...szóval akivel jelenleg... Kész rémálom. Micsoda kíntól, micsoda gyötrelemtől, szó szerint micsoda létbizonytalanságtól menti meg az embert egyetlen szó, egy ceremónia, egyetlen papír, egy puszta formaság. És a létbizonytalanság itt, úgy érzem, kulcsfogalom. Mert ha nem a feleségem, akkor kicsodám? És miért? És meddig? És milyen jogon? És milyen alapon? És miért pont az enyém? És az enyém egyáltalán? Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza! Az a baj ezzel a mondattal, hogy mindig visszaélnek vele. Úgy használják, mintha egy nádpálcás pedellus, egy mindenütt bűnt szimatoló erkölcscsősz szájából hangzott volna el, vagy egész triviálisan - mint Demoklész kardját - a házaspárok feje felett meglengetik. Egyértelműen a válás tilalmaként aposztrofálják, pedig ez a mondat nem a válás tilalma, hanem a házasság védelme, és ez nagy különbség! Nem az a célja, hogy két embert mindenáron és minden körülmények között egymáshoz láncoljon akkor is, ha együttélésüknek nincsenek meg a belső feltételei. Hanem az, hogy két ember egymáshoz tartozásának jogát, alapját, annak miértjét és „med- digjét” soha senkinek ne lehessen, ne kelljen megkérdőjeleznie. A létbizonytalanságtól, véd ez a mondat. Istentől nekünk ajándékozott lehetőséget hordoz, amit nagy kár volna megunt ruhadarabként lehányni magunkról. Annak a lehetőségét például, hogy száz vagy akár ezer év múlva, ha még ember lesz a Földön, egy hozzám hasonló férfi nemes egyszerűséggel és egészen könnyedén, szájában a szó kellemes ízével, szívében annak melegével mondhassa: Engedje meg, kérem, hogy bemutassam Önnek a feleségemet... Németh Zoltán .......... .......Evangélikus Élet Pá lyám emlékezete Közel harminc esztendő a pesti szlovákok között ismertem meg a feleségemet, Kiss Márta védőnőt, akivel 1960-ban házasodtunk össze. Egy lányunk és egy fiunk született. Fiam, ijj. Cselovszky Ferenc a Deák téri gyülekezet lelkésze. Gyermekeimnek köszönhetően ma büszke, ötszörös nagyapának is mondhatom magam. Mostantól még több időt szeretnék az unokáimmal tölteni. Saját lelkészi munkámra visszatérve el kell mondanom, hogy békéscsabai szolgálatom után egyéves ösztöndíjat kaptam a pozsonyi teológiára, majd 1960-ban Bényére költöztünk. Harmincöt esztendőn keresztül - egészen 1995-ben történt nyugdíjazásomig - egy olyan gyülekezet pásztora lehettem, ahol ragaszkodtak a szlovák nyelvű szolgálatokhoz. Bényei státusom meghagyása mellett 1974-ben megbízást kaptam a pesti szlovák gyülekezet gondozására. Csütörtök délután bibliaórát, vasárnap délelőtt istentiszteletet, valamint havonta egy sze- retetvendégséget kellett tartanom. Az ének és az igehirdetés szlovákul, a beszélgetések magyar nyelven zajlottak. A rendszerváltozás után lehetőség nyílt arra is, hogy heti egy alkalommal hitoktatást végezzek a budapesti szlovák tanítási nyelvű általános iskolában. Az órákon 10- 15 tanuló vett részt. „Mi is vallásoktatás nélkül nevelődtünk, és itt vagyunk. Nem kell pap az iskolánkba!” - mondta 1995- ben az elődje nyugdíjazása után kinevezett új igazgatóhelyettes, így öt év elteltével abbamaradt ez a szolgálat. 1990 után egy római katolikus újságírónő megalakította a Magyarországi Szlovákok Ökumenikus Egyesületét, magát elnöknek, engem pedig alelnöknek nevezett ki. A szervezet főként vidéki nemzetiségi napok rendezését végezte, emellett az újságírónő egy havilapot is szerkesztett és terjesztett. Az anyagi támogatás megszűnésével, 2000-től kezdődően az egyesület sem működött tovább. Üres templom lelkészének vallotta magát egykori tanárom és elődöm, dr. Szilády Jenő. „Fogyó gyülekezet pásztora vagyok” - mondhatnám én. 1974-ben, amikor idekerültem, a vidéki szlovák településekről a fővárosba - főként a perem- kerületekbe - költözött idősek még szorgalmasan látogatták a gyülekezeti alkalmakat. Keresték a szlovák közösséget. Mára ők vagy elhunytak, vagy fizikailag legyengültek, megbetegedtek. Már nem tudják vállalni a többszöri átszállást, a hosszú utat. Amikor meglátogattam őket, arra hivatkoztak, hogy gyermekeikkel, unokáikkal már csak magyarul beszélnek, szókincsük egyre szükebb. Magyarnak érzik és vallják magukat, ezért inkább a lakóhelyükhöz közeli magyar gyülekezetbe járnak. A magyar nyelvű igehirdetést is jobban értik már, mint a szlovákot. Utódomnak nem lesz könnyű dolga. Úgy vélem, hogy a kihalás és az önkéntes asszimiláció eredményeként minimálisra csökkent Budapesten a szlovák egyházi szolgálatok iránti érdeklődés. Lejegyezte: Gazdag Zsuzsanna A fotó a szlovákiai Púchovban tartott evangélikus istentisztelet után, 1973-ban készült. A templom homlokzatán az „Erős vár a mi Istenünk" felirat olvasható. A lelkészek - az ottani szokásoknak megfelelően - a Luther-kabát felett albát viselnek. Feri bácsi szerkesztőségünk „állandóan visszatérő" vendége. Mindig pontosan, időben hozza a húsvéti, karácsonyi, pünkösdi szám szlovák mellékletébe szánt anyagot, majd gondosan átnézi a már betördelt szöveget. Id. Cselovszky Ferencet 1974-ben bízták meg a budapesti szlovák evangélikus közösség gondozásával. Csaknem harminc esztendei szolgálat után, 2003. június közepén azonban átadja a „stafétabotot" utódjának, Szpisák Attilának. Ennek apropójából találkoztunk vele a szlovák gyülekezet Rákóczi úti központjában, ahol tapasztalatokban, élményekben és feladatokban gazdag életútjáról mesélt. A szlovák hagyományokkal rendelkező Pest megyei községben, Albertin születtem 1930-ban. Vallásos nevelésben részesültem, de mégsem ennek, hanem a második világháborút követő evangé- lizációs mozgalomnak köszönhetően döntöttem a lelkészi hivatás mellett. Egy ismerősöm, aki tudta, hogy gyorsírást tanulok, arra kért, jegyezzem le a vendég igehirdetö beszédét, hogy a gépelt szöveget aztán terjeszteni lehessen. Falun éltem, a virág- és dísznövény- termesztés vonzott, de megérintett az evangélizáción hallott ige: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Mt 16,26) Nehéz időket éltünk akkor. Az egyházi iskolákat államosították, lelkészi vezetőket tartóztattak le. Azonban sem ezek az események, sem pedig édesapám és édesanyám érthető aggodalma nem tántoríthatott el. Hogy szüléimét anyagilag ne terheljem, érettségi után levelezőként helyezkedtem el. Teológiai tanulmányaimat Sopronban kezdtem, és Budapesten fejeztem be. Mivel egyházunk egyes gyülekezeteiben szlovák és német nyelven is zajlott és zajlik istentiszteleti szolgálat, ezért a nemzetiségi gyülekezetekből érkezőket ' arra biztatták, hógy; folytassák a szlovák nyelv tanulását. Az őseim iránti tisztelet és elkötelezettség miatt én is jelentkeztem dr. Szilády Jenő nyelvi lektornál, aki egyben a pesti szlovák közösség pásztora is volt. Megdöbbentett, amikor „üres templom lelkészéinek nevezte magát, akire halála után senki sem fog emlékezni. Később magam is megértettem, miért mondja ezt. 1953-ban, amikor egy húsvét utáni vasárnapon először prédikálhattam a pesti szlovákok templomában, szomorúan vettem tudomásul, hogy a háromhajós, mintegy ezer főt befogadó helyiségben szétszórtan, egymástól távol mindössze húszán foglaltak helyet. Tanulmányaimat 1955-ben fejeztem be. Dezséry László püspök avatott lelkésszé szülőfalum templomában. Ezután félállásban egyházunk Sajtóosztályára, félállásban pedig a Deák téri gyülekezetbe kerültem. 1956 nyarán érkeztem Békéscsabára, ahol két évig szolgáltam. Itt
