Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-06-08 / 23. szám

2003. JÚNIUS 8. 9. oldal Evangélikus Élet Pünkösdi nyelvlecke A pünkösdi teremtő esemény, va­gyis a Szentlélek kiáradása nyo­mán feltűnően hosszan tudósít a Szent­írás arról a csodáról, hogy - az egyház megszületésének jeleként - a sokféle országból érkezett jelenlévők mind sa­ját anyanyelvükön hallották, amint az apostolok „beszélnek az Isten felséges dolgairól". Ez a nyelvcsoda az ősi bib­liai történetre emlékeztet, amikor Isten - akinek mennyei dolgaiba akartak be­lesni az emberek az égbe nyúló torony­ról - megelégelve Bábel tornyának épí­tését, összezavarta „az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az Úr az egész föld színére”. Az egy közös nyelv összezavarása az emberi szándékok és tervek, félreértések és in­dulatok bábeli zűrzavarát hozta, s a pünkösdi csoda éppen ennek meggyó- gyításáról szól: Isten feltárja, kiáraszt­ja önmagát, és ennek nyomán újra megértést találhatnak az emberek egy­más között is a Lélek közösségében. Az egyház számára azonban az egykori nyelvcsoda egyben mindenkori nyelvlecke is, amely mindenkinek fel van adva. A mindennapi tapasztalat, hogy sokszor az egy nyelvet beszélő emberek sem képesek megérteni egymást, veszélyesen átjárja nemcsak a világot, de az egyházat is. A pünkösdi tapasztalat ezzel szemben éppen azt mutatja, hogy különböző nyelvet be­szélő, tehát egymás számára idegen embe­rek is megértették egymást, és ennek a cso­dálatos megbékélési lehetőségnek az apostolok egyháza nem csupán ámuló ta­núja és lelki „haszonélvezője”, hanem cse­lekvő részese is lett. A megbékélés evan­géliuma ugyanis gyakran lett reménység a világ számára is. Jellemző adat, amely Magyarország európai uniós csatlakozásának közeled­tével került nyilvánosságra, hogy a ma­gyar lakosság alig több mint egy tizede tud legalább egy idegen nyelven beszél­ni (azt nem vizsgálták, hányán tudnak anyanyelvűnkön...). Pedig a nyelv tanu­lása és ismerete csupán az első lépés lenne ahhoz, hogy lassan és kemény munkával megértsünk másokat, és meg­értessük önmagunkat. Hiszen az igazi nyelvtanulás nemcsak nyelvtan és szó­tár kérdése, hanem a kultúra és a min­dennapi élet megismerése, a másik felé forduló jó szándék, végső soron pedig a közösség, a szolidaritás és a szeretet megélése is szükségeltetik hozzá. Ki tudja, vajon ilyen értelemben hányán ér­tik az „idegenek” nyelvét közöttünk? P ünkösdkor tehát számot kell adni arról, hogy mit tettünk az egyházat születésétől fogva jellemző kölcsönös megértéssel? S a megértés hiánya mö­gött vajon nem éppen az egymással vál­lalt közösség, szolidaritás és szeretet hi­ánya áll-e? „Beszéded is elárul téged!" - mondták nagyheti tagadásakor Péter apostolnak. Vajon a mi egymással való beszélgetéseink, tanácskozásaink, egy­másról mondott ítéleteink mit árulnak el rólunk és egyházunkról? A pünkösdi nyelvlecke legkeserübb részét sem len­ne szabad elkerülnünk. Gyakran megesik a nyári Budapesten, hogy külföldi turisták idegen nyelven kérdeznek valamit. Ha azonban a meg­szólítottak nem értik a kérdést, természe­tes emberi reakcióval egyre hangosabban ismétlik meg azt, hátha úgy mégis siker­rel járnak. Hasonló (kétségbeesett) kísér­téseknek nem egyszer magunk is áldoza­tául esünk, akár az egyházon belül, akár azon kívül próbáljuk megértetni magun­kat. Ha a kívülállók nem értik az egyház üzeneteit, megnyilatkozásait, ha a testvér nem osztja a véleményünket, egyre han­gosabban kezdünk beszélni, egyre na­gyobb hévvel akarjuk a fülébe kiáltani, hátha ettől belátja igazunkat. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az egyház vagy a keresztény ember ezzel bármit is elérhet, vagy ezt - különösen a pünkösdi tudósítás fényében - megen­gedhetné magának. V ajon messze vagyunk-e attól, hogy akik bennünket hallanak „az Isten felséges dolgairól”, álmélkodva ismetjék fel mondandónkat? Hiszen az egyház születésének ünnepe - úgy érezzük sok­szor - kínosan szembesít bennünket az egyház mai állapotával. Isten ugyan sza­bad az ő cselekvésében, és az egyház csüggedése ezért nem lehet teljesen jo­gos, annyit bizonyára mégis kimondha­tunk, hogy az egyház akkor értékes iga­zán, ha azokkal is szót tud érteni, akikről beszél. S ehhez nem elég csak beszélni. A beszéd mögött jóindulat és szolidari­tás, végső soron szeretet is szükségelte­tik. Ehhez képest pedig másodlagos a mai bábeli szólásszabadság is, amelyben az egyháznak újra reménységgé lehet lennie. Pál apostoltól szabadon kölcsön­zött gondolattal: inkább akarok öt szót kimondani szeretettel, mintsem tízezer szót nyelveken. Korányi András ______________„EGYHÁZIGONDOZÁS” _______________ Re ndelőintézet a gyülekezeti teremben Molnár József oroszlányi lelkész kitar­tása és makacssága kellett ahhoz, hogy a külső, kedvezőtlen körülmények el­lenére gyülekezetében elindulhasson egy olyan egyedülálló egészségügyi program, amelynek egyik célja egy alattomos betegség, a magas vérnyo­más elleni küzdelem, illetve prevenció. A kezdeti nehézségek leküzdését köve­tően ez a szolgálat ma már jól műkö­dik, sőt a program vezetői a továbblé­pésen gondolkodnak. A házigondozói szolgálat ötlete Mol­nár József fejéből pattant ki. Az oroszlá­nyi gyülekezeti állás elfoglalása után ter­vei között első helyen egy szeretetotthon kialakítása szerepelt, amelyhez ideális formában nem lehetett megvalósítani, Molnár József úgy döntött, hogy gyüle­kezeten belül, kicsiben, házigondozás formájában kezdik el azt, amit intézmé­ny) keretek között nem sikerült. így tör­tént, hogjf nmikor tavfly az egyik de­cemberi vasárnap"áz oroszlányi hívek istentiszteletre érkeztek, a gyülekezeti teremmel szemben lévő kisterem ajtaján egy táblát vettek észre, ami arra hívta fel a figyelmüket, hogy a helyiségben in­gyenes vérnyomás-, illetve vércukor- szintmérésen vehetnek részt, sőt még gyógyszerezési tanácsokat is kaphatnak. A vizsgálatokat kezdettől fogva Tóth- né Schullig Gabriella városi vezető fő­nővér, a gyülekezet tagja végzi, aki fel­Tóthné Schullig Gabriella (középen) vérnyomásmérés közben Fotó: Molnár József helyszínt biztosított volna egy már nem működő, bezárt iskolaépület. A tervezett szeretetotthonban ápolási részleg kapott volna helyet, és fogyatékos betegek ellá­tását végezték volna. A szeretetintézmény szakmai programját is elkészíttették dr. Bende Katalin háziorvos közreműködésé­vel. Ám mit ér a legjobb gondolat is, ha az ötletgazda nem talál partnerre abban, aki­nek pozitív döntésére a terv megvalósítá­sához szüksége van. Ezt a már nem hasz­nált iskolaépületet ugyanis sajnálatos módon a város önkormányzata nem adta át a gyülekezetnek. Pedig a lelkész szá­mára nyilvánvaló volt, hogy az egykor szebb napokat látott bányászvárosban mi­lyen nagy igény mutatkozna ilyen egész­ségügyi ellátásra. Oroszlányból a bánya- bezárások miatt a munkaképes korosztály jó része elköltözött, máshol keresett mun­kalehetőséget. Itt maradtak viszont az idősek, akik közül sokan csak magukra - vagy jobb esetben szomszédjukra - szá­míthatnak. Valamit tenni kellett tehát. Miután a szeretetotthon tervét ilyen nottkent konfirmált. - Édesanyám, aki a város szülésznője volt, hosszabb ideig be­tegeskedett, és az ő ápolása során egyre erősebb volt bennem az igény arra, hogy valami kapaszkodót, támpontot találjak az életemben - mondta. - Elhívtam édes­anyámhoz a lelkészt, aki el is jött. Hosszan és többször elbeszélgettünk vele, felolva­sott a Bibliából édesanyám betegágya mel­lett, és én ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy lelkiekben megerősödöm. Ezután je­lentkeztem a felnőtt konfirmációi tanfo­lyamra. Az egészségügyben huszonhat éve dolgozom. Intenzív terápiás szakasszisz­tensként Tatabányán kezdtem az ápolói munkát. Belefáradtam azonban abba, hogy olyan sokszor kell szembesülnöm a halál­lal, ezért tíz évvel később Oroszlányba, a szakorvosi rendelőintézetbe jöttem, ahol körzeti nővérként dolgoztam tovább. Újabb tíz év elteltével intézetvezető főnő- vémek neveztek ki a szakrendelőben.- A gyülekezetünk lelkésze által el­képzelt házigondozás tervét kezdettől fogva támogattam - folytatta Tóthné zőképpen alakult: 51 gon­dozott betegen 172 mérést végeztek el. Ebből 138 volt a vérnyomás- és 36 a vércukorszintmérés. Hat beteget háziorvoshoz irányítottak, ketten orvosi ügyeletre kerültek (közülük az egyi­ket kórházba utalták), sürgősségi gyógy­szert pedig hárman kaptak. A vizsgálatok elvégzéséhez szükséges orvosi műszereket - két vérnyomásmérőt, egy vércukorszint- mérőt, két mobiltelefont, illetve egy robo­gót, ami megkönnyíti a betegekkel való kapcsolattartást - pályázatokon nyert pén­zekből vásárolták. A betegek és a meg­vizsgáltak adatait a gyülekezet számítógé­pén rögzítik. A szekér tehát már nem döcög, hanem halad, így elérkezett az idő a szolgálat bő­vítésére. A második fázis májusban indult azzal, hogy egy polgári szolgálatos fiatal­ember is munkába állt. Ő megy ki a bete­gekhez, vérnyomást mér, kiváltja a recep­teket, látogatja a helyhez kötött embereket. A lelkész dédelgetett álma még ennél is több: ezt a szolgálatot intéz­ményes keretek között végezné, melyet a gyülekezet volt iskolája után kapott kár­pótlási pénzből szeremé megvalósítani. Kiss Miklós Schullig Gabriella -, mert a hipertónia alattomosan támadó betegség, és nagyon sok ember szenved tőle. Akár életmentő is lehet egy-egy időben elvégzett vérnyo­másmérés, ráadásul az idősebb korosztály a legrosszabb gyógyszerszedő. A vizsgá­latok során ezt is ellenőrizni tudjuk. Úgy vélem, hogy ez a gyülekezeti házigondo­zás egyfajta kapocs lehet a beteg és a házi­orvos között, hiszen gyülekezeti tagjaink vérnyomásának adatait rögzítjük, és amennyiben kórosan magas, haladéktala­nul átkíséijük őket az orvosi ügyeletre vagy a kórházba. Éppen szilveszterkor, óév esti hálaadó istentiszteletünk előtt kellett valakit az ügyeletre vinni, mert nagyon magas volt a vérnyomása. Úgy veszem észre, hogy a gyülekezet­ben elfogadták ezt a fajta egészségügyi szolgálatot - annál is inkább, mert itt nem olyan személytelen a vizsgálat, mint a rendelő- intézetben. A hangnem is más, és több idő áll ren­delkezésre a beteg pana­szainak meghallgatására. Az istentiszteletek al­kalmával elvégzett egész­ségügyi vizsgálatok szá­ma igen jelentős. Négy hónap alatt, december és március között a követke­r rr r ELŐ VIZ Tanúk vagyunk, és tanú a Szentlélek is... (ApCsel 5,32) Néhány hónappal ezelőtt egy fantaszti­kus hétvégét töltöttem a barátaimmal egy dél-norvégiai városkában. Legjobb barátnőm azonban nem tudott velünk tartani, ezért visszaérkezésünk után részletes élménybeszámolót kellett tar­tanom. Jól emlékszem, hogy éppen ar­ról meséltem, milyen csodás környezet­ben volt a kis házikó, és hogy a szobám ablakából az egyik oldalon a folyót lát­tam, a másikon pedig a messzeségben a tenger hullámain táncolt a napsugár... Ekkor bejött a konyhába az egyik szom­szédom, aki nem tudta, miről beszélge­tünk, csak az utolsó mondatoknak lett akaratlanul is fultanúja, és hirtelen köz­beszólt: „Ó, ezt valóban csodálatos álom lehetett!” Persze azonnal nevetni kezdtünk, és a szomszédasszonyom is elámult, amikor felvilágosítottam, hogy nem az álmaimról, hanem a hétvégi él­ményeimről számolok be. Nem álom volt, nem a képzeletem szüleménye, s nem is mások által festett kép, hanem valami, aminek részese le­hettem, s élménybeszámolómat ez tette még hitelesebbé. A tanítványok mindenkor bátran hir­dették, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, fejedelemmé és üdvözítővé emelte, hogy megtérést és bűnbocsána­tot adjon. Tanúi voltak Mesterük életé­nek, szolgálatának, halálának; találkoz­tak Vele feltámadott Úrként is, és tanú volt az Isten Szentlelke is. Nem álom a kereszt, nem látomás az élő Úr, hanem valóság, amelyről szemtanúk számol­nak be, s ez a személyesség teszi bi­zonyságtételüket igazán hitelessé. Krisztus keresztjét vagy a pünkösdi csodát racionális módon, értelemmel megközelíteni nem lehet, hiszen az Isten dolgai túl vannak értelmi határainkon, és nagyon sokszor nem az elképzelése­ink szerint alakulnak. Mire épül hát ke­resztény hitünk? Az Isten szavára és tet­teire, amelyeknek mi magunk voltunk, lehettünk a tanúi. Pünkösdi ünneplésünk lényege éppen az, hogy a Krisztus-események nem ma­radtak következmény nélkül, mintegy el­felejtett régi fejezetként az emberi törté­nelemben, hanem ahogyan megígérte, el is küldte a Pártfogót, az igazság Lelkét, az Isten Szendéikét, aki tanít és emlékez­tet, s aki élő tanúbizonysága az Isten irántunk való mérhetetlen szeretetének. És a Szentlélek az, aki minket is kell, hogy indítson, mozdítson, és élő pünkös­di gyülekezetté formáljon. Hogyan kezdődik ez? Bűnbánattal, amikor az ember szembesül a saját vét­keivel. Hogy megbántottam másokat, hogy önző módon csak magamra gon­doltam, hogy sokszor minden más fon­tosabb volt számomra, mint az élő Isten, s a sürgős és fontos elfoglaltságok mel­lett rá már nem tudtam időt szakítani. Mert minden bűnömmel ellene vétkez­tem, azokkal is, amelyek ismertek em­bertársaim előtt is, hiszen őket bántot­tam velük; azokkal is, amelyeket sikerült elrejtenem mások kutató pillan­tása elől, így azokat rajtam kívül az Úr­isten ismeri csupán; és azokkal is, ame­lyekről már magam sem tudok, hiszen elfelejtettem azokat. Bűnvallás nélkül nem lehet az Isten színe elé járulni, s bűnbocsánat nélkül nem lehet új életet kezdeni. Ha bezárjuk az ajtót a Pártfogó előtt, keresztény hitünk nem lehet igazán élő és Istennek tetsző. Lehet, hogy a Szentlélek munkája nem olyan látványos, mint az első pün­kösdkor, amikor szélvihar és lángnyel­vek kísérték, és hatalmas zúgás támadt, amelyre összeszaladtak a környéken tar­tózkodók. Akkor a Szentlélek hatására a tanítványok prédikálni kezdtek, és csodá­latos módon a szavukat mindenki a saját nyelvén hallotta. Csoda történt, és a hall­gatóság - közel 3000 ember - élete vál­tozott meg gyökeresen egyik pillanatról a másikra; megtértek, megkeresztelkedtek, és csatlakoztak a gyülekezethez. Lehet, hogy nem ilyen jelekkel, de ma is ugyanolyan erővel érkezik meg, és ma is gyökeresen megváltoztatja az emberek életét. A korábbi bűnös, énközpontú, Is­ten ellen lázadó ember a Szentlélek hatá­sára képes megvallani vétkeit, és a zsol- tárossal együtt mondja: „Egyedül ellened vétkeztem, Uram, azt tettem, amit rossz­nak tartasz! ” Ez pedig csak akkor követ­kezik be, ha össze tudunk roskadni bűne­ink súlya alatt, ha könnyek között leteszünk mindent az Úr lábai elé, és az Ő kezéből fogadjuk el a bünbocsánatot. Ahogyan az apostolok is már régen nem azon versengenek, hogy ki a legna­gyobb közöttük, vagy ki ül majd az Úr jobbján és balján, hanem szembesülnek azzal, hogy minden fogadkozás ellenére én voltam az, aki elfutottam, aki megta­gadtalak, aki álomba merültem, amikor Te imádságra buzdítottál, Uram! A Szentlélek munkája az, ha erre rá­döbbenünk, és csak így válhatunk a ' pühkosdi csoda igazi részeseivé. 'tsalÉ ezáltal tudunk hiteles tanúkként beszá­molni arról, mit is jelent számunkra, hogy Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk! Vizsgáljuk meg magunkat Isten színe előtt! Átéltük-e már a Szentlélek eget- foldet megmozgató, életünket gyökere­sen megváltoztató erejét? Össze tud­tunk-e már igazán roskadni bűneink súlya alatt? Fel tudtunk-e tekinteni ab­ból a mélységből az üres keresztfára, s Krisztusunk sebektől vérző kezéből el tudtuk-e fogadni a bűnbocsánatot? S ha igen, akkor tudunk-e hiteles ta­núkként kiállni az emberek elé, és hir­detni, milyen fantasztikus dologban volt részünk - ami nem csupán egy élmé­nyekben gazdag hétvége valahol egy vi­déki városkában, nem álom, nem a képze­let szüleménye, és nem is mások élménybeszámolója, hanem életünk leg­ragyogóbb pillanata? Tudunk-e tanúkká lenni a Szentlélekkel együtt, akit azoknak ad az Isten, akik engedelmeskednek neki? Hulej Enikő Még lehet jelentkezni az országos evangélikus ifjúsági táborokba! augusztus 7-13. augusztus 14-20. július 6-12. július 13-19. július 27-aug. 2. július 13-19. július 13-19.- június 30—július 6. Révfülöp: Nagy Zoltán felnőtt ifjúsági konferencia Lénárt Viktor felnőtt ifjúsági konferencia tábor költsége: 11 000 Forint Gyenesdiás: Rihay Szabolcs középiskolások részére Novotny Dániel középiskolások részére Varga Gyöngyi öregedő ifjúság részére tábor költsége: 10 000 Forint Piliscsaba: Honthegyi Zsolt középiskolások részére Zsíros András újságírói tábor tábor költsége: 9 000 Forint Aggtelek: Simon Eszter természetvédő tábor tábor költsége: 10 000 Forint A konferenciákra a jelentkezési határidőt meghosszabbítottuk. Az új időpont: 2003. június 20. Jelentkezni lehet levélben: 1085 Budapest, Üllői út 24., telefonon: 06 1 429-2037, e-mailben: ifjusag@lutheran.hu A jelentkezési lap letölthető az www.evifportal.hu-ról.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents