Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-01-19 / 3. szám

2003. JANUÁR 19. 3. oldal =^===— Evangélikus Élet Főhajtás az áldozatokért Az elhurcoltak nagyobb része nem tért haza A málenkij robotként em­legetett kényszermunkára a bonyhádi német szárma­zású lakosság soraiból 217 fiút és lányt, férfit és asz- szonyt hurcoltak el a má­sodik világháború után az akkor hatalmon lévők... A kegyeletüket lerovó Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium tanulói koszorút helyeznek el az intézmény homlokzatán elhelyezett márványtáblánál A málenkij robotra elvittek emlékére néhány éve a Pető­fi Sándor Evangélikus Gim­názium falán márványtáblát helyeztek el. E helyen január 6-án fejet hajtottak a kény­szermunkáról szerencsésen hazatért sorstársak, a gimná­zium nevelői és diákjai, az ott elhunytak iránti kegyele­tüket lerovó bonyhádiak. A megjelenteket Ónodi Sza­bolcs, a gimnázium igazga­tója köszöntötte, majd Krdhling Dániel evangélikus esperes, a gimnázium igaz­gatótanácsának elnöke, az „elhurcoltak és visszatértek lelkipásztora” emlékezett a szomorú eseményekre: „A német lakos­ság színe-virágát 1944 karácsonyának másnapján kezdték összegyűjteni, majd 1945. január 7-én gyalog indították őket útnak Bátaszéken át Bajáig, ahonnan út­juk a Donyec-medencébe vezetett. E vi­dékről mintegy kétszáz embernek jutott e sanyarú sors, akiknek több mint fele so­hasem térhetett haza” - mondta. Az espe­res megszólította a jelenlévő diákokat is, akik előtt - mint hangsúlyozta - szeren­csére ma perspektíva és nem a meghurco- lás, a megaláztatás félelme áll. Felidézte a málenkij robotról visszatértekkel való ta­lálkozásait, beszélgetéseit, akik közül so­kaknak ő adta meg a végtisztességet. Az ünnepség további részében Rittinger Antal alpolgármester, a német kisebbségi önkormányzat elnöke mondta el gondolatait. Felvillantotta azokat a kí­méletlen körülményeket, melyek között több száz német származású embertár­sunknak kellett hosszú éveken át tenget­nie életét. Külön felhívta a figyelmet arra a sokak szemébe könnyeket csaló dalra, melyet a közreműködő Német Kulturális Egyesület kórusa énekelt, s amely ott, a kényszermunka alatt született. A visszatekintéseket követően a Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium diákjai elhelyezték a kegyelet koszorúit az intéz­mény homlokzatán lévő emléktáblánál. Pál Ágnes Emlékezz vissza az egész útra... Kölesén, a Petőfi által megénekelt Túr partján áll egy kis templom, egyhá­zunk legkeletibb végvára, 100 km-es körzetben egyetlenegy evangélikus bástyaként. Ezen az őrhelyen szolgál rendíthetetlenül, 40 év óta egy lelki- pásztor: Lábossá László. Tevékenysé­gének jellemzéséül két száraznak tű­nő, mégis sokat mondó adat: az egyházközségben az elmúlt években mindig több a keresztelő, mint a teme­tés, és a 40 év alatt minden tanévben volt - az iskola falain belül - evangéli­kus hitoktatás! Szürke égbolt alatt, kavargó hóesésben, a befagyott folyócska mellett vezető úton szaporodnak a lábnyomok a friss hóban. A falu népe felekezetre való tekintet nélkül igyekszik a templom felé. 2003. január 5­én, vasárnap kora délután azért gyülekez­tünk ide, helyiek és messzebbről jött ven­dégek, hogy hálát adjunk Istennek azért a kitartó szolgálatért, példamutató életért, amelyhez nehéz körülmények között is O adott erőt e 300 lelkes gyülekezet hűséges lelkipásztorának. „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve té­ged, megtudja, mi van a szivedben: meg- tartod-e parancsolatait, vagy sem?" (5Móz 8,2) Ez ige alapján tolmácsolta Is­iten üzenetét BoZorády Zoltán esperes, püspökhelyettes. Hálaadásra gyűltünk össze az ünnepelt felülről kapott ajándékaiért: a gyülekeze­tért, feleségért, gyermekeiért - kezdte sza­vait az igehirdető. A 40 évvel ezelőtt, víz­kereszt napján beiktatott lelkészt megelőlegezett szeretettel és bizalommal fogadta a gyülekezet. Nagy ajándéka volt Istennek a nyíltszívű, képmutatás nélküli feleség, az igazi segítőtárs, akinek szerete- téből még a vendégnek is jutott. Életének áldása a két gyermek is, pedig a gyermek- nevelés a papi házakban még nehezebb, hiszen ennek eredményességét a hívek „ellenőrzik”. Melyek voltak a próbatéte­lek? Elsősorban a feleség korai halála. E fájdalmas veszteség elhordozásában Isten vigasztalása mellett a gyülekezet szerete- te, imádsága segítette. Sokan figyelik a pap életét: hogyan keze­li a gondokat, a maga javát keresi-e, vagy Isten vezetésére figyel, s ha hibázik, megta- lálja-e az irgalom és bocsánat helyét? Lábossá László - bár lett volna rá lehe­tősége - mégsem kereste a könnyebb utat, a jobb megélhetést, hanem jó pász­torként kitartott kis nyája mellett. A nem­zedékek elsodortatása idején az ünnepelt élete áldás és példa a hívek számára. Milyen lesz a további út? Isten vála­sza így hangzott a vasárnap epistolai igéjéből: „Akik Istent szeretik, minden javukra szolgál. ” (Röm 8,28) A gyüle­kezet megelőlegezett szeretetét példáz- ‘ ta az ünnepi beszéd után meghallgatott vers, amelyet néhai Balku Vince írt a hajdani beiktatásra. A köszöntések sorát a többféle beosz­tásban is szolgáló segítőtárs, Smajda Zsigmond felügyelő nyitotta meg, tolmá­csolva a gyülekezet háláját. A görög katolikus, református, római katolikus lelkész és a polgármester sza­vaiból is az őszinte megbecsülés és iga­zi testvérszeretet, elismerés csendült ki, amit olyan jólesett hallani ellenségeske­dő, gyűlölködő korunkban. Bozorády Zoltán az ünnepelt espere­seként köszönetét mondott a jó döntése­kért, a rendért és a fegyelemért, ami az egyházközség adminisztrációjában is megnyilvánul. Lábossá László zárszavából az alábbi szavak különösen is a szívünkbe vésőd­tek: „Azt gondoltam, hogy a teológiát el­végezve majd egy Isten háta mögötti fa­luban fogom letölteni szolgálatomat, de rájöttem, hogy ilyen hely nem létezik. Mindenütt Isten kézben vagyok.” Ezt követően megköszönte gyülekezetének, hogy látatlanban, de nagy szeretettel, „közfelkiáltással” választották meg, vál­lalva a döntésükkel járó kockázatot. A többi lelkészhez szóló szavaiban azt emelte ki, hogy együtt szolgálják Krisz­tust, a falujukat és hazájukat. Az egész istentisztelet példázta Urunk nemzedékről nemzedékre való hűségét, hiszen többünk szívében ott él még a né­hai szülők, idős Lábossá Lajos lelkész- vallástanámak és Polster Ernának, a nyíregyházi gyülekezet örökös presbite­rének emléke, Isten szeretete, hűsége. Az ünnepi alkalom oltári szolgálatát fia, Lábossá Péter nyíregyházi lelkész látta el. Megható és mosolyra késztető moz­zanatként az oltártér ajtajának nyitását- zárását a négyéves unoka, Bartha Erna - mint egy „kis Sámuel” - végezte. A gyülekezet szívélyes vendéglátása után úgy indultunk haza, hogy ezen a délutánon nemcsak az ünnepelt, hanem valamennyien gazdagon megajándéko­zottak lettünk. Megtapasztalhattuk, hogy értékvesztett világunkban is létezik - hétköznapokban is megnyilvánuló - hi­teles keresztény élet, melynek igazi ere­je, hatása van! Demcsákné Balczó Ildikó Apa és fia - Lábossá László és Lábossá Péter 4 „Mit csinálsz...?” Mit csinálsz?- nem mindig érint kellemesen minket ez a kérdés. Sokszor tiltakozunk ellene, hiszen számonkérés, felelősségre vonás bújik meg benne. Behatol a magán­életünkbe. Sokan mondják: „Senkinek a véleménye nem érdekel. Ez az én életem, tes­tem, pénzem, időm, ami az enyém, és amivel azt teszem, amit akarok. " „Mit csinálsz itt, Illés? " (IKir 19,9) - ezt a kérdést Isten is feltette akkor, amikor Il­lés keserűen és rettegve elbújt egy barlangban, ahová a világ és az emberek elől húzó­dott be. Csak az önsajnálat foglalkoztatta: a király sok prófétát kivégeztetett, őt is meg fogja öletni...Ezért szakad ki belőle a keserű mondat: „Elég, Uram! ” (IKir 19,4) Mit csinálsz? - Istennek ez a kérdése leleplezi életünket. Mit is ér az, amit elértem, mit is érnek a vágyaim Isten nélkül? Ebben az érdeklődésben ott van az ítélet is. Ha­lomra dönti terveinket, életstílusunkat, mindazt, amivel dicsekszünk... Gondoljunk csak a gazdag ember történetére (Lk 12), aki azzal dicsekedett, hogy sok pénze, nagy vagyona van, és hátralévő életében csupán enni, inni, gyönyörködni fog. Elérte a te­tőpontot: már dolgoznia sem kell, csak élvezni azt az életet, amelyet a vagyona lehe­tővé tesz. Ekkor szólal meg Jézus hangja, aki - bár ritkán használt ilyen erős szava­kat — most mégis azt mondja erre az emberre: „Bolond. ’’ Mit csinálsz? - kellemetlen, ugyanakkor mégis többek által várt kérdés. Sok em­ber boldog lenne, ha valaki megszólítaná, érdeklődne, törődne vele, hiszen magá­nyos. A rohanó világban, a siető emberek között nincs, aki megálljon vele egy perc­re, és megkérdezze... Mint a bethesdai beteg (Jn 5), aki így panaszkodott: nem jutok be a tóba, amikor megmozdul a gyógyító víz. Nincs, aki bevigyen. Nincs emberem. A felnőtt életbe lépve megszűnik az iskolai rend, amikor naponta volt kiszabott fel­adat, számonkérés, osztályzás, feleltetés - ugye sokszor hiányzik egy jóindulatú érdeklődés: mit csinálsz, hogy osztod be az időt, a munkát...? Mit csinálsz? - ennek a kérdésnek tehát megtartó ereje is van. Nem pocsékolha­tom el az időt. Számon tartanak. Várják a munkámat. Isten ezzel a mondattal meg akarja állítani Illést, nehogy az végképp belesüllyed­jen a depresszióba, csüggedésbe, tétlenségbe. Ugyanakkor megmutatja a gyógyulás útját is: Illés a passzivitás helyett feladatot kap (IKir 19,15-16). Isten azonban nemcsak Illést, hanem bennünket is ki akar hívni a csüggedés, az ön­sajnálat barlangjából. Feladatot kínál, hogy lássuk meg a családunkban, munkahelyün­kön, gyülekezetünkben azokat, akiknek „ nincs emberük'akik talán éppen a mi gyógyí­tó kérdéseinkre, segítségünkre, szeretetünkre várnak. Ez hozza meg a mi számunkra is a [gyógyulást. Gáncs Aladár Hajózni kell! Presbiteri csendesnap a pécsi gyülekezetben Szálljunk vízre valamennyien! Még választhatunk is a vízi járművek közül attól függően, hogy mit várunk az utunk során: nyaralást, munkát, fizikai erőkifej­tést, kalandot, felfedezéseket. Sok mindent rejt magában az utazás. Mi történik azonban akkor, ha valamennyiünknek egy hajóba kell szállnunk, és ráadásul mindenkinek dolgoznia kell? Milyen feladatot vállalunk el? A fenti kérdések je­gyében rendezték meg a pécsi gyülekezet presbiteri csendesnapját január 11-én, Bárdossy Tamás, a Dél-Pest Megyei Egyházmegye felügyelője és zsinatunk nem lelkészi elnöke segítségével. Egyházunk, gyülekezetünk is egy ha­jóhoz hasonlít. Ismerjük a kapitányt, aki megmutatja a célunkat, és megadja az energiaforrásunkat is. De nélkülünk a hajónk nem fog előrehaladni! A Szentlé­lek nem minket mellőzve munkálkodik, hanem bennünket is eszközül használ. Ha mi magunk nem teszünk semmit, megbénítjuk a Szentlélek munkáját. Ezért van szükségünk tervszerű, átgon­dolt tevékenységre. Ez alkalommal önvizsgálatunkat segí­tő kérdések kerültek elénk: Hol áll a ha­jónk? Mi a célunk? Kiket szállítunk? Mi­lyen gondjaink lehetnek az úton? Hol találunk jó szakembereket? Fontos át­gondolnunk, hogy milyen meglévő erős­ségekkel számolhatunk a pécsi gyüleke­zetben, és ezekből a jövőben milyen lehetőségeket bontakoztathatunk ki. Hol vannak a gyenge pontjaink, mik okoznak most gondot, és ezek milyen veszélyeket rejtenek magukban? Személyes ügyünk­nek kell tartanunk gyülekezetünk jövő­jét, és meg kell nyernünk másokat is a szükséges változtatásokhoz! Ezért lép­tünk a nap folyamán a személyes önvizs­gálat felé is, hogy Isten segítségével és imádságban ki-ki átgondolhassa: sze­mély szerint milyen adottságokkal ren­delkezik, s ezeket hogyan hasznosíthatja a hajón; milyen gyengéi, hibái vannak, s ezek miként építhetők le. Az említett kérdések és válaszok egyúttal egy követ­kező számvetés alapjául is szolgálnak. Lelkesítő, a további tevékenységet re­ménység szerint előrelendítő nap volt ez. A folytatásban kiemelt szerep jut a vezetés felelősségét felvállaló, újonnan megvá­lasztott felügyelőnek, Müller Mónikának, valamint a két új presbiternek, Bánki And­rásnak és Muth Eszternek is. A január 5-i beiktatáson leköszönő felügyelőnk, Weisz László adta át a stafétabotot fiatal utódjá­nak. Az új felügyelőnk által szervezett presbiteri csendesnap azt a célt is szolgál­ta, hogy új feladatkörében együtt indulhas­son a presbitériummal azon az úton, ame­lyen a lelkipásztorok és a munkatársak kölcsönösen azért küzdenek, hogy szolgá­latuk Isten dicsőségére lehessen. B. A. Új központ Kolozsvárott Sikeres évkezdés az evangélikus püspökségen Új központi épület átadására került sor Kolozsvár szívében, pontosab­ban az Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület Püspökségének udvarán, ahol a 2003. január S-i istentisztelet után adták át az újonnan felépített ingatlant. A két emelettel és manzárdrésszel rendelkező épület, remények szerint, nem­csak az evangélikus egyház, hanem Kolozsvár egész magyar közösségét fogja erő­síteni a jövőben. Ezt hangsúlyozta Mózes Árpád evangélikus-lutheránus püspök is, aki avatóbeszédében elmondta: szándékaik szerint tavasszal folytatják a munkála­tokat, amikor az újonnan átadott épület alagsorát kötik majd össze a kolozsváriak számára valószínűleg ismerősen csengő Reményik Sándor Galéria pincehelyisé­gével, kibővítve és tágasabbá, egyúttal otthonosabbá is téve azt. Az elképzelések szerint kiállítóteremként és más kulturális tevékenységek otthonaként fog majd szolgálni. Az új épületszámy első emelete a püspökségi irodáknak ad helyet, a második emeletet szolgálati lakrésznek szánják, a man­zárdon pedig társalgót és vendégszobákat rendeznek be, amelyekben - a már felépült Suceava utcai Luther-házzal egyetemben - az egyházkerülethez gyak­ran érkező vendégeket szállásolják el. Az épületszámy rekordidő alatt készült el, fűzte hozzá a püspök, a Pászkány Árpád által vezetett kivitelező cég ugyan­is, annak ellenére, hogy 2004-re ígérte a munkálatok befejezését, 2002 végére már készen állt az épületszámnyal. Mózes Árpád püspök ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a kivitelező minőségi munkát végzett, és szinte akadály- mentesen zajlottak a munkálatok, annak ellenére, hogy rendkívül forgalmas, központi helyen fekszik a püspökség székhelye. Küllő Katalin (Szabadság - Kolozsvár) r i l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents