Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-05-25 / 21. szám
2. oldal 2003. MÁJUS 25. Evangélikus Élet O RATIO O E C U MENICA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Köszönjük, hogy imádságban hozzád fordulhatunk, és te meghallgatsz minket. Szüntelen zajló, buzgó imádságra vársz, mi pedig sokszor elfáradunk még kéréseinkben is, nemhogy hálaadásunkban. Kérünk, Szentlelked erejével tégy minket kitartó imádkozókká, hogy tudjunk könyörögni mindazokért, akik szükséget szenvednek. A mai napon különösen is nagy szeretettel imádkozunk a gyermekekért. Kérünk, segítsd őket, hogy hitre jussanak, hitben jáijanak, és Igéd tanítására figyeljenek. Mentsd meg őket minden rossztól, az ördög csábításától, felelőtlen döntésektől. Segítsd konfirmáció előtt 'álló gyermekeinket, hogy a hitben és szere- tetben megerősödve neked szolgáljanak, és ne távolodjanak el tőled. Imádkozunk a családokért, ahol gyermekeket nevelnek. Adj bölcsességet, hitet, szeretetet a szülők szívébe, hogy a felnövekvő nemzedék is áldja a te nevedet. Hadd legyünk mindannyian Jézus Krisztus tanítványai, aki imádságra tanította követőit is. Hadd érezzük gyermekkorunktól kezdve, hogy te hűségesen fogod a kezünket, és terelgetsz minket mennyei országod felé. Segíts, hogy Igédnek ne csak hallgatói, hanem megtartói is legyünk. Kérünk, add áldásodat munkánkra, családi életünkre. Engedd meg nekünk, hogy szerető Mennyei Atyánknak tekintsünk téged, egyszülött Fiadat Urunknak és Megváltónknak, Szentlelke- det pedig állandó támaszunknak. Add, Urunk, hogy mindennap lehessen kenyér az asztalunkon, békesség és öröm a szívünkben és egyetértés közöttünk. Imádkozunk mindazokért, akik nélkülözik a kenyeret, a békét és a biztonságot. Segítsd meg őket, hogy találjanak segítő kezeket, irgalmas felebarátokat. Áldd meg, Urunk, a betegeket, a szenvedőket, hogy soha ne érezzék elhagyatottnak magukat, hanem mindig meglássák atyai szeretetedet. Imádkozunk hazánkért, népünkért, vezetőinkért, hogy békében élhessünk, dolgozhassunk, és reménységgel tekinthessünk a jövő felé. Ments meg minket az önhittségtől, amikor azt gondoljuk, hogy csak mi tudunk igazán imádkozni, és segíts bennünket, hogy soha ne süllyedjünk olyan mélyre, hogy azt higgyük: itt már az imádság sem segít! Köszönjük, hogy bízhatunk abban: te meghallgatod könyörgéseinket, és gondod van ránk. Kérünk, hallgass meg minket, amikor a te nevedben együtt így imádkozunk: Mi Atyánk... HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP (ROGATE) Az imádkozó gyülekezet Lk 11,5-8 Míg az elmúlt vasárnap a Krisztus-himnuszt éneklő gyülekezet képe állt előttünk, addig ma Urunk az imádkozás felé fordítja figyelmünket. Élénken emlékszem a pillanatra, amikor először közölte velem valaki: imádkozom érted. Megkérdeztem: mikor, hogyan? Elővette határidőnaplóját, amibe fel voltak írva a nevek. A naptár napi rubrikáit teljesen kitöltötték a kígyózó névsorok. Valóságos nevek és valóságos emberek. Én tovább kérdeztem: „Ugye, csak felsorolás szinten lehet ennyi emberért imádkozni?” „Dehogy - jött a válasz -, hogy tudnám akkor magam elé képzelni, hogyan vihetném az ügyét méltón az Úr elé..?” Akkor kitört belőlem: „Ez nagyon sokáig tarthat, több órán át.” Valóban több órán át tartott, sok évtizeden keresztül. Azóta másképp gondolok az imádságra. Mai igénk két olyan embert állít elénk, akik egymás számára nem idegenek, barátok. Bejáratosak egymáshoz, hiszen még éjfélkor is zavarhatják egymást, ha segítség kell. Biztosan számíthatnak egymásra. Ismerik a másik véleményét, gondolatait. Közel állnak egymáshoz. Nem tudom, ma hányán élnek ilyen baráti kapcsolatban. A személyesség legkisebb szikrája is kihunyni látszik világunkban. Csak nem kinyilni, csak nem felfedni érzéseinket, hiszen akkor nyitott könyvvé válunk mindenki előtt. Ezért felszereljük otthonunk ajtajára az ötödik zárat, és lezárjuk a szívünkhöz vezető utat. Országszerte soha nem élt még annyi magányos ember, mint ma. Fiatalok, akik ahelyett, hogy barátságokat kömének, karrieijüket építik, amibe a család esetlegesen fér csak bele. Középkorúak, akik - akár családban élve is - elfelejtettek beszélgetni egymással. Párjuktól nem kérdezik meg, hogy mi bántja, nem szólnak egymáshoz, nem néznek egymás szemébe, csak élnek egymás mellett. Öregek, akik váiják kicsiny lakásukban, hogy jöjjenek már a gyerekek. Aztán ha megérkeznek: aprósütemény, kávé, néhány szó, és már mennek, mert sietniük kell... Jézus mindannyiunk legközelebbi barátja. Ő az, akihez bezörgethetünk életünk legsötétebb éjszakáján is. Társunkká válik a mindennapokban, beszélgetni tanít, szívünket lágyítja. Mert - akár számolunk vele, akár nem - az a bizonyos „éjfél” mindnyájunk életében eljön. Olyankor nagy sötétség vesz körül. Azon az órán nem lehetünk bizonytalanok a Jézushoz vezető út felől. Aztán ha átéltük az ajtaját kitáró Jézus befogadó szeretetét, meg kell látnunk azokat is, akik felénk igyekeznek. Azokat, akiket egyedül hagytak, akik kiégtek, akiket kiuzsoráztak, akik barátra vágynak. Aki így tesz, annak a naptárában gyorsan gyarapodnak a névsorok. De hogyan vihetem mások ügyét az Úr elé? Alkalmas vagyok erre? Jusson eszünkbe a másokat szeretni tanító Jézus, aki azt mondja: ne magadra gondolj,- másokért imádkozz! Ha hiszed, hogy Isten gyermeke vagy, és minden ügyed az övé, akkor a magad kétségeskedése, körülményeskedése, félelme nem tántorít el attól, hogy mások felé fordulj. Persze ahhoz, hogy más dolgát felvállaljuk, idő kell. Sok idő. Annyiszor éljük át az idő szorítását. Kevés idő marad a családra, magamra, szórakozásra, kikapcsolódásra, regenerálódásra. A statisztika szerint mégis átlag napi 3- 4 órát ülünk a televízió előtt. Olyan idő ez, amit akár egy kórusban énekelve vagy egy baráti társaságban is el lehetne tölteni, kapcsolatokat építve, barátokat szerezve. De az imádság nem csak azért érzékeny kérdés, mert időigényes. Ez a „belső szoba” ügye, hangoztatják sokan, és rendre kiderül, hogy a hangzatos, biblikus érv az imaélet hiányát takarja. Hangosan imádkozzam egy bibliaórán? Kitárulkozzam mások előtt? Téma legyen a szavakat kereső, meg-megakadó beszédem? Pedig az imádsághoz hozzátartozik a zörgetés, az egyre hangosabb, egyre hangsúlyosabb kérés. Ismert vélemény, hogy az emberek nem azt hiszik, amit az egyház tanít nekik, hanem azt, amit imádkoznak. Bizony sokan szégyenkezhetünk e régi tapasztalatot hallva. Hányszor választottuk a könnyebb utat, hányszor szerepelnek imáinkban csak a saját ügyeink, saját boldogulásunk. Hányszor megfeledkeztünk arról, aki bekopogott az ajtónkon, akinek a szemében láttuk a rémületet, a magány fájdalmát, de jobbnak láttuk, ha minél gyorsabban elfelejtjük... Hogy mit tehetünk? Meg kell vennünk azt a bizonyos naptárt, és lassan ki kell töltögetnünk a napi rubrikákat. Szerete- tünkkel és időnkkel nem takarékoskodva nekünk kell zörgetnünk másokért, a mi legközelebbi barátunk, Jézus ajtaján. Johann Gyula IMÁDKOZZUNK! Szerető Urunk, köszönjük, hogy életünk legsötétebb éjjelén is megtalálhatjuk a hozzád vezető utat. Köszönjük, hogy nyíltan beszélhetünk veled mindenről. Kérünk, adj erőt, hogy felvehessük és eléd vihessük mások és a világ gondját. Erősíts a mások iránti szeretetben, hogy önző önmagunkról elfeledkezve átélhessünk Isten gyermekeinek szabadságát. Ámen. \l ENN YBEMENETEL UNNEPE Kulcs a kérdőjelekhez Róm 8,31-34 „Mit mondjunk tehát erre?” - szegező- dik nekünk mennybemenetel ünnepén a kérdőjeles mondatok textusának első kérdése. Évtizedek óta az is kérdés, hogy amit ezen - a húsvét utáni negyvenedik - napon „erre mondunk”, azt van-e még kinek továbbadnunk. Nem mondhatom el mindenkinek, elmondom hát a „senkiknek”, az Isten vá- lasztottainak, hogy az Úr általuk szégye- nítse meg a „valakiket”! A „senkivédtelen” (Csanádi) kiválasztottak, akiknek látszólag senkijük és semmijük sincsen, akiké azonban mégis minden, most .jajdulva, fegyverkezve jönnek”, éspedig a Győztes oldalán, mert velük „az Isten jön és millió árnya méhében halt erőnek és örömnek” (Ady). Nem sírnak, nem sajnáltatják magukat, hiszen „győzött az oroszlán Júda törzséből" (Jel 5,5). Nem keseregnek a költővel, aki nagy szomorúságában „csak” az Isten balján kap helyet. Nem is tolakodnak kiválasztottságuk tudatában, hogy az Isten jobbján lévő kitüntető helyek (?) valamelyikét elfoglalhassák. Most is jajdulva jönnek, és - menetelnek a mennybe! Uruk menetelésének immár vége! Ül az Atya jobbján, és mostantól felhő takarja őt, testi szem többé nem láthatja. Hová tűnt? És hová lett a már nem-sötét keresztfa? Karácsony, húsvét, pünkösd ünnepén egyszerűbb a dolgunk. A jászolbölcső fájából ugyanis könnyen ácsolható a kereszt. Húsvét és pünkösd himökeinek bizonyságtételéből mindenkor nagy erővel árad a keresztről szóló beszéd, hiszen még frissek Jézus sebei, még őszinte a „gyilkosok” bünbánata. Mennybemenetel rejtélyének igazi kérdőjele nem a történés mikéntje, hanem a kereszt. Hol van most a Krisztus keresztje? Ennek a kérdésnek ma hazánkban és egyházunkban különösen is nagy hangsúlyt kell kapnia, mivel „szervezkedik a romlás ellenünk” (Csoóri), és rég elveszett már a „bűntudat szava, a bűn elleni harcban megerősödött jellem szólítása” (Temesi). A kijelölt ige valamennyi kérdőjeles mondatának a „keresztes kulcs” a nyitja. A kereszt a mennybe történő bemenetel alfája és ómegája. Sokan ismerik azt a kulcsok hatalmát jelképező ábrát, amely az Evangélikus énekeskönyv 495. oldalán látható. A két kulcs egyikének zászlója a kőtábla, másikénak a kereszt. Az előbbivel az ígéret földjére lehetett egykor bejutni, az utóbbival a mennyei Atyához lehet. Krisztus egyházában az előbbi a megkötés kulcsa lett, az utóbbi a feloldozásé. Krisztus keresztje az a sziklaszilárd fundamentum, amelyre támaszkodva örömhírré válnak ezek a kérdések és kérdőjelek. „Ki lehet ellenünk?" „Ki vádolhat bennünket?" Isten velünk, aki tulajdon Fiát adta értünk - tehát senki sem lehet ellenünk, és senki sem vádolhat minket. És „ki ítélhetne kárhozatra?" Krisztus Jézus meghalt és feltámadt, már az Atya jobbján esedezik értünk - tehát senki sem kárhoztathatja a választottakat. „Nincs már kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak." Milyen jó, hogy a kereszt Urunk mennybemenetele után is velünk maradt! Aki nem tudja, hogy merre menjen, annak irányt mutat. Aki bizonytalan, annak sziklára állítja a lábát (Zsolt 40,3). Aki roskadozik, annak „botként támasza”. Akinek pedig már semmi esélye sincs az életben, aki a halál árnyékának földjére jutott, azt Isten - a keresztről sugárzó örök szereteté- vel - magához vonja. Mennybemenetel ünnepén a gyülekezet nem az eget bámulja, hanem zsoltárt énekelve néz fel a keresztre, egyetlen reménységére. Weltler Sándor IMÁDKOZZUNK! „Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szivem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet! Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem! Feddhetetlen becsület őrizzen engem, mert benned reménykedem.” (Zsolt 25,15-18.20-21) Ámen. 14. BUDAPESTI BACH-HET a Deák téri evangélikus templomban 2003. június 1-8. esténként 19 órai kezdettel június 1. vasárnap PROGRAM: Kantátaest BWV33,38,41. Zádori Mária - Németh Judit - Marosvárí Péter Mozsár György - Trajtler Gábor Lutheránia Énekkar Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok Vezényel: Kamp Salamon június 2. hétfő Csembalóest Johann Sonnleitner június 3. kedd Kamaraest Kertész István Horváth Anikó június 4. szerda Kamaraest Ittzés Gergely Dobozy Borbála csütörtök Kamaraest Divertimento Kamaraegyüttes péntek Versenyművek Erkel Ferenc Kamarazenekar szombat Orgonaest Szekendy Tamás vasárnap Kantátaest BWV 62,78, 80. Béres Judit - Németh Judit - Marosvári Péter Moldvay József - Trajtler Gábor Lutheránia Énekkar Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok Vezényel: Kamp Salamon június 5. június 6. június 7. június 8. • • • SAROK (A £ O £ 3 3 „Kép” vagy „képtelenség”? Evangélikus egyházunkban a templom belső berendezésének kialakításakor időről időre előtérbe kerül az első parancsolat (2Móz 20,4) értelmezése és gyakorlati alkalmazása. A katolikus devóció (képtisztelet) és a református dekoráció (alakábrázolások elvetése) gyakorlata között szükség is van időnként a kérdés újragondolására. Ma újra aktuálissá vált tárgyalása, hiszen sok új templom épült az elmúlt 15 évben, és új Agendánk készítése is folyamatban van. A kép vagy szobor alkalmazása templomainkban elválaszthatatlanul összefügg az oltár templombelsőben betöltött szerepének meghatározásával. E cikk korlátozott teijedelme miatt nincs mód az oltár építészet- és művészettörténeti elemzésére, ám megítélésem szerint a téma tárgyalása előtt okvetlenül szükség van az elnevezések tisztázására. Az úrvacsora vételére szolgáló oltár több részből állhat, az ún. alépítményből (stipes) - amely lehet falazott vagy fából ácsolt, de jelenthet egyszerű lábakat is -, valamint az ezen lévő asztallapból (mensa). Ma sokszor az egész oltárra használják a mensa kifejezést. Ehhez csatlakozhat az ún. oltárfelépítmény vagy retabulum, amely lehet a mensával egybe- vagy külön építve, illetve egyszerű vagy szobrokkal és festménnyel díszített, gazdag építészeti kialakítású. Az oltár az istentisztelet lényeges elemének, a kommuniónak - amely Krisztus egyszeri, örök érvényű és megismételhetetlen áldozatára emlékeztet - legfontosabb megjelenítési helye. Az a fókuszpont, ahol Isten és ember (égi és földi) találkozik. Az egész oltárépítménynek ezt a célt kell szolgálnia. Az úrvacsora hitünk titka, kereszténységünk igazi lényege, szentség! A retabulum nem kötelező, de a szobrok, a festmény hozzásegíthetnek minket a láthatatlan jobb megértéséhez, befogadásához, hiszen „egyetlen vallási közösség sem lehet meg látható formák nélkül, mert a hívő ember sem emelkedik ki a látható világból haláláig, csak azután” (Csonka Albert, kézirat). A képeket és a szobrokat Luther is hasznosnak tartotta, mivel az emberek számára emlékeztetőül és tanításul szolgálnak (pedagógiai érv). A retabulum azon túl, hogy kiemel, hangsúlyoz (sollemnitas), vagyis ünnepélyessé, fennköltté tesz, még a profán világtól való különbözőségre is felhívja a figyelmet. Evangélikus egyházunkban gyakran szoktuk idézni Pál apostol mondatát (Róm 10,17), miszerint a „hit hallásból van", ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Bibliában több helyen arról is olvashatunk: Isten és Krisztus sokszor és sokféleképpen szólt hozzánk (Zsid, 1—2). A megszólítás különféle lehetőségeit és eszközeit, legyen az oltárkép, szobor vagy bármi más, nekünk sem szabad kizárnunk a templomainkból, annál is inkább, mert egy olyan korban élünk, amikor a vizualitás soha nem látott jelentőséggel bír, és nagy hatással van mindennapi életünkre. Érdemes megfontolni Balázs Géza - hittudományi egyetemünkön is tanító - nyelvészprofesszor szavait: „a nyelvvel (...) nem lehet mindent kifejezni” (Gyülekezetpedagógiai füzetek 4., 122. o.). A nyelvnek megvannak a saját korlátái, és a kommunikációra, illetve a befogadásra a hallás mellett a látás a legfontosabb érzékszervünk. Nekünk, evangélikusoknak az oltárkép sosem volt szentkép vagy bálvány, hanem bibliai tárgyú tanítás, Krisztus áldozatának szimbóluma. A biblia pauperumként működő festmények és műtárgyak pedig azon túl, hogy közelebb visznek minket hitünk titkaihoz, mindig tanúságot tesznek saját magunk és elődeink istenképéről is. A jézusi kérdést: „Te kinek mondasz engem?” soha sem kerülhetjük meg, minden korban, minden egyes emberhez szól. Ha pedig figyelembe vesszük Luther intelmét, a „csak a Biblia tiszta forrásából” elvét, és a legszebbet, a lehető legjobbat akaijuk az oltárra tenni, akkor kikerülhetjük a giccs csapdáját. Harmati Béla László I I 1
