Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-05-11 / 19. szám
Fotó: Bottá Dénes Ev angélikus 68. ÉVFOLYAM 19. SZÁM 2003. MÁJUS 11. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ÁRA: 135 Ft A TARTALOMBÓL AB-ámen Békéscsaba „hozománya” Párbeszéd a toleranciáért — Kereszténység és az EU Istennel a hazáért... Püspökjelöltek Keresztúron Testvérek közt a „Barátok” festője Vári Zsolttal interjúnk az 5. oldalon. EGYHÁZ ÉS TURIZMUS KONFERENCIA Vándorok vagyunk Egyház és turizmus - első látásra talán úgy érezzük, hogy két külön világról van szó: az üzletet kereső és látó turizmus, illetve a lelki beállítottságú egyház más utakon jár. Ugyanakkor a turisztikai szakemberek munkájukban az egyházra vannak utalva, az egyház pedig szolgálati lehetőséget lát a turisták megszólításában. Ezért is volt fontos, hogy a Mátyás-templomi turizmusszervező cég - az Incoronata - vezetői április 29-re egy szakmai napra hívták össze mindazokat, akik a kérdésben érdekeltek. Egyházi vezetők, állami szakemberek, üzletemberek, turisztikai szakértők és kiemelt műemlékeket gondozó lelkipásztorok gyűltek egy asztal köré, hogy megismerkedjenek, tapasztalatot cseréljenek, és a jövőbeni együtt munkálkodás lehetőségeit kutassák. Egyházunkat a konferencián Szehik Imre elnök-püspök és e sorok írója képviselte. nál: Isten közelségét ajánlja fel. Ez a „specialitásunk”, az anyagi eszközök megszerzése, a gazdaságos üzemeltetés azt a célt szolgálja, hogy a kereső, bámészkodó, csak felszínes élményt hajtó turistáknak mély, krisztusi emberséget közvetítsünk az épületeinkkel, a vendégfogadás lelküle- tével, a felkínált programokkal, a rendelkezésre álló kincseinkkel. Az egyik szakember szellemesen jegyezte meg: „a kastélyprogram tragédiája az, hogy a kastélyban már nem lakik ott a gróf...” A templom tragédiája lenne, ha csak építészeti látványossággá degradálódna, és nem lenne otthon a „ház Ura”. A templomainkban Isten van jelen - Lelke és emberei, az ott élő közösség által. Isten azonban nemcsak egy zártkörű csoportosulás Istene, hanem mindenkié. A turistáké is - hívőké, hitetleneké, keresőké. Felelősek vagyunk értük. Tartozunk nekik az „indirekt evangélizációval”. „A kultúra nem olyan kincs, amelyet puszta őrzéssel meg lehet tartani” - mondta Klebersberg Kunó. A szeretet olyan kincs - teszi hozzá az egyház -, amely csak akkor lesz a miénk, ha elosztogatjuk. Úgy is, hogy régi-új csatornákat keresünk - a vendégszeretet csatornáit. Ehhez sok fantázia, leleményesség kell. No, meg - mint minden egyébhez - anyagiak. A szakmai nap folytatásaként ezeket a forrásokat is meg kívánja találni az együtt gondolkodók csapata. Hafenscher Károly Az egyház úton lévők közössége: com- munio viatorum. Vándorok vagyunk, nemcsak a bölcsőtől a koporsóig, hanem a jelen világból Isten örök világa felé is. ígéretünk - „kettős állampolgárságunk” - erről szól, erre ad biztatást. Az egyház, mint az úton lévők közössége, tudja jól, hogy azokat, akik úton vannak, különös figyelmességgel kell segíteni. így van ez még azokkal is, akik nem kényszerből, hanem önszántukból mennek valahová. „Azért indulok el egy útra - mondta újra meg újra egy bencés barátom -, hogy bennem is elinduljon valami.” így tekintünk hát a turistákra: útra kelnek, esélyük van rá, hogy a szívük mélyén is elinduljon valami. Fülünkbe cseng a szentírási üzenet: „ ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg" (Zsid 13,2). Tudjuk azt is, hogy a kereszténység úgy születhetett meg, és úgy terjedhetett, hogy a gyülekezetek tagjai gyakorolták a vendégszeretetet. Pálnak, Péternek és „segédeiknek” nem volt sohasem gondjuk a szobafoglalással... Velük együtt az evangélium is útra kelt. Az tehát nem kérdés, hogy az egyháznak és a turizmusnak köze van egymáshoz. A jó néhány előadás és referátum közül egyetlenegyet emelnék ki, Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel szavait: az egyház nem érdekközpontú, hanem értékközpontú turizmust szeretne megvalósítani. Azokat a kulturális és spirituális értékeket kínálná fel hívőknek és nem hívőknek, amelyek felett sáfárkodik. Az asztal más és más oldalán ülőknek meg kellett tanulni a közös nyelvet, hogy mit jelent a „turisztikai termék”, illetve az „üzemeltetés”, mit kíván a másfél-két évre való előre gondolkodás, és mit fed a „fenntartható fejlődés” kifejezése. Az egyház nem turisztikai terméket kiVallási türelem - a haza javáért Háromszáz éve kezdődött II. Rákóczi Ferenc szabadságharca 1703 márciusában a tiszaháti bujdosó kurucok gyűlést tartottak a beregi erdőben. Egyik vezérük Esze Tamás - Rákóczi tarpai jobbágya - volt, a másik pedig Kiss Albert, Thököly egykori hadnagya - ők még 1697-ben részt vettek a hegyaljai felkelés előkészítésében. A gyűlés elhatározta, hogy mozgalmuk élére meghívják a bécsújhelyi fogságából Lengyelországba menekült fiatal Rákóczi Ferencet. Küldötteik fel is keresték őt Brezán várában. „A föld népe kész, csak legyen feje!” - kérték... A többszöri találkozás után Rákóczi május 6-án kibocsátotta az ún. brezáni pátenst, amely fegyverbe szólította a magyarokat az idegen uralom ellen, s egyúttal szabadságot ígért a fegyvert fogó jobbágyoknak. A tiszaháti bujdosók követeinek Cum Deo pro patria et libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú piros selyemzászlókat adott át. A katolikus mágnás és a többségükben protestáns felkelők történeti kézfogása nem csak nemzeti szempontból jelentős: haladó szelleműnek és ökumenikusnak értékelhetjük a megegyezés szellemét. Nem csupán azért, mert „minden igaz magyar hazaszeretö és édes országunk régi dicsősége szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos igaz magyaroknak” szól, hanem különösen is a következő mondataiért: „A jövőben senki ne háborgasson - sem külön, sem csoporttal, sem sereggel - akármely vallású egyházi személyt vagy templomot..., hanem egymással istenes egyértelemmel legyenek magok s hazájok javára”. Az ellenreformáció megindulása óta kísértő vallási türelmetlenség idején nemcsak a politikai, de a vallási kérdéseket is új irányba terelte ennek a szövetségnek a megkötése. Az ország legnagyobb birtokosa, legtekintélyesebb főura szövetséget kötött „a szegénylegényekkel”, hogy kivívja az ország függetlenségét. Amikor nem sokkal később, 1703 júniusában Rákóczi megérkezett az akkori magyar-lengyel határra, az elébe sereglő felkelők kicsiny csapata mint vágyaik megvalósítóját, helyzetük remélt megvál- toztatóját üdvözölték. „Ezeket az embereket - írja utóbb a velük való találkozásról a fejedelem - feleségeik és gyermekeik kísérték, és amikor messziről megláttak engem, letérdeltek, és orosz módra keresztet vetettek. Bőven hullatták örömkönnyeiket, és ez kifakasztotta az én könnyeimet is”. Ha talán még nem is tudatosan, de csírájában már ekkor megfogalmazódott „a szabadság által lelkesített vallási egyezség” alapgondolata. A harci zászlókon nyolc nagyszerű éven át olvasható felirat ugyanezt hirdette: a patria, a haza eszméje megelőzi a religio, a felekezetek vallási érdekeit. Rákóczinak rendkívül nehéz problémával, csaknem két évszázadra visszanyúló ádáz felekezeti ellentétekkel kellett szembenéznie. Ezt a feszültséget kellett a haza magasabb érdekeit figyelembe véve leküzdenie. Harcolnia kellett azok ellen, akik - az utóbb, 1704-ben meg is fogalmazott Manifesztum szavaival - „a vallás színe alatt az egyenetlenségnek magvait hintették” akár jezsuitákként, akár protestánsokként. Kettős fronton kellett tehát küzdenie: egyfelől azok ellen, akik a gá- lyarabperek és az epeijesi vértörvényszék szellemében akarták folytatni politikájukat, másfelől azok ellen is, akik - az idős Gyöngyösi István költő szavai szerint „elkezdték a catholica religionak nemcsak titkon, hanem nyílván is üldözését”. E kétfrontos, igazságos szándékú egyházpolitika jegyében - amelyet mindig alárendelt a haza érdekeinek - nevezte ki Rákóczi a vallásügyi biztosait, adta ki szegedi vallásügyi rendeletét, majd irányította nagy államférfiúi bölcsességgel a szécsényi országgyűlés izgalmas egyházpolitikai tárgyalásait. 1703 elején még csak reménység volt a katolikus és evangélikus rendek részéről utóbb valóban meg is kötött baráti megegyezés (amicabilis transactio). Ennek értelmében a fejedelem az 1608-as és 1647- es törvények szellemében szabad vallásgyakorlatot biztosított az ágostai és a helvét hitvallások követőinek. A felekezetek részarányának megfelelően vármegyénként egy-egy vallásügyi megbízottat nevezett ki az újonnan elosztott templomok átadása végett. Ily módon számos felvidéki városban (például Eperjesen vagy Besztercebányán) ismét evangélikus kézre kerülhetett a nagytemplom. A megbízottak részben még napjainkig publikálatlan jelentései érdekes fényt vetnek az akkori országos állapotokra és a felekezetek gyakori helyi versengéseire. A katolikus klérus tiltakozott a vallás- szabadság ilyen mértékű kiterjesztése ellen. Rákóczit meg is vádolták azzal, hogy nem kedvez saját felekezetének. Minden elfogulatlan szemlélőnek el kellett azonban ismernie, hogy a fejedelem államférfiúi bölcsességgel tudatosan akarta az egész magyar nemzet érdekét elébe helyezni a versengő felekezetek érdekeinek. * A Rákóczi-évnek van még két - számunkra különösen is - érdekes vonatkozása. Az akkor 27 éves Rákóczi Ferenc bensőséges lelkivilágát és mély érzéseit hűen tükrözi az ugyancsak 1703-ban szerzett „kegyelem szerént formáltatott alázatos imádsága, mellyel az ő Urának Istenének orczáját mindennapon engesztelni szokta”. A Debrecenben megjelent imakönyv számos magyar nyelvű kiadáson kívül német, latin és cseh nyelven is napvilágot látott. Ez utóbbit a szláv anyanyelvű katonaság részére a fejedelem arcképe és köszöntő vers is díszítette. Egyházi szempontból különösen is jelentős Rákóczi imádságainak felekezetközi jellege. Erre már az ő korában is felfigyeltek külföldön, s ez itthon is szimbóluma lett a keresztény felekezetek egységét célzó türelmi politikának. A másik évforduló is figyelmet érdemel. Száz évvel ezelőtt, 1903-ban jelent meg Miskolcon Dómján Elek szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc önéletrajza. E nagy munkát latin eredetiből az akkor fancsali, majd sátoraljaújhelyi evangélikus lelkész, a későbbi tiszakerületi püspök fordította le, és tette közkinccsé a magyar olvasóközönség számára. Dr. Fabiny Tibor (Évfordulós összeállításunk a 8. oldalon.) „Sokféle szomorúság van a világon. De az igazi és legfőbb szomorúság az, mikor a szív elveszti Krisztust. Mikor többé nem látjuk s vigasztalását sem remélhetjük. Ilyenkor vége az örömnek, és nem segít rajtunk sem ég, se föld, még az Isten maga sem. De a világ annál jobban örül.” Luther Márton: Jer, örvendjünk keresztyének! (Szabó József fordítása) r
