Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-05-04 / 18. szám
Bottá Dénes Felvételei 8. oldal 2003. MÁJUS 4. Háromszög Mindennel elkészült. A tűzhelyen gőzölgő leves és krumpli, a sütőben hús. Az asztalon több tepsi sütemény. Jóleső fáradtsággal ült le, kezét ölébe ejtve, és arra gondolt, hogy most már nyugodtan jöhetnek a gyerekek és az unokák. Minden kész, és az idő is gyönyörű, nagyot sétálhatnak majd a falu mellett az erdőben. Észrevétlen bóbiskolt el, telefoncsörgés ébresztette. A fia volt az. „Ne haragudj, mama, fontos, halaszthatatlan pluszmunka adódott, most sajnos nem tudunk elmenni hozzád” - mondta. „Persze, kisfiam, megértem, majd legközelebb” - felelte, és letette a kagylót. A lehulló könnycseppet csak Cirmos, a macska vette észre. * „Igazán elpakolhatnád már a dolgaidat magad után! Ebben a rumliban semmit se lehet megtalálni!” Persze a lánya rá se hederített. „Majd jövök” - felelte, és már csukta is be az ajtót maga után. Hiába, kamaszodik - sóhajt, és pakolni kezd. „Nahát, ez meg mit keres itt?” - kérdezi magától félhangosan. Luca - a gyermekkort idéző kedves baba - váratlanul kerül elő, sok emléket idézve fel benne. Lucával együtt édes volt a délutáni alvás. Ha Luca is bevette a gyógyszert, akkor az biztos nem lehetett annyira keserű. Bizony volt idő, amikor nem kellett más, csak egy baba, néhány kedves szó, egy erőt adó ölelés ahhoz, hogy újra rendben legyen minden, és helyreálljon a közte és a lánya közt lévő harmónia, az elsza- kíthatatlannak tűnő, örök szövetség. „De most már aztán elég a nosztalgiázásból, különben soha nem leszek kész. Még főznöm is kell, és a mosnivalót sem ártana berakni a gépbe.” Amint kilép a szobából, majdnem a lányának ütközik. „Szia, mama, ugye még mindig szereted a tulipánt?” - kérdezi tőle, és mosolyog. Az anya nem szól semmit, csak bólint, és megsimogatja fejét. * Mekkora rúgás! Biztos focista lesz ez a gyerek. Már csak egy kis idő, és anya lesz. Anya. „Istenem, milyen furcsa is ez!” Megszületik egy kicsi, gyenge gyámoltalan lény. A fiam. ízlelgette a szavakat, mint gazda a nemes bort. Hónapokkal később, a szülőszobán várta az orvost. Szünet állt be a fájások között. Egyik kezével izgatott és aggódó férje kezét fogta, a másikkal domborodó pocakját simogatta. Ahogy egy percre enyhült a fájdalom, arra gondolt: mostantól fogva már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Világra jön Ő, akit kilenc hónapja várnak. Egyszerre volt fáradt és boldog. Most először érezte át igazán feladata és kötelessége teljes súlyát, az anyai hivatás édes gyötrelmét. Életet adhat. Talán nem is utoljára. Ki tudja, mi mindent hoz még a jövő... G.Zs. FALU TAMÁS Anyád Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, Minden pillanatban gondolt ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt, Félre tolt az útból, s elé ő feküdt. Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, Ha fáztál, a lelkét terítette rád. Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd, Simogatta sebed, sírta könnyeid. Hogyha megbántottad - mért bántottad öt? Nem sirt ő sohasem a szemed előtt. Nem hangzott ajkáról soha-soha vád, Akihez rossz voltál, az volt az anyád. Őrizd, Istenem, az édesanyámat, „szívét ne érje soha semmi bánat”. Gondok alatt ne görbüljön a háta. Szíve legyen a szeretet rózsája. Szeme ragyogó legyen, mint napod sugára. - Harmatos fejére tedd rá áldó Kezed, Legyen az ő boldogsága minden imámra felelet. (Kulcsár Zsuzsanna: Édesanyámnak... - részlet) RATKÓ JÓZSEF Zsoltár Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot Váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel; megöletnek minden halottal - harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassák nekik gyönyörűség, Szerelmükért örökös hűség, S adassák könny is, hogy kibírják A világ összegyűjtött kínját. Evangélikus Élet DSIDA JENŐ: Hálaadás Amíg ö véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem, az édesanyámat. Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este Imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban - itt e földön senki sem szerethet jobban! Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat. Te tudod, Istenem - milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el! Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad. Áldd meg két kezeddel az édesanyámat! Haidd meg, jó Istenem, legbuzgóbb imámat:.. Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!! Portré apáinkról „És útra kelve el is ment az apjához. ” (Lk 15,20a) Mondják, hogy létezik egy nemzetközileg is elismert napja az esztendőnek; amely az édesapáké. De én még nem hallottam senkitől, hogy apák napján kicsinosított kis családjával együtt felkerekedett volna, hogy felköszöntse, egy virágcsokorral meglepje, szívének forró hálájával megölelje édesapját. Tartok tőle, hogy ilyesmi - figyelmetlenségünk miatt - az év többi napján sem gyakori. Úgy tűnik, hogy a szemfüles kereskedelem sem aknázta még ki az apák napi megemlékezésben rejlő üzleti lehetőségeket, hiszen a kereslet formálja a kínálatot. Sajnos az irodalom is mostohán bánik édesapáinkkal, hiszen sokkal kevesebb vers és próza őrzi önfeláldozó szeretetük áldott emlékét, mint édesanyáink esetében. Különös, hogy az életadás gyönyörűséges, a teremtő Isten által nekünk ajándékozott képességét is általában csak az anyasághoz kötjük. Érdemes megfigyelnünk, hogy az életidegen, ám szenzációként emlegetett klóntechnika akarva-aka- ratlanul is azt sugallja, hogy nincs szükség hímivarsejtre a fogantatáshoz. Állítólag elegendő hozzá egy asszony, saját petesejtjével, génjeivel és anyaméhével, s az orvosi beavatkozás „csodájaként” máris létrehozható a kívánt gyermek. Mindez nem pusztán azért ördögien rettenetes, mert manipulativ eljárássá degradálja a gyermeknemzést, hanem azért, mert szándéka szerint kikerülné az Istent, akinek úgy tetszett, hogy egy férfi és egy asszony bensőséges együttlétének gyümölcse legyen az utód. Az apaságot természetesen nem csak a nemzés, az élet továbbadásának képessége miatt kellene újra felfedeznünk és megköszönnünk Istennek, illetve az édesapánknak. Észre kellene vennünk a köztünk élő hősies apákat, akik becsülettel, végtelen jósággal egyedül nevelik gyermekeiket, és próbálnak anyjuk helyett is édesanyjukká lenni számukra. Meglátni a szürke (In memóriám B. M.) hétköznapok névtelenül küzdő apáit, akik a sokadik másodállást fölvállalva emésztik föl önmagukat, csakhogy családjuk számára minden szükségeset előteremthessenek. Felköszönteni édesapáinkat, akik hűségesen óvták édesanyáinkat, amikor szíveik alatt hordoztak bennünket, és társaik voltak nevelésünkben, s akik talán soha sem mutatták ki, de mégis könnyeztek titokban, ha betegség kényszerűen ágyba bennünket, ha reménytelenül szerelmesek voltunk, vagy ha konokul ügyet sem vetettünk az apai intésre. Ki tekinthetett be közülünk a büszke apai szívbe, amely örömétől repesett, amikor először neveztük őt így: édesapám?! Vajon észrevettük-e, hogy csupán erős férfinak akaija mutatni magát előttünk, azért nem beszél soha érzelmeiről, de tekintetében mégis annyi gyöngédség van, hogy szemének égszínkék tavában fürödni lehetne? Talán nem volt édesapánk se híres, se. különösebben csodált személyiség, de mégis: ember volt, csupa nagybetűvel! Néha, szinte észrevehetetlenül természetes volt a jelenléte: csak Ő tudta kinyitni a lekváros és savanyúságos üvegeket, nem félt egyedül lemenni a pincébe, és ő halászta ki a szoba sarkaiból a pókokat, amíg édesanyával együtt az ágyra ugorva sikítoztunk miattuk. Ha esett, természetesen ő volt az, aki kihozta a kocsit a bejárat elé, hogy meg ne ázzunk, és lemondott a sült csirkecombról a javunkra, mondván, hogy ő a szárnyát szereti. Édesapánk tanított biciklizni, ha kellett, egy kilométert is futva mellettünk a nyereghez erősített rudat szorongatva, míg biztonságosan magunk is megbirkóztunk a kétkerekű járgánnyal. Ö rakta ki az egérfogókat, és nyeste meg a rózsabokrokat, hogy se a rágcsálók, se a tüskék ránk ne ijeszthessenek váratlanul. Borotválkozás közben gyakran megvágta magát, és fájt a lába, annyiszor szaladt ki a boltba, ha anyuka elfelejtett megvásárolni valamit, de senki sem adott neki puszit, senki se törődött vele emiatt. Amikor idősebb lett, mindig szerette volna elmesélni az életét, tanácsokat adni meg az álmairól beszélni, de többnyire nem volt időnk meghallgatni őt. „Időt rabló fecsegés” - gondoltuk, és csak ennyit mondtunk: „Pihenj csak, papa!”, és szaladtunk a munkahelyre vagy a gyerekhez, és nem értettük meg az önként felvállalt mellőzöttsége mögött rejlő lelki nagyságát, belső vívódásait, örökös megfelelési kényszeréből fakadó kudarcait. Nem vettük észre, hogy milyen magányos, és hogy most neki lenne ránk szüksége. Azután eljön a nap, amikor fiatalon vagy őszülő fejjel, de meg kell állnunk imádkozva apánk halálos ágya felett. Elmegy ő is. Ő, az édesapánk, akit mindig olyan nagynak és erősnek láttunk, akiről azt gondoltuk, hogy nincs olyan baj, ami legyőzheti. Aki olyan magától értetődő természetességgel, de mégis nélkülözhetetlenül, mindig mellettünk állt, most megnyúlt, elrévedt arccal, mint egy kicsiny, megriadt madár fekszik abban a nagy faragott koporsóban, amely szinte elnyeli, ahogy elnyelte előlünk a halál kérlelhetetlensége is. És a többi csendes reménység. Nem tudom, hogy melyik napra esik apák napja az esztendőben. De május első vasárnapján, amikor az édesanyákat és nagymamákat köszöntjük a templomban, minden alkalommal megemlékezünk édesapáink és nagyapáink gondviselő szeretetéről is. Tiszteld apádat és anyádat" - súgja a fülembe a jól megtanult parancsolatot kislányom. Csak forgatnánk ezt a drága igét naponta szívünkben mi, felnőttek is, felismerve, hogy javunkra szól - azért, hogy még a búcsú is könnyebb legyen, ha tőlük válni kell. Törjük ma meg, kedves olvasóim, a hallgatás szemérmes csöndjét, tegyünk félre minden büszkeséget és nézetkülönbséget, és keressük fel látogatásunkat vágyva váró szüleinket - amíg megtehetjük! Szaladjunk édesanyánk karjaiba, de álljunk meg édesapánkkal szemben is egy áldott percre, és kézcsókkal valljuk meg neki, amit talán sohase mondtunk ki: „Szeretlek!” A boldogságtól biztosan megfényesedik a lelke. Szókéné Bakay Beatrix
