Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-05-04 / 18. szám
2003. MÁJUS 4. 9. oldal Evangélikus Élet Kilencedik és tizedik parancsolat Ha valami különleges farsangon Isten felajánlaná, hogy az emberek írhatnak parancsolatokat neki, akkor én tíz helyett csak egyetlenegyet fogalmaznék meg: „Ne kívánj lehetetlent az embertől, a Te teremtményedtől! ” Az utolsó két parancsolat betartása ugyanis végképp lehetetlen. Már-már olybá tűnhet számunkra, mintha gúnyt űzne velünk az Úr. A többi parancsolattal - ha csak felületesen is - többé-kevésbé mégis elboldogulnánk. Legalábbis alkalmasak arra, hogy képmutatásunk tárgyát képezzék: lehet azt mímelni, hogy tisztelem Istent, nem káromkodom, eljárok templomba, virágot viszek a szüleim házassági évfordulójára. Elmondhatom, hogy nem öltem meg senkit, sohasem csaltam meg a házastársamat, nem károsítottam meg másokat, és nem gázoltam a becsületükbe. Természetesen mindez csupán a felszín, szóba sem került még Jézusnak a haragról vagy a más asszonyára vetett sóvárgó pillantásokról való törvényértelmezése. Ám ha valaki mégis volna annyira öntelt, és olyannyira nem rendelkezne az elemi önismeret minimumával sem, hogy felismerje saját bűnös voltát, az a kilencedik és tizedik parancsolatnál mindenképpen megbukik. Természetesen lehet azt hazudni, hogy „én sohasem kívántam más családi házát, miközben egy tízemeletes nyúl- ketrecben szűkölködöm, sohasem irigyeltem a kétévenként cserélt vadonatúj nyugati kocsiját, miközben a pöfögő Trabantom fenntartása is gondot je lent, meg sem fordult a fejemben, hogy egyesek hogyan tölthetnek minden nyáron egy hónapot a tengerparton, míg nekem egy hét a Balaton partján is meghaladja a lehetőségeimet”. Lehet ilyesmit mondani, és talán legjobb szán dékunk szerint igaz is, de lássuk be, hogy a kívánság nem szándék és nem akarat kérdése. Ismerjük a szemléletes lutheri mondást a kísértés és az elkövetett bűn viszonyáról: „Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a madarak elrepüljenek a fejünk felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak rajta.” Igaz lehet ez sokféle élethelyzetre. Valóban nem mindegy, hogy a sóvárgó pillantást vagy a haragot tettekre vált- ja-e valaki, vagy megacélozza akaratát, és Isten segítségével nemet mond a kísértésre. Ebben az esetben azonban nem válik külön a kísértés és az elkövetés: maga a megkívánás a bűn. Ettől tehát nem tudom elhatárolni magamat, nem vonhatom ki magamat az érvénye alól. Amit megkívántam, az „meg van kívánva” - akárhogyan is szépítsem a dolgot. Nem kell eljutnom odáig, mint Aháb király, aki belebetegedett a gondolatba, hogy nem lehet övé Nábót szőlője. Mint tudjuk, végül mégis megszerezte, de nagy árat fizetett érte. Először a királyi és emberi méltósága veszett oda, amikor struccpolitikával átadta feleségének a pecsétgyűrűjét, hadd hozzon olyan intézkedést, amilyet csak akar. Ebből már egyenesen következett becsületének elveszítése, amikor hamis tanúk segítségével fogták perbe, és gyilkolták meg Nábótot az ő nevében. S végül elveszítette feleségét, majd saját életét is. Úgy pusztult el, mint egy kutya, és vérét is kutyák nyalták fel. Nem szép vég. Aháb a kívánság áldozata lett, mivel engedett a. kívánságnak. A parancsolat azonban még nem is erről, hanem csak a kívánságról szól. Nem azt mondja, hogy „ne engedj a kívánságnak”, hanem hogy „ne kívánd”. Aháb sorsa erős akarattal, istenfélelemmel, jó feleséggel és tisztességes barátokkal elkerülhető. A kívánság azonban nem áll a hatalmunkban. Ha nem is mindent, de azért sok olyan dolgot kívánok, ami a felebarátomé. Természetesen ahhoz nincs bátorságom, hogy meg is próbáljak elvenni valamit, meg aztán az erkölcsi érzékem is berzenkedik az ilyesmi ellen. De a kívánás - kívánás, s ezzel csak tetéztem sorsomat. Hiszen az elsőtől kezdve egyetlen parancsolat sem volt, amit be tudtam volna tartani. Némelykor talán ámítottam magam, hogy ebben vagy abban a dologban azért nem vétkeztem. Ám ha a lelkem mélyére tekintettem, mindig találkoztam a bűn gyökerével. Bálványimádó, istenkáromló, szüleim iránt tiszteletlen, gyilkos, parázna, tolvaj, hazug és képmutató vagyok. És most a kívánást már tagadni sem tudom. „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!" (Róm 7,24-25a) B. I. Emberi utószó az isteni parancsolatokhoz ' ' V ' " " ' '' _____ __________..... Ji. ...VOiVlt " ’ ' ' ’ • .. .. „A h alál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény" - írja Pál apostol (lKor 15,56). Azt tanítjuk, hogy a törvény egyik fontos „munkája” éppen az, hogy rámutat bűneinkre - pontosabban bűnös valónkra. Tükröt tart elénk. Ez a tükör azonban nem azt a célt szolgálja, hogy szépítgessük benne magunkat, hanem hogy a maga valójában lássuk igazi arcunkat. Értelmetlen dolog azt kérdezgetni: „Bűnnek számít, ha ezt vagy azt teszem?” Nem attól vagyok ugyanis bűnös, hogy megszegtem ezt vagy amazt a parancsot, nem is attól, ha azt gondolom, hogy a tízből csak kilencet vagy nyolcat sikerült megtartanom. Bűnös vagyok, mert egész valómmal elidegenedtem Istentől, teremtőmtől. Kiestem a vele való bensőséges bizalmi kapcsolatból. Ám ez nem az ő akaratából történt. Ha nem tudnám, nem érezném ennek kínzó valóságát, akkor Isten törvénye segít meglátnom a tátongó szakadékot, a kétségbeejtő különbséget az ő akarata és az én életem között. Bűnös vagyok, és a parancsolatok vélt megtartása nem tesz bűntelenné. A törvény másik szolgálata abban áll, hogy eme kétségbeejtő tény felismertetése után mintegy Krisztushoz hajt, azaz a kegyelmes Isten keresésére indít bennünket. „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hivő megigazulására" - írja ugyancsak Pál (Róm 10,4). Tudjuk, ez volt Luther kérdése is, amelyre választ keresvén szinte öntudatlanul is elindította a reformációt. Mindez természetesen nem Luther, hanem a Szentlélek munkája volt. A törvény tehát szembesít bűnös voltommal, és Krisztushoz vezet. Kérdés, vajon ezen kívül marad-e még szerepe életünkben? Sok vita tárgyát képezte a „törvény hármas haszna”. A kérdés ugyanis ez: a keresztény ember számára jelent-e igazodási pontot a törvény? Mielőtt ezt az utolsó kérdést megválaszolnánk, fontos tisztázni valamit. A tízparancsolat nem azonos a törvény egészével, hiszen Törvénynek, azaz Tórának a zsidó írásmagyarázat Mózes öt könyvét nevezi. A teológiai szóhasználatban ezek a fogalmak mégis összemosódtak. Most tehát a „törvény” alatt értsük a tízparancsolatot, s tegyük fel újra a kérdést: a keresztény ember számára mit jelent a tízparancsolat? A felelet nem egyszerű. Hiszen ha egyszerűen azt mondjuk, hogy a keresztény embernek a tízparancsolat alapján kell élnie, akkor kétféle csapdába eshetünk: ha becsületesen vizsgáljuk önmagunkat, akkor azt kell mondanunk, hogy még mindig kárhozatban vagyunk, méghozzá menthetetlenül. Hiszen a hívő ember sem képes a parancsolatok szerint élni. Fontos tehát újra emlékeztetni egymást arra, hogy üdvösségünk nem a törvény vagy a parancsolatok megtartásával, illetve az erkölcsös életvitellel áll kapcsolatban, hanem egyedül Krisztus értünk vállalt áldozatával. Pál egyebek mellett így vall erről: „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!" (lKor 15,57) A másik csapda már veszélyesebb, és talán gyakoribb is: a keresztény ember azt hiszi magáról, hogy ő méltóvá lett mások tanítására - hogy Krisztus által-e vagy a saját erejéből, az már nem is olyan fontos. Ebben az esetben ugyanis valamiféle erkölcsi többletet tulajdonít magának. Semmi sem idegenebb, semmi sem áll távolabb az egyház lényegétől, mint ez a fensőbbsé- ges gőg. Kétszeres a baj, ha emellett még önostorozásra, látványos bűnvallásra is telik a munícióból. Ismerős ez a szófordulat: „Mindnyájan bűnösök vagyunk, testvéreim!” Mennyire hazug és álságos ez, amikor pökhendi „beavatottságtudatot”, a külvilág vagy a többi hívő irányában tanúsított megvetést palástol csupán. Vegyük észre, hogy a világias emberek közül sokan azt gondolják, hogy a hívők a tízparancsolat szerint élnek - vagy legalábbis azt hiszik magukról. Missziónkat tesszük lehetetlenné, az evangéliumot zárjuk palackba akkor, ha ebből a tévhitükből nem józanítjuk ki őket! Végtére is akkor a tízparancsolatnak azon kívül, hogy bűnismeretre juttat, és Krisztushoz „kerget”, valóban nincs is semmi más szerepe? Az előbb elmondottak fényében bátran és örömmel mondom ki: igenis van! A keresztény ember számára a tízparancsolat útmutatás, a keresztény erkölcs alapja. Nemcsak a bűnösség és a megváltás szükségességének felismertetése a célja, hanem az is, hogy eligazítson erkölcsi alapelveink megfogalmazásában. Az, hogy tiszteld apádat és anyádat, ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, ne hazudj, mások becsületét védelmezd - ezek a parancsolatok soha el nem évülnek. A megvalósításukra való törekvés egy egész életprogram, ugyanakkor teljesíthetetlen feladat. Még sincs szebb annál, mint hogy ebben gyakoroljuk magunkat. Hol itt a félreértés lehetősége? Ott, hogy miközben ezt tesszük, soha nem szabad elfelejtenünk: mindennek semmi köze az üdvösségünkhöz. Ez „csupán” a földi életünket, itteni boldogságunkat érinti. Ezért a keresztény ember számára sem hiábavaló, hogy újra és újra átgondolja Isten örök parancsait. Az előző lapszámok hasábjain a magam részéről erre tettem egy szerény kísérletet. Bartha István Ismered-e Jézust?! A fenti provokatív kérdés nem más, mint az Evangélikus Missziói Központ és a Luther Kiadó Szivárvány-füzeteinek sorozatcíme. A szivárvány az egyik legszebb, legősibb szimbólum, mely Istennek a világgal kötött szövetségét jelképezi. A szerkesztők nem véletlenül választották e szép képet a Gémes István stuttgarti evangélikus lelkész írásaiból összeállított sorozat elnevezéséhez. Amint megfogalmazták: céljuk a „Jézus Krisztusban megújított szövetség és Isten sokszínű szeretetének hirdetése. Az ismert evangélikus énekkel együtt valljuk: »0 a fény, mi színei«. Hogy valóban az a szín lehessünk, amelynek Jézus szánt minket, ahhoz őrá, a Fényre kell figyelnünk.” A zsebkönyvnyi kiadványok a szerző azon igehirdetéseit tartalmazzák, amelyek Jézus életének fontosabb eseményeiről szólnak. A húsvét előtt megjelent hetedik kötet az „Igen, Atyám!" címet kapta. Ebben Jézus példázatai alapján megtudhatjuk, hogyan vélekedett Ő maga a reá váró szenvedésről és halálról. Hiszen nyíltan beszélt erről: „íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak... ” Halála előestéjén angyali erősítésre tudja végül elfogadni, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied". A hét igehirdetés - a sorozat többi tagjához hasonlóan - valóban segítségünkre lehet Megváltónk megismerésében. G. A. Születés és újjászületés Mint életem leggyönyörűbb és legfontosabb napjára emlékszem a majdnem négy évvel ezelőtti keresztelésemre. Időnként felidéződik bennem, hogy mi mindent éltem át ott, az oltár előtt, egy nagyon szűk körben, egy jelentéktelennek tűnő kora nyári napon - éppen a születésnapomon, amit azóta újjászületésem napjaként is számon tartok. Mindig eszembe jutnak a könnyeim. Mit szépítsem: sírtam, mint egy kisgyerek. Ezek azonban valóban az öröm könnyei voltak. Megállíthatatlanok és édesek. Tulajdonképpen egy újszülöttnek is sírással kezdődik az élete. Ha a születés után nem sir fel, azt rossz jelnek tartják. Ennek bizonyára élettani okai vannak: síráskor alkalmazkodik a gyermek szervezete azokhoz a körülményekhez, amelyek rá várnak az új világban. „Odabent" az anyaméhben jobb dolga volt, nagyobb biztonságban érezhette magát, mint „ idekint". Az újszülött sírása talán éppen ezzel a megrázkódtatással magyarázható. Az újjászületésekor síró ember pontosan a forditottját éli át. Már tudja, hogy milyen világban él, az emberiség és saját romlottsága, gonoszsága miatt is sírnia kellene, de akkor és ott a sírás valami mást jelent - az én részemről mindenekelőtt meghatódottságot. Talán a jó lelkészi felkészítésnek is köszönhető, hogy mindent pontosan értettem és át tudtam élni. Azt, hogy a viz a homlokomon valóban lemossa a bűnöket - személyesen az én bűneimet -, hiszen előtte hallottam, amint néven szólított a kegyelmét felém nyújtó Isten meghatalmazottja. Mi mást is tehettem volna, mint hogy megvallom ragaszkodásomat ahhoz az Istenhez, aki most gyermekévé visszafogadott. A hatalmas, a világot teremtő és fenntartó Istennek ez a jelentéktelen gyermeke is fontos és értékes! Olyan közel éreztem magamhoz Ot, szinte megragadhatóan közelinek! Ott álltam, és folytak a könnyeim, közben pedig mosolyogtam, sőt ujjongtam magamban. Még az sem jutott eszembe, hogy szégyelljem a könnyeimet. Az újszülött a külvilágban rá váró szokatlan, a korábbiakhoz képest kellemetlen körülmények miatt sir, az újjászületett keresztény azért, mert a megszokotthoz képest jobb körülmények várnak rá. Számára is egy új élet kezdődik, de nem olyan, ami csak 40-50-70 évig tart, hanem egy örökkévalóságon át megmaradó. Jézus csakis az Atyában gyökerező életet mondja életnek, a másfélét halálnak; az ilyet az örök boldogság, a másikat a kitaszítottság felé tartó földi létnek tartja. Mint édesanyámtól tudom, testi születésemkor nem sírtam fel, újra kellett éleszteni. Sokáig nem értettem, hogy miért maradhattam életben. Éppen ott, a lelki újjászületésemkor vált nyilvánvalóvá számomra: Istennek terve volt és van velem ebben a földi életben és aztán az Ö valóságos közelében is. Része vagyok az Ő örök tervének. Befo- gadhatatlannak tűnő, mennyei dimenzió nyílik meg minden újjászületett ember előtt. Meggyőződésem szerint a keresztelés szertartása nem mindig jár együtt az újjászületéssel, ami valójában hit általi döntés a Jézus Krisztus által nyilvánvalóvá vált szerető Isten mellett. Megtérés nélkül a keresztelés után csak megkeresztelt lesz valaki, de nem keresztény, nem Krisztus követője. De Isten kegyelméből bátran hihetem, hogy alkalmanként a keresztelés és az újjászületés együtt van jelen. Hála és dicsőség ezért Istennek! Szegfű Katalin Régi történet Nagyhét kezdetén becses ajándékot vehetett át Isten kezéből dunaújvárosi gyülekezetünk: az Evangélikus Hittudományi Egyetem harmadéves teológusainak passiójátékát. Az igazgató lelkész bevezető igehirdetése Jézusnak Péterre vetett tekintetére irányította a figyelmet. Bizony a szónál sokszor lényegesen többet tud kifejezni egy ránk irányuló szempár. Ezen a szép tavaszi estén az Úr Jézus földi életének utolsó napjaira nyílt rá a szemünk. Áldott óra volt ez, hálásak vagyunk érte. A megjelenített szenvedéstörténet valahogy nagyobb átélésre késztet, és ahányan részt vesznek ebben, annyiféle módon rezonálhat rá a lélek. Miközben egyes jelenetek megelevenedtek előttünk, arra gondoltam, mennyire jellemző az emberre Péter viselkedése ott, ahol mindenki elhatárolódni igyekezett Jézustól. Aztán odaképzeltem magamat a kiszolgáltatott, megalázott Jézus helyébe, és összeszorult a szivem, megsejtve, mit érezhetett Ő. Félelmetes, mit meg nem enged magának a világi hatalmasságot maga mögött tudó ember! A megfeszítettben pedig szinte érinthetővé vált Istennek az a végtelen, emberi értelemmel felfoghatatlan szeretete, amely- lyel minden embert magához akar ölelni. Az élmény hatása alatt voltam akkor is, amikor már otthonom csendjében újra elolvastam Lukács evangéliumából ezt a történetet. Különös módon egy mindeddig jelentéktelennek vélt epizód is megragadta a figyelmemet. Mikor a tanítványok kérdezik Jézust, hogy hol készítsék el a húsvéti bárányt, Ő nem egy konkrét helyet jelöl meg, hanem ezt mondja: „Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt abba a házba, amelybe bemegy. ” (Lk 22,10) Péter és János nem azt mondták Uruknak: bízd csak ránk, majd mi elintézzük! - hanem az- új színben akaratát tudakolták. Jézus pedig nem egy bizonyos házat vagy annak tulajdonosát nevezi meg, hanem az emberek figyelésére biztatja tanítványait. Az ünnepre gyülekezők forgatagában igencsak ébernek kellett lenniük, hogy észrevegyék, melyik járókelőnek van korsó a kezében. Aztán az sem volt mindegy, hogy az a korsó üres-e, vagy pedig súlya van. És amikor rábukkantak erre az emberre, követniük kellett, ügyelve arra, nehogy szem elől tévesszék őt. Mégsem olyan jelentéktelen hát ez az aprócska részlet! Még ez is tele van mondanivalóval. Az egyik, talán a legfontosabb, hogy a tanítvány, mielőtt cselekvésre szánja el magát- akár Isten ügyében is -, ne a saját feje után menjen, hanem a Mester akaratát tudakolja. Hiszen nála már készen van a forgatókönyv, míg az egyéni akciók sok eredménytelen utat, felesleges izgalmat, elpocsékolt energiát kívánnak. Egy másik üzenete ennek a tanítványokat eligazító néhány szónak az lehet, hogy ne az emberek feje fölött elnézve - képletesen szólva csak az utcanevet, házszámtáblát fürkészve - haladjunk célunk felé. A történetben egy ismeretlen ember volt tudtán kívül arra hivatva, hogy az apostolokat a Jézus által kijelölt helyre elvezesse. Soha nem tudhatjuk mi sem, ki miért kerül utunkba, és azt sem, hogy kinek mutatjuk mi az utat, anélkül hogy arról tudomásunk lenne. Ezekkel a gondolatokkal egészült ki lelkemben, tudatomban a szent komolysággal előadott passiójáték. Az, amit érzékszerveinkkel felfoghatunk, attól válik igazán értékessé, ami általa a lélekben végbemegy. És annak, hogy Jézus győzedelmeskedett az elmúláson, egyik biztos jele lehet az is, ahogy a kétezer éves történet soha nem veszíti el aktualitását. Sőt mindig van számunkra a már ismerteken túl egy-egy meglepően új mondanivalója, amire rácsodálkozunk. Szántó Vilmosné EVANGÉLIKUS MŰSOROK A MAGYAR TELEVÍZIÓBAN EVANGÉLIKUS IFJÚSÁGI MŰSORT láthatunk az mtv-ben április 30-án és május 7-én, szerdán 16.50-kor. Közreműködnek az egyetemi gyülekezet tagjai, a beszélgetést Lénárt Viktor lelkész vezeti, énekel az Égígérő Gospel Kórus Körmendy Petra Kornélia vezetésével. Szerkesztő Nagy László, rendező Nemes Takách Ágnes. A műsort május 4-én és május 11-én vasárnap az m2-n 10.15-kor megismétlik. HAJNALI GONDOLATOK címmel áhítatokat láthatunk a Magyar Televízió mindkét csatornáján 5.35-kor. Május 10-én, szombaton és május 14-én, szerdán Győri János Sámuel mondja el gondolatait. t
