Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-05-04 / 18. szám
Evangélikus Élet 2003. MÁJUS 4. 7. oldal DR. CSEPREGI GYULA - DR. EGRI LÁSZLÓ Baleseti sebészet - intenzív betegellátás Orvos, ápoló és lelkigondozó együtt AZ EMMAUSZI ÚT MINT A LELKIGONDOZÁS MODELLJE Az evangélium talán egyik leginkább szívmelengető története az emmauszi tanítványokról szóló beszámoló. Nagyon sok párhuzamot vonhatunk közte és a mindennapi életünk között. Ezúttal a lelkigondozói szolgálat szempontjából vesszük szemügyre ezt a bibliai részt. Ha belegondolunk a tanítványok helyzetébe, akkor a pszichológia nyelvén azt mondhatjuk, krízisben vannak. Krízisnek nevezzük az olyan élethelyzetet, amikor felismerem, hogy addigi tapasztalataim, küzdési módszereim sorra felmondták a szolgálatot, és tehetetlenséget, kilátástalanságot, reménytelenséget élek meg. A sötétség, a „még a fogást sem találom" érzése kerít hatalmába. Ezt látjuk a tanítványok esetében is: egész addigi világképük, egzisztenciális alapjuk omlott össze Jézus halálával. Mindenüket Jézusra tették, és ez most szertefoszlott, ők maguk is veszélyben forognak. Hasonló helyzetet teremthet egy baleset is. Nem csak a súlyos, életveszélyes sérülésekkel járó esetek. Eszembe jut egy fuvolaművész esete, akit elütött egy autó, és a zúzódásokon kívül nem szenvedett más sérülést, csak a felső ajka repedt fel. De ez a seb a hegével kicsit kifelé fordította az ajkát, s innentől kezdve nem tudott fuvolázni. Elég lehet egy 8 mm-es seb, és összeomolhat az, amit addig felépített valaki. Tehát a baleset is egyfajta krízis; kiszakít a megszokott életmenetből, újra kell fogalmaznom, értékelnem helyzetem. Mint például az a vállon lőtt fi- ataffhj, akivel hosszú listát készítettünk arról, mi mindent vesztett el, illetve mi mindent „nyert" a baleset következtében. Végül a pozitív lista lett hosszabb, és azzal váltunk el, hogy „bár nem kívánná még egyszer, azért sok jó is származott balesetéből". Nem egyszer addig rejtett konfliktusok kerülnek felszínre, belső feszültségek (például letokolt gyász,- egzisztenciális szorongás) fakadhatnak ki. Eszembe jut az az asszony, aki nagyon súlyos, nyílt lábszártöréssel került be hozzánk. A baleset előzménye az volt, hogy férje nagyon szeretett volna motort, és az asszony mindig is rettegett ettől. Végül csak vettek, és első útjukon karamboloztak. Az asszony hihetetlen sok szenvedésen, műtétek sorozatán ment keresztül, és bár megmaradt a lába, férje mégis elhagyta, mondván: „ilyen lábbal nem kellesz". A baleset hozta felszínre azt az önzést, egocentrizmust, ami előzőleg is ott feszült mór házasságukban. A történet elemzése tehát segíthet abban, hogy miként forduljunk a bajba, krízisbe került emberek felé Jézus példája nyomán. JÉZUS KÖZELEDETT - A TALÁLKOZÁS Hogyan találkozik a lelkigondozó a reábízottal? Úgy tapasztalom, hogy az a legritkább, ha a találkozást maga a beteg kéri. A történetben szereplő tanítványok sem keresik Jézust - Neki kell hozzájuk lépnie. Így van ez sokszor a betegekkel is. Talán nem is ismerik a lehetőséget, talán eszükbe sem jut. Ha valaki mégis lelki segítséget kér, akkor általában vagy pap, vagy pszichológus jut az eszébe. Nálunk feküdt egy asszony, aki régről ismert engem, mivel egy másik kórházban önkéntes beteglátogatóként maga is sürgött-forgott a betegek körül. Mégsem gondolt rá, hogy a nővéreket megkérje, hívjanak el hozzá. Mennyivel kisebb az esélye annak, aki még csak nem is hallott erről a lehetőségről! Esetleg egészen torz, téves képzet él benne a lelkigondozásról... Sokkal gyakoribb, hogy a nővérek, orvosok szólnak: itt és itt talán rászorulna valaki a segítségre, vigasztalásra. Egy betegek körében végzett felmérés érdekes eredménye volt, hogy a megkérdezettek mintegy 50%-a nemmel felelt arra a kérdésre, hogy „kívánná-e, hogy lelkigondozó meglátogassa?". Viszont azok közül, akik már találkoztak lelkigondozóval, 47 betegből 45 mondta azt, hogy másnak is ajánlaná. Vagyis hatalmas ellenállást kell legyőznie annak, aki a betegek ilyen irányú szolgálatára szegődik. A saját tapasztalatom megerősíti ezt, és éppen ezért a nővéreknek, orvosoknak is azt mondom általában, hogy nekem szóljanak, ne a betegnek ajánlják a látogatást; majd én megpróbálom „eladni magam" a segítés érdekében. Sokszor nem is közvetlenül ahhoz megyek, akihez delegáltak, hanem érdeklődve körbejárok a kórteremben - és így állok meg a megnevezett mellett. Sokan valóban egyfajta értetlenséggel, olykor sértettséggel fogadják látogatásomat: miért nézik őket bolondnak, miért gondolják, hogy lelki betegek... Aztán a beszélgetés során megtapasztalják, hogy mennyire nem erről van szó. Talán, ha majd egyszer a lelkigondozó jelenléte olyan elismert és természetes lesz az osztályokon, mint a gyógytornászé vagy a szociális munkásé, akkor több hívás érkezik a betegek felől is. Természetesen a lelkigondozó maga is keresi azokat, akiknek segíthet. Ebben is Krisztus magatartását mintázza, aki „körbejárt, és ahol csak tudott, jót tett". Sokszor rögtön berhutatkozáskor elmondom azt is, mi a lelkigondozó feladata (hogy meghallgassa az embereket, és megpróbáljon vigaszt nyújtani). Máskor egyszerűen körbejárok egy kórteremben, és csak annyit kérdezek, „hogy van?". Nem ritka, hogy valakihez hívnak, és az illető éppen alszik, vagy távol van, de valaki másra bukkanok a kórteremben, aki nagyon örül a látogatásnak. Olyan is volt, hogy egy beteg ajánlotta a társát - már meg is beszélte vele, hogy majd hozzá is megyek. A képzések során sokszor előjön, hogy mennyire szorongató érzés néha belépni egy kórterembe, csupa idegen, esetleg kicsit ellenséges ember között felajánlani szeretetünket. Bizony előfordul, hogy kiraknak, elküldenek, esetleg még megjegyzéseket is kapunk. Nekem is személyes élményem ez, és bizonyosan még jó ideig az egyik legnehezebb területe marad szolgálatunknak. ODALÉPETT HOZZÁJUK - JELENLÉT A lelkigondozói küldetés egyik legszebb összefoglalása számömra áz a mondát;' amit egy arnerikai virícés nővértőTr'Sister Margareth. Dóüghérfytől hallottam: „A lelkigondozó Isten szerető jelenlétének szimbóluma a betegágynál." Amikor látszólag teljesen tehetetlen vagyok, semmit sem tudok segíteni- akár azért is, mert eszméletlen az illető megmarad annak az értéke, hogy „beteg voltam, és meglátogattatok"... Nagyon fontos, hogyan lépek oda a beteghez. A vizitelő orvos az ágy végénél áll meg, a lelkigondozó az ágy mellé lép. A mosoly, a nyílt tekintet, esetleg kéznyújtás szintén a kapcsolat elindítói. Ha megengedi, hogy melléje üljek, ha később megfogom a kezét, a vállát - ezek a gesztusok megtöltik a jelenlétet. Van, amikor a kapcsolatunk nem is tud erről a szintről továbblépni. A sebészeten feküdt az a rákos, halála felé közeledő asszony, akit alig tudtak látogatni messze vidéken élő rokonai. Nagy fájdalmai voltak időnként, sokszor volt kimerült vagy éppen kába a fájdalomcsillapítóktól. Alig-alig beszélgettünk, előfordult, hogy csak azt mondogatta: „nagyon fáj...", „nagyon elegem van...". Nem sokat tudtam neki mondani, segíteni, de mindennap kérte, hogy másnap is látogassam meg. Egy másik asszony - szinte vak, nagyothalló, annyira nehezen beszél, hogy elkent szavai alig- alig érthetők - sugárzó mosollyal fogad újra meg újra. Lánya mondja el, milyen öröm volt a látogatás - pedig csak jelen lehettem mellette, nem sokat tudtunk kommunikálni. (A lelkigondozó rémálma a zsúfolt kórteremben fekvő, nagyothalló beteg - tessék így intim spirituális beszélgetést folytatni!) Utolsó, a jelenlét értékét példázó találkozás. Fiatal ember, autóbaleset, nyaki gerincsérülés, mind a négy végtagja megbénul, lélegeztetésre szorul. Gégekanülje miatt nem tud hangot adni, számomra érthetetlen suttogással próbál beszélni. Maga a helyzet is szorongató, fiatal, aktív élet ilyen derékba törése - mit lehet ilyenkor mondani... Semmit. Hallgatnom kellene, de képtelen vagyok megérteni, amit ő próbál közölni. Pedig szeretne, és ez még markánsabbá teszi tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát. A teljes csőd érzésével jövök el, érzem, ő is haragos. Szerencsére családja sokat látogatja, nem tűnik fel, hogy inkább kerülöm a továbbiakban. Néhány héttel később azt a jó hírt hallom, hogy mozgásai nem remélt mértékben visszatértek, beszédképes, rehabilitációs elhelyezése folyamatban van. Elmegyek hozzá: „Úgy éreztem, haragos, dühös amiatt, hogy nem értem, amit mond, hogy nem tudunk beszélgetni." „Igen, nagyon rossz volt. De azért örülök, hogy eljött" - felelte. „És mi segített?"- kérdeztem. „A tekintete..." - hangzott a válasz. Azért is hoztam több példát is erre a pontra, mert az hiszem, hogy ha már létrejött a találkozás, akkor az ilyen helyzetetekben érezzük a legtanácstala- nabbnak és legtehetetlenebbnek magunkat. Ez komoly érzelmi megterhelés a lelkigondozó számára is. Talán erőt adhatnak ezek a példák, hogy amikor látszólag semmi eszköz sem maradt a kezünkben, amikor látszólag semmit sem teszünk a másikért, akkor is lehet segítség a jelenlétünk. MEGKÉRDEZTE ŐKET - MEGHALLGATÁS Ha valaki, akkor Jézus igazán tudta, mi is történt „azokban a napokban" Jeruzsálemben. Mégis hagyja, hogy a tanítványok meséljék el. Ezzel ők maguk is újraélik, újraértelmezik az eseményeket - a maguk számára. Amikor valaki beszél hozzánk, nemcsak mi hallgatjuk őt, hanem ő maga is hallgatja saját.szavait. Jézus még azt is vállalja, hogy kicsit „ostobának" nézzék: „talán te vagy az egyetlen idegen, aki nem tudja...". A másik meghallgatása a lelkigondozás gerince. Erre épül a kapcsolat: itt vagyok, hogy meghallgassalak. Sokkal több ez, mint egyszerűen hallgatni valakit. A kínai nyelvben azt a szót, hogy hallgatni, egy fülre emlékeztető formával jelölik. A meghallgatni szó ennek a kombinációja a szív jelével. Vagyis hallgatom a fülemmel, és megértem a szívemmel - ez a meghallgatás. Nemcsak az eszemmel, hanem a szívemmel, az érzelmeimmel is hallgatom, követem a másikat. Korunk a gyors válaszok kora. A másik még végig sem mondta gondját, kérdését, helyzetét, mi már kész vagyunk a megoldással. Jakab apostol szavai nem csupán a haragra, hanem minden emberi kommunikációra érvényesek: „Legyen a fületek készséges a hallásra és a szátok késedelmes a szólásra!" Vagy ahogyan Gyökössy Bandi bácsi mondja tréfásan: „Nem véletlen alkotott az Isten két fület és egy szájat..." A lelkigondozás „tanulása" talán leginkább ez: megszokni, hogy várok, hogy háttérben maradok, hogy hallgatom, meghallgatom a másikat. A gyors válátó'iokszor „éretlen" is. Nem egyszér éltem át, hogy a visszatartott első gondolatnál sokkal jobb született a beszélgetés során, jobban megismerve a másik helyzetét. A legtöbbször nem is tőlem származott, a másik bukkant rá beszélgetés közben. Ez azért is jó, mert így egészen magáénak érezheti a megoldást. Valaki úgy mondta ezt, hogy mielőtt ki akarnánk kötni egy ismeretlen szigeten, érdemes körülhajózni azt. Nem biztos, hogy az első csendesnek tűnő öböl a legideálisabb. Van úgy, hogy a válasz is magától megszületik, ahogy „önmagát hallgatja" az, akit hallgatnak. Egy frissen felismert vastagbéldaganat miatt szorongó asszony fedte fel kétségeit, vajon megope- ráltassa-e magát vagy sem. Azt kértem tőle, meséljen kicsit arról, milyen tapasztalatai, élményei vannak a környezetében hasonló helyzetbe került emberek sorsáról. Több ismerőse is eszébe jutott, végül egy sebész orvos is, akit nagyon tisztelt. O megműttette magát a daganata miatt - és ekkor szinte a homlokára ütve mondta: „Ha az a sebész, aki igazán szakember, és tudja, hogy miről van szó, beleegyezett a műtétbe, akkor biztosan ez a helyes..." Érezhetően megkönnyebbült, hogy sikerült döntésre jutnia. Ehhez a ponthoz szorosan hozzátartozik az érzelmek fontossága. Sokszor úgy látom magam előtt ezeket a találkozásokat, mintha egy hosszú folyosón mennék végig. Jobbra-balra időnként ajtók vannak, melyek mélyebb szintekre vezetnek, de sétálhatok a folyosó hosszában is. Nos, ezek az ajtók az érzelmek. Ezek nélkül egy szinten maradunk, információkat cserélünk, szociális társalgást, hitvitát vagy akadémikus disputát folytatunk. Amikor egy-egy beszédfordulatban érzelmeink találkoznak, kinyílik egy ajtó, és mélyebbre pillanthatunk. Ezt nevezzük érzelmi tükrözésnek. A türelem mellett a meghallgatás másik kulcseleme ez. Egy asszony, aki öt éve vesztette el férjét, a már hosszabban tartó beszélgetés során egyszer így fogalmaz; „Isten elvette a férjemet." Félve kérdezem: „És... haragszik ezért Istenre?" „Nem, most már egyedül O maradt nekem" - hangzik a biztató válasz. Ezt követően tudunk beszélni Isten-kapcsolatáról, hitéről, és együtt imádkozunk a beszélgetés végén Isten segítségéért. Más valaki ugyancsak férje halálát meséli. „Érzem, mennyire fájhat ez még most is..." - mondom. „Igen, és azóta imádkozni sem tudok..." - fűzi hozzá őszintén. Ha szigorúan kikérdező, érdeklődő, tényfeltáró stílusban beszélgetünk, ezek a mélységek sokkal nehezebben nyílnak meg. KIFEJTETTE NEKIK - ÉRTELEM KERESÉSE „Sose elégedj meg azzal, hogy meghallgatod - utána kérdezd meg: most, hogy így állunk, hogyan tovább?" Hiszem, hogy minden találkozásnak, minden kapcsolatnak van üzenete. A lelkigondozói találkozásért a lelkigondozó a felelős - azért is, hogy valahogy megjelenjen ez az üzenet. Hogy a másik fél aztán mit kezd ezzel, az már az ő személyes felelőssége; de nem lehet egyszerűen mindenre bólogató „meghallgató társakká" válni a kapcsolatban. Az, hogy nem irányítom a másik embert, nem jelenti, hogy mindent jóvá kell hagynom abból, amit elmond nekem. Amikor azt mondjuk, értelem keresése; ez nem annak kutatása, miért jó az adott szenvedés, betegség, gyász. Amikor krízisben vagyunk, azt nem tudjuk jónak látni. Talán utólag megsejtjük, miért volt jó, miért volt ajándék az a helyzet életünkben - ám amikor benne vagyunk, a legritkábban van ez így. A hit, a gondviselésbe vetett bizalom segíthet abban, hogy elfogadjam, de nem ad rá magyarázatot. Sokkal inkább az tehát a kérdés, „itt és most mindebből mi következik számomra, mi az, ami most értelmet, feladatot tud adni az életemnek". Miről kell lemondanom, mit tudok megtartani, mi az, ami új színként, lehetőségként léphet be az életembe. Nagyon fontos, hogy nem adunk kész megoldásokat. Ezt a hozzáállást nevezzük nondirektivi- tásnak. Nem ítélkezünk, nem prédikálunk, nem utasítunk - mert az igazán élő megoldás az, amire a kereső fél maga talál rá szorult helyzetében. Ez sokszor nagy türelmet és önuralmat kíván. Gyakran nagyon kézenfekvő, praktikus ötleteink vannak, de ezekre a másiknak is meg kell érnie, hogy használni tudja őket. Nem az a cél, hogy átvegyem az irányítást élete fölött, hanem hogy érettebb, megerősödött személyiségként kerüljön ki szenvedéséből. Szó volt arról is, hogy a találkozásnak mindig van valami üzenete. Sokszor átélem, hogy amíg a másikat hallgatom, kialakul bennem egy kép, esetleg egy bibliai hely, egy legenda, egy mondás, és ezt igyekszem átadni, nagyon ügyelve arra, hogy ez nem kinyilatkoztatás, nem tanács - gondolkozzon el rajta. Sokszor a bibliai képeket sem azzal kezdem, hogy „azt olvassuk a Szentírásban...", hanem hogy „eszembe jut erről egy történet". De lelkigondozói feladatnak - és a lelkigondozó szakmai felelősségének - érzem, hogy megjelenjen ez a beszélgetésben, a másik nyelvén, az ő számára érthetően és nem tolakodó kényszerként. Másrészt szembe kell néznünk azzal, hogy a hit kegyelem, Isten adja. Mi csak a szeretetünket, a készségünket, a szolgálatunkat adhatjuk — hitet nem. Lehet, hogy szeretetünk, készségünk, szolgálatunk által Isten eszközei leszünk - de akkor sem a racionális síkon, hanem a jelenlétünk, az abból fakadó szeretet által. Nem lehet a hitet, mint kalapból a nyuszit előhúzni és átnyújtani. Teréz anya írja, hogy őt és nővéreit sosem az a cél vezérelte, hogy megtérítsenek valakit, csak az, hogy szeressék. A hit Isten ajándéka. FELISMERTÉK A KENYÉRTÖRÉSBEN - IMA A legmélyebb, leginkább kegyelemmel teljes pillanat, amikor mindaz, ami előkerült, imává fogalmazva Isten elé tárul. Az ima ilyenkor érezhetően sokkal több, mint puszta pszichés katarzis: lerakjuk a szenvedéseket Krisztus keresztje elé, az O megváltó erejét és kegyelmét kérve minderre. Ezt nem lehet kierőszakolni: vagy megszületik a beszélgetés során az az imádságos légkör, amelyben ez magától értetődő lesz, vagy nem. Hatalmas erőforrás lehet a szentáldozás vagy az úrvacsora a betegágy mellett. Igazi ökumenét lehetett megélni abban a kórteremben, ahol egy református, egy evangélikus és jómagam (mint katolikus) imádkoztunk kézen fogva. Sose fogom elfelejteni azt az asszonyt, akit emlőrák miatt operáltak, kezdődő leukémiát és kezdődő vakságot fedezve fel még súlyos betegsége mellé. Hosszú, sok vargabetűvel megtűzdelt élet után talált békére Istennél, amikor így imádkozott: „Fogadd el a szememet, Neked adom egészen. Fogadd el a véremet, Neked adom egészen. Fogadd el az életem, Neked adom egészen." VISSZATÉRTEK JERUZSÁLEMBE Érdemes felfigyelni erre az apró momentumra még - Jézus semmilyen utasítást nem ad a két tanítványnak. Ahogy a találkozás során eloszlott a felhő szívükről, ahogy újra fényes lett a látásuk, maguktól jönnek rá, mit kell tenniük. A lelkigondozói segítség nem a teendők előírása, hanem az árnyak oszlatá- sa, a béke és bizalom megtalálásában való segítség, a vigasztalás. Ha ez sikerül, ha valóban szívtől szívig ért a találkozás, akkor új élet, új irány, igazi megtérés lehet annak gyümölcse. Áldott legyen az Isten, aki mindezt véghezviszi! (Az előadás az önkéntes kórházi segítők V. találkozóján, 2003. március I-jén hangzott el.)
