Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-27 / 17. szám

Evangélikus Elet 2003. ÁPRILIS 27. 7. oldal „Nincs jövő emlékezés nélkül” - írta Medgyessy Péter miniszterelnök a holokauszt áldozatainak nemzeti emléknapján, április 16-án közzétett, a köztársaság polgáraihoz intézett üzenetében. Az emléknap alkalmából a Holokauszt Dokumen­tációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány kétnapos eseménysorozatot rendezett a fővárosban. Az ország számos más településén is tartottak megemlékezéseket, melyek keretében a filmszínházak több helyütt ismét műsorukra tűzték a Schindler listája, a Jób lázadása és az Amen című filmeket. Ez utóbbi ismertetése mellett két evangélikus vonatkozású könyv ajánlásával kívánunk lapunk hasábjain is emlékezni - és emlékeztetni. Keresztkérdés Costa-Gavras „Amen ” című filmjéről „A legjobb dolog, ami egy filmmel történhet, hogy képes felhívni a figyelmet az ellentmondásokra, és maga is ellentmondásos fogadtatásban részesül. Nem mondanám, hogy botrányt kavar, de vitát kelt a téma körül, amivel foglalkozik”- nyilatkozta egy országos napilapnak adott interjújában Constatin Costa- Gavras Franciaországban élő, görög származású rendező, legújabb filmjével, az „Ámen”- nel kapcsolatban. A rendező és filmje elérte, amit akart. Az „Ámen” nem pusztán egy a második vi­lágháborúról, holokausztról szóló filmek sorában. Sokkal több annál. A német drámaíró, Rolf Hochhuth „Der Stell­vertreter. Ein christliches Trauerspiel” („A helytartó. Keresztény szomorújá­ték”) cimü - elsőként 1963-ban, Berlin­ben bemutatott - darabján alapuló film egy igen kényes témát, a római katolikus egyház - közelebbről XII. Pius pápa - felelősségének kérdését tárgyalja a zsi­dósággal történtekkel kapcsolatban. A filmet először a két évvel ezelőtti berlini filmfesztiválon, 2001. február 13-án lát­hatta a közönség, ahol a rendezőt - poli­tikai témákat feldolgozó filmjeiért - „Berlinale Kamera” díjjal tüntették ki. Maga a pápa szinte csak melléksze­replőként jelenik meg a filmen, a két központi alak egy valós történelmi sze­mély, Kurt Gerstein SS-tiszt (Ulrich Tukur) és egy kitalált figura, a fiatal je­zsuita, Riccardo Fontana (Mathieu Kassovitz). A maguk módján és eszköze­ivel mindketten egyazon cél elérése ér­dekében küzdenek: azért, hogy felhívják a figyelmet az elkövetett igazságtalansá­gokra, és cselekvésre bírják az egyházi vezetőket - mindhiába. Costa-Gavras alkotását a németorszá­gi mozikban tavaly májusban mutatták be, a miénkhez képest „ártalmatlannak” mondható plakátokkal híva fel rá a fi­gyelmet. Nálunk ezzel szemben igen provokatív, a kereszt és a horogkereszt szimbólumát ötvöző grafikával reklá­mozzák a 2002. november 14. óta vetí­tett filmet, ami már önmagában nemtet­szésre, indulatkeltésre adhat okot. A film és plakátja azt sugallja, hogy a Vatikán a második világháború alatt passzívan viselkedett a zsidóüldözést il­letően. Ez azonban nem teljesen felel meg a valóságnak, hiszen XII. Pius pápa már 1937. március 14-én kiadott egy körleve­let („Mit brennender Sorge”), melyben elítélte a fajelméletet. Ismeretesek to­vábbá XII. Pius azon intézkedései is, melyek a magyarországi, illetve a római zsidóság megmentésére irányultak. Angelo Rótta, a pápa budapesti nunciusa - aki 1930. május 29. óta dolgozott Bu­dapesten - vatikáni támogatással végez­te munkáját. A deportálások idején azon­nal értesítette XII. Pius pápát. Ő egyfelől 1944. november 18-án 50 ezer pengőt adományozott hazánk menekültjeinek, másrészt pedig üzenettel fordult Horthy Miklóshoz, aki azonban a német meg­szállás után már semmit sem tehetett. Rómában - Himmler utásítására - 1943. október 16-án kezdték meg a de­portálásokat. A pápa negyven jegyzék­ben tiltakozott, hiába. Utasítására 4447 zsidót bújtattak a város 150 kolostorá­ban és egyházi intézményeiben. A Vati­kán területén és a pápa nyári rezidenciá­ján pedig nyolcezer üldözöttnek nyújtottak menedéket. Golda Meir, Izra­el külügyminisztere XII. Pius pápa halá­la után a következő levelet írta a Vati­kánnak: „Amikor népünkre a náci terror a legmozgalmasabb mártíriumot hozta, a pápa felemelte szavát, elítélte az üldö­zőket, és irgalmas volt az áldozatokkal szemben.”- gazdag ­Becsület és bátorság Carl Lutz emlékezete Erzsébetvárosban, a Dob utca elején található egy emlékmű. Szabó Tamás műve elesett nőalakot ábrázol, de fel­irata szerint Carl Lütz embermentő tevékenységének állít emléket. Nap mint nap sokan mennek el mellette, va­lószínűleg többségük nem tudja, ki volt ő. Emlékezetünk hiányosságán segít Theo Tschuy végre magyarul is megje­lent könyve (Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók). A szerző evangélikus teológus, az egyháztörténet doktora, aki sokat foglalkozott ökume­nikus és emberjogi kérdésekkel, külö­nös tekintettel Kelet-Európára. Carl Lutz kis svájci faluban született. Özvegy édesanyja nevelte mélyen vallá­sos szellemben, anyagi nehézségek kö­zött. Kereskedelmi tanulmányai után ál­mai országába, Amerikába utazott. Néhány év fizikai munka után teológiai, majd bölcsészeti tanulmányokat folyta­tott. A húszas évektől a svájci diplomácia szolgálatába lépett. 1934-ben a Paleszti­nái konzulátusra helyezték, és az ott töl­tött évek gyökeresen megváltoztatták a zsidókról alkotott nézeteit, amelyek addig nem voltak mentesek bizonyos előítéle­tektől. A zsidó lakosság elleni arab táma­dások felháborították, s emiatt élesen bí­rálta a brit kormányzat közönyét - ennek elismeréseként 1959-ben Haifán utcát ne­veztek el róla. A háború kitörésekor az el­távozott német követség ügyeinek intézé­sét, a német érdekek diplomáciai képviseletét kapta feladatául. Megoldotta a német konzulátus személyzetének zök­kenőmentes hazautazását, s közben jó kapcsolatokat szerzett a német hivatalok­ban - amelyeknek hasznát vette későbbi tevékenységénél, Budapesten is. Néhány hónapig látta el ezt a munkát, utána Berlinbe helyezték Jugoszlávia ér­dekképviseletének ellátására. Az 1942- es évet már Svájc budapesti követségén kezdte mint alkonzul. Tapasztalatai alap­ján megkapta a brit érdekek képviseletét is. (Ekkor Palesztina angol mandátum volt!) Sokat segített, főleg a gyermekek kijuttatásában. Lutz mentőakcióinak leg­jellegzetesebb formái az úgynevezett pa- lesztinai bevándorlási igazolványokra épülő transzportlisták voltak, amelyek mintát jelentettek később más követsé­gek számára is. Az 1942-43-as években főleg hajón - a Dunán és a Fekete-tenge­ren - sikerült a cionista szervezetekkel együttműködve több ezer zsidót az „el­lenséges” brit területre irányítania. Amikor 1944. március 19-én Hitler Theo Tschuy Becsület és bátorság megszállta Magyarországot, tömegek kerültek életveszélybe. Lutz közreműkö­dött a „Kasztnervonat” megszervezésé­ben, de kiterjedt kapcsolatai ellenére nem tudta megakadályozni a nagy több­ség deportálását. 1944. október 15., a nyilas hatalomátvétel után egymást kö­vették a megmaradt budapesti zsidóság elleni atrocitások. Sokan külföldi védel­met próbáltak szerezni, szerencsére akadtak diplomaták, akik nem tagadták meg a segítséget bajba jutott embertársa­iktól. Perlasca spanyol, Rótta vatikáni, Wallenberg svéd ügyvivő mellett a sváj­ci Lutz is komoly áldozatokat hozott. Az Idegen Érdekeket Képviselő Osztály foglalta el a Szabadság téri volt amerikai követség épületét, és ezt a szervet Lutz teljesen az üldözött zsidók mentésének szolgálatába állította. Sokat írtak már a védett házakról, a nemzetközi vagy a kisgettó zsúfolt háza­iról, amelyek néhány hétig viszonylagos biztonságot adtak emberek tízezreinek. Carl Lutz nevéhez fűződik a Vadász ut­cai „üvegház” oltalmazása is, ahol nem­csak 3000 zsidó talált menedéket, de ci­onista igazolványgyár és ellenállási központ is működött. Theo Tschuy beszámol a főváros ost­romáról, az erzsébetvárosi „nagygettó” megmeneküléséről, amellyel kapcsolat­ban idézi Pfeffer Wildenbruch német vá­rosparancsnok Lutzhoz írt egy évtized­del későbbi levelét. (Ezt és más, a nagygettónak állítólag nyújtott SS-vé- delmet ő is fenntartással fogadja. Min­denesetre bizonyítja, hogy Lutz minden kapcsolatát megmozgatta az üldözöttek védelmében.) Az életben maradt buda­pesti zsidókról összeállított statisztiká­ból kitűnik, hogy a megmentett 124 000 főből 46 500 az ő közbenjárása révén menekült meg. Ehhez hozzászámította az ő védelme,alatt működő, hamis irato­kat gyártó cionista fiatalok által mentesí­tett 20 000 személyt, illetve az 1942-44 között általa kivándoroltatottakat - ösz- szesen tehát 72 000 fő köszönheti Carl Lutznak az életét. Mi lett a magyar holokauszt legna­gyobb embermentőjének további sorsa? Otthoni fogadtatása közönyös, méltatlan volt. „Hatásköri túllépésnek” minősítet­ték a tízezrek életét megmentő kollektív útlevelek kiadását, ami az általa szerve­zett mentőakciók megtagadását jelenti. (Tschuy elítéli hazája hivatalos köreinek rideg magatartását, amellyel hosszabban is foglalkozik, említve a svájciak által a határon a náciknak átadott 30 000 zsidó menekült tragédiáját is.) Lutzot nagyon bántotta ez a méltányta­lanság, de a magyar Csányi Magdával va­ló második házassága új családi örömök­kel vigasztalta. 1950-ben felkérték a Lutheránus Világszövetség izraeli kap­csolatainak rendezésére, amelyet a hely­színen példásan végre is hajtott. Hosszú ideig csak zsidóktól kapott el­ismeréseket - az első köszönőlevelet még 1944 novemberében küldte neki Stern Sa­mu. Két év múlva a 22. cionista világ- kongresszus ünnepelte, a Zsidó Nemzeti Alap beírta nevét az Aranykönyvbe. Ka­pott magyar kormányköszönetet és ame­rikai ezüstérmet is, de hazája, „a fukar, hegyi ország” hallgat érdemeiről, csak szülőfalujában lett díszpolgár. Izraelben utca és emlékfák, Budapes­ten szobor és emléktábla hirdeti emlékét, tetteit. Talán ennél is többet ér az általa megmentettek - és az utókor - hálája! Theo Tschuy könyve sokat tehet e kiváló ember megismertetéséért. Monografikus alapossággal tárgyalja Carl Lutz életét és tevékenységét, terjedelmes függeléke jegyzetekkel és névmutatóval segíti a tárgyban elmélyedni kívánó olvasókat, akiknek száma remélhetőleg méltó lesz a könyvhöz és témájához. Róbert Péter Theo Tschuy „Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók" című könyve Simon Wiesenthal előszavával jelent meg a Well- Press Kiadó Kft. gondozásában Miskolcon, 2002-ben. Gumifalú otthon a Vérmezőn Április végén jelenik meg Miklya LuzsányiMónika „Hogy véget érjen a sötétség” című dokumkentumkötete a budapesti Harmat és a kolozsvári Koinónia Kiadó közös gondozásában. A könyv - melyet most szombaton az erdélyi Harasztoson mutattak be - Sztehlo Gábor (1909-1974) evangélikus lelkész és munkatársai második világháborús gyermekmentő munkájának történet tárja elénk. Mint ismeretes, a legendás hírű pap 1944/45-ben, a nyilas uralom és Bu­dapest ostromának idején a Vöröske­reszt oltalma alatt álló árvaházakban 1600 zsidó gyermek és 400 felnőtt életét mentette meg. 1973-ban Nobel- békedíjra terjesztették fel, és Izrael Államtól megkapta a Yad Vashem, a Világ Igazainak kitüntetését. Ez a napló- és riportrészletekből, visszaemlékezésekből álló mű egy kis szeletét mutatja be ennek a munká­nak: a Bogár utcai otthon lakóinak sorsát. Hogyan látta ugyanazt a törté­netet a hamis papírokkal bújtatott gyerek, a diakonissza, a munkaszol­gálatból szökött nagyfiú és a gyer­mekotthonok vezetője? A kötet az eseményeket a szereplők emlékein keresztül tükrözi, hiszen egy nép tör­ténelme nem csupán számokat és ada­tokat felsoroló tudomány, hanem a tu­datunkban megőrzött történet is. „ Volt egy otthon valahol Budán, a Vérmező lankáin, ahol 1944 telén né­hány hónapra megváltoztak a törvények, átjárhatóvá váltak a határok a valóság és csoda között, ahol közel félszáz kis­gyermek boldog biztonságban élhetett, feledve kirekesztettsége stigmáit, miköz­ben sorstársaik, rokonaik a halálvonatok valamelyikén várták sorsukat. Volt egy otthon a Bogár utcában, és volt egy ember, aki ezt az otthont életre álmodta. Páter Sztehlónak szólították azok, akik nem tudták, hogy evangélikus, csak fekete Luther-kabátját látták feltűn­ni a romok között. És volt egy iroda a Fillér utcán, ahol Sztehlo Gábor munka­társai nem kérdezték meg az üldözöttől, miért bujkál, milyen vallású, hanem se­gítettek. ” (Részlet az Előszóból) „Karácsonyra 53-an voltunk. (...) A Vöröskeresztes irodán azt mondták: gu­mifalú otthon a Bogár utca... ” (A Stiasny Éva diakonosszával készült riportból) „Már három napja folyt az orosz tá­madás [amikor Stiasny Éva a Bogár ut­cából két német katonával átment Sztehlóhoz a Fillér utcába segítséget kérni]. Tegnap előtt óta a negyvenöt gye­rek és a tizenöt felnőtt a szűk kis kazán­házban szorongott, részben a kokszon kuporogva, részben az előtérben... To­vább nem maradhattak ott, még ma éjjel el kellett jönniük. Hova menjenek?]...) A zsebeiket teletömték kockacukorral, mert MIhlya Luzsányi Móniba semmi élelmet nem tudnak magukkal hoz­ni, hiszen a takaróikat kell vinni, hogy legalább a hideg ellen védekezhessenek, más csomagot nem bírnak el. A német ka­tona megerősítette, amit Éva mondott. Mit csináljunk, Uram Isten? Közben a mi felnőttjeink körbeállták a három hírhozót, és mind egyszerre csak azt a tanácsot tud­tuk adni, hogy ide kell őket hozni. (...) Alig egy fél óra múlva meg is érkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, bizony elnevettem magam, amint az első katonát megpillantottam, nyakában egy kifejezet­ten sémita kinézésű kisgyerekkel, aki fűzős kezét a katona nyakába mélyesztve mele­gíti. A jól megtermett SS-legény pedig ko­moly arccal veszi le válláról a kicsit, ölé­be helyezve adja át nekem. (...) ■ Se hallásom, se énekhangom nincs, de bizony egész este, hol félhangosan, hol hangosan dúdoltam magamban, hol ülve, hol járva-kelve: »Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk...« Luther hit­valló énekét sohasem éreztem ennyire igaznak és reálisnak... A csodák sorozatát éltük. " (Sztehlo Gábor naplójából) „Azt mondta nekem, már az ötvenes években, hogy akit támadnak, akit üldöz­nek, ő azok mellé áll. Legyen akár zsidó, akáj- arisztokrata, akár horthysta tiszt, ő mindig amellé fog állni, akit üldöznek... ” (Részlet a Rác Andrással készített interjúból) N. K. MEGHÍVÓ Keresztény-Zsidó Társaság Keszthely, 2003. május 4., vasárnap 15.00 Keszthelyi Helikon Kastélymúzeum Keszthelyi keresztény-zsidó teológiai nap- a Helikon Kastélymúzeum és a Keresztény-Zsidó Társaság szervezésében. Megnyitó: Dr. CZOMA László, a Helikon Kastélymúzeum igazgatója Előadások: Dr. JAKAB Attila, katolikus világi teológus: Az alexandriai hel­lenista zsidóság szellemi hagyatéka a keresztény teológiában Dr. HARASZTI György, az Országos Rabbiképzö - Zsidó Egyetem tanszékvezető professzora: Egy kései keresztény-zsidó polémia: Jichák Troki hitvitája (XVI. sz.) koncert: GOLDMARK KÓRUS Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem Vezényel: ÁDÁM Mária. Közreműködik: FEKETE László főkántor, TÓTH Emil főkántor. * A rendezvényeken a társaság kiadványai kedvezményes áron kaphatók! Levelezés: Keresztény-Zsidó Társaság 1052 Budapest, Deák tér 4. Sajtóosztály és Információs Központ: Budapest XIV., Semsey A. u. 23. (csütörtökönként 10.00-15.00). Tefelefon (ügyeleti időben): 222-00-86, 251-6987. Támogatás: OTP Köröndi körzeti fiók 11706016- 20465717. Adószám: 19672964-1-41. Budapest, 2003. május 7., szerda 18.00 Deák téri evangélikus templom díszterme - V, Deák tér 4. SZIMPÓZIUM Előadások: NÉMETH Pál református lelkész, főiskolai tanár: Al-Ghazájil vallomásai és az iszlám vallásfilozófia CSANÁDI Péter egyetemi hallgató: Patai József eszmeisége és szerepe a Múlt és Jövő folyóirat szerkesztésében A rendezvényeken a társaság könyvkiadványai kedvezményes áron kaphatók!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents